Nagy-Britannia (Ealing Studios), 107 perc, ff., angol
Rendező: Robert Hamer
Producer: Michael Balcon, Michael Relph
Nem először bizonyítják az angolok, hogy simán felveszik - legalábbis ekkoriban felvették - a versenyt Hollywooddal, ha filmkészítésről volt szó. A The Archers - azaz a Powell és Pressburger páros - a negyvenes években ontotta magából a remeknél remekebb filmeket. Az ő legjobb filmjeiken már túl vagyunk, az Ealing Studios legjobb vígjátékai viszont most kerülnek csak sorra a listán.
Bár remekül szórakoztam ezen a filmen, ezúttal nagyon sajnáltam, hogy nem volt szinkronos változat, mivel a nyelvezet tele volt olyan brit angol nyelvi fordulattal, amiben a rejtett poénokat az anyanyelvieken kívül talán nem sokan értik. Egy jó műfordító talán át tudta volna ültetni ezeket a poénokat magyarra. A világért sem panaszkodom persze, hiszen így is az elejétől a végéig remekül szórakoztam.
Louis Mazzini a félig angol, félig olasz főhős a d'Ascoyne hercegi rang egyik örököse édesanyja révén. Édesanyát fekete bárányként kezeli a család az olasszal kötött házassága miatt, még végakaratát sem teljesítik, melyben azt kéri, hogy a családi kastély kertjében temessék el. Louis ekkor bosszút esküszik, hogy megöli a D'Ascoyne család öröklési listájának összes előtte álló tagját.
És az első hatalmas poén: ennek a nyolc családtagnak mindegyikét ugyanaz a színész - az akkor 35 éves Alec Guinness játssza. Remekül!
A bosszú olyan fogás, amit a jó ízlésű ember hidegen tálalva fogyaszt.
Kicsit ismerős egyébként ez a Mazzini szájából elhangzó szöveg, a Kill Bill elején majdnem szó szerint ugyanez a bevezető olvasható - ott kimarad a jó ízlésre való utalás. A teljes történetet a börtöncellában kivégzésére váró főhős Mazzini meséli el, - a film nagyobb részében noir-os jellegű narrációval.
Az angol abszurd humor remek példájaként mindez úgy kerül kivitelezésre, hogy a sorozatgyilkos főhős (Dennis Price) a film egyik legszerethetőbb figurája. A gyilkosságok kivitelezésének részletes taglalásakor mintha a legtermészetesebb dolgokról mesélne.
A lista végrehajtásán kívül könnyed szerelmi szál is színesíti a történetet. Nem is egy, hanem kettő. Két teljesen eltérő kaliberű és személyiségű hölgyről van szó. Az egyik ilyen hölgy Sibella (Joan Greenwood) - a fiatalkori szerelem - akivel csak azért maradt felszínes a kapcsolat, mert a hölgy olyan férfit keresett maga mellé, aki megfelelő anyagiakkal rendelkezik. Ahogy főhősünk karrierje felszálló ágra kerül, úgy válik kapcsolatuk újra egyre intenzívebbé.
A másik hölgy viszont maga a megtestesült elegancia, hibátlan szépség. Ő az egyik meggyilkolt D'Ascoyne özvegye, Edith (Valeria Hobson). Egymásba szeretnek.
A hercegi cím elnyerésekor a két hölgy párharca annyira kiéleződik, hogy végül főhősünk élete is kockára kerül miattuk. Bár alapvetően a humorra épül föl az egész film, a végén sikerül kissé feszültté, fordulatossá tenni a történetet, köszönhetően ennek a rivalizálásnak. Mindkét hölgyszereplő érdekes színfoltjává válik a filmnek.
Érdekességképpen megemlítem, hogy gyönyörű helyszínen - a Leeds-i Kent kastélynál - forgatták a hercegi rezidencia jeleneteit.
