USA (King Brothers Production), 87 perc, ff., angol

Rendező: Joseph H. Lewis

Producer: Frank King és Maurice King

Bonnie és Clyde, a szerelmes bűnözőpáros az 1930-as években végigrabolta Amerikát. Bankokat, benzinkutakat, sőt, egyszerű boltokat is kiraboltak. Legalább kilenc rendőr élete száradt a lelkükön, akiket a menekülések során lőttek le, ha arra kényszerültek. Végül - mint ahogy a legtöbb esetben - végül a rendőrök győztek, mindketten életüket vesztették egy rendőri akció során. Ekkorra már olyan romantikus hősökké váltak sokak szemében, mint amilyen a kilencvenes években nálunk hosszú rejtőzködése alatt a Viszkis Rablónak volt. "Karrierjük" számos filmkészítőt megihletett.

Ezt a filmet is a fent nevezett páros története ihlette, bár nem konkrétan ők a főszereplők, hanem Laurie (Peggy Cummings) és Bart (John Dall), de ugyanúgy végigrabolják az országot, mielőtt őket is utolérné végzetük, mint Bonnie-ékat.

Bart sorsába már gyerekkorában becsatlakozunk. Láthatjuk, hogy fegyverek iránti imádata korán bajba sodorja. Bár élő teremtményre semmi pénzért nem tüzelne, fegyvermániája következtében családjától távol - egy intézetben - tölti fiatalkorát. Később a hadseregben mesterlövész, majd a második világháború után hazatér. Egy vándorcirkuszos előadásban figyel fel Laurie-ra, aki szintén a fegyverek szerelmese, célba lövő számot ad elő.

Itt jegyzem meg, hogy talán a legnagyobb eltérés a film és a valóság között, hogy míg itt alapvetően a nő sodorja bajba a férfit, és ő az, aki nem habozik lelőni aki az útjába áll, addig a valódi páros Bonnie-ja állítólag soha nem fogott fegyvert a kezében, mindig Clyde gyilkolt.

A nő javasolja, hogy lépjenek le a cirkuszból, és kezdjenek rabolni. Az erőszakellenes férfi persze tétovázik, fél, hogy valakinek majd baja esik, de a nő nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy senkinek nem eshet baja, ha ők nem lőnek le senkit...

Be kell vallanom, engem nem érintett meg túlságosan az öntörvényű szerelmesek sorsa. Egyik főszereplő sem vált annyira fontossá számomra, hogy izgulni tudjak érte, holott mondjuk John Dall játékával már egyszer elkápráztatott a Hitchcock-féle Kötél-ben. 

Viszont van a filmnek néhány olyan részlete, amin nagyon is megakadt a figyelmem!

Az egyik legtöbbet emlegetett jelenet egy bankrablást mutat be. Laurie odavezeti autójukat a bank elé, Bart kiszáll, bemegy a bankba. A nő szóba elegyedik egy váratlanul épp arra sétáló rendőrrel, majd a férfi megjelenik a sikeres rablás után, beszállnak az autóba és távoznak. Mindez egyetlen egy snittel, vágás nélkül van felvéve, ami ekkoriban egyáltalán nem volt szokványos megoldás, és - bár állítólag pénzügyi megfontolások álltak emögött a megoldás mögött - azért kreatívan kellett megoldani a feladatot ahhoz, hogy ilyen látványos és feszültséggel teli végeredmény süljön ki a dologból. Felhívom a figyelmet, hogy a bankrablásból magából nem látunk semmit, mégis tökéletesen működik az egész.

Tisztára olyan érzésem volt, mintha egy "igen korai" Tarantino filmet néznék. 

Ellentétben a már jól ismert Hollywoodi vetítéses technikával (szinte minden jóféle noir-ban láthatunk ilyen vetített hátterű autóvezetést) a kamerát itt betették a hátsó ülés helyére, bepasszírozta magát még hátra a rendező és a kamerakezelő személyzet, hogy jól fel tudják venni Laurie és Bart válla fölött elnézve a szélvédőn át látható utcaképet. (a fenti promó-fotó nem ezt a jelenetet ábrázolja) Majd amikor Bart kiszáll, a kamera elfordul, és kikukucskál az ablakon. A hangosítóknak már nem jutott hátul hely, őket az autó tetejére szíjazták, hogy menet közben - és valóban Peggy Cummings vezetett - le ne essenek.

Az eredetileg 4-5 forgatási naposra tervezett jelenetet állítólag egy kissé módosítva egyetlen egy leállás nélküli felvétellel leforgatták.

Aztán ott vannak a csókolózós jelenetek. Egyik-másik olyan erotikusra sikeredett, hogy csak úgy néztem... Jó, meg kell hagyni, amikor már épp téphetné a saját haját a cenzor, akkor a kép hirtelen elhomályosodik, és el is sötétedik mielőtt nagyobb baj lenne...

A hab a tortán persze a film lezárása, amikor a rendőrök már körülvették a menekülő párt, amikor már talán ők is sejtik, hogy minden mindegy. Kézenfekvő lett volna az eredeti tervek szerint a menekülők köré gyűrűt szorító rendőrök egyre közeledő tömegét mutatni, de a rendező végül egy sokkal feszültebb dolgot eszelt ki. Szinte egyáltalán nem mutatja az üldözőket, csak a hangjukat hallani. Szinte végig a szerelmeseket látjuk, ahogy készülnek a végső összecsapásra, aminek - tudjuk - győztesei ők nem lehetnek...

Agyafúrt megoldás, hiszen nincs félelmetesebb annál amit nem látunk, ami nem ölt alakot, csak számítunk érkezésére...  Hiszen agyunk az ismeretlent korlátlanul félelmetesnek tudja képzelni...Ez okozza a legnagyobb feszültséget ebben a jelenetben.