USA (RKO), 71 perc, ff., angol

Rendező: Mark Robson

Producer: Val Lewton

Val Lewton B-filmes részlege az RKO-nál nem tétlenkedett. A Macskaemberek és az Egy Zombit Gondoztam után meglovagolta a sikereket, és összedobtak évente 2-3 ilyen 70 perc körüli korai exploitation filmet.

Ezúttal azonban nem egy színtiszta horror-t, hanem egy Hitchcock-ra hajazó suspense - azaz a feszültség fenntartására kiélezett - filmet készítettek.

Látszik, hogy kezd divatba jönni a film noir, mert az árnyékok olyan karakteresen jelennek meg, mintha egy noir filmet néznénk. Olvastam is olyan elemzést, mely horror film noir-nak címkézte ezt a filmet. Ha ezt elfogadjuk műfajnak (horror noir-ként is láttam említve), akkor nagy valószínűséggel ez ennek az első képviselője.

Egy Mary Gibson nevű fiatal hölgy (az elsőfilmes Kim Hunter), egy lányiskolában tanul. Egy napon hírt kap arról, hogy nővére Jacqueline - aki Mary egyetlen élő rokona - már hónapok óta nem ad magáról életjelet. Nem fizeti Mary tandíját sem, ezért nem tudják tovább nevelni.

Mary felkerekedik New Yorkba, a Greenwich Village-be, hogy felkutassa eltűnt nővérét. Mint kiderül, a jól menő kozmetikai cégét eladta egy munkatársának, kivett ugyan egy szobát kedvenc (Dante nevű) étterme fölött, de az többnyire zárva van. Az étterem tulajdonosai csak néha napján látták Jacqueline-t megjelenni, akkor is csak rövid időre.

Dantéról nekem persze rögtön a pokol jut eszembe, és ha ennek nincs is közvetlenül jelentősége a filmben, a névválasztás biztosan nem véletlen. Mary keresi nővérét, és egyre több olyan emberrel találkozik, aki ismerte őt. És mindenki egyre gyanúsabb. Az étterem tulajdonosa nagy nehezen hajlandó feltörni annak a szobának az ajtaját, amelyiket Jacqueline bérel, és ott valami nagyon megdöbbentő dologgal szembesül Mary. 

A feszültség nőttön nő a 43. percig, mígnem a forgatókönyvíró látszólag megkegyelmez, és egy nagy húzással átemel minket a túloldalra, egy sátánista gyűlésre, ahol nagyjából minden kérdésre választ kapunk. Ámde ezek a válaszok újabb kérdéseket gerjesztenek. 

Helyenként bizarr, izgalmas hangulatú a film. A cselekmény viszont helyenként zavaros, mondhatni kidolgozatlan. Például a szekta egyik alapelve az erőszak teljes tilalma. (Milyen korrekt lehet ez a sátán), viszont az a tag, aki elárulja a közösség titkait, annak meg kell halnia. Jó-jó, megpróbálják feloldani ezt az ellentmondást, de egy kicsit még dolgozhattak volna a sztorin, mert a a képi megvalósítás amúgy kifejezetten jól sikerült.

A szekta életében eddig 6 ilyen halálbüntetés volt, és úgy néz ki, hogy most érkezett el az idő a hetedik végzetes ítélet kimondására, így lesz tehát a  hetedik áldozat a film címadója.

Apró érdekesség, hogy szerepel a filmben egy Dr. Judd nevű orvos, aki egyébként a Macskaemberekben is fontos szereplő volt, és ugyanúgy Tom Conway alakította, mint itt. Egyetlen bökkenő, hogy (***spoler***) Dr. Judd annak a filmnek a végén elvileg meghalt. 

Viszonylag nagy bukás volt ez a film, amit legtöbben a már említett, kissé zavaros forgatókönyvvel magyaráztak. Tényleg kár érte, mert az eddig látott három Val Lewton filmből talán ebben éreztem a legnagyobb potenciált. 

 USA (RKO), 69 perc, ff. angol

Rendező: Jaques Tourneur

Producer: Val Lewton

Valaki egy zombit gondozott 1943-ban? Micsoda??? Akkoriban tehát már "voltak" zombik? Na persze a cím olvasásakor nem sejtettem, hogy ezúttal a prekoncepcióimmal ellentétben nem valami gusztustalan, rothadó húsú zombiról lesz szó, hanem a poszter bal felső sarkában látható szépségről... de erre mindjárt visszatérek.

Nem tudom, hogy vannak-e olyan filmek, melyek kevésbé érdekelnek engem, mint a zombis filmek... A Walking Dead és társai sajnos nem tudták eddig felkelteni az érdeklődésemet, még akkor sem, ha egyébként meggyőződésem, hogy alapvetően nincs rossz műfaj, műfajon belül kell megtalálni a megfelelő minőséget. Mindenevő vagyok tehát, de ez a zsáner valahogy mégis kimaradt eddig az érdeklődési körömből. Ezért nyugtatott meg egy kicsit az, hogy az RKO B-filmes standardja alapján ez is csak 70 perc körüli hosszúságú. B-film lévén mindenen spórolni volt szokás: többek között olcsó gázsijú színészekkel, újrafelhasznált díszletekkel, és a megszokott másfél-két órásnál valamivel rövidebb játékidővel operáltak. Az eddig leírtak ellenére a film nagyon kellemes csalódás volt. Hogy miért, azt leírom a lobby kártyák után.

Az 1942-es Macskaemberek után Val Lewton lett az RKO B-filmes csapatának a producere, és gyakorlatilag ráállt ezeknek a 70 perc körüli kis költségvetésű horrorfilmeknek a sorozatgyártására. 

A Macskaemberekért nem rajongtam túlságosan, ezért ezzel a filmmel kapcsolatban sem voltak túl merész várakozásaim. Nem mondom, hogy a film átcsábított a zombifilmek világába, de kellemes meglepetés volt abban a tekintetben, hogy egy könnyen nézhető, érdekes hangulatú, egzotikus helyszínen játszódó, kifejezetten szórakoztató filmet láttam. És hát néhány fajsúlyosabb mozi után jól esik az ilyesfajta "bűnös" kikapcsolódás is.

Betsy Connell - egy kanadai ápolónő - állást kap egy karibi Saint Sebastian nevű kitalált fiktív szigeten. Paul Holland ültetvényes gyönyörű feleségét kell gondoznia, aki egy trópusi láz után elvesztette kapcsolatát a külvilággal, és azon túl, hogy néha szinte alvajáró módjára elindul minden különösebb szándék nélkül a ház folyosóin járkálva, semmi értelmes cselekedete nincsen. Utasításokat úgy-ahogy végrehajt, de ahogy a cím is sugallja, inkább tekinthető halottnak, mint élőnek... Az alábbi kép bal oldalán látható szőke szépség lenne tehát a címben említett zombi, vagyis élőhalott.

Az ápolónő persze beleszeret a férjbe, és ez a szerelem annyira ártatlan, hogy Betsy önzetlen módon úgy akarja boldoggá tenni titkos szerelmét, hogy kísérletet tesz a furcsa állapotban létező feleség (Jessica) megmentésére. És ehhez még egy voodoo szertartásra is képes elmenni... ami, mint tudjuk, nem tréfadolog. És közben a szerelmi szálak is egyre csak bonyolódnak...

Nagy vonalakban talán ennyi elég is ahhoz, hogy képet kapjunk a filmről. Nem szabad persze valami nagyon csavaros történetre számítani, bár igyekeztek húzni néhány váratlant. A körmömet azért nem rágtam le, de tényleg kellemesen szórakoztam.

A látvány ezúttal többet kínál a tartalomnál, és ezt nem feltétlenül negatívumként írom. A hatalmas árnyékok a falon - mintha egy film noir-ból csenték volna őket... - a baljós házban kóborló Jessica pedig mintha a Manderley-ház asszonyának visszajáró szelleme lenne. Egy-egy jelenet szinte (!) félelmetes volt, ami egy ilyen régi b-kategóriás horrornál már szinte dicsérettel is felér.

Nagy-Britannia (The Archers), 163 perc, Technicolor, angol

Rendező: Michael Powell és Emeric Pressburger

Producerek: Michael Powell, Emeric Pressburger és Richard Vernon

A Nagy Ábránd esetében is külön meg kellett magyarázni a cím jelentését, mivel az egy olyan írásra utal, mely a film készítésekor széles körben ismert volt, ma már azonban szinte senki sem ismeri. Ugyanez a helyzet a vicces nevű Blimp ezredessel. Ebben a filmben ugyanis nem szerepel ilyen nevű ezredes, és még utalás sem hangzik el vele kapcsolatban. A film készítésekor azonban mindenki ismerte Blimp ezredest, aki egy harcsabajszú rajzfigura volt, akinek politikai viccekkel megjelenő képei ott virítottak a London Evening Standardban. A mulatságos ezredes egy törökfürdőben "osztotta az észt", mint ahogy ez a példa is mutatja itt jobbra: 

Beaverbrook Úrnak igaza van! Többet nem szabad részt vennünk egy újabb világháborúban, hacsak nem tudjuk megoldani, hogy az a Brit Birodalom határain belül maradjon.

Na, de akkor, hogy is kerül a címbe ez a Blimp ezredes? Vélhetően csak azért mert karaktere (leginkább külseje) emlékeztet a film főszereplőjének időskori figurájára, aki ráadásul szintén pont egy törökfürdőben múlatja idejét a film egy kulcsjelenetében, ahol végül elmeséli életének fontosabb eseményeit.

És rögtön két dologra is felhívnám a figyelmet:

Az első, hogy a film közel három órás, és néha bizony igen lassú folyású. Ennek ellenére, aki türelmesen utat enged magában a filmnek, az a film közepe felé egyre többször fog elcsodálkozni, hogy ezek az angolok - a háború számukra egyik legdurvább szakaszában - milyen remek filmet tudtak összehozni. Meggyőződésem, hogy ha ez Hollywoodi film lenne, akkor a leghíresebb filmek között tartanánk számon. Így viszont szinte alig akad, aki hallott róla.

A másik dolog, ami fontos: Nemcsak, hogy közel három órás a film, de Technicolor-ra forgatták. (A forgatási fotók persze fekete-fehérben készültek, mint ahogy még a nyolcvanas években is nagyon sok esetben) Azért ezen ne lépjünk túl olyan gyorsan! Hollywoodban - ahol volt pénz a filmekre, (és viszonylag távol voltak a háborútól) ekkoriban még csak elvétve készültek Technicolor filmek. És erre az angolok, akik éjjelente óvóhelyekre kényszerültek a bombázások elől, leforgatnak egy közel három órás filmet színesben. Nekünk meg olyan szerencsénk van, hogy Martin Scorsese - aki gyerekkora óta csodálója ennek a filmnek - néhány filmintézet közreműködésével olyan tökéletesen restaurálta a művet, hogy kb. olyan minőségben láthatjuk ma, mint az 1943-as nézők.

A film főszereplőjét igazából Clive Wynne-Candy-nek hívják. Angol katona. Még az a fajta, amelyiket a poszt elején említett Nagy Ábrándban is láthattunk. Aki az ellenséget is tisztességesen kezeli, ha legyőzte. Egy angol katona, akinek életében a legfontosabb barát egy német katona, akivel még a búr háború idején kénytelen párbajozni.

Azt gondolom... olyan furák - Igen!

Éveken át gyönyörű szép muzsikát komponálnak és szép verseket írnak. Majd váratlanul háborút indítanak, hajókat süllyesztenek el, foglyokat ejtenek, utcákat rombolnak le Londonban, gyermekeket ölnek. 

Majd aztán leülnek ugyanabban az egyenruhában, Mendelssohn-t és Schubertet hallgatnak.

Van ebben valami riasztó. Nem gondolja Clive?

A film egyik női szereplője mondja ezt a találó elemzést a náci németekről. De persze szinte minden háború kirobbantójáról lehetne hasonlókat mondani. Moralizáló film ez.

Különleges ez a film abban a tekintetben is, hogy a háború sűrűjéből is képes a németek között keresgélni "az embert". Sok hollywoodi háborús filmet láttam, melyben az amcsik egytől egyig tökös fickók, akik vérüket-életüket adják a hazáért, a németek pedig egytől-egyig szadista, embertelen szörnyetegek. Itt pedig van egy német katona, aki legalább olyan szimpatikus, mint az angol főszereplő.

A film már-már felelősséget is vállal, azzal, hogy szinte kimondja 1943-ban (!), hogy bizony az első világháború vesztes országaival való "padlófeltörlés" (azaz bánásmód) nagyban hozzájárult a második világháború kitöréséhez. Nem véletlen, hogy Churchill nagyon nem akarta ezt a filmet, és sokat tett azért, hogy megbuktassa. (Ez nem sikerült, de exportálni csak a háború után lehetett).

Az alábbi képen baloldalon látható az angol ezredes fiatalkori és öregkori arca, jobboldalon pedig a német katonáé. Nem csak a képminőség szép, de a maszkokkal is remek színvonalon dolgoztak a angolok.

A film tehát elmeséli az angol ezredes életét, melynek legfőbb állomásai az angolok fontos huszadik századi háborúihoz kötődnek. Az 1899-1902-ig tartó II. búr háborúval kezdünk, ahol az angolok dél-Afrikában harcoltak a búrok (holland gyarmatosítók) ellen. A film emlékeztet arra is, hogy az első koncentrációs táborokat bizony az angolok létesítették a búr katonák hozzátartozóinak (azaz nőknek és gyerekek !!!) nyomorúságos körülmények közötti fogva tartására, ezzel is megtörve a búrok erejét. Majd rákanyarodunk az első világháborúra, és végül természetesen a második világháborúnál kötünk ki. 

Nehéz lenne besorolni a filmet. Nem mondanám, hogy háborús film, még akkor sem, ha ennyire a háborúk köré épül fel a története. Semmiképpen nem az ölésről szól. Nem is nagyon látunk ilyesmit. Sokkal inkább szól emberségről, szeretetről, tisztességről.

Részemről azért kellett egy kis türelem a filmhez, mert nagyon nem tudtam, hogy mire számítsak. Eleinte nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. Először azt hittem, hogy valami vígjáték lesz. Így indult legalábbis. Voltak poénok, de valahogy mégsem ebbe az irányba ment. Kellett legalább egy óra, amíg kialakult a dolog, vagy talán addigra sikerült igazán ráhangolódnom. Elképzelhető, hogy ez a film is többszöri megnézéskor mutatja meg az igazi valóját. Többször is jártam így ilyen nagy lélegzetű, igazán fajsúlyos filmekkel. Mint például a Scorsese féle Casino. Vagy Szabó István Napfény Íze című filmjével.

Ez utóbbival egyébként több hasonlóságot is mutat ez a film. Egyrészt viszonylag hosszabb időszakot ölel át a történet - bár nem akkorát, mint Szabó filmje - másrészt ebben is nagyszerűen kerül alkalmazásra az az eszköz, hogy három különböző  korszakban lévő szereplőt is ugyanaz a színésznő játszik. Itt nem erre van kiélezve a film (mint a Napfény Ízében), de mégis izgalmasan működik ez a megoldás. Deborah Kerr játssza egyébként ezt a többszörös szerepet. Legvégül néhány szó a film készítőiről. Fent a film címe alatt a készítő ország után zárójelben mindig megemlítem a filmet készítő stúdió nevét, mely ez esetben The Archers. Nos ezt a céget két olyan rendező alapította akik sok filmet készítettek együtt. Többek között persze ezt is, de olyan nagy címek is hozzájuk kötődnek, mint a Fekete Nárcisz (1947) illetve a Piros Cipellők (1948). A filmek rendezője és producere is volt egyben a két alapító: Michael Powell és Emeric Pressburger, aki egyébként Pressburger Imre néven született Miskolcon.

A képen a nyitó feliratok hátteréül szolgáló gobelin. Előtte ül Powell, mögötte szemüvegben Pressburger. A csínos hölgy (jobbról második) a többes szerepet játszó Deborah Kerr.

Általában Pressburger írta meg a film történetét nagy vonalakban. Aztán a pontos forgatókönyvet közösen hozták össze, de úgy, hogy nem tudtak, nem szerettek egyszerre egy szobában dolgozni, mindig oda-vissza adogatták egymásnak a forgatókönyv módosított változatait. A rendezést főleg Powell végezte, de Pressburger is mindig a közelben volt, hogy Powell egyeztetni tudjon vele a koncepcióról. Amikor elkészültek a forgatással, Powell általában letette a lantot, elutazott Skócia hegyes vidékeire, amíg Pressburger megvágta a filmet. Végül a kész film reklámkampányában megint Powell vette ki a nagyobb részt. Tökéletesen működő tandem volt tehát az övék. Saját stúdió gründolásával pedig megszabadultak attól a tehertől, hogy egy finanszírozó mondja meg nekik, hogy mire mennyit és hogyan költhetnek. A maguk urai voltak.