Németország (Tobis Film), 120+93 perc, ff., német
Rendező: Leni Riefenstahl
Producer: Leni Riefenstahl
A rendezőnő másik híres dokumentumfilmjéről (Az Akarat Diadala) szóló írásom végén jeleztem, hogy Riefenstahl még egyszer szerepelni fog a listán. Itt van tehát ez is, és újfent leesett az állam látva azt a technikai színvonalat, amelyen a rendezőnő 1936-ban alkotott.
Talán túlzónak fog hatni, - bár egyáltalán nem érzem annak -, ez az 1936-os berlini olimpiáról szóló dokumentumfilm technikai és esztétikai értelemben is vetekszik, sőt helyenként túlszárnyalja a mai olimpiai-, vagy akár a cikk írásakor is zajló budapesti vizes vb. közvetítéseit.
Erős megállapítás, tudom, és nem is teljesen igazságos, hiszen a sport-közvetítések általában élőben kerülnek szerkesztésre, míg Riefenstahl-nak két éve volt összerakni ezt a filmet. Mindenesetre a végeredmény pazar.
Technikailag nem egy, hanem két filmről beszélünk, bár a kettő valójában szerves egységet alkot.
A Népek Ünnepe
Ez a címe az első, - közel két órás - filmnek, mely három részre tagolható: (1) Az olimpiai láng útja (2) Az olimpiai megnyitó (3) Az atlétikai versenyek.
A bevezető részben az olimpiai lánggal kapcsolatban visszatekintünk az ókori görög olimpiákra is. Nemcsak a klasszikus görög épületek felvételeivel idézi meg számunkra az ókort a rendezőnő, de a meztelen tornász hölgyek és a majdnem meztelen tornász férfiak mozdulatsorai is erre a hangulatra erősítenek.
Jó, jó... az ókori olimpiákon nemhogy meztelen, de semmilyen hölgyek nem vehettek részt, még vendégként sem, a férfiak akkoriban valóban meztelenül szerepeltek. Ám Riefenstahl filmjében a meztelen hölgyek táncából születik a tűz, mely az olimpiai lángot adja Görögországban.
Apropó, tudja valaki, hogy az ókori görög olimpiákon honnét hozták az olimpiai lángot?
Bizony... sehonnan. Mivel ez a szokás erről az 1936-os Berlini olimpiáról származik. Igen, a játékok főszervezője, Carl Diem találta ki ezt a futást a lánggal, mely azóta elmaradhatatlan eseménye az olimpiát megelőző heteknek.
A film nagy része tulajdonképpen bármelyik ország bármilyen politikai rendszerében készülhetett volna. Élvezettel nézhető egy sportrajongó szemüvegén keresztül. Ezt az alkotást véleményem szerint igazságtalan lenne bármilyen náci ideológiával vádolni. Ha átadjuk magunkat a sport látványának, akkor a legtöbb résznél el lehet feledkezni arról a mocskos rendszerről, melyben ez az esemény megrendezésre került. A német sportolók horogkeresztes meze persze gondoskodik róla, hogy ebből az állapotból időnként kizökkenjünk, de a sportfelvételek annyi érdekes és különleges élményt nyújtanak, hogy javaslom, adjuk meg a filmnek ezt a sanszot.
A film második (középső) része, az egyetlen, ahol esélyünk sincs "félrenézni", hiszen a megnyitón végig ott pöffeszkedik Hitler, így esélyünk sincs elfelejteni, hogy hol járunk térben és időben.
Az stadion, mint általában az olimpiai megnyitó ünnepségeken, tele van. A világ minden tájáról. A nemzetek bevonulása hasonlóan történik, mint ahogy azóta is látjuk. Az egyetlen furcsaság, hogy néhány ország náci karlendítéssel vonul. Na de a Franciák is??? Ezt nem értettem... ennek utána kellett néznem...
És itt megint egy olyan érdekességre bukkantam, amiről szerintem sokan nem tudnak: létezik ugyanis egy úgynevezett olimpiai üdvözlés, mely majdnem megegyezik a náci karlendítéssel. A különbség, hogy míg a nácik maguk előtt emelték a karjukat, addig az olimpiai üdvözléskor - előírása szerint - kicsit jobbra tartjuk a kart. Azért írom mindezt jelenidőben, mert hivatalosan most is érvényben van ez az üdvözlési forma az olimpia szabályzata szerint, csak éppen - érthető okokból - gyakorlatilag nem használja senki. A Franciák (és még néhány ország) nem a náci karlendítést mutatták tehát, hanem az akkor még közismert olimpiai üdvözlést.
Az alábbi képen Ondina Valla látható, aki egy olasz atléta volt, így az ő esetében nehéz eldönteni, hogy a karlendítés hogyan értelmezendő.
Az érmes sportolónő fényképén még egy dolog van, ami furcsa lehet: nincsen a nyakában érem. Ezen az olimpián ugyanis nem érmeket adtak, hanem az ókori görög olajfa koszorúra rímelő, tölgyfa koszorút tettek a győztesek fejére, melyet a stadion mellé ültetett fa ágaiból készítettek. Mint a képen látszik, a német tölgyfa kultusz itt nem állt meg, hiszen az aranyérmesek egy tölgyfacsemetét is kaptak azzal a szándékkal, hogy azt otthon ültessék el. Az olimpiai stadion mellett ma is ott árválkodik az említett fa.
És akkor ezzel rá is kanyarodtunk az első film harmadik, záró szakaszára, az atlétikai versenyekre. Bár az atlétikai számok alatt még egy-egy alkalommal megmutatja a rendezőnő a kényszeres mozdulatokkal szurkoló Führert, ettől kezdve már tényleg a sporton van a hangsúly.
Az atlétika az a sport, mely talán a legkevesebbet változott 1936 óta. Egyébként a film során a bravúros felvételeken túl az egyik legizgalmasabb szempont az volt, hogy melyik sportág milyen furcsaságokat kínál. Hol, milyen változásokat veszek észre?
Nos, az atlétika esetében a legszembeötlőbb, és legfélelmetesebb látvány az volt, hogy a magasugróknál 1936-ban még nincs szivacs. Homokra érkeznek.De még a rúdugrók is, akik 4 méter körüli magasságot ugranak át, azaz gyakorlatilag erről a magasságról esnek le... Hogy egyik sem töri össze magát??? Egész félelmetes látvány, de tény, hogy mindegyik atléta saját lábán távozott, legalábbis sérülést - ennél a számnál - nem mutatott a film.
A Szépség Ünnepe - Talán a címből is érződik, hogy ez a második film végképp el kíván távolodni a politikától, és kizárólag a sport és vele az emberi test szépségével foglalkozik.
A film elején még ellátogatunk az olimpiai faluba, ahol betekintünk egy-egy ország csapatának a mindennapjaiba. Kézenfekvő lenne, hogy Riefenstahl kizárólag a német csapat "acélos" felkészülését mutassa, ám ő nem ezt teszi. Ide is, oda is betekint. Még ha nyilván megrendezettek is az egyes jelenetek, mégis valami olyan hangulatot sikerül bemutatnia, ami valóban lehetett akkoriban egy ilyen olimpiai faluban.
Az olimpiai falu egyébként ma üresen áll, és a legfrissebb tervek szerint lakóparkká kívánják alakítani. Néhány hete az indexen jelent meg erről egy érdekes cikk, mely itt olvasható.
Az 1936-os olimpián 21 sportágban lehetett indulni, mely valójában 20 volt, hiszen az úgynevezett "művészeti verseny"-t én nem tartanám valódi sportágnak, a film egyébként nem is említi. Ebben a művészeti versenyben különböző alkotók indultak sporttal kapcsolatos műalkotásaikkal. Összehasonlításképpen, 2016-ban 28 sportág szerepelt az olimpián.
Számomra ez a második film volt igazán izgalmas, hiszen ez mutatta be az olimpiai versenyek atlétikán kívüli sportágait 1936-os állapotukban. Volt jó néhány érdekesség. Szinte mindegyik sportágra jutott legalább néhány perc. Lovaspóló, gyeplabda, foci ... Sajnálatomra talán egyedül a kedvencem, a kézilabda maradt ki a filmből. Holott ennek külön érdekessége lett volna, hogy 1936-ban még nagy pályán, szabadtéren, kétszer 11 emberrel játszották. Szívesen megnéztem volna, hogy milyen lehetett ez a ma már szigorúan teremben űzött sportág kint a füves pályán...
De érdekes például, hogy a torna is szabadtéren került megrendezésre.
Az is sporttörténeti érdekesség, hogy a mellúszók futamában az úszók nagy része pillangóban úszik, anélkül, hogy tudott volna erről. Ekkor már néhány éve ugyanis néhány úszó áttért a mellúszásnak erre a kissé módosított formájára. Csak 1956-ban választották külön a pillangó úszást a melltől.
A lovastusán látványos bukásokat okozott, hogy az egyik akadály utáni "medence" mélyebb volt a vártnál, így a lovasok nagy része bukott. Furcsa módon a német lovasok sikerrel vették az akadályt. Sok óvás érkezett, mivel gyaníthatóan a német versenyzők tudták, hogy a medence mely részén lehet száraz bőrrel venni az akadályt.
Ha valaki sajnálná a közel 4 órát az életéből, mely ennek a két filmnek a végignézéséhez szükséges, és egyetlen sportág megtekintését kellene ajánlanom számára, akkor feltétlenül a műugrást javasolnám megtekintésre. Olyan varázslatos felvételek készültek ugyanis erről a számról, hogy külön ezt a részt még egyszer meg kellett néznem. A poszt írásakor zajlik a 2017-es Budapest vizes VB, de olyan szép képeket még a mai technikával felszerelkezett stábunktól sem láttam, mint ami ebben a filmben látható.
Riefenstahl korábbi filmje, "Az Akarat Diadala" után hajlottam arra a véleményre, hogy aki náci nagygyűlésről készít propagandafilmet, az kisebb vagy nagyobb mértékben, de nyilván bűntársa is a rendszernek. Nos, ezt a filmet látva hajlamos vagyok kicsit átértékelni az álláspontomat. Riefenstahl számára láthatóan fontos volt, hogy monumentálisat alkosson. Elképzelhető, hogy számára a tárgy mellékes volt. Mindegy volt, hogy náci nagygyűlés vagy éppen olimpia. Grandiózus filmet akart csinálni bármiről. Nyilván abban a korszakban ez a két dolog volt, aminek az ilyen színvonalon történő megörökítésére a rendszer megfelelő mennyiségű pénzt áldozott. Ezzel a filmmel kapcsolatban úgy vélem Riefenstahl-nak nem volt semmi szégyellni valója.
Franciaország (Les Films Marcel Pagnol), 128 perc, ff, francia
Pagnol drámaíróként kezdte karrierjét, és filmjein is látszik a színházi múlt. Színészeit nemigen váltogatta, szeretett minden filmjében ugyanazokkal dolgozni. A péket alakító "Raimu" művésznevű színész a film igazi főszereplője, még, ha a film címe alapján azt gondolhatnánk, hogy a feleség kerül majd előtérbe. De ha már az asszony is szóba került... hát tényleg nem csúnya (Ginette Lecrec), de a szépsége mellett ebben az arcban van valami elemi, ösztönös brutalitás... vagy csak én érzem így?
Írásom elején megjegyeztem, hogy ebben a filmben csak beszélnek...beszélnek. Valóban, a dolgok többnyire nem a szemünk előtt történnek, hanem a szereplők elmeséléséből szerzünk tudomást szinte mindenről. Visszafogottan humoros, könnyed, lassan csordogáló darab. Ám aki türelmes, és végigüli a több, mint két órát, az az utolsó 5 percben kap egy szép és bölcs... már-már katartikus lezárást. 
