USA (Skirball Productions), 108 perc, ff. angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Jack H. Skirball

Sokféle krimi létezik: Van, amikor tudjuk, hogy ki a gyilkos, és az teremti meg a feszültséget, hogy látjuk, amint a nyomozó egyre közelebb jut a megoldáshoz. Ilyen például a Columbo sorozat legtöbb epizódja. Ennek szöges ellentéte, amikor tudomást szerzünk egy gyilkosságról, és egy izgalmas karakterű nyomozó felderíti a gyilkos kilétét. Erre jó példa Agatha Christie munkássága Poirot felügyelővel az élén.

Jelen esetben rögtön a film elején kapunk egy elkövetőt, de - furcsa módon - közel egy órát (!) kell várnunk arra, hogy megtudjuk, mit is követhetett el nagy valószínűség szerint... Szokatlan szerkezetű tehát ez a krimi - ha egyáltalán ez a műfaji besorolás itt helyénvaló... én ugyanis továbbra is azt mondom, hogy Hitchcock életműve egy külön besorolást érdemelne. (Mondjuk krimi helyett hívhatjuk Hitchcock - filmnek az ő műfaját.) 

Azzal, hogy Hitchcock a gyilkosság(ok) konkrét említését ennyire betolja a film közepébe, a hangsúly is eltolódik egész más irányba, mégpedig alapvetően az elkövető Charlie (Charles Oakley) és annak unokahúga Charlie (Charlotte Newton) közötti elég furcsa kapcsolat felé.

Rögtön feltűnhet, hogy mindkettejük neve Charlie. Nekünk ez talán kicsit furcsának hangzik, bár nálunk is van erre példa: Gabi lehet Gábor, de Gabriella is. Az unokahúg természetesen a nagybácsi miatt kapta a Charlotte nevet, hogy őt is lehessen Charlie-nak becézni. Ez a kapcsolat azonban jóval többnek tűnik egy szokványos nagybácsi-unokahúg kapcsolat között. Nem tudom, hogy mennyire állt Hitchcock szándékában ezt láttatni, - a "szakirodalomban" nem is találtam erre utaló nyomot - de a színészek játéka alapján a kis Charlie nemcsak rajong a nagybácsi iránt, hanem ennél mintha egy árnyalattal többről is szó lenne: Úgy néz rá, úgy ér hozzá, mintha a nagybácsi lenne számára A FÉRFI. Rokonok között ilyesfajta érzések persze nem létezhettek a 40-es évekbeli Hollywoodban. Így aztán, ha valóban volt szándék ilyesmi ábrázolására, akkor Hitchcock elment addig a pontig, amíg mehetett, ennél merészebben nem ment volna át a cenzúrán.

A film felén túl végre megtudjuk, hogy mit is követ(het)ett el Charlie bácsi. De igazán nem is fontos. És bár megjelennek a nyomozók, mégsem látunk igazi nyomozási cselekményeket (részükről). Ami mindvégig az igazi feszültséget kínálja, az a két Charlie közötti kapcsolat alakulása. Mi történik, ha a lány megsejt valamit a titokból? Mi történik, ha Charlie bácsi megtudja, hogy a lány tud valamit? Kitart a rajongás, vagy átfordul valami másba?

Az volt a legnagyobb bajom, hogy a nagybácsit alakító Joseph Cotten ebben a szerepben kicsit szürke marad számomra. Ő Orson Welles felfedezettje egyébként. Már a Welles által alapított Mercury Theater első előadásában is szerepelt Cotten, és az Aranypolgárban - elsőfilmesként - komoly szerepet is kapott Welles mellett. Itt Hitchcock-nál nekem nem volt sem elég ellenszenves, sem elég félelmetes ahhoz, hogy ez a film igazán működni tudjon. Kellemes, karakteres hangja van. Először szinkronnal láttam, és mivel kicsit csalódott voltam, rögtön újranéztem eredeti hanggal, és kellemes hang ide vagy oda, így sem akart működni nekem.

Hollywoodban ekkoriban volt egy törvény, mely alapján egy film díszlete nem kerülhetett többe 5000 dollárnál. Ez a háború alatt a pazarlást volt hivatott megfékezni, ösztönözve a díszletek minél többszöri újrafelhasználását. (A fenti összegbe nem számított bele a munkadíj, csak a díszlet szerkezeti elemeinek az ára. Az átalakítás díja tehát kívül esett ezen a kereten.) Hitchcock ezúttal gondolt egyet, és stúdió helyett kiment a valóságba, méghozzá a Kaliforniai Santa Rosa-ba, ahol szerintem még ma is büszkék arra, hogy ott forgott ez a film. 

Sok helyi lakos kapott kisebb-nagyobb mellékszerepet. Egy kedves kis sztori szerint Hitchcock-nak nagyon megtetszett egy kopottas, kissé elhanyagolt külsejű ház. Ezt választotta ki a külső jelenetek forgatási helyszínéül. Meg is állapodott a tulajdonosokkal. Azok pedig akkora megtiszteltetésnek érezték, hogy a nagy Hollywoodi filmesek az ő hajlékukat tisztelik meg, hogy a forgatás első napján arra kellett érkeznie a stábnak, hogy a kertet, a házat, de még a környéket is teljesen felújították a nagy eseményre. Hitchcock nyilván alig bírta visszafogni a sírást, de végül szakembereinek - nyilván  nem kis munkával - sikerült visszaállítani a helyszínt eredeti, kopottas formájába. A filmeseknek ez persze rutinfeladat, de nyilván fölösleges idő- és pénzveszteség volt.

A kisvárosi hangulathoz persze nagyon jól jött a valós forgatási helyszín. Charles bácsi egyébként a keleti partról költözik a Santa Rosa-i húgához a film elején, amikor forróvá válik a talpa alatt a talaj. A kisvárosban szinte sztár lesz a nagyvárosi férfi. Mindenki vele szeretne találkozni. Előadásokra hívják a nőegyletbe...

Érdekes - egészen Hitchcock-i - mellékszála a filmnek az a szomszéd, aki állandóan átjár a családhoz, hogy a családfővel megvitassák, hogy ki tudja a legjobb megoldást egy tökéletes gyilkosság végrehajtására. Mulatságos nézni, ahogy ezek a szürke kis emberek állandóan olyan témáról beszélgetnek, amiről nagy valószínűséggel Charles bácsi tudna mit mesélni, ám ő inkább hallgat...

Az alábbi concept-skiccek talán azoknak igazán izgalmasak, akik látták a filmet, és felfedezik bennük a rajzok alapján végül elkészült jeleneteket:

A mester persze nem tagadja meg önmagát, a feszültség itt is nőttön nő egészen az utolsó pillanatig. Ezúttal azonban nem okozott nekem olyan katarzist, mint mondjuk legutóbb a Manderley-ház asszonyával. 

USA (20th Century Fox), 76 perc, ff. angol

Rendező: William A. Wellman

Producer: Lamar Trotti

Látszólag egy western filmről fogok írni ebben a posztban, és bár a műfaj szinte minden formai kelléke megvan - "cowboy" ruhák, coltok, lovak, puskák, western-kocsma (azaz "saloon") - én mégis megkockáztatom, hogy a helynek és időnek szinte semmi jelentősége nincs.  Ugyanezt a történetet meg lehetett volna csinálni mondjuk ókori díszletek között, de akár a huszonegyedik századba is helyezhetnénk, hiszen korunkban is történnek lincselések (lásd Olaszliszka, vagy Kadhafi esete, hogy két példát is mondjak). Így én azt mondom, hogy műfaja nem western, hanem vadnyugati környezetben játszódó, igen komoly filmdráma, melynek a középpontjában egy csoport önbíráskodása áll.

Egy Nevadai városka kocsmájában vagyunk, 1885-ben. Jön a hír, hogy megölték és kirabolták az egyik polgárt. Pillanatok alatt szerveződik egy önkéntesekből álló csapat, mely tagjai vállalják, hogy elfogják és felakasztják a tetteseket. Ez már akkoriban sem volt teljesen jogszerű, és az emberek józanabbik része igyekszik értesíteni a seriffet, hogy vegye inkább ő kézbe az ügyet, de amaz a városon kívül tartózkodik. A tömeg viszont vérszomjas és türelmetlen, így mégiscsak elindulnak a bűnösök felkutatására.

Az amúgy sem túl hosszú (76 perces) film első felében gyakorlatilag a szereplőkkel ismerkedünk. Néhány karakter kiemelt jelentőséget kap, ezek részletesebb bemutatást kapnak.

Érdekes módon Henry Fonda karaktere van leginkább előtérbe tolva, holott a film végén azt kell mondanom, hogy kis túlzással neki volt az egészben a legkisebb jelentősége. Talán azt is mondhatnám, hogy ő olyan, mint legtöbbünk: sem nem hideg, sem nem meleg. Érzi, hogy nincs rendben csak úgy tárgyalás nélkül felakasztani valakit - még, ha bűnös is az illető -, de ha rajta múlik, végül is megtörténhet a dolog. Háborog az igazságérzete, de annyira nem, hogy cselekedjen. 

Fonda karaktere annyira fel van építve, hogy ő még külön előélet-foszlányt is kap. Az elkövetők keresése során összetalálkozik egy volt szeretőjével, aki már mással van. Izgalmas pillanatok, csak úgy vibrál köztük a levegő. A film felénél olyan csúcsra járatja a feszültséget, ami azt sejteti, hogy ennek még nagy jelentősége lesz a továbbiakban, de lehet, hogy csak bolondját járatták velünk, mert a feszültség kapcsoló még annyira feljebb lesz tekerve, hogy erről az incidensről a későbbiekben majd teljesen elfeledkezünk.

Aztán a karakterek között ott van persze az önjelölt vezető. Akikre hallgatnak az emberek, mert látszólag már letett valamit az asztalra. Esetünkben egy veterán katona, aki vért akar látni. Ölni akar, és mindezt úgy, hogy lehetőleg minden pillanatát kiélvezze.

Több más tipikus karakter (például egy irtózatos nevetéssel rendelkező kövér öregasszony) mellett persze ott vannak az igazság védelmezői is, akik próbálják elkerülni a fölösleges vérontást. Úgy tűnik, ők kisebbségben vannak. Bár helyenként a film annyira emlékeztet a Tizenkét Dühös Emberre, hogy az ember már azon sem csodálkozna, ha egyesével növekedve az átállók száma, előbb-utóbb meglenne a lelkiismeretes társaság többsége.

A film felénél elkapnak három embert, akik egy tűz mellett alszanak. Náluk vannak az ellopott marhák, de mindent tagadnak. Egy kifejezetten tisztességesnek látszó családapa (őt érdemes külön is kiemelni: Dana Andrews), egy bolond öregember és egy mexikói, akiről eleinte úgy tűnik, hogy csak spanyolul tud (ő pedig Anthony Quinn). - az alábbi kép bal alsó sarkában látható a három vádlott.

Ki mit tenne, ha azt az ajánlatot kapná, hogy ha hármuk közül elmondja, ki a gyilkos, akkor a másik kettő megmenekülhet? Van egy hasonló játékelméleti kérdés is egyébként (fogolydilemma a neve, és persze nem tökéletesen fedi jelen szituációt): Mi ilyenkor az optimális stratégia? Ha válasz nélkül mindenkit felakasztanak, akkor legalábbis játékelméletileg nem a végtelenségig tartó tagadás a legüdvözítőbb. Van is olyan, aki rögtön be akar mártani valakit, ám van olyan is, aki semmi áron nem tudna hamisan vallani azért, hogy mentse az életét. A végkifejletet nyilván nem lövöm le...

Éreztem, hogy a vége felé lesz egy hatalmas csattanó... Lett is, de nagyon nem az, amire számítottam. És ezért megemelem a kalapomat!

Fonda imádta ezt a filmet, állítólag ez volt a kedvence azok közül, amikben szerepelt. Gondolom a legtöbben azért a Volt Egyszer egy Vadnyugat miatt szeretik (hiszen sokan csak abban ismerik), ami viszont műfajilag is remek western, még ha annak csak a spaghetti-ről elnevezett tengerentúli rokona is. (Jómagam a műfaj csúcsának tartom azt a filmet, de erről majd a maga idejében, úgy kb. az 1001-es lista fele táján)

El kell ismerni, különleges film ez, és jól van összerakva. Nem tudom, mennyire hitelt érdemlő részlet, hogy Fonda állítólag annyira el akart mélyülni karakterében, hogy még aludni is ebben a ruhában volt csak hajlandó ez alatt az időszak alatt.

A film hangulatára rányomja a bélyegét (nem feltétlenül rossz értelemben) az is, hogy minden díszletek között lett felvéve. Ott vannak ezek a filmesek Hollywood-ban, ahol a környéken azért tengerparttól kezdve sivatagon és hegyes vidéken át szinte minden van. Erre is simán találtak volna megfelelő igazi helyszínt. De nem, ők inkább felépítenek egy hegyi utat a stúdióban, hogy ott nyugodtan - minden zavaró körülménytől mentesen - tudjanak dolgozni. Ez Hollywood aranykora...

Föl lehet tenni a kérdést: Mi mit tennénk, ha egy 20-30 fős társaság éppen kivégezni készülne három embert, akik lehet, hogy megöltek valakit, de akár az is lehet, hogy nem? Belesimulnánk a tömegbe? Hallatnánk a hangunkat, vagy akár tennénk is valamit? Súlyos kérdések ezek. Persze ilyenkor felmerül azoknak a felelőssége, akik törvény adta jogukkal - akár lelkiismeretlenségből, akár nemtörődömségből - ügyészként, bíróként ítélnek, ítéltetnek el olyan embert, akiről tudják, hogy nem bűnösök, vagy enyhébb esetben csak - tévesen - tudni vélik, hogy bűnösök. Mert hát ilyen is van szép számmal. Ezt csak azért hozom fel lezárásnak, mert a film slusszpoénja - a levél is - a konkrét ügynél valami sokkal általánosabb dolgot vet fel. Vajon ítélkezhet-e ember egy másik ember felett annak életéről és sorsáról? Van-e ehhez erkölcsi joga? Nekem persze nincs válaszom.