Japán (A XVIII. Olimpiai Játékok Szervező Bizottsága, TOHO), 170 perc, Eastmancolor, japán

Rendező: Kon Ichikawa

Producer: Surketaru Taguchi

1964 Augusztus 21-én Görögország déli részén az Olümpia nevű ókori romvárosban különleges ceremóniát örökítettek meg a kamerák. Hófehérbe öltözött hölgyek gyűrűjében egy különleges szerkezet a nap fényének összegyűjtésével belobbantja az olimpiai lángot, mely az elkövetkező közel három hétben kalandos úton jut majd el Tokióba... földön, vízen, levegőben.

Már a gyújtási ceremónia képei is lehengerlően szépek, a kamera mintha szabadon úszna a levegőben a romok között, a láng világ-körüli útja további szép képekkel kápráztat el minket. Mindig izgalmas nézni, hogy néztek ki világvárosok több, mint hetven évvel ezelőtt. 

Végül a láng megérkezik pontosan az olimpia megnyitójára. A szokásoktól eltérően ezúttal nem egy híres sportoló érkezik meg a megnyitóra a lánggal, hanem egy Yoshinori Sakai nevű fiatalember, aki 1945 Augusztus 6-án született Hiroshimában aznap, amikor az amerikaiak ledobták az atombombát.

A megnyitó Október 10-én volt, és pont két hétig tartottak a játékok. Hogy miért ősszel tartották a "nyári játékokat"? A japán nyár nem csak forró, hanem rettenetesen párás is. Ez a kettő pedig gyilkos elegyet alkot, sportolók számára nagy kockázatot és nem kevés kellemetlenséget okozva. Érdekesség, hogy a tavaly megrendezett tokiói olimpia már a szokásos nyári időszakban zajlott, aminek oka állítólag az, hogy a tévés jogok nagy részét az USA fizeti, és nekik a július-augusztus a legmegfelelőbb időszak az olimpia közvetítésére, mivel ekkor szünetelnek az ott népszerű sportok bajnokságai.

Nézve a gyönyörű, színes, szélesvásznú képeket, nem szabad elfelejtenünk, hogy bár ez volt az az olimpia, amikor először közvetítették a játékokat világszerte élőben műholdas technológiával, a televíziós szabvány mérföldekre volt a filmes megjelenítési lehetőségeitől. A műholdas kapacitás egyébként is korlátozott volt. Az USÁ-ba mindössze közel 6 órát közvetítettek a teljes olimpiáról, Európába valamivel több, mint 12-t. De hol van ez a mai lehetőségektől, ahol szinte megszámlálhatatlan mennyiségű "feed" közül válogathatnak az egyes országok, függően attól, hogy milyen sportágakra, sportolókra kíváncsiak az ottani tévénézők.

Az 1964-es olimpiáról készült filmnek tehát értelemszerűen semmi köze nincs a tévéközvetítésekhez. 70 órányi anyagot forgatott egy 566 fős stáb, melyből 164 fő volt operatőr. A rendezői megbízást az a Kon Ichikawa (fenti képen)  kapta, aki elsősorban játékfilmjei kapcsán ismert, melyek közül kettővel ezen a listán is találkozhattunk korábban.

Az ilyen régi felvételeken az egyik dolog, amire nagy érdeklődéssel figyelek, hogy miben különbözik az "akkori ember" a "maitól". A közönséget illetve a szervezőket mutató felvételeken látható, hogy nagy divatosak voltak ekkor még az ezüstösen csillogó műfogak. Mondjuk ilyenekre még itthonról is emlékszem a korai nyolcvanas évekből, elsősorban idősebb emberek szájában. Ma már ezek gyakorlatilag mindenhol teljesen eltűntek. 

A másik érdekesség, ami feltűnt, hogy a japán nőknél mennyire divatos volt ekkoriban a dauer. A női röplabda válogatottnak például szinte minden tagja ilyen furcsa, japánokra ma már egyáltalán nem jellemző frizurát viselt.

Természetesen magára a sportra is odafigyeltem, ha már olimpiát néztem. A legmeghökkentőbb felfedezésemet először ezen az animált gifen illusztrálom, azután írom majd le, hogy mi az ami nagyon meglepett:

Bizony, ha alaposan megfigyeljük, akkor a már beérkezett úszókon látjuk, hogy ott álldogálnak a medencében... A víz tehát olyan másfél méter mély lehet maximum. Tudomásom szerint manapság az olimpiai úszómedencék mélysége 3 méteres. Ez az alacsony vízmélység talán még veszélyes is lehet a kezdő fejeseknél. Akinek ezzel kapcsolatban bővebb információja van, az ne habozzon megosztani.

Kicsit meglepett, hogy úszásban semmilyen érmünk nem volt ezen az olimpián. Az 1952-es Helsinki olimpián még volt négy női olimpiai bajnokunk is úszásban, aztán mintha elvágták volna. Legközelebb 1980-ban Moszkvában Vladár Sándor kap aranyat úszásból, majd 8 évvel később Barcelonában kezdődik a magyar úszás igazi arany-korszaka. (Darnyi, Czene, Egerszegi... stb. stb...)

Az úszó aranyak hiányánál sokkal nagyobb meglepetést okozott, hogy szégyen-szemre fogalmam se volt arról, hogy ezen az olimpián Magyarország nyerte a futball aranyat. Egyáltalán fogalmam sem volt róla, hogy fociban nyertünk valaha bármilyen világversenyt. Hogy szégyenem mégnagyobb legyen, utánaolvasva megtudtam, hogy nem ez volt az első, és még csak nem is az utolsó olimpiai aranyunk! És ez az 1964-es már rég nem az Aranycsapat volt! Csehszlovákiát vertük meg a döntőben 2-1-re.

Újabb meglepetés volt, hogy a sablonos fekete ötszögekből és fehér hatszögekből varrt klasszikus mintázatú labda helyett citromsárga lasztival játszották a döntőt.

A dobogó harmadik helyén Németország állt.

Németország így leírva furának, pongyola megfogalmazásnak tűnt, hiszen aki élt már akár a nyolcvanas években is, az pontosan tudja, hogy ekkoriban két német ország volt. A szovjetbarát NDK és a nyugat-barát NSZK. Senki nem beszélt ekkoriban Németországról, helyette mindig valamelyik hárombetűs rövidítést alkalmazták a hivatalos megfogalmazásokban. Utánanéztem tehát, és kiderült hogy teljesen pontos volt a Németország megjelölés, hiszen ezen az olimpián hatalmas meglepetésemre egyesült német csapat indult! Ha egy kvízjátékban valaki feltette volna ezt igaz/hamis kérdésnek, egész biztosan elbukom rajta, hiszen nevetve utasítottam volt vissza még csak az ötletet is, hogy a két ország a hatvanas években egyesített csapatként induljon. Pedig ez történt. Kaptak is erre az alkalomra egy speciális, olimpiai ötkarikával ékesített német zászlót a csapat élére. Ha valami, akkor ez biztosan az olimpiai eszme egyik legszebb megnyilvánulása volt a hidegháború idején.

Mi magyarok egyébként 10 arany- 7 ezüst- és 5 bronz éremmel tértünk haza. 

Nem ez az első olimpiáról szóló film a listán. Az 1936-os Berlini olimpiáról szóló  Olimpia (1938) című film egyébként rám jóval nagyobb hatással volt mint ez. Itt is gyönyörűek voltak a felvételek, de amaz közel harminc évvel korábban készülve sem volt semmivel kevésbé látványos.

A film címe japánul:   東京オリンピック

Nagyon alkalmas ez a cím arra, hogy szemléltessük a japán írás azon sajátosságát, hogy többféle betűkészletet használ. Még akkor is, ha a négyből itt csak kettő látható.

Az első két karakter a klasszikus, többezer kínai írásjegyből származó kandzsik közül való. Ezeket egyesével meg kell tanulni, hogy melyik mit jelent, és hogy kell ejteni őket.

東京 - Tokjó

Az utána következő betűk viszont már a japán eredetű 46 darabos katakana készletből valók, melyek mindegyike egy-egy szótag, és nincs önálló jelentésük. Ezeket akkor szokták használni a japánok, ha idegen eredetű szót akarnak leírni, vagy egy szövegrészt egyéb okokból ki akarnak emelni (mint mondjuk mi a vastag- vagy dőlt betűs szövegrészeket. A japán nyelv szavai közül minden leírható lenne ezzel a 46 szótag-karakterrel, de az idegen eredetű szavaknál már nem mindent tudnak így leírni, ezért ezek mindig valami hasonlóra módosulnak.

Az angol eredetű "olimpic" szóból így lesz o-ri-n-pi-kku (a japánok nem nagyon bírnak mássalhangzóval szavakat befejezni, hacsak nem az "n" hangzóval, mert az "n"-en kívül egyik hangzójuk sem végződik mássalhangzóra. Így a külföldi szavak végeire is tesznek általában egy magánhangzót.

オ (o) リ (ri) ン(n) ピ (pi) ッ(ez a betű csak megnyújtja a következő szótag mássalhangzóját) ク (kku)

東京オリンピック - a film címe japánul kiejtve tehát: Tokjó orinpikku

Nagy-Britannia (BBC), 48 perc, ff., angol

Rendező: Peter Watkins

Producer: Peter Watkins

Bár ez a film Oscar díjat nyert a dokumentumfilmek kategóriájában, enyhén szólva is feszegeti a dokumentumfilm műfaji határait azzal, hogy egy olyan eseményt örökít meg a megszokott dokumentarista eszközökkel, ami valójában nem történt meg: egy Anglia elleni orosz atomtámadást.

A film szándékosan lavírozik is a valóság és a fikció határán. Minden magyarázat nélkül váltogatja a nézőpontját arról, hogy az események már bekövetkeztek és aközött, hogy az éppen ábrázolt események vagy helyzetek elkerülhetetlenek lennének egy atomcsapás esetén.

A kvázi-dokumentumfilm hatása nyilván emiatt lehetett olyan erős, a nézőben azt az érzetet keltette, hogy amit lát az a valóság, még akkor is, ha a néző tudata felfogta, hogy nem ez a helyzet.

A film elején az előzményeket látjuk. Kína lerohanja dél-Vietnámot, az USA taktikai atomfegyverek bevetését tervezi, a Szovjetunió és az NDK Nyugat-Berlin elfoglalásával fenyegetőzik. A politikai helyzet feszült, az atomháború küszöbén vagyunk, folyik a lakosság felkészítése az elkerülhetetlen atomcsapás fogadására. A gyerekeket, nőket rokkantakat kitelepítik a veszélyeztetett helyekről, őket kötelezően be kell fogadniuk azoknak, akik biztonságban el tudják szállásolni őket. Folyik a feszített tempójú felkészülés, az óvóhelyek építése és ellenőrzése, a lakosság oktatása a csapás elszenvedése utáni teendőkkel kapcsolatban. Tesztelik a szirénákat, stb...

Nézve ezeket a képsorokat, nem szabad elfelejtenünk, hogy ekkoriban, 20 évvel a második világháború után a hidegháború kellős közepén egyáltalán nem érezhette biztosnak senki, hogy ami a filmen látható, az soha nem következhet be. Ma talán nem túl nagy meggondolatlanság azt mondani, hogy úgy néz ki, az atomhatalmaknak egyelőre van annyi önkontrolljuk, hogy nem lavírozzák bele egymást egy újabb világégésbe... de akkoriban ezt senki nem vette biztosra

A film közepe felé aztán egyszer csak megtörténik a rettenet, amiben bíztunk, hogy soha nem fog megtörténni. A kamera néhány kilométerre az atomtöltet becsapódásától felveszi a detonáció pillanatát és az azt követő poklot. Szerencsére nekünk itt Európában nincs közvetlen tapasztalatunk egy atombomba robbanásáról, de úgy gondolom, hogy a film a lehető leghitelesebben igyekszik bemutatni, hogy mi látható. Először egy hatalmas fényvillanás, amit néhány másodperc múlva követ a robbanás okozta hőhullám vihara.

Ekkoriban már volt elég tapasztalat kísérleti atomrobbantásokból, és volt két valódi robbantás Japánban, úgyhogy nagyjából lehetett tudni, hogy mit kell ábrázolnia a filmnek, ha pontos akar lenni.

Nyilván ez a középrész a legdrámaibb része a 48 perces filmnek. Itt jön el az a pont, aminek eljövetelétől mindenki fél, de szinte biztosak vagyunk benne, hogy a valóságban ez nem fog megtörténni, mert egyszerűen nem szabad megtörténnie. Megjegyzem, sokan így voltunk a COVID-dal is. Az rendben van, hogy Wuhanban járvány van, de ide az sosem fog begyűrűzni... hányszor riogattak már minket világjárvánnyal (SARS, MERS, H1N1...stb... és még soha nem lett semmi egyikből sem... hát végül mégis megtörtént... Remélem az atomháborúval kapcsolatban nem tévedünk ekkorát.

A film záró harmada a következményeket mutatja be. A csapást elszenvedett társadalom lassú szétesését, ahol a megszokott szabályok érvénytelenné válása miatt megszűnnek a megszokott konvenciók és végül már csak statáriummal, kivégzésekkel lehet fenntartani a rendet. Nos, ez már kifejezetten disztópikus fordulat, hiszen azzal kapcsolatban van azért tapasztalatunk, hogy Japánban nem esett szét a társadalom, sőt!

A BBC gyártotta ezt a pszeudo-dokumentumfilmet, mégis az a furcsaság állt elő, hogy a köztelevízióban betiltották. Papíron azért, mert túlságosan realisztikusan ábrázolta az emberek szenvedését. Valójában azonban feltehetőleg féltek a film okozta pániktól. Mozikban egyébként lehetett vetíteni a filmet.

Érdekes kérdés egyébként, hogy mekkora létjogosultsága van egy ilyen alkotásnak. Nem titkolt célja ugyebár, hogy az emberek figyelmét felhívja egy atomháború következményeire. Arra, hogy egy ilyen háború gyakorlatilag megnyerhetetlen, hiszen csak vesztesei lehetnek. 

Irán (Golestan), 21 perc, ff., fárszi

Rendező: Forugh Farrokhzad

Producer: Ebrahim Golestan

A +18-as tag itt sem jelent semmilyen szexuális tartalmat. Viszont olyan betegségtől eltorzult emberi testrészek, arcok kerülnek bemutatásra melynek megtekintése gyerekek számára megterhelő lehet.

Ennek a dokumentumfilmnek a rendezője - aki egyébként egy mindössze 27 éves iráni hölgy volt - ellátogatott egy Tabrizi (ÉNy-Iráni) lepratelepre, hogy dokumentálja az ott élők mindennapjait. Láthatunk orvosi kezeléseket, iskolai tanórát, játékot... és közben maga Farrokhzad (a rendező) hangját halljuk. De ellentétben a szokványostól, nem a képen látható dolgokat kommentálja, hanem az Ótestamentumból, a Koránból és saját verseiből idéz.

És ettől lesz igazán különleges erejű ez az alig több, mint 20 perces film. Amit hallunk, az harmonikus, a fülnek kellemesnek tetsző (világnézettől függetlenül), amit látunk az viszont szörnyű és borzalmas.

A dokumentumfilm elkészítésének vállalt célja volt felhívni a figyelmet arra, hogy ez a szörnyűség alapvetően gyógyítható lenne. 

Nézzük csak, mi is ez a lepra?

A lepra egy nem túl fertőző, és igen lassú lefolyású bakteriális megbetegedés. Amellett, hogy nem fertőz könnyen, az emberek 95%-a eleve immunis rá, azaz ha akarná sem tudná elkapni. Pontos magyarázatot erre nem találtam.

Ez a baktérium sokféle tünetet okozhat. Megbetegítheti a szemet, végső soron vakságot okozva. Megbetegítheti a légzőszerveket. Göböket képezhet a bőrön, és megtámadhatja az idegeket is, mely végső soron az adott testrész teljes érzéketlenségét, és akár annak elvesztését is eredményezi.

A "jó hír", hogy a lepra ma már hónapokon, éveken át tartó kombinált antibiotikumos kezeléssel gyógyítható. A rossz hír, hogy ezt a betegséget sem sikerült még mindig eltüntetni a Föld színéről. Állítólag jelenleg is vannak lepratelepek Ukrajna, Románia is Oroszország területén is, hogy csak a saját kontinensünket említsem.

A film producere - Ebrahim Golestan - mellesleg a korábban elvált rendezőnő szeretője volt. A hatvanas évekbeli Iránban ez még nem okozott különösebb problémát, hiszen még több, mint 15 évvel az 1979-es iszlám forradalom előtt vagyunk, amikor Irán még teljesen szabados, világi életet élt.

Farrokhzad-nak ez az egyetlen filmje, melyet igen rövid élete során készített. 32 évesen egy súlyos autóbalesetben életét vesztette. A filmen látható egyik gyermeket, kinek mindkét szülője a telepen élt súlyos állapotban, a rendezőnő adoptálta és magához vette. (nyilván a szülők beleegyezésével)

Magyarország (Balázs Béla Stúdió), 17 perc, ff., magyar

Rendező: Sára Sándor

Két évvel ennek a filmnek az elkészítése előtt az akkor még pályakezdő Sára Sándor a Cigány Szövetség felkérésére riportfilmet készített a cigányságról.

Láthatóan nem hagyta nyugodni a téma, és egy dokumentumfilm erejéig vissza kívánt térni a cigányság helyzetére. 

Ahogy a film elején felvillantott újságkivágásokból is kitűnik, az akkori hivatalos kormányzati álláspont szerint a hazai cigányság jó része már intergrálódott a többségi társadalomba. Remélem nem veri ki a biztosítékot az a megállapításom, mely szerint ez az integrálódás a mai napig nem történt meg igazán. És elnézve azt, hogy láthatóan milyen lassan halad ez a folyamat, valószínűleg az a feltételezésem is helyénvaló, hogy inkább néhány százéves távlatban kell számítani lényeges változásra ez ügyben.

Akkoriban az állampolgárok nagyon nagy része először szembesült a nyomorúság ekkora fokával. Ma ezzel kapcsolatban sokkal szerencsésebb helyzetben vagyunk, hisz nem kell filmstúdiónál házalni ahhoz, hogy valaki ilyen képsorokat készíthessen, és nem kell szembesülnie azzal, hogy fanyalgás fogadja a végül nagy nehezen elkészült filmet. Végül a Lipcsei rövid- és dokumentumfilmes fesztivál (DOK Leipzig) egyik díjának elnyerése kellett ahhoz, hogy itthon is bemutassák a filmet. Ma elég egy mobiltelefon a felvételekhez, gyakorlatilag a telefonban már található olyan vágóprogram, amivel alapszinten elkészíthetünk egy dokumentumfilmet, majd a kész anyagot elég feltenni a youtube-ra.

17 perc hosszúság nem sok. Majdnem egy pillanat alatt elrepült... a végén az volt az érzésem, hogy szinte semmit nem láttam, csak felvillanásokat. Tény, hogy sok minden volt benne, és mégis szinte semmi... 

Sára maga is deklaráltan lemondott a "teljesség igényéről".

Bár valószínűleg ő a teljességet más viszonyrendszerben értelmezte, azaz az integrálódott és a jómódú cigányságról egyáltalán nem tett említést, nekem azonban más módon volt hiányérzetem. Túl sok mindenbe próbált belekapni, azokat viszont nem bontotta ki olyan mélységig, ahogy azt szívesen láttam volna.

Volt itt gyermekorvosi vizsgálat, ahol a nem-cigány orvos türelmetlenül kérdezgeti a megszeppent szülőket, hogy szerintük 1 évesen miért nem tud még járni a gyerek, eszik-e egyáltalán a gyerek...?

Látunk rövid, megdöbbentő nyilatkozatokat felnőttektől: "30 éves vagyok, de még nem feküdtem ágyban"... illetve "élő ember vagyok, és földben lakom"...

Látunk egy halottvirrasztást, majd egy idősebb hölgy cigány eredetmesét mesél a gyerekeknek, mely szerint ők (a cigányok) madarak voltak, szabadon szálltak, és csak élelemér szálltak le a földre. Egyszer egy olyan helyet találtak, ahol több élelem volt, mint amennyit meg tudtak enni, ezért ott maradtak. Elvesztették szárnyukat, és így már szállni sem tudnak... de azért remélik, hogy egyszer majd őjra repülhetnek... 

Ugyanilyen szép ősi dallamok is megszólalnak a tábortűz körül...

Rövid volt ez a 17 perc, még néztem volna.

Olaszország (Cineriz), 105 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Paolo Cavara, Gualtiero Jacopetti, Franco E. Prosperi

Producer: Gualtiero Jacopetti és Angelo Rizzoli

"Minden jelenet, amit ebben a filmben látni fog valódi, megtörtént. Ha esetenként megdöbbentek, az azért van, mert a valóságban is sok a megdöbbentő dolog. Mellesleg a krónikás feladata, hogy ne szépítsen az igazságon, hanem objektíven mutassa azt be."

Ezzel a felirattal találkozunk a film elején, ami egyrészt előrevetíti, hogy lesz néhány igen sokkoló jelenet, másrészt azt füllenti, hogy ez egy olyan dokumentumfilm, ami hiteles képet próbál mutatni a világ furcsaságairól. 

Sokkolónak valóban sokkoló. Volt egy-két jelenet, ahol tényleg inkább nem néztem oda, annyira rossz volt nézni. Pedig egyáltalán nem tartom magam érzékenynek, még kevésbé prűdnek. A magukat kövekkel véresre csapkodó vallási fanatikusok vágták ki nálam különösen a biztosítékot, ha valakit kíváncsi lenne, hogy melyik volt ez a jelenet.... Valószínűleg sokkal többen lesznek, akik az állatkínzást bemutató részeket fogják nehezen megemészteni, lásd kígyók élve nyúzását vagy amikor bosszúból cápák száját szúrós tengeri sünökkel tömik tele.

Azt, hogy a szó megszokott értelmében dokumentumfilmet látunk, rögtön az elején érdemes elfelejtenünk. Maradjunk inkább abban, hogy ez egy színvonalasan elkészített, rendkívül szórakoztató áldokumentumfilm, mely helyenként tartalmaz valódi felvételeket, van benne emellett sok rekonstruált felvétel, és bőségesen mutat teljesen hamis, beállított jeleneteket is. Továbbá az egyes epizódokon belül is él azzal a klasszikus manipulációs módszerrel, hogy a vágások segítségével építenek fel teljesen hamis "valóságot". Egyik legjobb példa erre, amikor a kínai haldoklók képeit vágják össze egy fesztivál képeivel, az alámondással azt sugallva, hogy a hozzátartozók jókedvűen vacsorázva várják, hogy a haldokló rokon végre meghaljon. Mintha Kínában ez lenne a haldoklás hétköznapi formája.

Ahogy az eddigiekből is kiderül, a világ legkülönbözőbb tájain felvett laza epizódokból (ha jól számolom, 35-ből) fűződik össze ez az áldoksi film. Az egyes epizódokat - nagyon ügyesen - mindig valamilyen szabad asszociáció köti össze. Például a szingapúri kígyó-leves előkészítését mutató jelenet után, egy Abruzziban felvett Szent Domonkos fesztivált mutatnak, ahol sokan kígyókkal a kezükben vonulnak a vallási menetben.

A film sikeréhez nyilván hozzájárult, hogy gyönyörűek (és színesek) a képek. És minden téren kifejezetten  színvonalas a megvalósítás. A zenéje például Oscar-díjat nyert.

Az egyik legjobban sikerült epizód, amelyik egy atomkísérletektől sújtott helyszínen a megváltozott környezetben mutatja az állatok pusztulását. 

Nem tudom persze megmondani, hogy ebben az epizódnak mennyi volt a fikció és a dokumentarizmus aránya...

Mindenesetre a felvételek, és az a mód, ahogy megvágták, illetve zenével illusztrálták, nagyon megrázóra sikerültek...

Nem csupa borzongás volt az egész film. Voltak persze vicces, és enyhén erotikus epizódok is. (Nem ezért, hanem a brutalitása miatt kapta ez a poszt a 18+ -os taget.)

Az egyikben részben például felajzott bennszülött lánycsapat kergetett szerelmi vágytól hajtva egy férfit a kókuszfa tetejére... máshol pedig egy avant garde festő - Yves Klein - meztelen női testekkel festi meg fura műalkotását.

Alapvetően semmit sem szabad készpénznek venni ebből a filmből, de persze mutatóban van néhány valóságos dolog...

Ez a film bátran nevezhető az exploitation filmek egyik alapkövének. Sőt, gyakorlatilag műfajt hozott létre az exploitation-ön belül, az úgynevezett "mondo" filmekét, melyek mindegyike hasonlóan sokkoló áldokumentumfilm volt. Nyilván legtöbbjük messze nem ilyen színvonalas, mint eme műfajteremtő előd.

Mondo Hollywood, Mondo Bizarre, Mondo Erotica, Mondo Inferno, Shocking Asia 1-2, A Halál Arcai... hogy csak néhány példát említsek... De nem muszáj ilyen messzire menni. Ha a kortárs művészeteket nézzük, akkor például az MTV hírműsorai hasonló kreativitással kezelik a valóságot, mint Jacopetti és társai.

Franciaország (Argos), 85 perc, ff., francia

Rendező: Edgar Morin és Jean Rouch

Rögtön a poszt elején töredelmesen - és már-már szégyenkezve - előre kell bocsájtanom, hogy - elismerve, hogy ez a dokumentumfilm az újhullámhoz hasonlóan fiatalosan újszerű és újító volt a maga idejében - mai szemmel nézve rém unalmas és - néhány valóban megdöbbentő pillanattól eltekintve - számomra érdektelennek bizonyult. 

Miután a mai televíziózás már szinte túl is van azon a korszakon, melyben valóságshow-k a nap huszonnégy órájában közvetítették az arra vállalkozó emberek életét, többnyire egy luxusvillába zárva... nem tűnik olyan izgalmasnak, hogy 1961 nyarán 6 vállalkozó szellemű fiatallal elbeszélget a dokumentumfilm két rendezője, és bepillantást enged életük néhány momentumába, gondolataikba, helyenként belső vívódásaikba... mindezt leginkább egy 16mm-es fekete-fehér kamerával rögzítve, ami már önmagában garantálja, hogy nem túl jó a képminőség, tipikusan amatőrfilmes jellege van a filmnek.

megjegyzés: A Való Világként ismert sorozat számomra azért az volt olyan rettenetesen izgalmas, mert emberek életébe, hétköznapjaiba enged bepillantást, úgy, ahogy én egyébként csak a saját családomat tudom megfigyelni. Ha erről az oldalról nézzük, akkor 1961-ben valóban rendkívül izgalmas kísérlet volt ez a film, hiszen ilyesmi, ami hétköznapi emberek legbelsőbb gondolataiból, élményeiből villant fel pillanatokat, más nem nagyon létezett.

A 16mm-es kamerának persze volt egy tagadhatatlan előnye: rendkívül könnyű. Erre is lett mondjuk kitalálva. Ugyanaz volt a szerepe, mint a VHS kameráknak a 80-as, 90-es években: a mindennap embere könnyen, minden különösebb technikai probléma nélkül tudjon vele forgatni. 

A dokumentumfilm két rendezője közül az egyikről - Edgar Morin - még biztosan nem hallottunk, és valószínűleg más film kapcsán nem is fogunk - de ezt persze minden kétséget kizárólag nem jelenthetem ki. Ugyanis a helyzet az, hogy ez az egyetlen film, amit rendezőként jegyez, viszont 99 évesen ma is él, ami azt jelenti, hogy teljes bizonyossággal nem zárható ki, hogy belefogjon egy második filmbe. 

Edgar Morin szefárd zsidó származású szülei Szalonikiből (ma Görögország második legnagyobb városa) vándoroltak ki Párizsba, ahol 1921-ben született Edgar Nahoum néven. A második világháborúban a náci megszállás alatt Morin néven vett részt az ellenállásban, és ezt a nevet megtartotta a háború után is. Szociológus, filozófus. Ő találta ki a cinéma vérité fogalmát egy korábbi írásában. 

A dokumentumfilmezés egyik iskolája szerint a film készítése során a kamerának láthatatlannak kell maradnia, hogy jelenlétével ne befolyásolja a valóság alakulását. Ezzel ellentétben a cinéma vérité úgy akarja rögzíteni a "valóságot", hogy a filmes (beleértve a kameráját is) provokálja az alanyokat. Megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni a megfigyelt alanyokból.

A fenti képen jobbra látható Edgar Morin. A beszélgetés másik résztvevője a film másik rendezője: Jean Rouch. Vele már találkozhattunk: Az Őrület Urai  című - számomra kétes értékű - dokumentumfilmmel kapcsolatban.

Hat párizsi fiatal enged kis betekintést saját életébe. Nagyjából közel azonos időt engedve minden szereplőnek. Kicsit beszélgetnek vele, van aki mesél az életéről. Vannak akik összeismerkednek egymással, vagy éppen az utcán szólítgatnak le idegeneket, és interjúvolják őket, mondjuk arról, hogy boldognak érzik-e magukat.

A kamera jelenlétét nem csak a szereplők viselkedésén érezzük, láthatóan tisztában vannak azzal, hogy felveszik azt, amit mutatnak magukból, de a film felénél egyszer látjuk a teljes csapatot, hogy átbeszéljék addigi tapasztalataikat, majd a film végén még egyszer összegyűlnek, hogy együtt megnézzék az elkészült anyagot, és a rendezők megkérdezik őket, hogy hogy tetszett nekik, amit láttak. Nagyon meglepett, hogy több szereplő is úgy nyilatkozott, hogy nem tetszett, amit láttak. Vagy azért, mert nem érezték őszintének, vagy pont azért mert egyik-másik szereplő esetleg túl sokat mutatott meg magából.

Voltak olyan jelenetei a filmnek amik kiemelkedtek a másfél órából. Egy ilyen jelenet volt, ami biztosan sokáig az emlékezetembe is vésődik. Egy harminc év körüli lány karján már korábban észre lehetett venni egy tetovált számot, de a lány fiatal kora miatt valahogy fejben elmentem a dolog mellett...

Majd egy későbbi résznél, ahol éppen ő mesélt a saját életéről, az afrikai srác elkezdett viccelődni vele, hogy az biztosan a telefonszáma. És ekkor esett le nekem, hogy ez bizony az lesz, amire egy pillanatig gondoltam is, csak elhessegettem... ugyanis a koncentrációs táborok túlélői, akiken ilyen tetoválások elő szoktak fordulni, a fejemben mindig idősebb urak és hölgyek. Ő viszont harminc közeli... és persze, hogy magától értetődő, mégis nehezen esett le, mert még mindig annyira képtelenség ez az egész holocaust, annyira valószerűtlen, hogy voltak/vannak emberek akiknek ez nem történelmi tény, hanem saját emlék...

Aztán rájöttem, hogy 1961-ben még csak 16 (!) évvel voltunk a táborok után. És ezt a lányt 16 évesen vitte el a Gestapo. És ő mosolyogva tudott beszélni arról, hogy a háromszög a zsidók jele volt Auschwitzban, a szám pedig az ő azonosítója... 

Nem nagyon találtam magyarázatot arra, hogy ez miért "egy nyár krónikája" lenne. Nem az!

A készítők szerint egy nyár alatt forgatták a filmhez való nyersanyagot, ettől még nem válik ez annak a nyárnak a krónikájává. Az utolsó húsz percben ugyan elkalandoznak Saint Tropez-be, ami vitathatatlanul a nyári idill netovábbja, ettől függetlenül szó van rasszizmusról, az Afrikai körülményekről, algériai háborúról, szegénységről, a munkások rossz körülményeiről, és többek között egy skizofrén nő avat be minket roham-élményeibe.

Nagyon szeretem az olyan filmeket, amiben kalandozást tehetek egy letűnt korszak mindennapjaiba. A Zazie a Metróban ilyen volt, ez sajnos jóval kevésbé, hiszen a film túlnyomó része, - eltekintve néhány filozófia- illetve szociológus hallgatótól, - feltehetően a többség számára nem túl izgalmas beszélgetéseket tartalmaz, sok-sok közeli képpel...