Nagy-Britannia (London Films), 106 perc, ff. angol

Rendező: Carol Reed

Producerek: Hugh Perceval és Carol Reed, Korda SÁndor és David O Selznick

Nem először gondolkodom el egy angol film megtekintése után, hogy vajon miért van az, hogy az angolok jobb filmeket csináltak ez időtájt, mint a Hollywoodi kollégák? Mert bizony a listán kicsit felülreprezentált amerikai filmek esetében egyre többször érzem azt, hogy "ezt a filmet tulajdonképpen ki is hagyhatták volna a listáról", míg az angol filmek esetében ez nagyon ritkán fordul meg a fejemben.

Tulajdonképpen a Hayes kódex bevezetése (pontosabban szigorú betartatása) óta érzek egy lefele mutató tendenciát, amit a noir-os hangulatú filmekkel időlegesen meg tudtak fordítani, de az újdonság varázsának csökkenésével azok is egyre kevésbé találnak el engem. A kódex persze évről évre olvadozva lassan elveszti majd a jelentőségét, hogy aztán a hatvanas évek végére majd teljesen meg is szűnjön. Jön majd az új Hollywood, Lucas, Coppola, Spielberg, de Palma, és barátaik... De addig kíváncsian várom, hogy Hollywood tud-e addig még valami igazán izgalmasat mutatni nekem...

De térjünk rá erre a filmre, hiszen van miről beszélni! Carol Reed korábbi filmjéhez hasonlóan - bár sok noir-ra jellemző izgalmas képi megoldást látok - stílusában mégis közelebb érzem ezt a filmet az olasz neorealizmushoz, mint az amerikai noir-hoz.

Holly Martins (Joesph Cotten) regényíró Bécsbe érkezik barátja meghívására, akiről megtudja, hogy nemrég furcsa körülmények között meghalt. Egy autó elütötte, de a hozzá közel álló tanuk elmeséléseiben van némi ellentmondás. Valaki szerint azonnal meghalt, valaki szerint még volt néhány fontos mondanivalója. Van aki szerint ketten vitték el a halottat, van, aki látott egy titokzatos harmadik embert. Martins-t nem hagyja nyugodni a dolog, elkezd utánajárni a történteknek. A rendőrség is bekapcsolódik az ügybe, és  kiderül, hogy valami nagyon mocskos történetről van szó. Előkerül a bizonyos - címadó - harmadik ember is (Orson Welles), és lesz néhány ütős meglepetés is...

• 
• 
• 
• 

Bécs ekkoriban a háború utáni újjáépítés keserves éveit élte, még katonai megszállás alatt. A város négy részre volt osztva (angol, amerikai, francia és német) a belváros (az alábbi térképen fekete rész) azonban "nemzetközi" maradt, azaz a négy győztes közösen felügyelte. (Nagyjából az Opernring és a Duna-csatorna közötti részről beszélünk.) Itt játszódik a film nagy része.

Mellékesen megjegyzem, hogy Bécs ilyen Berlinhez hasonló felosztása eddig nemigen tudatosult bennem, ilyesmik miatt is izgalmas kirándulás ez a filmtörténeti kalandozás. Az a kérdés is felmerült bennem egyébként, hogy Bécsben miért csak 1955-ig tartott ez az állapot, vajon Ausztria miért kapta vissza ilyen hamar függetlenségét a ruszkiktól? Erre - ahogy olvasom - a történészek sem tudják a pontos magyarázatot. Egyrészt az 1941-es Atlanti Charta a győztes háború utánra ígéretet tett az agresszió révén elvesztett szuverenitás helyreállítására. Márpedig Ausztria az Anschlussal elvesztette szuverenitását, egészen más elbírálás alá esett tehát, mint mondjuk Berlin, aki viszont maga volt az agresszor, így 1990-ig kellett várnia az újraegyesítésig. Másrészről viszont a Szovjetunió katonai helyzete simán megengedte volna, hogy Ausztriában maradjon, annyi gazság mellett miért pont ez okozott volna nekik erkölcsi problémát? Valószínűleg emberi tényezők játszhattak szerepet Ausztria sorsának ilyen szerencsés alakulásában, a Sztálinnál és Brezsnyevnél valamivel kezelhetőbb, talán emberibbnek mondható Hruscsovot valószínűleg sikerült rábeszélni, hogy Ausztria semlegességével mindenki jobban jár, mint az ország keleti felének szovjetek általi birtoklásával. (Egész Ausztria Bécshez hasonlóan fel volt osztva a győztesek között, ellenben mondjuk Magyarországgal, ami teljesen szovjet megszállás alatt volt)

Megint túlságosan elkalandoztam. A film nagy részét eredeti helyszínen, a láthatóan még a háború sebeit nyögő Bécsben forgatták.

Remekül, és szokatlanul használja a rendező a zenét. Amikor Carol Reed megérkezett Bécsbe, talán a második napján ellátogatott egy Grinzing-i étterembe. (A Grinzing nevű Bécsi városrésznek olyasmi a hangulata, mint a mi Szentendrénknek) Ebben az étteremben egy citerás játszott, akit úgy hívtak, hogy Anton Karas. A rendező úgy érezte, hogy neki pont ilyen hangulatú zenére lesz majd szüksége a készülő filmhez, ezért azonnal felkérte a megilletődött zenészt, hogy komponáljon neki filmzenét. Hiába szabadkozott Karas, hogy ő csak penget, nem komponál, Reed végül meghívta Angliába, ahol Karas remek zenét szerzett a filmhez. Az alábbi youtube videóban bele is hallgathatunk a fő motívumba. Hallgatva ezt a zenét olyan érzésem van, mintha a múlt századi Grinzing hangulatos utcáiban sétálva a kerthelyiségekből kiszűrődő zenét hallanám.

Nem említettem még a film egy másik nagy erősségét: Alida Valli-t. Elegáns szépsége, visszafogott játéka sokat hozzátesz a film hangulatához. Az általa játszott Anna Schmidt szerelmes volt a nemrég meghalt férfiba, ám Martins láthatóan azonnal beleszeret volt barátjának nőjébe, és úgy tűnik, a nőt sem hagyja teljesen hidegen a férfi. És ezután kellett lélekjelenlét a rendezőnek ahhoz a bombasztikus zárójelenethez - aminek értékeléséhez persze az egész filmet látni kell előtte - ahol a két perces hosszú snittben Martins várja a végtelenbe vesző útról hosszú percek alatt közelítő nőt, aki ahelyett, hogy odafordulna a férfihoz, egyszerűen elsétál mellette, anélkül, hogy ránézne. Az évtized egyik legerősebb jelenete, holott semmi ördöngösség nincs benne. Egyszerűen mesteri.

• 
• 
• 
• 
• 

Joseph Cotten megbízhatóan hozza a tőle megszokott, kicsit száraz, de korrekt alakítást. Orson Welles - aki egyes mérések szerint mindössze 5 percet látható a képernyőn - bár nekem jóval hosszabbnak tűnt - viszont ötleteivel és improvizációjával jócskán hozzáadott a filmhez. A hozzá kapcsolódó - számomra legdrámaibb - pillanat, amikor felviszi Cotten figuráját a Prater óriáskerekére, és ott magyarázza el, hogy hogyan talál felmentést egy emberélet elvételére:

És ez egy nagyon komoly mondat. Tegnap óta ez jár a fejemben. Magyarázatot ad arra, hogy hogy tudnak néhányan lelkiismeretfurdalás nélkül emberéletekkel elszámolni magukban.

Orson Welles állítólag elnyerte az Angliai stáb tökéletes ellenszenvét kihívó viselkedésével. A film vége felé előforduló szennyvízcsatornában zajló jelenetek egy részéhez - legalábbis amiben ő szerepelt - Angliában kellett díszletet építeni, mert ő nem volt hajlandó az igaziba lemenni, ellentéttel például Cottennel vagy a stáb többi tagjával.

• 
• 
• 

Érdekes együttműködés volt ez az amerikai David O Selznick és az angliai Korda Sándor között. Olyan jól sikerült a film, és emiatt valahogy annyira összevesztek - mindketten maguknak akarták elkönyvelni a sikert - hogy eredeti terveikkel ellentétben többet soha nem működtek együtt.

Robert Krasker operatőr Oscar díjat kapott a filmért, mellette a rendezőt és a vágót is jelölték a neves elismerésre.

• 
• 
• 
• 

USA (Columbia), 79 perc, ff., angol

Rendező: Max Ophüls

Producer: Walter Wanger

Páratlanul izgalmas szituációval indít ez a rendhagyó film noir. Bea, a 17 éves tinilány egy olyan férfival találkozgat, akitől szülei eltiltották. A férfi a lány családjának háza melletti melléképületben találkozik egy este titokban a lánnyal. Az eltitkolt randevú során a lányban tudatosul, hogy a férfi talán nem is szereti, csak szülei pénzére pályázik rajta keresztül.

Ekkor megpróbálja azt faképnél hagyni, de a férfi próbálja őt visszatartani. Kis dulakodás után a lány elfut, ám nem veszi észre, hogy a férfi egyensúlyát vesztve a lépcsőről olyan szerencsétlenül esik, hogy egy hatalmas vasmacska kampója szúródik rajta keresztül. 

Másnap a lány anyja (Joan Bennett) megtalálja a hullát. És mivel azt hiszi, hogy a férfit a lánya ölte meg, szó nélkül eltakarítja a hullát. Egy csónakkal elviszi és vízbe dobja.

Nem cirkuszol, nem balhézik, még csak meg sem kérdezi a lányát. Azt kell mondanom, hogy ilyen egy igazi anya. Annyira szó nélkül teszi mindezt, hogy a lány csak a másnapi újságokból értesül a férfi haláláról, melyben - mi tudjuk, hogy tévesen - gyilkosságról és a megtalált hulláról írnak. Már itt nagyon izgalmassá vált a film, már-már Hitchcock-i magasságokba hatolt az izgalmi faktor, hiszen számítani lehetett rá, hogy ilyen könnyen nem fogja megúszni az anya a dolgot...

És ahogy kell, másnap meg is jelenik egy zsaroló, aki 5000 dollárt kér azért, hogy ne keveredjen gyanúba a lány és családja. A férfi és bandája álltak ugyanis az udvarló mögött, aki ezek szerint valóban a család pénzét akarta megszerezni. Így, hogy az meghalt, a bűnözők nem akarnak pénz nélkül odébb állni. A tinilány által írt szerelmes levelekkel zsarolják meg az anyát. Ami épp elég kellemetlenséget tudna okozni nekik... 

De, hogy még egy csavar kerüljön a történetbe: a zsaroló beleszeret az anyába... csakhogy egy bűnszervezet áll mögötte, nem állhat el csakúgy simán a zsarolástól...

• 
• 
• 
• 
• 

És itt sajnos olyan fordulatot vett a történet, ami már nekem csalódást okozott, hiszen egy-két napot átölelő 2-3 rövid találkozó után olyan érzelmekkel voltak egymás iránt, mint a legőrültebb szerelmesek. A film befejezése tehát csalódást okozott, pedig az első fél órától azt reméltem, hogy az egyik legjobb noir-t fogom ebben a filmben megtalálni.

A mozikban is megbukott annak idején a film. A náci Németországból elmenekült Max Ophüls ezután a film után Franciaországban folytatta rendezői hivatását.

USA (Warner Bros.), 114 perc, ff., angol

Rendező: Raoul Walsh

Producer: Louis F. Edelman

Raoul Walsh rendező még a 10-es években Griffith szárnyai alatt kezdett filmezéssel foglalkozni. Eleinte azzal véste az agyamba a nevét, hogy ő volt az első némafilmes kedvencem (Miriam Cooper) férje, ő az, aki miatt tulajdonképpen abbahagyta a filmezést. Walsh-ot könnyű felismerni, hiszen hirtelen nem tudnék még egy olyan rendezőt mondani, akinek egy autó balesetből kifolyólag hiányzott az egyik szeme, ráadásul ezt a testi hibáját a leginkább mesebeli kalózkapitányokon látható fekete szemtakaróval fedte el.

Bár láttam tőle néhány filmet, nem sejtettem, hogy ilyen remek iparosmunkára képes - és ezt még véletlenül sem rossz értelembe véve gondolom. Az járt a fejemben, hogy szinte tökéletesen szórakoztató filmet látok, végre újra olyat, aminek egyik részénél sem éreztem unalmas üresjáratot, mindezt úgy, hogy tulajdonképpen semmi kreatív, egyéni adalékot nem találok, ami a rendező egyediségére utalna.

Vérbeli gengszterfilm ez, már-már Scorsese-re emlékeztető hangulattal. A Cagney által alakított agresszív szociopata legalábbis minden mozzanatában a Joe Pesci által alakított Nagymenők gengszterre emlékeztet, akár egymás leszármazottai is lehetne a két karakter, annyira hasonlít egymásra jellemük.

Az alábbi animGIF - a film egyik legtökéletesebben eltalált mozzanata - melyben a Cagney által alakított Cody csaja valami olyat mond vagy tesz, ami a főgengszternek nem tetszik... íme a következmény - hát nem "édes"?

Ki is ez a Cody? Egy agresszív bűnöző, bandavezér, aki keresztüllép mindenen és mindenkin, ha a saját érdekeiről van szó. Egy valakit kivéve, és ez a valaki egy nő. Nem, nem az előbb felrúgott hölgyről van szó. A nő, aki számára mindent jelent az édesanyja. Aki a filmben Cagney - és mások - mellett szintén hatalmasat alakít. Ő az aki féltő szeretettel áll fia mellett minden körülmények között. Ő az, akinek figyelméért Cody már gyerekkorában bármire képes volt.

Cody-t sarokba szorítja a rendőrség egy vonatrablás kapcsán, ahol több ártatlan ember is életét vesztette. Hogy mentse a bőrét, beismer egy másik államban elkövetett rablást, hogy azt mintegy alibiként használja, hiszen két államban egyszerre nem lehetett. Így megússza egy viszonylag rövid börtönbüntetéssel. Ám a rendőrség nem adja meg magát ilyen könnyen. Egy beépített embert raknak mellé a cellába. A film nagy része ekörül forog, Donnie Brasco-ként férkőzik Cody bizalmába az egyébként szerethető rendőrspicli. (már ha ez a két fogalom - szerethető és rendőr - nem zárja ki egymást teljesen). Izgalmakkal teli történetet látunk újabb rablásokkal, szökésekkel, bosszúkkal tűzdelve.

• 
• 
• 
• 
• 

Cody-ban semmi szeretni való nincs, tehát nincs olyan dilemma a nézőben, hogy izgul a bűnöző életéért, holott tudja, hogy nem szabadna. Nem, ez esetben törvényszerű és a Hollywoodi szabályok szerint egyenesen  kötelező is a végső elszámoltatás, ami ebben a filmben egy szinte vizuálisan is katartikus, monumentális zárójelenetben valósul meg. Cagney egyébként remek. Bár ő maga nem különösebb szeretettel emlékezett vissza erre a filmre... érdekes módon ő is iparosmunkának érezte (a maga részéről), a számára nem különösebben izgalmas szerepet. Mégis, én azt látom, hogy ebben is minden benne van, amit egy színész csak beletehet.

Zárásul azoknak a Madonna-rajongóknak, akik a 80-as években nem értették, hogy ki az a férfi, akinek a szövege hallatszik a White Heat című dal elején és néhány helyen közben is... hát ő James Cagney, és ebből a filmből valók ezek a szövegek. Mondjuk a dal címre erős segítség volt annak, aki ismerte ezt a filmet. Íme a dal egyik koncertváltozata:

 

Nagy-Britannia (Ealing Studios), 83 perc, ff., angol

Rendező: Alexander Mackendrick

Producer: Michael Balcon és Monja Danischewsky

A Nemes Szívek, Nemesi Koronák után az angol Ealing Studios egy másik vígjátékkal is felkerült a listára. Az említett film remek, gyilkos angol humora után ez egy sokkal inkább old-school, szokványos film.

Megtörtént eseményeken alapul a történet: 1941-ben valóban megesett, hogy az Eriskay sziget mellett hajótörést szenvedett szállítóhajóról 24.000 rekesz whisky-t loptak el a helybeliek (továbbá jelentősebb mennyiségű készpénzt).

Ezt a filmet az eredeti szigettől nem túl távol, szintén a Külső-Hebridákon forgatták, egészen pontosan a Barra-szigeten.  El is helyezek ide egy térképet, hogy könnyebben be lehessen lőni a helyszínt. Annyi mindenképpen azonnal látszódik, hogy Nagy-Britannia viszonylatában ez egy Isten háta mögötti helynek számít jócskán odébb a "mainland"-től.

Köszönhetően a szinte teljes egészében külső helyszínen (azaz nem az Ealing stúdióiban) való forgatásnak, jól érezhető a különleges helyszín egyedi hangulata. A tenger és annak homokos partja szinte minden kültéren zajló jelenetnél látható. Mint ahogy az alábbi képen is szembetűnő, az események menete messze nem merül ki a hajó rakományának kirámolásában, mellékesen megismerkedünk a messzi sziget mindennapi életével, lakóinak különböző egyéniségeivel, kapcsolataikkal.Szokás szerint a forgatókönyv megalkotásakor valamelyest változtattak az eredeti eseményeken. A valódi sziget helyett egy képzeletbelire (Todday-ra) helyezték át a történetet, ahol - mit ad isten - egy ideje éppen whisky hiány okozta melankóliában szenvedett a sziget lakosságának túlnyomó része. Egyszerűen elfogytak a készletek, és a világháború miatt nem lehetett utánpótláshoz jutni. A megfeneklett hajó éppen kapóra jött. A parti őrség kapitánya persze kiadja a parancsot a hajó rakományának a felügyeletére, de a nem túl lelkes egyszemélyes őrség pont inkább a whisky közelségétől lázba jött lakosság mellé áll, akik egy éjszaka alatt kirámolják a hajó teljes rakományát. 

Mackendrick első rendezése volt ez a film, előtte díszlettervezőként és forgatókönyv íróként dolgozott a stúdiónál. A stúdió vezetője által a rendező mellé kiküldött produkciós asszisztens és a rendező között gyakoriak voltak a feszültségek a forgatás alatt. A stúdióvezető is rendkívül elégedetlen volt az elkészült anyaggal. Balcon először fontolóra vette, hogy lerövidíti az unalmasnak tűnő anyagot, végül felkérte a stúdió egy másik rendezőjét, hogy forgasson pótjeleneteket a filmhez. Végül ezekkel együtt került mozikba az alkotás, és csodák csodájára szép jegyeladási számokat produkált, sőt, ez volt az Ealing Studios első amerikai sikerfilmje.

• 
• 
• 
• 
• 

Az angolok körében feltehetően nagy a nosztalgia a film iránt, hiszen ahogy minálunk is született néhány remake a nagy klasszikusokból, ennek a filmnek is elkészítették a modernizált változatát, mely 2017-ben került az angol (és amerikai) mozikba.

USA (MGM), 102 perc, ff., angol

Rendező: George Cukor

Producer: Lawrence Weingarten

Torkig vagyok a #metoo mozgalommal annak nulladik másodpercétől fogva. Feltörekvő színésznők, akik az álomszerep reményében engedtek a nárcisztikus Weinstein (vagy mások) erőszakos bepróbálkozásainak, évek múltán kapcsolnak, hogy ők tulajdonképpen szexuális erőszak áldozatai voltak. Ha a pályán cirkuszoló Serena Williams-et megintik, akkor nők elleni diszkriminációt kiált.

Úgy látszik, a negyvenes évek végén is volt egy ilyen hullám, hiszen a film első másodpercétől az utolsóig ezt a "gender"-témát feszegeti. Természetesen a nők szerintem is egyenjogúak férfitársaikkal, de nem hiszek abban, hogy különösebben szükség lenne pozitív diszkriminációra a javukra. Miért kellene felmenteni egy nőt a vádak alól, ha az lelövi hűtlen férjét? Csak azért mert ő a gyengébbik nem tagja?

Erről szól ugyanis a film. Egy nő tetten éri hűtlen férjét annak titkos légyottján, majd beleereszti a férfiba a pisztoly tárának összes golyóját. Vígjáték révén természetesen a férj nem hal bele a merényletbe, sőt különösebben súlyos sérülése sem keletkezik, de nagyjából minden testrészén visel legalább egy kötést az elkövetkező hetekben.

A filmnek azonban nem is ők a valódi főszereplői, hanem a bűncselekmény ügyében eljáró ügyész (Spencer Tracy), és a gyilkossági kísérlettel megvádolt asszony védelmét ellátó ügyvédnő (Katherine Hepburn). Akik a filmben történetesen házasok. 

• 
• 
• 

 Ha már egy filmben szerepel a két színész, ráadásul házaspárt játszanak, akkor furcsa lenne nem megemlíteni, hogy - bár Tracy sosem vált el feleségétől - a negyvenes évek elejétől gyakorlatilag külön éltek. Korábban is voltak futó kalandjai a filmjeiben szereplő színésznőkkel, állítólag Judy Garlanddal is rendszeresen "kapcsolatban" volt annak 14 éves korától éveken keresztül. Katherine Hepburnnel azonban élete végéig gyakorlatilag egy párt alkottak, még ha esetenként mellette is félre-félre lépegetett. Soha nem költöztek össze, de idejük nagy részét együtt töltötték. Talán ez a tartósan jó kapcsolat titka. A nyilvánosság nagyjából tényként kezelte ezt a dolgot Kate és Spencer között, bár mindenki diszkréten hallgatott róla, hiszen a férfi papíron nem vált el feleségétől. Egyszer Spencer Tracy halála után Hepburn felvette a kapcsolatot a feleséggel, aki - talán maga sem gondolta komolyan - meglepetésében azt mondta, hogy eddig azt hitte, hogy a Hepburnnel való kapcsolat csak pletyka... Hepburn viszont azon csodálkozott, hogy hogyan nem vette észre a kedves feleség, hogy férje-ura már 26 éve nem jár haza...

• 
• 
• 
• 
• 

A film felében tárgyalásos jeleneteket látunk - igazi hollywoodi műfaj. Az ügyész és a védőügyvéd közötti adok-kapok a már oly jól ismert mederben hömpölyög: "Bíró Úr, tiltakozom!" - "Elutasítom" - "A tiltakozásnak helyt adok" - stb. ...

• 
• 
• 
• 

A film másik felében a házaspár screwball comedy jellegű civakodása csordogál - számomra csiga lassúsággal...- valahogy ezzel a műfajjal sosem sikerült közeli barátságba keverednem, hiába próbálkoztam becsülettel...

Esetenként kellemes színfoltja volt a filmnek az ekkor első komolyabb mellékszerepét kapó Judy Holliday - a megcsalt feleség -, akinek ez a film akkorát lendített karrierjén, hogy a következő évben már főszerepet kapott a Born Yesterday című filmben, amiért rögtön Oscar-díjat is kapott. Sajnos fiatalon (43 évesen) elhunyt.