Kuba (ICAIC), 97 perc, ff., spanyol
Rendező: Tomás Guitérrez Alea
Producer: Miguel Mendoza
Nem olyan rossz ez a film, mint amennyire előzetesen tartottam tőle. Sőt! Egy idő után - ahogy ráéreztem a stílusára, - kifejezetten elkezdett tetszeni.
Nagyon sajnáltam, hogy fekete-fehér, hiszen milyen jól mutathatott volna színes nyersanyagon a sok színes épület, a színes (bőrű) emberek, az egzotikus növények...
Az 1001-es lista elején még volt egy prekoncepcióm arról, hogy milyenek is lesznek majd a latin-amerikai filmek... és rögtön az első, a Fekete Orfeusz (1959) tökéletesen illeszkedett az elképzelésemhez: gyönyörű színkavalkád, szerelem, halál, megcsalás, pezsgő táncok, forró és fülbemászó zenék... majd jöttek a további filmek (szintén brazilok), és mindegyik fekete-fehér volt, semmi nyoma a korábbi pezsgésnek, inkább sok-sok nyomorúság és nyomasztó képek... Aztán rájöttem, hogy csak magamban kell keresnem a hibát. Ugyanis azt kerestem a latin-amerikai filmekben, amit mi innét Európából elképzelünk róluk. De ők nem pont olyanok. Nincs mindennap riói karnevál! És ha már a karneválnál tartunk, a Fekete Orfeusz is csak annyiban tekinthető brazilnak, hogy ott forgatták helybeli színészekkel, de egy francia rendező készítette, és ennyiben egyáltalán nem tekinthető szigorúan véve latin-amerikai filmnek.
Így ezzel a tapasztalattal a hátam mögött már nem voltak bennem hamis illúziók első kubai filmem megtekintése előtt. Sőt...! Tudva, hogy 1968-ban már igencsak benne vagyunk a Castro féle kommunizmusban, valami kifejezetten nehezen emészthető, túlpolitizált dologra számítottam.
Csak, hogy felelevenítsük a történelmi környezetet: 1959 január 1-én Castroék forradalma győzelmet aratott, és ez a rendszer tulajdonképpen a mai napig életben van, az egyik utolsó kommunista mementóként. Itt jegyzem meg, hogy Castroék nem feltétlenül kommunista ígéretekkel nyerte meg a forradalmat, de amikor Amerikával végzetesen megromlott a viszonya, akkor futott a komcsi Szovjetunió karjaiba, akik viszont örömmel fogadták Kubát a vörös csapatba. Az más kérdés, hogy mára időközben a Szovjetunió felbomlott, a ruszkik jelenleg nacionalista diktatúrában élnek, míg Kuba szimplán úgy maradt, ahogy volt... ¡Socialismo o muerte!
1961-ben vagyunk, melynek áprilisában az USA egy Castro ellenes akciót szervez olyan menekültekből, akik Kubából érkeztek az Egyesült Államokba. Az akciót "Disznó-öböl"-ként emlegetik, ugyanis ebben a kubai öbölben próbált partraszállni az az USA által kiképzett 1511 kubai emigráns (plusz két CIA ügynök), hogy partra szállva, kihasználva a kubai nép elégedetlenségét, elűzzék Castroékat az ország éléről. Ugyanabba a hibába estek, mint 2022-ben az oroszok az ukrajnai villámháború tervével, a kubai nép ugyanis nem állt melléjük, nem akarták elűzni vezetőjüket. Az akció csúfos kudarcot vallott, gyakorlatilag egyetlen nap alatt felszámolták a teljes akciót.
Azért vázoltam, csak az 1961-es politikai helyzetet, mert főhősünk mellé ebben az évben kapcsolódunk be (és nagyon érintőlegesen szóba is kerülnek ezek az események), de igazából a film nagyon nem erről szól. Sőt, azt is mondhatom, hogy félelmem annyira alaptalan volt, hogy politikáról alig esik szó (szerencsére).
Főhősünk Sergio (Sergio Corrieri), egy író, aki a film elején kikíséri családját (köztük feleségét) a Havannai reptérre, és felrakja őket egy Floridába tartó járatra, hogy ott új életet kezdjenek. Bizonyos engedélyekkel (és nyilván kenőpénzzel) ez gyakorlatilag törvényesen kivitelezhető volt, nem kellett feltétlenül életet kockáztatva menekültként egy ladikban átevezni az USA-ba.
Sergio-t tehát hátrahagyja mindenki, aki szerette őt, így ideje van, hogy átgondolja egész addigi életét. És ennek az átgondolásnak leszünk mi szem- és fültanúi. Van itt minden. Narrációban mesél nekünk, néha csak filozofálgat, képekben visszaemlékezik, vagy éppen vizionál, láthatunk filmhíradó részleteket, újságkivágásokat, fotókat, képregényeket,
Kollázs. Kollázsfilm. Ezt maga Sergio mondja ki, aki formálódó filmterv-ötletét osztja meg az ICAIC (Kubai Művészeti- és Filmhivatal) főnökével, akit nem mellesleg ennek a filmnek a rendezője (Tomás Guitérrez Alea) alakít egy rövidke jelenet erejéig. Így tulajdonképpen Alea a főszereplő szájával mondja el magának, hogy mi is az a film, amit éppen csinál. Tökéletes megfogalmazás a kollázs: van itt minden, mint a vásárban. Egy kicsit ebből is, egy kicsit abból is, és talán ettől lesz igazán izgalmas és különleges... Nem mellesleg, az előbb említett ICAIC-nek maga a rendező, Alea is alapítója volt 1959-ben.
Legizgalmasabb vonal számomra mindenképpen Sergio visszaemlékezése életének korábbi szakaszaira... Sergio egy luxuslakás bérbeadásából élt (két évvel ezelőttig, amikor az állam elvette azt a bizonyos drága ingatlant), így nem dolgozott, tehát finoman szólva sem volt a kommunista eszmény ideálja...
Visszaemlékezésének legérdekesebb részei természetesen szerelmi kapcsolatainak alakulása. Feleségéről elég keveset tudunk meg, ő a legkevésbé érdekes, de azt megtudjuk, hogy már elváltak amikor felteszi őt a Miamiba tartó gépre.
Sokkal izgalmasabb Sergio három másik nőügye:
Egy zsidó menekült lánnyal (Hannával), aki a nácik elől menekült Kubába, és élete legnagyobb szerelmének tartja Sergio... utólag nem is érti, hogy miért hagyta, hogy a lány kilépjen életéből.
Aztán ott van baptista vallású bejárónője, akivel kapcsolatban Sergio legizgalmasabb gondolatai akörül jártak, hogy vajon hogyan zajlott a felnőtt nő baptista szokás szerint való folyóvízben megkeresztelése. Sergio mindenáron úgy szeretné elképzelni (és ezt az elképzelést mi nézők vizuálisan is megkapjuk), hogy a fiatal nő lágy öltözéke a víz alá merülés hatására teljesen áttetszővé válik, és a nő testére tapad. Ezt fokozandó, Sergio fantáziájában végül ő maga végzi el a nő víz alá nyomását.... (a film több helyen is tartalmaz meztelen jeleneteket, ezek azonban nem lépik át az erotika olyan határát, mely feltétlenül 18+ -os besorolást érdemesítene)
A film legizgalmasabb női szereplője mindenképpen a 17 éves Elena, akit a gyönyörű 25 éves Daisy Granados játszik. Erotikus kisugárzása olyan erőteljes, hogy kénytelen voltam megbocsájtani a rendezőnek, hogy a színésznővel koránál 8 évvel fiatalabb szerepet játszat.
Na vele kapcsolatban aztán tényleg minden megtörténik. A férfi megismerkedik vele. Felviszi magához. A nő ellenáll, a férfi tisztelettel tudomásul veszi a nő ellenállását, mire a nő minden erotikáját beveti, hogy újra elcsábítsa a férfit... Tipikus rafinált...
Végül miután a fizikai kapcsolat mégis realizálódott, zokogva távozik... "Ezek után mit mondok majd anyukámnak?"... és, ha valaki azt gondolja, hogy itt véget ér a történet, az téved... lesz itt minden, fenyegetőző és házasságot követelő rokonság... nemi erőszakot tárgyaló bírósági eljárás...
De, hogy hogyan ér véget a történet, azt nem lövöm le azok számára, akik esetleg kedvet kapnak eme különleges kubai film megtekintéséhez. Kommersz Hollywoodi filmekhez szokott nézőnek valószínűleg ez túl lassú és művészi, de aki vágyik a különlegesre (mint mondjuk én) annak érdemes megnéznie...
Kuba valószínűleg remek hely lehetett a szórakozásra vágyó amerikaiaknak a forradalom előtt. A filmben el is hangzik, hogy karibi Párizsnak nevezték Kubát azelőtt... És mielőtt elfelejtem megjegyezni, mindenképpen el kell ismerni, hogy a rendező még véletlenül sem teszi le a garast egyik oldalon sem. Nem beszél a kommunizmus mellett, de ellene sem. Gyakorlatilag semleges szemlélőként nézi, hogy mi zajlik körülötte...
Az 1969-es évhez kapcsolódóan hamarosan jön egy újabb kubai film (Lucía), de sajnos ez a két film lesz az első és az utolsó Kubából az 1001-es listán.