USA (Paramount), 94 perc, ff., angol

Rendező: Preston Sturges

Producer: Paul Jones

Bevallom, Henry Fonda karakterét nem tudtam igazán utálni a Volt egyszer egy Vadnyugatban, hiába irtott ki egy ártatlan családot gyerekestül. Van Fonda arcán valami örök szomorúság, ami miatt nem tudtam karaktere irányába teljes megvetéssel fordulni. És itt most bevallom, hogy amikor Charles Bronson lelőtte... hát sajnáltam...

Ugyanezt a mélyen gyökerező szomorúságot véltem felfedezni a nemrég látott Érik a gyümölcsben is, de mivel az alapvetően nem egy vidám film, így nem különösebben csodálkoztam rajta. Viszont mivel ez meg egy alapvetően vidám film, így már tényleg feltűnt... vajon csak én látom így?

Barbara Stanwyck-kel sem először találkozom: a Stella Dallas-ban már lehengerelt egyszer, most pedig méginkább. Lényegre törően megfogalmazva: Nagyon bejön a csaj! Eszméletlenül szexi, színészileg is remek, és ott van az a plusz, ami miatt még nagyon vonzó is.

Hozzá kell tennem, hogy ennyire erotikus jelenetet, mint amik ebben a filmben vannak, a korszak műveiben ritkán látni. Ne gondoljon senki explicit szexre, vagy hasonlóra, az nyilván nem ment volna át a cenzorokon, de az a túlfűtött erotika, amit Stanwyck megjelenít szintén szokatlan volt ekkoriban. És ehhez azért gyorsan hozzáteszem, hogy semmi közönséges nincs abban, ahogy a szerepet megformálja.

Határozottan két részre tagolható a film. Az első felében a Stanwyck által alakított hölgyemény, - aki arra szakosodott, hogy óceánjáró hajókon gazdag úri fiukat szabadítson meg pénzüktől hamiskártyás apja, na meg saját vonzerejének bevetésével - kiszemeli a Fonda által alakított milliomos fiút, aki épp egy Amazon expedícióról tér vissza. A bökkenő az, hogy a nő - életében először - beleszeret áldozatába. Ennek köszönhetünk is néhány szellemesen vicces jelenetet: például amikor apja - aki továbbra is a kifosztással foglalatoskodik - próbálja lánya akarata ellenére is csalással legyőzni a fiatalembert. Ahányszor a lánya tönkreteszi a csalással behúzott győztes lapkombinációt, annyiszor villant egy pillanat alatt az előzőnél is jobbat. És nem csak a poén remek, hanem ahogy a jelenet össze van rakva az az igazán kacagtató.

Nem lövök le nagy titkot, ha elárulom, hogy a film felénél a társaság lebukik. Hiába szerelmes a hölgy, a Fonda által alakított szerelmes férfi már nem tud hinni neki. Elküldi. A film második fele így arról szól, hogy a szerelmes hölgy hogyan próbálja mégis visszaszerezni szerelmét. Egész váratlan megoldást eszel ki. Egy darabig nem is tudtam követni a dolgot, de a végére persze minden a helyére került, leesett a tantusz. Tökéletes megoldás volt arra, hogy elkerüljenek valami sablonos megoldást a film második feléhez. 

A film egyik érdekessége, hogy a forgatókönyvet maga a rendező (Preston Sturges) írta. Ez sem volt kifejezetten mindennapos dolog Hollywoodban ez idő tájt. De az sem volt gyakori, hogy Fonda kifejezetten komikus szerepet vállaljon. Itt tett egy - nem is sikertelen - kísérletet ebbe az irányba, és - bár jobban állnak neki a komolyabb szerepek - azért egy ilyen romantikus vígjátékban is izgalmasabb volt számomra, mint Cary Grant. 

USA (RKO), 119 perc, ff., angol

Rendező: Orson Welles

Producer: Orson Welles, Richard Baer, George Schaefer

Ki is volt Orson Welles? ... Egy igen kövér színész, aki először tévé-reklámokkal próbált pénzt keresni, majd kapott néhány izgalmasabb szerepet, amiből finanszírozni tudott néhány kisebb, saját rendezésű független filmet. A siker hatására erőt vett magán és lefogyott... Közben a nagy stúdiók is felfigyeltek rá, és engedték kísérletezni, de eleinte nem voltak elégedettek azzal, amit láttak, és kisebb-nagyobb viták során elvették tőle a projekteket. Végül a sok tapasztalatot összegezve elkészítette élete fő művét, melyet sokan az egyetemes filmművészet legnagyobb alkotásának tartanak. Ez a remekmű pedig a most soron következő film: az Aranypolgár, avagy a Citizen Kane...

Az előbb felsorolt életrajz egyébként egy szatirikus angol tévéműsorban (Spitting Image)  hangzott el Orson Welles-ről, és - bár minden igaz benne - de időrendben visszafelé!!! És ez egészen döbbenetes...! Valaki 24 évesen elkészíti élete fő művét, és onnét csak lefelé megy a lejtőn... ez vajon hogy volt lehetséges? Ráadásul szerzői filmről beszélünk, azaz nem arról van szó, hogy a korszak szellemében a stúdió vesz (vagy irat) egy forgatókönyvet, amit kiad a kezdő rendezőnek, hogy csináljon belőle filmet. Welles részt vett a forgatókönyv írásban, producer is volt, színészkedett és rendezett is... Mindezt az akkori Hollywood öt nagy stúdióinak egyikénél, az RKO-nál.

A képen fehérben, az a Brad Pitt-re hajazó úriember, na ő Orson Welles.A film főszerepét egy létező személyről mintázták, akinek a neve azért nem túl fontos, mert szerintem senki nem ismeri már (W.R.Hearst), másrészt ekkora idő távlatából a konkrét személynek nincs is túl nagy jelentősége. Talán annyi érdekes róla, hogy gyakorlatilag ő találta ki a bulvár újságírást. Előtte illett tényszerűen, és komoly dolgokról írni. De ő rájött, hogy többet lehet eladni hangzatos címekkel, az mellékes is, hogy igazat írnak-e vagy sem. 

A film azzal kezdődik, hogy Charles Foster Kane, a multimilliomos médiacézár meghal. Az utolsó szó, amit kiejt a száján: "Rózsabimbó". Vajon ez mit jelenthet? Mit akart ezzel mondani? Ez foglalkoztat mindenkit. És egy újságíró ennek a talánynak a nyomába ered. A nyomozás során ugrálunk időben össze-vissza, és kirajzolódik egy kép a meglehetősen ellentmondásos és öntörvényű ember életéről.

Nem csak időben ugrálunk (önmagában ez is teljesen újszerűen hatott), hanem stílusokban is tobzódunk. Az első 10-12 perc például mintha egy mozis filmhíradó lenne az épp elhunyt médiacézárról. Aztán van egy blokk, ami mintha egy harmincas évekbeli Warner musical lenne. Énekel a tánckar, Welles is énekel velük...

Majd átváltunk interjús műsorba, amikor az említett újságíró próbálja feltárni a múltat, melyben reménye szerint megtalálja a magyarázatot a "Rózsabimbó"-ra. És ezek az interjús részek is megfelelő stílusban vannak megcsinálva, az újságíróból szinte semmi nem látszik, az interjúalanyok vannak a középpontban. Aztán, ha kicsit nem figyelünk oda, azt vesszük észre, hogy egy politikai krimiben találjuk magunkat, majd családi drámában, továbbra is ugrálva az időben. Ehhez persze nagyszerű maszkokra van szükség, és azt kell mondanom, hogy ezek az öregítések szinte semmivel sem rosszabbak, mint egy mai filmben.

Nagyon jók a díszletek is. Úgy általánosságban kifejezetten izgalmas a képi világ. Nem véletlen: az a Gregg Toland volt az operatőr, aki az Érik a Gyümölcs-ben is elkápráztatott. Sokban hozzájárulnak a látványhoz a kreatív díszletek. Íme néhány koncepció rajz, és néhány megvalósult festett díszlet.

Se szeri se száma a mindenféle kreatív megoldásnak. Van, hogy a szereplő tudatosan kinéz a nézőre, amikor valami fontosat akar mondani. Szerintem minden amatőr szereplőnek azzal kezdi a rendező az instrukciót, hogy a kamerába soha nem nézhet. De erre is igaz, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Amikor kinéz az illető, az tökéletesen van időzítve, kicsit meglep, és ezzel éri el a tökéletes hatást.

Érdekesek az expresszionista filmekre emlékeztető díszletek. Helyenként meg az egész hosszú tereket létrehozó megoldások. Gyakran előfordul, hogy a jelenet középpontjában álló szereplő sötétben van, csak a kontúrját látjuk, és a környezetében állók vannak megvilágítva. Majd a szereplő kilép a képből, és csak ekkor válik láthatóvá.

Hogy megtudjuk-e a Rózsabimbó rejtélyét, ahhoz végig kell nézni a filmet. A legnagyobb rejtély számomra, hogy ha ez a srác huszonévesen ilyen filmet tudott összerakni, akkor mi történt vele idős korára, hogy leginkább pezsgő és bor-reklámokban kapott szerepet...

Na azért mi még vissza fogunk térni rá!