USA (Diana Productions), 99 perc, ff., angol

Rendező: Fritz Lang

Producer: Fritz Lang, Walter Wanger

Fritz Lang nevét olvasva, - és közben látva a fotót az expresszionista filmekre emlékeztető torz perspektívájú ajtóval, - arra számítottam, hogy valami különleges, a 20-as évek jellegzetes német stílusára visszautaló, esetleg valami neo-expresszionista filmet fogok látni.

Csalódnom kellett, mert bár az ajtóknak - leginkább egy bizonyos ajtónak - fontos szerepe van a filmben, de az expresszionista látásmód alig jelenik meg egy jelenet erejéig, az ajtóról készült izgalmasnak ígérkező kép is feltehetően csak marketing célokat szolgált.

Ez az érdekes látásmód általában széles látószögű kamerával érhető el, ám az említett német expresszionista filmekben magát a díszletet építették ilyenre, mint ahogy ez az ajtót is jól láthatóan ilyen alakúra tervezték. Mégegyszer leszögezem, a filmben sajnos semmi ilyesmi nincsen.

Ami van helyette, az inkább az ekkoriban divatos film noir hangulat - mely csak részben jelent képi stílusjegyeket - és ebbe most belekeverednek egyéb műfaji elemek a melodrámától kezdve B-filmes horrorokig. Mindenből egy kicsi, és a végeredmény sajnos ilyen is lett... a film végén csak néztem, hogy a mester vajon mit is akart ebből kihozni? Mert hát Fritz Lang neve nagyon ígéretesen hangzott, hiszen a Metropolis, vagy az M - Egy Város Keresi a Gyilkost, olyan címek, amiket nem nagyon kell bemutatni a régi filmek kedvelőinek.

A film főszereplője Joan Bennett, aki ekkoriban már - politikailag inkorrekt leszek - túl volt azon a koron (38 éves volt), amikor még kifejezetten szexi és vonzó volt... Legalábbis bennem gyakorlatilag semmilyen érzelmet nem sikerült keltenie. Nem voltam oda érte, de különösebben nem is zavart a jelenléte... Ez egyébként a film szinte összes szereplőjére jellemző sajnos.

Hogy mégis ilyen szerepet kapott, annak oka lehet akár az is, hogy férje (Walter Wanger) volt a film producere.

Az 1001 Film című könyv elemzése szerint ez a film "beteges kultuszdarab" és "nyíltan Szado-mazo" elemeket tartalmaz. Az első minősítést kicsit túlzónak érzem... mitől lenne beteges? Láttam már olyan filmet, amire én is írtam, hogy beteg... pld Az Ismeretlen, ez a film semmivel sem betegebb, mint a Universal bármelyik B filmes horrorja, nem is érzem különösebben kiemelkedőnek azok közül. (Ezt a filmet a Universal nem gyártotta, csak forgalmazta) Érdekesség, hogy a film egyik jelenetét ugyanabban a díszleterdőben forgatták, ahol a Universal Farkasemberes filmjét is néhány évvel azelőtt... A Szado-mazo elemeknek viszont a nyomát sem láttam, pedig több helyen is olvastam utalást erre... valószínűleg vak vagyok...

Az alapötlet egyébként nagyon biztató volt. Celia (Joan Bennett) furcsa vonzalmának utat engedve feleségül megy egy fura építészhez, akinek kedvenc hobbija, hogy olyan szobákat épít meg a lakásában, amik pontos megfelelői valamilyen korábbi, nők ellen férfiak által elkövetett gyilkosságnak. Hét ilyen szoba van a lakásban. Egy kivételével mindegyikbe bele lehet nézni, még társaságokat is - idegenvezetőként - végigkalauzol a szobákon a férfi. De a hetedik szoba tabu. Oda senki nem mehet be...

Gondolom ismerős egy kicsit... hát persze... a Kékszakállú herceg egyik újragondolása ez a film...

Ígéretes volt az ötlet, volt sok ígéretes elem, az egész azonban egy elhibázott lehetőségnek tűnik a végén. Legjobb példa talán az építész eltitkolt fia. Egészen izgalmasan felépítették a figurát. Egy darabig csak hallani lehetett róla, de Celia sokáig nem ismerhette meg, különböző ürügyekkel távol tartották tőle. Már azt hittem, hogy valami nyakörvvel a nyakában, vagy ketrecben fog előkerülni. Azt hittem, hogy a film egyik kulcsfigurája lesz. Majd egy olyan jelentéktelen figura hoztak ki belőle, hogy szinte bármilyen más irányba vitték volna, csak a film javára válhatott volna...

Valószínűleg az indokolatlanul magas elvárásaim miatt voltam ilyen csalódott, hiszen semmivel sem rosszabb film, mint a Universal bármelyik B-filmes horrorja. Na de, ahogy utánaolvasok, lehetett volna Fritz Langtól korábbi éveiből jobb filmek között is választani... Nem értem, hogy miért pont ezt sikerült tőle beválasztani ebből a korszakából... Na majd 1953-ban lesz még egy sansza, hogy javítson...

USA (Rampart), 88 perc, ff., angol

Rendező: Max Ophüls

Producer: John Houseman

AZ 1900-as évek elején Bécsben egy férfi - aki fiatalkorában híres és ünnepelt zongoraművész volt - egy átmulatott éjszaka hajnalán levelet kap kézhez inasán keresztül, melyet egy ismeretlen nevű nő írt számára. A levél így kezdődik:

"Amikor ön ezt a levelet olvassa, lehet, hogy már halott vagyok..."

Elég ütős kezdés, nem? A folytatás sem kevésbé érdekes...

'Olyan sok mondanivalóm van, és valószínűleg már csak kevés időm. Hogy ezt el fogom-e küldeni? Nem tudom. Most kell az íráshoz összeszednem az erőmet, amíg még egyáltalán van... És írás közben jövök rá, hogy ami velünk történt, annak - ha meg is van az oka, azt nem biztos, hogy mi felfoghatjuk... Ha ezt a levelet most végigolvassa, akkor megtudhatja, hogy hogyan lettem örökre a magáé úgy, hogy azt sem tudta, hogy ki vagyok, vagy, hogy egyáltalán létezem"

És a férfi végigolvassa a levelet, így pedig mi is megismerhetjük haldokló nő életét. Lisa (Joanne Fontaine) egészen fiatalon, 16 évesen beleszeret a már említett zongoraművészbe, akivel egy házban laknak. Általában rosszul viselem, amikor egy színész valódi koránál évtizedekkel fiatalabb, vagy idősebb szerepet játszik, ezúttal azonban a 30 éves Joan Fontaine olyan bájos 16 évest alakít, hogy semmi okom nem volt panaszra...

A szerelmes tini minden gondolata a férfi körül jár, komoly udvarlókat ráz le miatta. A férfi persze észre sem veszi. Aki egyébként akkora sztár, hogy gyakorlatilag minden éjjel másik nőt visz haza... Lisa közben felnő, igazi hölgy válik belőle, mígnem egy szép napon valóra válik az álma, és a férfi észreveszi...

A zongoristát pár nap együttlét után külföldre szólítja a dolga, és - bár megígéri, hogy siet vissza - a nő többet nem hall felőle. És talán büszkeségből - talán más okból, akkor sem keresi többet a férfit, amikor kiderül, hogy terhes maradt tőle... 

Egyszer azonban - miután már feleségül ment egy igen gazdag, ám kevésbé fiatal férfihoz - sok év elteltével újra összefut a szerelmével az operában egy előadás alatt... Hogy mi történik kettejük között, és mi vezet az említett levél megírásához... az már maradjon a film titka... de annyit elárulok, hogy ehhez a melodrámához is ajánlott a hölgyeknek egy csomag papírzsepit is bekészíteni a popcorn/cola mellé...

A filmet a Joan Fontaine és akkori férje (William Dozier) által alapított Rampart produkciós cég készítette, majd a Universal forgalmazta.A film rendezője Max Ophüls, aki Németországban született, kisebb kitérőkkel 1940-ben az USA-ban kezdett el rendezni, majd 1950 körül visszatért Európába...