Franciaország (Athos Chaumiane, Filmstudio)

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: André Michelin

Nagyon különleges hangulatú, egyes kritikusok szerint nehezen emészthető filmet készített ezúttal Godard. Mindenesetre eme kilencedik filmje nagyon más, mint amit eddig tőle láttam.

Ha mindenképpen skatulyába szeretnénk helyezni, akkor fogjuk rá hogy sci-fi noir. De ha kémfilmnek mondanánk, akkor sem lőnénk olyan nagyon mellé.

A film főszereplője az a Lemmy Caution (Eddie Constantine), aki az ötvenes években több noir kémfilm fő karaktere volt. Godardnak köszönhetően mára jobban ismert az Alphavilleből, mint az eredeti kémfilmekből.

Alphaville egy idegen galaktika fővárosa valamikor a nem túl távoli jövőben. Ránézésre a klíma és az egész környezet nagyon hasonlít a földi milliőre. A társadalom viszont egész más úton jár. Főhősünk a Földről jött ezt a különös társadalmat megszemlélni . Mellesleg egy titkos küldetés is szerepel itteni programjában.

Ez a furcsa disztópikus világ ahogy feltárul előttünk, egyre több ismerősnek tűnő tulajdonságot mutat. Ahogy a rendszernek feltétel nélkül engedelmeskedő embereket látjuk, nehéz nem gondolni a Metropolisra (1927).

Ahogy majd látni fogjuk, itt is egyetlen megbomlott professzor elméje áll az elnyomás mögött, akit eredetileg Leonard Nosferatunak hívtak, akinek valamely homályos okból "el kellett pusztulnia" és ma már álnéven, Professzor von Braun-ként (Howard Vernon) irányítja a rendszert. (Az igazi filmkedvelőket talán nem kell emlékeztetnem Murnau ikonikus Nosferatu (1927) c. filmjére.)

"A valóság néha annyira bonyolult, hogy lehetetlen szavakba önteni. A legenda ekkor olyan formában teremti ujjá, amelyben aztán bejárja az egész világot."

Ezt egy furcsa gépi hangon, az úgynevezett ALPHA 60 nevű szuperszámítógép digitális hangján halljuk.

Mint kiderül, von Braun professzornak sikerült megalkotnia egy olyan szuperszámítógépet, mely annyira okos volt, hogy egy idő után képes volt önmagát is tovább fejleszteni. Ez az öngerjesztő folyamat egy idő után oda fajult, hogy átvette az irányítást a társadalom felett, és a saját normáit kezdte rajtuk számon kérni. Minden olyan cselekedet, ami ellentmond a puszta logikának, társadalom-ellenes cselekedetté vált, és mint ilyen, halálbüntetést von maga után. Az ilyen emberek, akik nem tudnak beilleszkedni, többnyire egy külön szégyen-negyedben élnek, míg rá nem szánják magukat az öngyilkosságra. Aki ehhez nem elég erős, azt előbb utóbb úgyis halálra ítélik.

Egy ilyen csoportos kivégzés volt talán az egyik legbizarrabb jelenet amit eddig valaha filmben láttam. Ez a film egyébként is bővelkedik a kreatívan bizarr momentumokban, de az uszodás kivégzés egyértelműen kiemelkedő volt mind közül.

Ahogy a fenti képen is látjuk, a halálraítéltek a medence mellett állnak szépen libasorban, végzetükre várva. A medence végében szép, fiatal műúszólányok várnak. Hangosbemondón szólítják a soron következő halálraítéltet. Ismertetik bűnét: "Logikátlanul gondolkodott: sírt, amikor meghalt a felesége"  (Itt azonnal felrémlik az 1984 gondolatrendőrsége!)

A férfi kiáll a medence szélére, és katonák belegéppuskázzák a vízbe. Ekkor jön el a műúszólányok ideje: Gyönyörű koreográfiával beugranak a vízbe, odaúsznak a hullához, és szép rendezett mozdulatsorral, és rendezett lábtempóval kiemelik a vízből. Ezzel gyakorlatilag egy vízi kivégző-show szemtanúi leszünk.

Lemmy-nek, az idegen galaktikából érkező kémnek természetesen be kellene jelentkeznie a "lakosság ellenőrző hivatalba", ahogy minden beutazónak elvileg haladéktalanul jelentkeznie kellene itt. Lemmy azonban elmulasztja. Kicsit fura, hogy egy társadalmat tökéletes elnyomásban tartó rendszer ilyen lazán kezelje a beutazókat. Amerikába például be se léphet az ember, amig egy ilyen vizsgálatot le nem folytatnak vele kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy a hatvanas években ez a szigor még nem volt magától értetődő.

Főhősünk mindenesetre előbb utóbb csak bekerül az átnevelésügyi minisztérium / rendőrség látókörébe. Be is viszik kihallgatásra, de első körben az ALPHA 60 nem talál rajta fogást. Puszta logikai úton nem tud belekötni, ezért elengedi. Az általunk ismert diktatúrákban egyáltalán nem alapkövetelmény, hogy valakit úgy tartsanak fogva, hogy logikai úton kifogásolható tettet kövessen el valaki. Sőt! Talán pont ezért olyan ijesztő ez a rendszer, mert mindenben azt kommunikálja magáról, hogy logikája alapján minden amit tesz a társadalom hasznára kellene, hogy váljon. Az egyes embereknek ettől még áldozatokat kell hozniuk, de összességében - az elmélet szerint - a szuperszámítógép a társadalom javára hozza meg döntéseit.

(Az alábbi rendőrautóban Godar-t a rendezőt látjuk)

Eddie Constantine ragyás arcával és nyers modorával remek választás volt erre a szerepre. Anna Karina tündöklő szépségével és fátyolos játékával Jinként egészíti ki Constantine Jangját.

• 
• 
• 

Natacha von Braun (Anna Karina) - amellett, hogy igézően szép és vonzó, a professzor lánya. Ettől függetlenül soha nem látjuk őket egy jelenetben. És mint kiderül, ő is csak egy az elnyomott társadalom tagjai közül. Nyakán ott a sorszám, melyhez hasonló minden nőn megtalálható valahol a testén. Erre pontos magyarázatot nem kapunk a filmben. Elképzelhető, hogy eme disztópikus társadalom férfitagjai is hordoznak ilyen azonosítót, csak éppen soha nem látjuk, mert eltakarja a ruha.

A kém és Natacha között szép lassan kialakul valami kölcsönös érzelem, ami ebben a társadalomban teljességgel megengedhetetlen lenne.

És itt meg kell állnunk egy szóra... bevallom... a film logikáját nem tudtam mindvégig maradéktalanul követni. Nagyjából a felénél úgy döntöttem, hogy a film élvezhetőbb úgy - és tényleg igazam lett - ha nem akarom teljes mélységében megérteni, csak úszom az árral, azaz átadom magamat a hangulatnak...

Utólag visszatekintve jól tettem. A film legnagyobb erénye szerint az izgalmas vizualitás, melynek kulcsa, hogy Godard úgy teremtette meg a hidegen sötét elnyomás furcsa sci-fi hangulatát, hogy gyakorlatilag semmilyen díszletet nem épített hozzá. Az idegen galaxis Alphaville-jét Párizs éjszakájában forgatta kreatívan megválasztott környezetben. A sok neon, a futurisztikus formák, a sok izgalmas enteriőr az, ami gyakorlatilag hibátlanná teszi az élményt, közel ötven év elteltével is tökéletesen Alphaville-ben éreztem magam a film megtekintése során.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

 

USA (MGM), 99 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: Fred M. Wilcox

Producer: Nicholas Nayfack

Ez a tetszetős poszter kicsit már a hatvanas évek exploitation cinema plakátjait idézik, melyek a B filmekből növik ki majd magukat, és mely filmek posztereinek gyakran volt felróható, hogy olyan jelenetet ábrázolt, ami magában a filmben nem is látható.

Nos, mindjárt az elején hadd szögezzem le, hogy a Tiltott Bolygó messze nem B-film. Bár eredetileg annak indult állítólag, de kinőtte magát az előkészületek során. Hatalmas költségvetéssel készülhetett, ráadásul Eastmancolor és Cinemascope szélesvásznú filmre.

Mindezek ellenére a poszteren látható jelenet valóban nem látható a filmben. Bár egy férfit valóban cipel a film egyik jelenetben a robot, a képen is látható szőke hölgyet, aki a film egyetlen női szereplője soha nem tartja "kezében"

Ha már a robotnál tartunk, nevezzük nevén: ő Robby, a robot. Aki komolyabban érdeklődik a tudományos-fantasztikum világa iránt, az jó eséllyel tisztában van azzal, hogy néhány évvel a film elkészítése előtt (1950-ben) jelent meg Isaac Asimov Robot-sorozatának első része: Én, a Robot című novelláskötete, melyben nagy jelentősége van a Robotika három alaptörvényének. Ezek közül az első:

Ez alapján szinte biztos vagyok benne, hogy a film forgatókönyvírójára hatással volt Asimov, hiszen szinte szóról szóra elhangzik, hogy Robby többek között eszerint a szabály szerint lett programozva.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Robby-t egyébként egy Robert (!) Kinoshita nevű designer tervezte, aki ezelőtt a munka előtt mellesleg mosógépeket tervezett... 125.000 USA dollárba került az elkészítése, ami igencsak magas költség volt akkoriban.

Na, de még mielőtt belemennék a további részletekbe: miről szól ez a film?

A C-57D jelű csillaghajó (igazából egy repülő csészealj, haha) az Altair IV nevű bolygóra tart, hogy egy húsz évvel korábbi expedíció eltűnt legénységét felkutassa. Még a hetvenes évek végén is - ha bolygóközi űrutazásról, esetleg UFO-król volt szó, nagyon sokszor repülő csészealjakkal utaztak, úgyhogy nem lepett meg, hogy ebben az 50-es évekbeli filmben is ilyesféle járgánnyal közlekednek, ráadásul a fény sebességénél is gyorsabban. Ekkoriban ugyan már évtizedek óta ismert volt Einstein relativitáselmélete, ami alapján ez kizárt, de ezzel most ne foglalkozzunk. 

Egy kicsit kellemetlen lassulás után az űrhajó a tervek szerint megérkezik a célállomáshoz, ahol sikerül is felvenni a rádiókapcsolatot az expedíció egy volt tagjával (Morbius), aki többször is udvariasan felszólítja a csapatot, hogy saját érdekükben ne szálljanak le a bolygóra, forduljanak vissza. Ám ennek nyilvánvalóan nem tesznek eleget, hiszen akkor nem lenne film...

Morbius professzor a korábbi expedíció egyetlen túlélője, és azért próbálja távol tartani az őket kereső csapatot, mert fél attól, hogy ők is arra a sorsra jutnak, mint korábban saját kollégái, akik szép sorra egyesével szörnyű halált haltak...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az Adams parancsnok (Leslie Nielsen) által vezetett csapatot azonban nem olyan fából faragták, hogy ilyesmitől megijedjenek. Így hát Morbius kénytelen-kelletlen vendégül látja őket, bemutatja nekik a bolygót, az általa alkotott robotot és a lányát, aki már ezen a bolygón született. Így nem is véletlen, hogy apja a bolygóról nevezte el: Altaira Morbiusnak.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Természetesen a jövevények tömegesen szeretnek bele az ártatlan lányba, akit egyesek nem átallanak olyasmivel szédíteni, hogy a csókolózás a Földön a legtermészetesebb dolog minden férfi és nő között, és ennek gyakorlása elengedhetetlen az egészség megőrzéséhez. Az - itt még - komoly szerepben megjelenő Leslie Nielsen figurája egyenesen megrökönyödik, amikor Altaira számon kéri őt, hogy miért nem csókolja meg, ahogy azt minden más férfi teszi vele...

Altaira egyébként jellemzően olyan rövid egybe-ruhában van, hogy ha ennél is rövidebb lenne, akkor már trikónak kellene hívni. Jól áll neki, de szokatlan ilyesmi egy a ötvenes évekbeli filmben. Mint ahogy az is szokatlan - de mindenképpen kellemes - látványt nyújt, hogy a film túlnyomó részében mezítláb látható. 

• 
• 
• 
• 
• 

Nem csinálok titkot abból, hogy borzasztóan tetszett ez a film. Nyilván egy hatalmas adag nosztalgia faktor is szerepet játszott ebben az én esetemben. Hiszen én McLane  parancsnokkal és az ő Orion űrhajójával ismerkedtem meg a sci-fivel, és bár az a tévésorozat tíz évvel a Tiltott Bolygó után készült, látványvilágában nagyon sok a hasonlóság.

A bolygón látható belsőépítészeti megoldások kifejezetten izgalmasnak hatnak... pont olyan, mint amilyennek a huszadik század második felében a távoli jövő futurisztikus építészetét képzeltük... nekem nagyon bejön! (nyilván itt is hatalmas szerepe van a nosztalgiának)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ami szintén nagyon jellemző az ennek a filmnek a nyomán kialakuló sci-fi dömpingre az a speciális zene... Illetve zenének nevezni kicsit merész dolog, maradjunk annyiban, hogy kicsit fura, kísérteties, elektronikus hangszínek egymásutánja... dallam, illetve ritmus nemigen fedezhető fel, csak az az igen mesterséges gépi hang, ami egészen különleges hangulatot varázsol. Emlékeim szerint a hetvenes - nyolcvanas évek sci-fi magyar tévéjátékainak egy részében is ilyesmi volt hallható...

Említettem a Földről érkező expedíció tagjait, továbbá említettem az Altair IV két ember és egy humanoid lakóját. Rajtuk kívül él a bolygón néhány állat, és egy láthatatlan szörny... Mint kiderül majd - és talán ez az utolsó információ, amivel nem spoilerezem el teljesen a filmet - a szörny láthatatlan, de brutálisan erős és agresszív...

Nagyon látványos megoldást találtak a készítők arra, hogy mégis valahogy ábrázolni tudják a láthatatlant: Amikor az űrhajósok lézerrel és elektromos kerítéssel próbálják megállítani, akkor mindezek kirajzolódnak a testén, és egy látványos körvonalát kapjuk az említett erőszakos szörnynek...

Jó, van egy kis rajzfilmes hatása a dolognak, ami persze nem véletlen, hiszen Walt Disney adta kölcsön az egyik animátorát az effekt elkészítéséhez... de nekem rettenetesen tetszik... Ötletes, meg kell hagyni!

A film végére természetesen tisztázódik minden, teljesen logikus, racionális történetté áll össze a dolog. Olyan igazi, klasszikusan tudományos-fantasztikus, agyat is megmozgató dolog lesz belőle, amit mondjuk egy Asimov-rajongó is biztosan értékelni tud, de egy Marvel-rajongó, kortárs fantasztikumokon nevelkedett fiatalnak egészen biztosan túl lassú, és persze rettenetesen elmaradott látványvilágú ez a film.

Én imádtam...

Készült hozzá egy évvel később egy B filmes folytatás "The Invisible Boy" címmel, melyben a Földre lehozott Robby robot az egyik főszereplő...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Fox), 92 perc, ff., angol

Rendező: Robert Wise

Producer: Julian Blaustein

A film legnagyobb erőssége a nosztalgia faktor volt, amit én - korom előrehaladtával egyre jobban értékelek, de egy mai fiatal valószínűleg 5 perc után lekapcsolná ezt a filmet, és nem csak azért mert fekete-fehér.

Hát hogy néz már ki ez a robot??? A baloldali filmplakáton még nincs vele gond, de a filmben annál inkább (lásd jobbra). Úgy áll, mint egy szerencsétlen... 1927-ben a Metropolis-hoz sokkal jobb robotot csináltak mint ez. A "sisak" még oké. de deréktól lefelé nagyon bénácska szegény...

Mentségre legyen mondva:  az eredeti történet szerint elvileg egyetlen darab flexibilis fémből készült, ami megmagyarázza, hogy miért nem rendelkezik a C-3PO-re vagy az előbb említett Metropolis-robotra jellemző fémes ízületekkel.  

Érdemes még tudni erről a robotról (akinek a neve Gort), hogy hatalmas pusztításokra képes. Akár a Földet is simán el tudná pusztítani. Készítői (a földönkívüli emberek) pontosan erre hozták létre, hogy pusztítson. Tüntessen el (szó szerint) mindenkit aki agresszív magatartást tanúsít. Ezekkel a robotokkal érték el a totális békét civilizációjukban, és most, hogy a Föld lakói létrehozták az atombombát, - és ezzel a Földön kívüliekre is veszélyt jelentenek immár, - úgy döntöttek, hogy a Föld-lakókkal is megosztják módszereiket.

A robotba egyébként nem egy színész, hanem a Hollywood-i Chinese Theater hatalmasra nőtt jegyszedője (Lock Martin) bújt bele. 

Egy szép napon egy repülő csészealj landol Washington DC-ben a Washington emlékmű mellett egy baseball pályán. Egy szkafanderes űrhajós lép ki belőle, mögötte a már említett robottal. Az űrhajósról (Klaatu) hamar kiderül, hogy ugyanolyan ember, mint mi vagyunk, a robotról pedig az, hogy a sisakjából - kb. a szemei helyéről - egy lézersugarat képes kilőni, ami elpusztítja, sőt eltünteti azt, amit eltalál. Láthatóan békés szándékkal jöttek az idegenek, ám az emberek természetesen nem éppen tárt karokkal fogadják. 

A békekövetet találat éri, de csodák csodájára másnapra teljesen begyógyul a seb. És nem is ez az egyetlen furcsaság... Kitűnő szellemi képességekkel rendelkezik. Felbecsülhetetlen értékű briliánsait örömmel elcseréli 2 dollárra, hiszen ott ahol él, kb. ennyit érnek ezek a kövek. Lelép az őt kezelő kórházból, szállást keres magának, összebarátkozik egy kisfiúval, aki bemutatja neki a város nevezetességeit...

Klaatu elsősorban a Föld vezetőivel szeretne leülni tárgyalni, hogy átadjon nekik egy békével kapcsolatos üzenetet. Legfőbb kikötése, hogy a világ összes vezetőivel egyszerre szeretne tárgyalni, senkivel nem akar különtárgyalásokat folytatni. Ez nyilvánvalóan kivitelezhetetlen, hiszen nem lesz olyan hely vagy idő, mely minden vezetőnek egyformán elfogadható... A pacifista mondanivaló egyébként áthatja az egész filmet. Érdemes belegondolni abba, hogy ekkor 5-6 évvel voltunk csak az atombombák Hirosimában és Nagaszakiban történő bevetése után. Az emberek vélhetően nem számítottak arra, hogy a világ vezetői legalább annyira józanok maradnak, hogy az elkövetkező 80 évben nem vetnek be újabb atomfegyvereket... Az atomháborútól való félelem a hidegháború alapvetése lett, és számos film témája lesz egy egész világra kiterjedő nukleáris háború rémképe. (Ld. pld Terminátor)

A film alapját egy 1940-es Farewell to the Master című sci-fi novella képezi. A legnagyobb eltérés ettől az eredetitől, hogy abban a robot volt a vezető, az ember csak egy klón volt, melyet többször is létrehozott annak esetleges halála után. A filmben is képes egyébként hasonló "csodákra" a robot, de itt  Klaatu (az ember) van a cselekmény középpontjában.

A sci-fik egyik gyenge pontja, hogy a propagandafilmekhez hasonlóan hajlamosak a gyors elavulásra. A leglátványosabb ilyen probléma amikor a fantázia által megálmodott - és a mai napig nem megoldott - technológiák - mondjuk egy emberként kommunikáló robot, vagy bolygóközi űrutazásokra alkalmas űrhajók együtt szerepelnek ma már túlhaladottnak tűnő technológiákkal. Magyarul a 21. században már vicces, hogy egy szuper kis űrhajó irányítórendszere mennyire múlt századi.. semmi érintőképernyő, monitor, csak hatalmas világító gombok... igaz, a filmben látható érintésmentes vezérlés ötletes innovációnak tűnik...

Üdítő volt visszaemlékezni az egyik jelenet kapcsán, hogy bizony az én gyerekkoromban még egy villanyvasút terepasztallal mekkora dolog volt... Ma már a legtöbb gyerek valószínűleg unott arccal hagyná ott örökre a játékot néhány kör megtétele után, hiszen ennél sokkal inger-gazdagabb játékokkal bombáznak minket a gyártók... Azok voltak a szép idők...

A rejtélyes idegenek egyébként 250 millió mérföldről érkeztek, ami azt jelenti, hogy valahonnan a Mars és a Jupiter között egy általunk ismeretlen bolygóról kellett, hogy jöjjenek...

Nem érzem, hogy a film összességében túlzottan feszegette volna B-filmes határait. Bár voltak ötletes megoldások, a forgatókönyv összességében számomra rettenetesen didaktikusnak és erőltetettnek tűnt. Csináltak róla egy 2008-as nem túl erős remake-et, melyben a robot legalább ütősebben néz ki...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•