USA (Warner Bros.), 111 perc, ff., angol

Rendező: Michael Curtiz

Producer: Jerry Wald, Jack L. Warner

Engem így még nem vertek át, mint ennek a filmnek az első jelenetében! Jó... talán egyszer, - egy arab pénzváltó a Keletinél - de az nagyon régen volt. Le a kalappal! A film végén, amikor jött a nagy leleplezés, vissza kellett néznem az első jelenetet, hogy lássam, hogyan sikerült a rendezőnek ennyire lóvá tennie engem. Hát... el kell ismernem, nagyon ügyes... Bármi többet mondanék, elrontanám a szórakozását annak, aki csak ezután tervezi megnézni ezt a különleges filmet. Mindenesetre - bár a posztomat szokás szerint spoiler-mentesen tartom - a kommentekben bátran lehet írni arról, hogy ki mit szólt a film végi csavarhoz!

Ez is egy jó ki noir, de nagyon nem tipikus. Rögtön azzal tér el az ekkoriban még csak kialakulóban levő sémáktól, hogy egy nő (Mildred Pierce) van a cselekmények középpontjában, aki egyáltalán nem femme fatale alkat, sőt pont az ellenkezője. Igazi családanya, akinek életét tulajdonképpen egyetlen dolog mozgatja: elkényeztetett nagylányának, Veda-nak a boldogságát keresi mindenáron, már-már mániákusan, betegesen. 

A pökhendi, pénzéhes lányt - az ekkor 16 éves - Ann Blyth alakította remekül, igazán tenyérbemászóan. Ha valakire, akkor őrá rá lehet húzni, hogy ő a femme fatale az anya-lánya viszonylatban. A poszt írásakor 89 éves, bár már 1985 óta nem aktív. 

• 
• 
• 
• 
• 

És, ha már itt tartunk: tulajdonképpen nem csak egy filmet, hanem mindjárt kettőt is kapunk "egy jegy áráért". A remek noir-os gyilkosság és az ahhoz kapcsolódó befejezés közé ugyanis rendőrségi kihallgatás során (flashback formájában) elmesélt élettörténettel egy egész más műfajt kapjuk, egy nagyon komoly melodrámát egy széteső családról (szokatlan téma ekkoriban Hollywoodban), az egyedül maradó anyáról, aki  nagy igényekkel rendelkező tinédzser lánya eltartásához kénytelen pincérnői állást vállalni. A nagylány pökhendiségére jellemző, hogy az érte bármit megtenni képes anyát lenézi az általa lealacsonyítónak tartott vendéglátós állás miatt, holott azt pont azért kénytelen végezni, hogy az ő féktelen költekezésének forrását biztosítsa.

A Mildredet alakító Joan Crawford neve ismerősen csengett, de nem tudtam hová tenni. Utána kellett néznem, és egészen 1927-ig, a némafilmes korszakig kellett keresgélnem, hogy megtaláljam azt a filmjét, amit láttam tőle: Az Ismeretlen volt ez, mely az 1932-es Szörnyszülöttek mellett a legbetegebb filmek közé tartozik azok közül, amit eddig az 1001-es listáról láttam.

Joan Crawford tehát a némafilmes korszakban sztár volt már, és azok közé a kevesek közé tartozott, akik sikeresen átmentették magukat a hangosfilmek világába. A 30-as évek első fele volt igazán az övé, az évtized végére elhagyta szerencséje, és nem kapott igazán sikeres filmekben szerepet. Ez a Mildred Pierce volt az az alkotás, mely visszahozta őt az élvonalba. És - ha már így alakult - ezt megpróbálta kihasználni. Hollywoodban ekkoriban már nem nagyon szerették, nem is tartották túl jó színésznőnek, ráadásul közel negyven évesen túl is volt fénykorán, bár a képeken láthatjuk, hogy még mindig nagyon szép, éretten nőies arca volt. Leszerződött hát az egyik legrafináltabb sajtófőnökhöz (Henry Rogers),  aki elkezdte híresztelni, hogy az egyik producer szerint (Jack Wald) Crawford élete legnagyobb alakítását nyújtotta a Mildred Pierce-ben, és ennek sejthetően meg is lesz a jutalma... és itt kimondatlanul is mindenki az arany szoborra gondolt. Hamarosan meg is jelent erről egy cikk a Hollywood Reporterben, mely azt állította, hogy Hollywoodban már rebesgetik, hogy Joan Crawford a legesélyesebb az Oscarra. Ettől az agresszív kampánytól Crawford kicsit megijedt, de a sajtós figyelmeztette, hogy ha tényleg akarja azt a díjat, akkor most már nem szabad leállni. A színésznő azonban pánikba esett, és félve az ekkorra már terebélyes méreteket öltött kampány miatt várható megalázó csalódástól, nem mert elmenni a díjátadóra. Súlyos beteget jelentett. Mint lánya később egy interjúban bevallotta, kutya baja sem volt, egyszerűen nem mert szembesülni azzal, hogy mégsem ő kapja a díjat, amit a sajtó már szinte beígért neki.

Helyette az ABC rádióállomásra tapasztotta a fülét, hogy otthonában hallgassa az élő adást (tévéközvetítés ekkor még nem volt). A sajtófőnököt azonban nem olyan fából faragták, hogy ez akadályt jelentsen számára. Fodrászt, sminkest, és rengeteg sajtóst küldött Crawford házához. 

Abban a pillanatban, amikor bejelentették, hogy a legjobb női szereplő díját Joan Crawford nyerte, lánya beszámolója szerint a boldog színésznő csodával határos módon kipattant az ágyból, fogadta a fodrászt, a sminkest, a fotósokat, na meg a kincset érő aranyszobrot, melyet személyesen Michael Curtiz rendező szállított le a díjátadónak otthont adó Grauman Mozi hátsó bejáratához állított limuzinnal. Ez a remek sajtófőnök mindent leszervezett előre. A filmet egyébként 6 Oscarra jelölték, de csak ezt az egyet sikerült elnyernie.

• 
• 
• 

Joan Crawford és a rendező Michael Curtiz között egyébként nem volt ilyen harmonikus a kapcsolat a forgatás alatt. Crawfordról egyébként is elterjedt, hogy nehéz vele dolgozni, ezzel feltehetőleg Curtiz is egyetértett. Főleg eleinte - rengeteg volt a cirkusz. Olyan dolgokon ment a veszekedés, hogy a háziasszonyos ruhákba Crawford önhatalmúlag válltöméseket rakatott, hogy szebb legyen a vásznon, míg Curtiz szerint sokkal hitelesebb lett volna, ha a háziasszony otthonkájában nem lenne semmilyen válltömés. A már említett producer - Jerry Wald - vállalta magára a villámhárító szerepét a színésznő és a rendező között. Curtiz megígérte, hogy csak magyarul káromkodik, hogy az ne bántsa Crawfordot, és a színésznő is próbált kevésbé szembehelyezkedni a rendezővel.

• 
• 
• 

Mildred Pierce tehát a noir-os keretnek és a belső melodrámának is remek központi figurája. Három férfi között őrlődik, és mindhárom férfinak fontos szerepe van az életében. És fontosnak tartom megjegyezni, hogy mindhárom férfi szereplő a film magas színvonalához méltó, remek alakítást nyújt. Közülük az egyik lesz a hulla a nyitójelenetben, hogy a film magját képező flashback során eljátssza, mi vezetett idáig.

• 
• 
• 
• 
• 

Végül még egy ismerős színésznő, akit talán nem mindenki ismer föl. Én a hangjáról szúrtam ki egészen véletlenül. A csíkos ruhás színésznő - itt Mildred éttermének üzletvezetője - vajon melyik 1978-as filmben játszott egy igen emlékezetes mellékszerepet? A poszt végén ott van a kép, addig lehet tippelni.

A posztjaimat igyekszem spoiler mentesen tartani, de a kommentek kívül esik ezen a védett zónán, ezért aki most tervezi megnézni a filmet, az várjon a kommentek elolvasásával.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Grease (1978) - McGee nevű igazgatónője - Eve Arden a megfejtés a csíkos ruhás színésznőre.

USA (Warner), 125 perc, ff. angol

Rendező: Michael Curtiz

Producer: William Cagney, Hal B. Wallis, Jack L. Warner

A film megtekintése közben azon gondolkoztam, hogy láttam-e már olyan életrajzi filmet, amelyik igazán tetszett volna...most hirtelen nem jut eszembe...

George M. Cohan életét filmesítette meg a Warner. Bevallom, én soha életemben nem hallottam róla idáig. Talán kicsit sem túlzok, ha azt írom, hogy a huszadik század elején ő volt a Broadway császára. Énekelt, táncolt, dalt szerzett, Broadway előadásokat írt és rakott össze.

Három dolog volt fontos az életében: A show-business, a család és Amerika. És a filmben mindhárom egyenlő súllyal szerepel.

Cohan-t az ekkoriban leginkább a gengszter szerepeiről híres James Cagney játszotta. Nagyon kellemes beszédhangja van, ez nem volt újdonság számomra, hiszen több filmjét is láttam már. Az már új volt, hogy remekül énekel is. De ttól, hogy milyen parádésan nyomja az ír step-táncot, határozottan leesett az állam. Csak eligazodásul, a Michael Flatley-féle Lord of the Dance az ír változat, ahol a kéz legtöbbször a test mellett leszorítva, és a lábmunkának van kiemelkedő szerepe, de annak is más stílusban, mint a Broadway-es amerikai step-nek (amit ott egyébként "tap"-nek hívnak). Bármilyen meglepő, de Cohan stílusa tehát ehhez az ír vonalhoz állt közelebb, mint a lényegesen könnyebbnek tűnő (hehe, mondom én) amerikai változathoz.

• 
• 
• 
• 

Szokták musicalnek is titulálni ezt a filmet. Végül is elfogadom ezt a kategóriát, mert van benne annyi zenés betét, hogy kijön belőle egy musical. Mégsem volt olyan érzésem, hogy musical-t néznék. Láthatóak benne Cohan legismertebb dalai :"Give my Regards to Broadway", "The Yankee Doodle Boy", "Mary is a Grand Old Name"... és még sorolhatnám, de az a gyanúm, hogy ezek közül egyik sem mond senkinek semmit. Valószínűleg 1942-ben, amikor a film készült, - és amikor egyébként Cohan meghalt - akkor még sokan ismerték Amerikában. Bár a film végén egy keserédes jelenetben az öreg Cohan szóba elegyedik négy tinivel, akikről kiderül, hogy nemcsak, hogy nem ismerik fel, de még a nevét sem hallották soha.

A film azzal kezdődik, hogy az idős Cohan a nagy comeback előadásában Roosevelt elnököt alakítja. Egyszer csak a valódi elnöktől kap levelet, melyben azonnal magához kéreti. Cohan kicsit ijedten jelenik meg az elnöknél, akinek elmeséli az életét. Az film nagy része ez a visszatekintő flashback, a jelenidőben mutatott elnöki találkozó csak keretbe foglalja az élettörténetet.

Ami még megdöbbentő, hogy az amerikaiak mennyire vevők ezekre a szirupos, amerikai jelképekkel teleöntött kompozíciókra (most nem találtam ennél jobb szót) - néha olyan érzésem volt, mintha valami toborzó kampányfilmet látnék.

Cohan egyébként Fred Astaire-t látta volna szívesen a filmben, de látva Cagney-t teljesen elégedett volt filmbeli önmagával. Cohannek nem sokkal halála előtt még le tudták vetíteni az elkészült filmet egy magánvetítésen. Fred Astaire elsősorban táncos szerepeivel ismert, Cagney parádés tánctudása viszont nagyon kellemes meglepetés. És bár nem értek hozzá, de arra tippelnék, hogy Cagney tánctudása semmivel nem marad el Astaire-étől. Cagney-ról azért érdemes tudni, hogy színészi karrierje előtt maga is revütáncos volt. 

Ezért a filmért kapott egy Oscart. Az alábbi fotón Cagney látható ezzel a díjjal, mellette Greer Garson a női színésznőnek járó szobrocskával.

USA (Warner), 103 perc, ff. angol

Rendező: Michael Curtiz

Producer: Hal B. Wallis, Jack L. Warner

Ebben a filmben valahogy minden összejött! A forgatókönyv egyáltalán nem sablonos, viszont izgalmas, romantikus. Jó a rendezés. Sikerült - nem is kicsit - betalálni az egyik legemlékezetesebb filmzenével. A mellékszerepekre is szinte egytől-egyik kiváló színészeket sikerült találni, a főszerepekre meg: Ingrid Bergman, Bogart... soroljam?

Még a cím is olyan jól eltalált, hogy már arra felkapja az ember a fejét!

És a film úgy is nagyon működött nálam, hogy előre tudtam a befejezést. Hiszen tinédzserkorom egyik kedvenc filmje a Játszd Újra, Sam! volt, ami azzal nyit, hogy a Woody Allen által játszott figura nézi moziban a Casablanca utolsó 5 percét. Életem harminc évét tehát úgy töltöttem, hogy ismertem a Casablanca befejezését, de a teljes filmet nem láttam.

Ja, és direkt figyeltem: Soha nem hangzik el szó szerint az, hogy Játszd újra, Sam! 

Sok-sok izgalmas fotóval készültem ehhez a poszthoz, elképzelhető, hogy még komolyabb filmkedvelőknek is sikerül érdekességekkel szolgálnom.

Röviden, csak egy bekezdésben, hogy miért éppen Casablanca: A II. világháború első felében vagyunk. Casablanca még francia gyarmat, mely a németekkel kollaboráló,de papíron független Vichy-kormány igazgatása alatt állt. Nem voltak tehát német csapatok, így kicsit amolyan köztes állapot volt. Ezért itt gyűltek össze Európa menekültjei, részben azok, akik innét Lisszaboni  átszállással Amerikába akartak jutni. 

A film nagy részét a Warner stúdióiban forgatták. Egyetlen külső jelenet van, Strasser őrnagy és különítményének érkezése, melyet egy Los Angeles melletti reptéren vettek fel. Egy Párizsi jelenethez használtak még a vásosról készített "konzerv anyagot", minden más stúdió belsőkben készült. Ennek ellenére azt mondom, hogy a Casablanca-i fülledt hangulat végig ott vibrál a filmen.

A háború komor árnyéka rányomja a bélyegét a filmre, azonban leginkább a felbonthatatlan szerelmi háromszög az a motívum, mely miatt sokan a legszebb romantikus filmnek tartják a Casablancát.

• 
• 
• 

Attól olyan szép és fájdalmas ez a film, hogy ennek a háromszögnek a létrejöttében nem hibáztatható senki. Megcsalás, és elárulás nélkül jött létre, a helyzetet feloldani viszont már csak fájdalom árán lehet. Kicsit talán zavarosan hangzik ez annak, aki még nem látta ezt a filmet, de megnézve minden világossá válik.

Bogart hozza azt a karaktert, ami annyira bejött neki az ezt megelőző években, és talán nem tévedek túl nagyot, ha látatlanban arra tippelek, hogy még jó pár évig megél ebből. Kissé mogorva, gátlástalan, enyhén cinikus férfi, akiért oda vannak a nők, és nagy ritkán, de tényleg csak szökőnapokon kiderül róla, hogy még neki is vannak érzései a kemény külső mögött. Jelen esetben ő Rick (Richard) egy Casablancai kaszinó-mulató tulajdonosa. Akinél, ha véletlenül nagyobb pénzt nyer valaki, akkor a krupié perceken át szabadkozik, és többször is megfogadja főnökének, hogy ilyen többé nem fordul elő.

És itt van mellé Ingrid Bergman. A nő. Ilsa Lund. Nem harsány szépség. Belülről jövő szépségét a fotók talán ki sem hozzák teljes valójában, ahhoz látni kell pillantását, rezdülését, mozdulatait.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A svéd színésznő ekkor még csak néhány éve élt Amerikában. Kiejtésén (hacsak nem szinkronnal nézzük) még erősen érződik a külföldiekre jellemző akcentus. 

A világ minden városa tele van lebujokkal, és épp  ide sétál be...

- mondja Rick (Bogart) ... Amikor a nő belép Rick bárjába férjével az oldalán (Victor Laszlo), szinte rögtön látjuk, hogy a múlt elkezd kísérteni. Ilsa és Rick között van valami elementáris, fájdalommal átszőtt kapcsolat, amit mindenki megpróbál eltemetni. Még Sam, a fekete zongorista is próbálja elterelni Rick gondolatait, persze hasztalan...

• 
• 
• 

Sam elénekli - kétszer is - egyszer Ilsának, egyszer pedig Ricknek a filmtörténelem egyik legszebb, legikonikusabb szerelmes filmdalát az "As Time Goes By"-t... 

Az alábbi részletben Sam Ilsa kérésére játssza el az említett dalt. Először szabadkozva próbálja elutasítani a kérést. A dalnak múltba visszanyúló jelentősége van, és főnöke tiltása miatt szigorúan tilos lenne játszania. De Bergman (akarom mondani Ilsa) kérésének ki tudna ellenállni? Érdemes figyelni a színésznő arcát közelről, mennyire kifejező. Amikor mozdulatlanul hallgatja a zenét, akkor is ott van egy sokatmondó szájremegés, egy legördülő könnycsepp...

 

És most, hogy egymás után többször is megnézem ezt a részletet, most veszem észre, hogy ennek a filmnek egyáltalán nem árt a többszöri megnézés, sőt... vannak a párbeszédnek olyan részletei, amik úgy válnak igazán érdekessé, hogy ismerjük a későbbiekben feltáruló múlt titkait. Mert végül persze nem marad titok, hogy mi történt hármukkal , mi az a titokzatos dolog, amiről eleinte senki nem akar beszélni.

Furcsa módon ez a gyönyörű dal majdnem kimaradt a filmből. Ugyanis ez egy 1931-es Broadway show-ra íródott, egyáltalán nem volt tehát friss. Így egyrészt nem lehetett érte Oscart kapni, másrészt a zeneszerző sem járt olyan jól anyagilag, mintha friss szerzeményt használtak volna föl. Végül majdnem lecserélték a dalt, azért nem tudták csak újraforgatni ezt a jelenetet, mert időközben Bergman rövidre vágta a haját következő filmjéhez. Adjunk hálát, mert amivel a posztot kezdtem, hogy ebben a filmben minden összejött, az erre a dalra is vonatkozik. Enélkül a dal nélkül nem ugyanez a film lenne.

Bergman és Bogart mellett még sok remek szereplő látható. Victor Laszlo mar szóba került: Őt Paul Henreid alakítja. A világ egyik legkorruptabb rendőr-kapitányát pedig Claude Rains. Mindketten láthatóak voltak a Warner előző - Utazás a múltból című - filmjében. 

• 
• 
• 
• 
• 

Mint említettem, szinte teljes egészében stúdióban vették fel a filmet. Klassz kis fotók készültek a díszletekről. A legtöbb képen kis táblán olvasható felirat segít a tájékozódásban:

Rick's Café, Blue Parrot (egy konkurens mulató), Ext - Airport (reptér), Ilsa's Apt (Ilsa apartmanja)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A mulató termei falán annyira fontos hangulati elem az árnyék, hogy állítólag az egyszerűség kedvéért sok esetben egyenesen felfestették azt, hogy ne okozzon külön nehézséget az árnyék létrehozása a terem bevilágításánál.

És a továbbiak: Rick's Office (Rick irodája) Strasser's office (a német Strasser irodája), Gambler room (játékterem), Casablanca Airport (reptér), Rick's Apt (Rick apartmanja), Renault office (a francia rendőrkapitány szobája)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Bár a pletykákra nem minden esetben érdemes adni, és ha van is bennük igazság, néha kicsit el vannak túlozva - azt mondják, hogy Bergman és Bogart nem különösebben kedvelték egymást. Olvasni olyat is, hogy kifejezetten utálták egymást... mindenesetre a filmben ebből semmi sem látszik... a két színész között szinte vibrál a levegő.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

De őszintén szólva a forgatás szüneteiben készített fotók sem feltétlenül azt sugallják, hogy kifejezetten rosszban lettek volna. Sőt, olvastam olyan harmadik személytől való beszámolót, aki tanúja volt egy kettejük között elhangzott beszélgetésnek, mely során arról konzultáltak, hogy ki tudnának-e szállni közösen a filmből úgy, hogy abból ne származzon káruk, mivel mindketten egyetértettek abban, hogy ezt a buta filmet mindkettejük karrierje meg fogja sínyleni. Hát... jobb színészek voltak, mint jósok...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film 1942-ben készült, és még ez év Decemberében volt is egy New York-i bemutató, de hivatalosan  valamiért 1943-as filmnek számított Oscar szempontból, így az 1944-es díjátadón értékelték a filmet, méghozzá három díjjal: A legjobb forgatókönyv, a legjobb rendezés, és a legjobb film díját is besöpörte. Mindhárom elég fajsúlyos díj. Én simán odaadtam volna Bergman-nak is a szobrot, de neki még egy évet várnia kell ehhez. Ami késik nem múlik! 

Az alábbi képen Michael Curtiz (Kertész Mihály) látható a hőn áhított arany szobrocskával.

Ez volt egyébként az első év, hogy nem egy vacsorával egybekötött, viszonylag belterjes díjátadó volt, hanem beköltöztek a Hollywood Boulevardon álló Chinese Theater-be, és és itt kezdett átalakulni az évente megrendezésre kerülő díjátadó olyan gálaest szerű rendezvénnyé, amilyennek ma is ismerjük. Az első tévés közvetítésre még 1953-ig várni kell.

Ez a film rengeteg szállóige forrása is. Nem szeretném az mindet összegyűjteni itt, (de persze biztatom az esetleges kommentelőket, hogy ők tegyék meg) - ami számomra a legemlékezetesebb - talán mert a frenetikus humorú Macskajaj-ban is többször elhangzik:

Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship - Louis, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Warner Bros.) 97 perc, ff., angol

Rendező: Michael Curtiz

Producer: Samuel Bischoff

"Morning, gentlemen... Nice day for a murder..." - "Jó reggelt uraim! Szép nap ez az öléshez!" - kicsit talán döcögős a fordítás, és nem is adja vissza igazán azt a vérbeli filmes gengszterekre jellemző eleganciát, amit ebben a filmben is olyan jól hoz James Cagney. Nem először. 

A Közellenségben is hasonló figurát alakított. Ott sem volt egyértelműen negatív szereplő, ebben a filmben viszont odáig merészkedtek az alkotók, hogy ez a bűnöző (Rocky Sullivan) kifejezetten szimpatikus. Szinte az első pillanattól az utolsóig mellette állunk. Ellentétben a Pat O'Brien által alakított pappal, akinek erkölcsisége megkérdőjelezhetetlen, mégsem tartom különösebben szerethető figurának.

Ketten gyerekkori barátok voltak. Sorsuk azért ágazik ketté, mert egy fiatalkori bűncselekmény elkövetése után egyiküket elkapták, ő bűnöző lett (igazából a börtön nevelte azzá), míg a rendőrök elől elfutó fiúból pap lett.  

• 
• 
• 
• 
• 

 "Mocskos Arcú Angyalok" néven is ismert ez a film. A fenti "A Villamosszék Felé" viszont jobban tetszik nekem. Igaz, kicsit többet sejtet a várható végkifejletről, mint az eredeti angol cím tükörfordítása, de csak annyira spoileres, amennyire még belefér. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a film záró jelenete a valódi Sing Sing börtön halálsorán készült. 

Cagney-n kívül jónéhány remek mellékszereplő erősíti a filmet. Ott van például az utcakölykök bandája. Nem akárkik játszották ezeket a fiúkat. Dead End Kids néven voltak ismertek. Róluk érdemes elmondani, hogy egy New Yrok-i utcagyerekekről szóló előadásban fedezte fel őket Sam Goldwyn. Leszerződtette őket a Dead End című filmhez (innen a nevük), plusz 2 évre további filmekhez. A fiúk viszont annyi gondot okoztak a forgatásokon problémás viselkedésükkel, hogy Goldwyn inkább sunyin "eladta" őket a Warnernek. Így kerültek ehhez a filmhez is, és nem tagadták meg önmagukat, gyakorlatilag terrorizálták a stábot és a színészeket. Humphrey Bogartról állítólag egyszer leszedték a nadrágját. Nem lehetett velük bírni. Az egyik jelenet előtt Cagney-val is elkezdtek kötekedni. Ő viszont nem tojt be olyan könnyen, mint a többiek. New York egyik durvább negyedében nevelkedett, holmi nagyszájú utcagyerekek nem tudták olyan könnyen zavarba hozni. Egy határozott jobb egyenest helyezett a legnagyszájúbb kölyök orra fölé, aki hátraesése közben egy másik kölyköt is lefejelt. Ez a mozzanat nagyjából helyretette a fiúkat. Ezután valahogy a stáb többi tagját sem piszkálták többet a fiúk...

Rajtuk kívül további remek színészeket is láthatunk mellékszerepekben. Ott van például az előbb említett Humphrey Bogart. Ő egy simlis ügyvédet (Frazier) alakít, aki a főszereplő (Rocky) üzlettársa volt, és aki annak börtönévei alatt átpártolt egy másik gengszterhez. Mellékesen egy nagyobb összeget is magával vitt, mely Rocky-t illette volna. Visszafogott, de tökéletes alakítást nyújt Bogart. A rivális gengsztert alakító George Bancroft is remek választás volt.

• 
• 
• 
• 

És akkor még ott van a gyönyörű Ann Sheridan, aki gyakorlatilag egyetlen női szereplőként ragyogja be ezt a bűnnel és erőszakkal teleszőtt filmet. Nem csak szépségével, de kedvesen hűvös játékával mindenképpen kiérdemel egy galériát.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

• 
• 
• 

Moralizáló filmként tartják számon, én viszont sejteni vélem, hogy ennek a moralizálásnak az oka elsősorban a cenzúra leszerelése lehetett. Enélkül ugyanis semmiképpen nem ment volna át rajtuk egy határozottan szimpatikus bűnözőre kihegyezett film. A meglepő befejezéssel viszont le tudták tolni az egészet a cenzorok torkán.

Nagyon jó film! Meglepően jó. Cagney előző szerepeit nem éreztem ennyire átütőnek, itt viszont nincs mese, lehengerlő. Az őt támogató mellékszereplők is kellettek persze a jó végeredményhez és nyilván Michael Curtiz rendező is hozzátette a magáét.

Nagy szerencse, hogy a Robin Hood után rögtön egy másik Curtiz filmet is megnézhettem a listán, hiszen így a negédes mesefilm után kaptam egy tökéletes gengszterfilmet is. Ez utóbbi jelző nem túlzás. Minőségileg és helyenként hangulatában is több helyen Scorsese filmeket közelítő alkotásról beszélünk.

USA (Warner), 102 perc, Technicolor, angol

Rendező: Michael Curtiz, William Keighley

Producer: Henry Blanke, Hal B. Wallis

Ezzel a filmmel kapcsolatban az a furcsaság mondható el, hogy míg az 1001-es lista eddigi filmjei nagyrészt fekete-fehérek voltak, és most színes megjelenítőkön nézem őket, addig ez a film színes, és gyerekkoromban fekete-fehér tévén láttam először. Bizony akkor nagyon tetszett, imádtam, hogy sokat kardoznak benne. Gyerekként persze egyáltalán nem zavartak a bugyuta fordulatok.

Most viszont erősen kötelező jelleggel ültem le újra megnézni ezt a Kertész Mihály (Michael Curtiz) által rendezett filmet. Legnagyobb erénye a gyönyörű, élénk színekben pompázó technicolor, mely olyan szépen van felújítva, hogy az 1938-as mozilátogatók sem láthatták szebben ez a filmet. 

Bár az általam a közelmúltban látott Hófehérke és a Hét Törpe is technicolor, azért 1938-ban ez még egyáltalán nem volt mindennapos. Még hosszú-hosszú ideig jellemzően csak a musicaleket, a rajzfilmeket és a Robin Hood-hoz hasonló látványos kosztümös filmeket készítették Technicolor-ban.

A továbbiakban - szokásom szerint - forgatáson készült fotókat használok illusztrációként, melyek fekete-fehérek, még akkor is, ha maga a film színes. Amerikában ez idő tájt 11 Technicolor kamera létezett (nagyon drágák voltak), és ez a produkció a teljes arzenált igénybe vette. Egyébként ez a film volt a Warner addig készült legdrágább filmje. Kb. 2 millió dollárba került. Nem mellesleg sok pénzt is hozott!

• 
• 
• 
• 
• 

Be kell vallanom, Errol Flynn nem tartozik a kedvenceim közé. Annyira, hogy - most, felnőttként - én bizony nem Robin Hood-nak drukkoltam, hanem a gonosz Sir Guy of Gisbourne-nak, akinek hidegvérű népnyúzója még mindig szimpatikusabb volt a pökhendi és állandóan okoskodó felkelőnél. Bevallom, Errol Flynn korabeli népszerűsége számomra talány. 

Nehogy elfeledkezzünk a női főszereplőről, Olivia de Havilandról, - akiről amíg tehetem mindig meg fogom említeni, hogy ezen poszt írásakor is még köztünk van (Július 1-én volt 101 éves!). Még fogunk vele találkozni. (Elfújta a Szél pld.)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Robin Hood története valós történelmi személyiségek jelenlétében zajlik. Oroszlánszívű Richárd - aki a folklórban igazságos királyként maradt fenn - valójában tízéves uralkodása alatt alig fél évet töltött Angliában, mivel idejét vagy Franciaországi birtokain, vagy  Keresztes-hadjáratban töltötte a közel keleten. Öccse, János herceg alattomos és gonosz trónbitorlóként jelenik meg ebben a történetben és egyéb mondákban-mesékben is, holott ezt a vádat semmilyen valós tény nem alapozza meg, sőt, "Puhakardú János"-nak hívták, és ő volt az, akitől a Magna Charta-t is kikényszerítették. 

A film elnyerte a díszletért és a filmzenéért járó Oscarokat.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Cosmopolitan, Warner), 115 perc, ff. angol

Rendező: Kertész Mihály (Michael Curtiz)

Producer: Harry Joe Brown, Gordon Hollingshead

"Ha soká jönnék, ne felejtsd el meglocsolni a muskátlit"

 - mondja otthon dr. Peter Blood (Errol Flynn) sebész mielőtt elindul ellátni egy király elleni lázadó sérüléseit. Ekkor még nem tudja, hogy többet soha nem tér haza muskátlit locsolni. Akaratán kívül belekeveredik a II. Jakab angol király elleni lázadásba, ezért a Kelet-Indiai térségbe űzik rabszolgának. Útközben Jamaicán meglátja őt egy ezredes unokahúga (Olivia de Havilland), és megveszi őt. Az ezredes kegyetlenkedései miatt azonban sorstársaival fellázad az igazságtalan bánásmód ellen, majd Blood vezérletével kalóznak állnak, és végigrabolják a karibi térséget. Természetesen Blood kapitány és a film egyetlen női szereplője első látásra egymásba szeretnek, de sok kalandot kell átélniük mindkettejüknek, hogy szerelmüknek egyáltalán esélye legyen realizálódni.

• 
• 
• 
• 

Mindkét főszereplő gyakorlatilag ismeretlen volt, amikor megkapta ezt a szerepet, és mindketten ezzel lettek sztárok. Flynn gyakorlatilag átvette az akkor már 50 fölötti Douglas Fairbanks-től az ügyeletes sármőr szerepét. Olivia de Havillandnak meg sem kell szólalnia, már a fotóját látva is világos, hogy miért őrültek meg érte a férfiak. Ők is állandó párossá váltak, ezen első közös filmjük után még nyolc másikban szerepeltek együtt, de a magánéletben is összefonódott a sorsuk egy időre. 

• 
• 
• 
• 
• 

Olivia tagadhatatlanul szép volt... pontosítanék... a poszt megírásának pillanatában is szép. Látott már valaki szebb százéves hölgyet? Olivia a poszt írásának pillanatában is köszöni, jól van, száz évesen már nem utazgat annyit, mint korábban, de van rajongói oldala, sőt, még facebookon is el lehet érni. Legtöbben úgy emlegetik, mint az "Elfújta a Szél" c. világsiker utolsó élő szereplőjét. Mi még nem tartunk ott, de abban a filmben is megcsodálhatjuk majd, hiszen rajta van a listán. 

Visszatérve a filmhez: Láthatóan a legtöbb karibi helyszínt zárt stúdióban, festett háttérrel építettek fel, ez azonban egyáltalán nem zavaró. Igaz, nekem van valami megmagyarázhatatlan vonzalmam a Hollywoodi stúdió szettek iránt. Van valami lélegzetelállító hatása a mesterien felépített díszleteknek. Az egyik karibi öbölben játszódó jelenetet viszont a Kaliforniai Laguna Beach-en vették fel, mely pálmafáival és szép homokos tengerpartjával tökéletes választásnak tűnik.

• 
• 
• 
• 
• 

Olivia de Havillandon és a szép díszleteken kívül nagyon látványosak a tengeri csatajelenetek is. Gyönyörűen kidolgozott hajókat látunk. Meglepett amikor utánaolvastam, de egyetlen teljes, életnagyságú hajót sem építettek a filmhez, holott sok helyen úgy tűnt, mintha több is készült volna. Nagyon kreatívan dolgoztak tehát, amihez fölhasználtak korábbi filmből (az 1924-es Sea Hawk c. némafilm) kiollózott hajós csatajeleneteket, illetve miniatűr modelleket, melyek szinte tökéletesen keltik a kívánt hatást. Blood kapitány kalózhajójának a fedélzete az egyetlen, amit valós méretben felépítettek.

• 
• 
• 

A film egyébként egy romantikus kalandfilm, sok helyen gyerekesen egyszerű, erőltetett fordulatokkal. Feltehetőleg a nem sokkal ezelőtt életbe léptetett szigorú Hays kódexnek köszönhetően akár egy hatéves gyereket is leültethetünk a film elé, és nagy valószínűséggel élvezni fogja. Van benne kardozás - gyerekkoromban az ilyen kardozós kalandfilmekért rajongtam a legjobban - szerelem, hősiesség, gonosz, mely elnyeri büntetését... szóval ez egy mesefilm, mely megfelelő hozzáállással egy felnőtt számára is szórakoztató lehet...

De fel kell készülni, hogy a pre-code időszakban készült filmekhez képest - és főleg "A Sovány Ember" lazasága után nagyon csöpögősnek hat ez a történet. A filmet egyébként Kertész Mihály rendezte, vagy ahogy az USA-ban ismerik Michael Curtiz. Vele és a főszereplőkkel is többször találkozunk majd még az 1001-es listán.

• 
• 
• 
• 
• 

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Ehhez a filmhez sajnos nem találtam működő stream-et. Ha te tudsz ilyenről, küldd el légyszíves, és felteszem!

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!