USA (RKO), 97 perc, ff. angol

Rendező: Jaques Tourneur

Producer: Warren Duff

Ez esetben most azért választottam a német plakátot az egyébként sok remek változat közül, mert ezen van feltüntetve mindhárom - véleményem szerint - közel egyenrangú főszereplő neve. A poszt végére felteszem az összes fellelhető plakátot, ahol leginkább csak Mitchum (micsoda név!) és Greer neve található. Kirk Douglas ekkoriban még szinte ismeretlen volt, ezért nem csoda, hogy nem az ő nevével akarták eladni a filmet. Be kell vallanom, én még egyetlen Kirk Douglas filmet sem láttam, na de most majdnem leesett az állam, mert ahogy megjelent a "vásznon" és elkezdett beszélni... mintha Michael Douglas-t láttam volna. Nem viccelek: a hangja, a hanghordozása, a mimikája, a cinikus mosolya, mind olyan, hogy szinte össze lehet keverni mondjuk az Elemi Ösztönben játszó fiával... Vagy csak én érzem így?

Douglas egy Whit nevű pénzes gengsztert alakít, akit lelőtt gyönyörű barátnője, és lelépett 40.000 dollárjával. Ez nem szép dolog, ráadásul meggondolatlanság is, főleg attól, aki nem tud úgy célozni, hogy az illető bele is haljon... Ez a Whit megbízza a Robert Mitchum által alakított magánnyomozót, hogy kutassa fel ezt a Kathy nevű hölgyet...  A kissé baltaarcú, és megnyerően laza magánnyomozónk természetesen megtalálja a Mexikóba menekült hölgyet, de - mivel nincs beoltva ilyen kaliberű nők ellen - Kathy természetesen egy pillanat alatt magába csavarintja ezt a férfit is, hogy aztán együtt meneküljenek tovább a hölgy által korábban átlyuggatott gengszter elől. 

A Jane Greer által alakított femme fatale a film noir-ok egyik - szinte elmaradhatatlan - kelléke, mely ebben az esetben is remek feszültségforrást biztosít a történetnek. Sejtjük, hogy nem minden úgy van, ahogy azt a nagy ártatlan szemekkel néző hölgyemény előadja, csak az a baj, hogy abban nem lehetünk biztosak, hogy a sztorijának pontosan melyik része hibádzik... azt hiszem nem járok messze az igazságtól, ha kijelentem, hogy a Kathie-féle nő testesíti meg az egyik legveszélyesebb embertípust akivel küzdelmes életünk során találkozhatunk...

Jane Greer femme fatale-ja mellé még két másik szép hölgyet is kapunk a  kisebb szerepekre, de egyébként általánosságban ki lehet mondani, hogy a mellékszerepekben is kifejezetten jó alakításokat látunk. Itt van például Paul Valentine, aki a gengszterfőnök Whit-nek a jobbkezét alakítja, és letörölhetetlen vigyorával olyan tenyérbemászó, hogy olyanabb már nem is lehetne.

Hogy ne nagyon hiányozzon egyetlen tipikus noir stílusjegy sem, a történet nagy része a főszereplő narrációjával kísért visszaemlékezésben kerül elmesélésre. Mitchum magánnyomozójának új életet kezdeni próbáló karaktere mesél új - szőke, és romlatlan - szerelmének. A múlt azonban utoléri a férfit, és válaszút elé kerül, amit a végletekig fokozva szinte a két nő közötti választásként lehet értelmezni. Érdekes, furcsa megoldást ad a film erre a helyzetre. És véleményem szerint szándékoltan kétértelmű lezárást kap a film.

Én például egészen máshogy értelmezem az utolsó mozzanatot, amikor - és ezt csak az fogja érteni, aki látta a filmet - a néma fiú bólogat. Hazudott-e vagy sem? (Kommentben nyugodtan vitázzunk róla) Biztosan nem tudhatjuk, csak sejtésünk lehet, mint ahogy femme fatale-unk motivációiról is csak találgathatunk. Mert ő az a típus - és férfitársaim nagy része már biztos találkozott ezzel a nőtípussal - aki mondhat bármit, neki már semmit nem tudunk elhinni... és mégis hinni szeretnénk neki...

A két férfi főszereplő szinte mindenben különbözött egymástól. A forgatás elején állítólag érezhető feszültség volt közöttük, aztán menet közben ez valahogy rendeződött. Mitchum volt a nagyon laza, Jane Greer-el még azt is elhitette magáról, hogy azért ilyen laza, mert ő egyáltalán nem foglalkozik a szerepével, jelenet előtt felmondatja magának a szöveget valamelyik gyakornokkal, és ebből a felkészületlenségből hozza ezt a Mitchum-os laza jófejséget... Idővel azért kiderült, hogy ez csak duma volt... Emellett Greer úgy emlékezett vissza, hogy Mitchum kifejezetten törődő, figyelmes volt mindenkivel... elképzelhető persze, hogy főleg Greer-rel...

Kirk Douglas ennek pont az ellenkezője volt. Harsányan adta elő a szerepét, kemény volt és durva. Ha meg kellett szorongatnia Greer karját...

akkor garantáltak voltak utána a kék-zöld foltok... Ha pofont kellett adnia, akkor attól biztos, hogy bedagadt a lány arca. 

A rendező Jacques Tourneur eddig B-filmes címekkel szerepelt a listán (Egy Zombit Gondoztam és Macskaemberek), de ezúttal lehetőséget kapott , hogy egy komoly komolyabb költségvetésű filmben is megvillantsa tehetségét, és azt kell mondani, hogy nem okozott csalódást!

És a végére az ígért plakátok:

 USA (RKO), 69 perc, ff. angol

Rendező: Jaques Tourneur

Producer: Val Lewton

Valaki egy zombit gondozott 1943-ban? Micsoda??? Akkoriban tehát már "voltak" zombik? Na persze a cím olvasásakor nem sejtettem, hogy ezúttal a prekoncepcióimmal ellentétben nem valami gusztustalan, rothadó húsú zombiról lesz szó, hanem a poszter bal felső sarkában látható szépségről... de erre mindjárt visszatérek.

Nem tudom, hogy vannak-e olyan filmek, melyek kevésbé érdekelnek engem, mint a zombis filmek... A Walking Dead és társai sajnos nem tudták eddig felkelteni az érdeklődésemet, még akkor sem, ha egyébként meggyőződésem, hogy alapvetően nincs rossz műfaj, műfajon belül kell megtalálni a megfelelő minőséget. Mindenevő vagyok tehát, de ez a zsáner valahogy mégis kimaradt eddig az érdeklődési körömből. Ezért nyugtatott meg egy kicsit az, hogy az RKO B-filmes standardja alapján ez is csak 70 perc körüli hosszúságú. B-film lévén mindenen spórolni volt szokás: többek között olcsó gázsijú színészekkel, újrafelhasznált díszletekkel, és a megszokott másfél-két órásnál valamivel rövidebb játékidővel operáltak. Az eddig leírtak ellenére a film nagyon kellemes csalódás volt. Hogy miért, azt leírom a lobby kártyák után.

Az 1942-es Macskaemberek után Val Lewton lett az RKO B-filmes csapatának a producere, és gyakorlatilag ráállt ezeknek a 70 perc körüli kis költségvetésű horrorfilmeknek a sorozatgyártására. 

A Macskaemberekért nem rajongtam túlságosan, ezért ezzel a filmmel kapcsolatban sem voltak túl merész várakozásaim. Nem mondom, hogy a film átcsábított a zombifilmek világába, de kellemes meglepetés volt abban a tekintetben, hogy egy könnyen nézhető, érdekes hangulatú, egzotikus helyszínen játszódó, kifejezetten szórakoztató filmet láttam. És hát néhány fajsúlyosabb mozi után jól esik az ilyesfajta "bűnös" kikapcsolódás is.

Betsy Connell - egy kanadai ápolónő - állást kap egy karibi Saint Sebastian nevű kitalált fiktív szigeten. Paul Holland ültetvényes gyönyörű feleségét kell gondoznia, aki egy trópusi láz után elvesztette kapcsolatát a külvilággal, és azon túl, hogy néha szinte alvajáró módjára elindul minden különösebb szándék nélkül a ház folyosóin járkálva, semmi értelmes cselekedete nincsen. Utasításokat úgy-ahogy végrehajt, de ahogy a cím is sugallja, inkább tekinthető halottnak, mint élőnek... Az alábbi kép bal oldalán látható szőke szépség lenne tehát a címben említett zombi, vagyis élőhalott.

Az ápolónő persze beleszeret a férjbe, és ez a szerelem annyira ártatlan, hogy Betsy önzetlen módon úgy akarja boldoggá tenni titkos szerelmét, hogy kísérletet tesz a furcsa állapotban létező feleség (Jessica) megmentésére. És ehhez még egy voodoo szertartásra is képes elmenni... ami, mint tudjuk, nem tréfadolog. És közben a szerelmi szálak is egyre csak bonyolódnak...

Nagy vonalakban talán ennyi elég is ahhoz, hogy képet kapjunk a filmről. Nem szabad persze valami nagyon csavaros történetre számítani, bár igyekeztek húzni néhány váratlant. A körmömet azért nem rágtam le, de tényleg kellemesen szórakoztam.

A látvány ezúttal többet kínál a tartalomnál, és ezt nem feltétlenül negatívumként írom. A hatalmas árnyékok a falon - mintha egy film noir-ból csenték volna őket... - a baljós házban kóborló Jessica pedig mintha a Manderley-ház asszonyának visszajáró szelleme lenne. Egy-egy jelenet szinte (!) félelmetes volt, ami egy ilyen régi b-kategóriás horrornál már szinte dicsérettel is felér.

USA (RKO), 73 perc, ff. angol

Rendező: Jacques Tourneur

Producer: Val Lewton, Lou L. Ostrow

Az 1941-es Farkasember után íme egy újabb állattá változós horror Hollywoodból. Itt farkas helyett félelmetes fekete párduccá változik át a főszereplő. 

Ezúttal az átváltozást magát nem látjuk, sőt a rendező Tourneur szándéka szerint az esetenként fenevaddá változott nőt sem láttuk volna, azonban az egyik producer (Ostrow) ragaszkodott, hogy jelenjen meg fizikailag is a félelmetes állat, amikor gyilkol. Végül egy köztes megoldás jött létre: bár egy helyen látszik a párduc, de a sejtelmes világításnak köszönhetően alig kivehetően.

Más esetben viszont előfordul az a - mára már gyakran használatos - fordulat is, hogy a jelenet felépíti a legborzalmasabb végkifejletet, ami végül egy egészen banális, ártalmatlan dologba torkollik. A másik producer neve után - aki állítólag ezt kitalálta - Lewton-busz lett a neve ennek a technikának. (egy buszhoz kapcsolódik ez a jelenet, ez nem spoiler, mert úgy sem fog senki számítani rá, amikor berobog)

Adott egy nő (Simone Simon), akiről már a film elejétől látjuk, hogy valami nincs rendben. Visszahúzódó, magának való. Félelemmel teli vonzódása van a macskafélékhez, és nem igazán találja a közös hangot az emberekkel. Egy férfi mégis felfigyel rá. Viszonylag gyorsan össze is házasodnak, de kapcsolatuk kibontakozását valami gátolja. A nő pszichiáterhez kezd járni, akinek elmondja, hogy fél, hogy ha a férjét megcsókolja, akkor nagymacskává változik és megöli kedvesét. A furcsaságokkal terhelt kapcsolat tovább bonyolódik egy harmadik személy belépésével, és ki tudja, lehet, hogy még a pszichiáter is szerepet kap a kusza kapcsolatban?

A nő éjszakánként szívesen figyeli a Central Park állatkertjében látható fekete párducot. Itt is látszik, mennyire megváltozott a világ. Emlékszem, gyerekkoromban is feltűnt, hogy a kb. 2 x 4 méteres, teljesen üres ketrecben magányosan elhelyezett fekete párduc egész nap monoton fel-alá mászkált. Pontosan ugyanezt teszi a film fekete párduca is. Ma már szerencsére ilyeneket nem látunk egy állatkertben sem. Rendszerint hatalmas, játszótér-szerűen kialakított, esőerdőre hasonlító nagyméretű kifutókban szoktam látni őket, ahol nyugodtan pihennek játszanak családostul.

Ezt a filmet tartották akkoriban az egyik legjobb horror filmnek. Sajnos elmondható, hogy ez a műfaj is nagyon gyorsan elavul (ellentétben mondjuk az olyan romantikus filmekkel, mint mondjuk a nemrég látott Casablanca), hiszen nemhogy borzongani nem sikerült tőle, de még csak izgalmat sem igazán okozott. A horror filmekre ma is jellemző egyébként, hogy kreatív ötletekkel viszonylag olcsón előállítható. Kezdő, minimál budgettel (vagy azzal sem) rendelkező rendezők gyakran kezdenek horror filmmel. Ez a film is nagyon nyomott költségvetéssel készült. Nem igazán láthatóak benne kiemelkedő színészek. A díszletek állítólag az előtte készült  Orson Welles-féle Ambersonok díszleteit használta fel, és mindpssze 18 nap alatt fel is vették az összes jelenetet. Ennek ellenére a film sikeres volt. Ezzel meg is alapozta a leginkább 70-es 80-as évekre jellemző exploitation filmek virágzását. Ezek a filmek általában szintén nagyon alacsony költségekkel, gyakran alacsony színvonalon készültek. Sokszor kimondottan zárójelbe is került minden művészi kifejezésre való törekvés, a fő cél valamilyen adott ösztön (pld félelem vagy szexualitás) ingerlésével minél könnyebben, minél nagyobb bevétel elérése. 

Az exploitation filmeknek rengeteg al-műfaja létezik, - most nem mennék bele a részletes megtárgyalásukba -, csak egy-két példa, hogy érthető legyen mikről is beszélek: ninja-filmek, "nők a börtönben" filmek, rape& revenge azaz "megerőszakolós & bosszú" filmek, stb... 

Jelen filmben az erős Hollywood-i cenzúra miatt a szexuális vonal még szinte észrevehetetlen, ám mégis okozott meglepetést egy jelenet, melyben a főszereplő hölgyet meztelenül látjuk zokogni a kádban. Természetesen semmi olyat nem látunk, ami kicsit is meredek lenne, csak a hátát, ám hozzászokhattunk ahhoz, hogy a szigorú cenzúra Amerikában ekkor még a sejtetett meztelenséget is tiltotta. Azaz függöny mögött sem lehetett levetkőzni. 

Szerették az emberek ezt a műfajt. Ugyanez a rendező elkészítette később a Leopárdembert is, ami nincsen a listán, viszont hamarosan egy 1943-as zombis filmmel kapcsolatban látjuk viszont. És ez nem elírás.