USA (Hawk), 93 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: Stanley Kubrick, Victor Lyndon

Ebben az esetben gyakorlatilag egy mondatot sem tudok leírni a filmről úgy, hogy a történet lényegéről ne beszéljek, úgyhogy ha valaki szeretné megnézni a filmet, akkor javaslom, hogy halassza a poszt elolvasását a film végére.

"Az Egyesült Államok légiereje határozottan leszögezi, hogy  biztonsági előírásai megakadályoznák, hogy a filmben bemutatott események bekövetkezzenek. Meg kell még jegyezni, hogy a filmben szereplő karakterek nem valóságos személyeket ábrázolnak."

Azért volt szükség a néző megnyugtatására, mert a filmben egy parádés szatíra megtekintése során tanúi lehetünk, ahogy egy tébolyult tábornoknak köszönhetően kitör a harmadik világháború, és a a film végén gyönyörű kép-hang harmóniában Vera Lynn We'll meet Again című szépséges dalára látjuk atomrobbanások során elpusztulni a Földet. 

Talán nem szép dolog a film befejező jelenetével kezdeni a posztot, de én jeleztem az elején is, hogy elsősorban azoknak ajánlom az olvasást, akik már látták a filmet, vagy akik nem tervezik megnézni. 

A korábbi amerikai védelmi miniszter szerint 2021 Januárjában sem voltunk túl messze egy ilyen helyzettől, amikor a miniszter állítólag felhívta kínai kollégáit, hogy bizony Trump elnöknek elgurult a gyógyszere, és nem zárható ki, hogy atomtámadásra ad ki utasítást hatalmának végnapjai során. A filmben is elgurult valakinek a gyógyszere, és bármennyire is ijesztő az egész, remek, de félelmetes komédia kerekedik belőle.

Két tucat B-52-es bombázó hadgyakorlatot tart a Szovjetunió közelében, amikor parancsot kapnak a szigorúan titkos "R támadás" végrehajtására. Mint kiderül, az R támadás az a különleges megtorló intézkedés, amit arra az esetre találtak ki, ha halálos támadás érné az amerikai elnököt, és ez magába foglalja a legfontosabb szovjet létesítmények elleni atomtámadásokat. Normál esetben nukleáris támadást csak az elnök parancsára lehet indítani. Ez az R támadás az egyetlen kivétel ez alól a szabály alól, hiszen ebben az esetben az elnök már halott. Az R támadás másik fontos ismérve, hogy a repülők rádióit át kell állítani egy titkosított csatornára, ami csak egy bizonyos titkos kóddal kezdődő jelet fogad. Ez küszöböli ki elvileg, hogy az ellenség vagy bármilyen ellenérdekelt fél esetleg leállítsa a támadást... Ezt a titkos kódot pedig csak az a tábornok tudja, aki ezt az egész őrült akciót kitalálta: Jack D. Ripper (Sterling Hayden) az őrült tábornok valahol egy Texasi légierő bázison.

Mint kiderül, a tábornok az összeesküvés elméletek elszánt híve, és elméleteinek középponti figurái a kommunisták, akik többek között az ivóvízrendszer általános mérgezésével teszik szinte robotokká az amerikai embereket... legalábbis teóriája szerint. És egy komcsi-gyűlölőnek nincs jobb célpont, mint maga a Szovjetunió. Elmélete szerint a háború kérdését nem szabad a politikusokra bízni. Ő hozza hát meg a döntést a támadás elindításáról. Jól kiterveli az akciót, úgy, hogy maga az elnök se tudja visszavonni a támadást az előbb említett okok miatt.

Sterling Hayden szerepével kapcsolatban a legérdekesebb, hogy maga a színész valójában az amerikai kommunista pártbeli tagsága miatt évekig feketelistán volt Hollywoodban. Így ez a szerep legalábbis pikáns... 

A helyzet elvileg még menthető lenne azzal a módszerrel, amivel Trump védelmi minisztere is próbálkozott. Azaz előre figyelmeztetni a megtámadott felet, hogy ha lehetséges az ne reagálja túl az incidenst, hiszen nem hivatalos kormányzati szándék áll mögötte. Itt azonban jön megint egy csavar: Az oroszok pont most készültek el a "Végítélet Napja" nevű csodafegyverükkel, amit pont egy ilyen nukleáris támadást megelőzendő fejlesztettek ki elrettentésül. Azaz, ha ennek a fegyvernek a számítógépes elemzője érzékel egy pusztító atomcsapást, akkor válaszul egy pokoli, mindent elpusztító támadást indít, mely garantáltan elpusztítja az emberiség túlnyomó részét. Ennek a fegyvernek egyedüli célja az elrettentés, tehát az, hogy ne legyen értelme semmilyen támadást indítani a Szovjetunió ellen, mert arra garantált, és leállíthatatlan a mindent kiirtó válaszcsapás.  Hogy a dilinyós tábornok ezt miért nem vette figyelembe? Mert a csodafegyver pont most készült el, napokon belül jelentették volna be!

Izgalmas jelenetek zajlanak közben a Pentagon nagy háborús egyeztető központjában. Annyira jól csinálta meg Kubrick ennek a teremnek a díszleteit, hogy Ronald Reagan, - miután beiktatták elnöki hivatalába, - állítólag első kérései között szerepelt, hogy vezessék be ebbe a terembe. Hatalmas csalódást okozott számára, hogy ez az egyeztető terem valójában nem létezik.

A film legnagyobb érdeme, hogy ez az egész abszurd esemény amellett, hogy az első perctől az utolsóig feszülten izgalmas, a tragikus végkifejlet ellenére kacagtatóan vicces is.

Ugyanakkor viccességében mélyen elkeserítő is, hiszen végképp tudatosul az emberben, hogy a sorsunk, - a világ sorsa - felett döntő emberek ugyanolyan ökrök, mint mi vagyunk. Jó példa erre többek között a zseniális George C Scott jelenete, melyben az általa alakított tábornokot próbálják elérni a fehér házból, hogy berendeljék a nukleáris támadás ügyében, de az értékes percek csak peregnek, mert ő WC-n van, és barátnője próbál a telefon és a tábornok között közvetíteni.

Érdekességképpen jegyzem meg, hogy az említett barátnő a film egyetlen női főszereplője, és mint ilyen, úgy látszik a film egyik legjobban dokumentált szereplője lett. Maga a jelenet hossza és jelentősége nem indokolja ezt a túldokumentáltságot... de ha már rendelkezésemre áll ez a sok kép, véletlenül sem akarom eltitkolni őket...

Ezeken még Kubrick is látható...

George C Scott volt a kedvencem ebben a filmben. Kubrick a szerep határozott eltúlzását kérte Scottól, ami a színésznek nem nagyon volt ínyére, de végül láthatóan elfogadta az instrukciót. Szerencsénkre! Mert zseniális!

Azt olvasom, hogy Peter Sellers fizetése tette ki a film költségvetésének 55%-át. Durva arány, de kicsit árnyalja a képet, ha elmondom, hogy Sellers három (!) szerepet is alakít. 

Egyrészt ő az amerikai elnök.

Másrészt ő az angol tiszt, aki leleplezi (bár végülis hiába) az elmeháborodott tábornok akcióját.

Harmadrészt ő Dr Strangelove, az az alak, aki elviszi az egész történetet egy végképp szürreális, abszurd irányba. A tolókocsiba kényszerült tudóst, aki korábban Hitlert szolgálta, és műkeze még mindig a náci karlendítésre van beállva... aki most az amerikai kormányzat tudományos főtanácsadója...

Így tehát ez a Dr Strangelove nevű figura - aki amellett, hogy a filmnek egy nem túl nagy jelentőségű mellékfigurája - lett a film címadója. Ez a figura már annyira abszurd volt, hogy itt Kubrick azon a határmezsgyén táncolt ahol könnyen átmehetett volna az egész történet infantilis marhaságba. Tényleg nem sok hiányzott, de érzésem szerint még pont a határon belül maradt.

Egy Peter George nevű tiszt az angol légierőnél volt annak a regénynek az írója, amely a film alapötletét adta. Egyáltalán nem volt vicces az eredeti történet, sőt - állítólag Kubrick sem ebben a vidám megközelítésben kezdett hozzányúlni a dologhoz. Menet közben vált világossá számára, hogy ez a laza hangnem lesz a legmegfelelőbb. Angliában "Two Hours to Doom" azaz "Két óra a megsemmisülésig" volt a könyv címe. Érdekes módon az USÁban más címen: "Red Alert" - "Vörös Riadó" címmel jelent meg. Úgy látszik a hatvanas évek közepén ott még mindig menő volt a kommunistákkal való riogatás... na persze a James Bond sorozat alkotói is évtizedeken keresztül megéltek ugyanebből....

Íme a szovjet nagykövet medve-szerű alakja. A képről azt is megtudjuk, hogy ha valamit titokban akarunk tartani, arra minél láthatóbban rá kell írni, hogy szigorúan titkos.

Kubrick csupán egy évvel az 1962-es kubai rakétaválság után hatalmas karikatúrát készített a hatalomról. Arról, hogy néha milyen apróságokon dől el ott fenn a legfelső körökben az emberiség sorsa. A film 1963-ban már készen állt a bemutatásra, azonban ekkor lelőtték Kennedy elnököt, és a film kényes témája miatt a bemutató elhalasztása mellett döntöttek, ami így 1964-re tolódott át.

Kubricktól négy filmet láthattunk eddig a listán, és ha felsoroljuk mindegyiket (A Dicsőség Ösvényei, Spartacus, Lolita, meg eme Dr Strangelove) akkor látjuk, hogy nincs olyan, hogy Kubrick-stílus. Mindegyik egészen más. Olyan viszont van, hogy igen jó filmek ezek a Kubrick filmek! Mert bármely stílushoz is nyúlt ez a rendező, jó eséllyel alkotott maradandót!

USA, Nagy-Britannia (A.A. Productions, Anya, Transworld Pictures), 152 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: James B. Harris

Sokat gondolkoztam, hogy a sok rendelkezésre álló poszterből melyiket használjam ide balra, a szokásos helyre. Mindig igyekszem kiválasztani azt, amelyik a legközelebb áll a film hangulatához. Végül amellett a változat mellett döntöttem, amelyik ikonikussá vált a film kapcsán, bár meg kell jegyeznem, hogy nagyon nem tartom szerencsésnek. 

Mondhatnám, hogy a filmen Lolitán soha nincs ilyen napszemüveg, és arra sem emlékszem, hogy nyalókát szopogatna... A legfőbb bajom ezzel a plakáttal, hogy ez alapján inkább egy sikamlós erotikus filmre számít az ember, holott a film nagyon, de nagyon nem ilyen. Ha nagyon skatulyába szeretném szorítani, akkor itt egy nagyon komoly lélektani drámát láthatunk, amibe sikerült beleszorítani egészen komikus és kifejezetten feszült jeleneteket is.

Ne köntörfalazzunk: Egy negyvenes éveiben járó férfi (James Mason) és egy 14 éves Lolita becenevű lány (Sue Lyon) szerelmi kapcsolata van a film középpontjában. Az csak "hab a tortán", hogy a férfi a lány mostohaapja. Az eredeti regényben Lolita 12 éves volt, és ez azért még a hatvanas évek amerikájában is kiverte volna a biztosítékot, így a filmhez két évet "öregítettek" rajta. Így már átment a cenzorokon akkor is és a kilencvenes évekbeli újrafeldolgozás alkalmával is. Ma már szerintem problémás lenne a bemutatója.

Rögtön tisztázzuk, hogy pontatlanság ebben az esetben pedofíliáról beszélni, hisz amaz a serdülőkor előtti gyerekek iránti szexuális vonzalmat takarja. Itt viszont már jócskán serdült - ám még fiatalkorú - lányról van szó. Hebefíliának nevezi a szakirodalom a serdülőkorúak iránti vonzalmat, efebofíliának pedig a már serdült fiatalkorúak iránti vonzalmat. Ez esetben talán inkább az utóbbiról beszélhetünk, hiszen Lolita itt már a felnőtté válás elég előrehaladott jeleit mutatja. Ha azt mondanák, hogy elmúlt 18 éves, simán elhinném. A forgatás idején Sue Lyon azonban még csak 14 éves volt. (Gyorsan leszögezem, hogy a filmben meztelenség vagy szexuális aktus egyáltalán nem látható)

A férfi főszereplő Humbert Humbert (James Mason ekkor 53) a filmben negyvenes éveiben járó francia irodalomtanár munkát kap egy amerikai egyetemen, és éppen kiadó szobát keres a környéken. Egy kisvárosban az özvegy Charlotte mutatja be kissé rendezetlen lakását az érdeklődőnek, aki láthatóan nincs különösebben oda az ingatlanért, ám amikor meglátja a kertben napozó, és első pillanattól igen kihívóan viselkedő csitrit, azonnal a beköltözés mellett dönt.

Ez volt az a pillanat, amelyről kijelenthetjük, hogy a férfi sorsa megpecsételődött.

A film során olyan valóságosnak hat az összes szereplő viselkedése, motívációja, hogy gyanúm szerint a regényt író Vladimir Nabokov vagy személyesen élt át valami hasonlót, vagy a közvetlen közelében nézhette végig egy ilyen kapcsolat alakulását. 

A film első felében az özvegyasszony (Shelley Winter) beleszeret az agglegénybe, aki hozzámegy a nőhöz, hogy annak lánya közelében lehessen. A nő persze minden idegszálával érzi, hogy igazából nem ő kell a férfinak, ám az igazságot inkább a szőnyeg alá akarja söpörni egészen addig, amíg csak lehetséges. 

A férfi persze Lolitába szerelmes, és úgy tűnik, hogy Lolita ezzel nemcsak, hogy tisztában van, de az eszközök teljes arzenáljával rendelkezik ahhoz, hogy a férfit megörjítse. És Sue Lyon rendelkezett azzal az eszköztárral, amivel mindezt tökéletesen meg tudta jeleníteni. Nézzük csak ezt a pillantást ettől a 14 éves színészlánytól... Nem közönséges, nem túlzó, pont annyi amennyi kell... zseniális...

A film második felében úgy alakulnak a dolgok, hogy realizálódik a férfi és a lány kapcsolata. A filmnek ez a része kicsit megelőlegezi a később divatba jövő road movie-kat. Járják az országot, hogy nyugodtan kettesben lehessenek... közben viszont egy titokzatos férfi (Peter Sellers) folyton ott van a nyomukban. Ezzel a férfival kapcsolatban tudhatjuk - hiszen a film első jelenetében látjuk -, hogy főhősünk pár év múlva egy feltehetően igen kiadós és elszabadult parti romjain majd lelövi. Most még csak azt tudjuk, hogy ahol ők ketten járnak, előbb utóbb feltűnik ez a férfi egy furcsa nővel, aki egyetlen szót sem szól a film sorén, de néma jelenléte így is elmondhatatlanul zseniális. 

Masonnek az volt az érzése, - és ezzel egyetértek -, hogy Peter Sellers bizony ellopja tőle a showt közös jeleneteikben. Sellers egyszerűen lehengerlő. Kubrick hagyta improvizálni, és mivel a tapasztalat szerint mindig az első felvétel sikerült Sellersnek a legjobban, úgy döntöttek, hogy három kamerával veszik fel a jeleneteit, hogy az első felvétel teljes egészében vágható és felhasználható legyen. Normál esetben egy jelenetet egy kamerával, egymás után többször, különböző szögekből vesznek fel, és abból vágnak össze valamit. 

A sziporkázó Sellers impresszív jelenléte véleményem szerint semmit nem von le Mason teljesítményéből, sőt, neki is volt egy kifejezetten vicces jelenete az egyik szállodai szoba pótágyával. Mason szerepe jellemzően drámai erőt hordozott, és ebben ugyan úgy maradandót alkotott!

Ez volt Kubrick (az alábbi képen Sue Lyonnal) első igazán önálló filmje, ahol tulajdonképpen teljesen szabad keze volt mindenben. 

Bár a történet az Egyesült Államokban játszódik, a filmet teljes egészében Angliában forgatták, mivel jórészt angol cégek finanszírozták a filmet.

A film első forgatókönyv tervezetét maga Nabokov írta, de abból nem sok mindent használtak fel. A végső változat egyébként ettől függetlenül nagyon tetszett az írónak, csak sajnálta, hogy fölöslegesen vesztegetett annyi időt saját forgatókönyvének a megírására. Hogy valami haszna azért mégis legyen, könyv formájában kiadta az ő változatát, így aztán a film lelkes rajongói elolvashatják, hogy milyen lett volna a film, ha Nabokov forgatókönyve alapján készül el. Ja, és mellesleg így is őt nevezték a film forgatókönyvírójának, így nem csoda, hogy ő kapta a legjobb forgatókönyv kategóriában az egyik Oscar-jelölést.

Zseniális film. Egy pillanatig sem untam. Mindig hozott valami kiszámíthatatlant. A legvégén meg olyan csavart hozott, ami felülírt mindent, amit addig a szereplőkről gondoltam... Ha valaki látta az 1997-es változatot Jeremy Ironsszal, kérem írja meg kommentben, hogy az milyen. Kacérkodom a gondolattal, hogy azt is meg kellene nézni. Ha valaki esetleg mindkét változatot látta, kérem mindenképpen ossza meg a gondolatait!

És legvégül térjünk vissza oda, ahol elkezdtem, a filmplakátokhoz. Szívem szerint ezt választottam volna. Bár ez nem szó szoros értelemben vett filmes plakát, de talán ez adja vissza legjobban, hogy mire számítsunk a filmben.

Van egy amelyik egészen merészre, már-már találóan megbotránkoztatóra sikerült. Ha megnézzük ezt a nyalókát ábrázoló posztert, és kicsit jobban elkezdjük értelmezni, akkor talán nem nagyon kell magyaráznom találónak találó, de nagyon nem ehhez a filmhez való: egy Forró Rágógumi epizódhoz viszont simán elmenne....

És itt van ömlesztve a több is:

USA (Bryna), 196 perc, Technicolor, angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: Kirk Douglas, Edward Lewis

Ahogy közeledtem a Spartacushoz az 1001-es listán, úgy nőtt a rettegésem, hiszen bevallom, ezek a kardozós-szandálos filmek ...hát... nem a szívem csücskei... Aztán amikor megláttam, hogy Stanley Kubrick rendezte, akkor azért felcsillant egy halvány reménysugár...

Eredetileg Anthony Mann rendezte volna a filmet, de a forgatás első néhány napja után Kirk Douglas (aki producerként ezt megtehette) lecserélte őt Kubrick-re. Douglas úgy érezte, hogy Mann túl simulékony volt, és a sok "arcoskodó" sztár mellett nem volt elég határozott... Pedig Douglas ezt várta volna tőle. Mann-től még amúgy sem láttam jó filmet, úgyhogy jómagam egyáltalán nem bánom ezt a döntést. 

Kubrick viszont nem volt hozzászokva ahhoz, hogy "kottából" dolgozzon. Zavarta, hogy nem nagyon változtathatott a forgatókönyvön. A kivétel nélkül idealizált jellemű, fellázadt rabszolgák helyett a rómaiak intrikáira fókuszált volna jobban. Őt is az zavarta tehát, ami engem: valószerűtlenül mesebeli alakok, tévedhetetlen és erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen jók (rabszolgák) a velejükig romlott gonoszok (rómaiak) ellen. Douglas munkakapcsolata így végül messze nem volt harmonikus Kubrick-al sem.

Később meg is bánta, hogy lecserélte Mann-t. Öt évvel később - talán jóvátételként - egy filmet csak azzal a feltétellel vállalt el, ha Mann lesz a rendező.

Douglasnak sikerült sztárokkal teletűzdelnie a filmet. Állítólag azt a trükköt vetette be, hogy külön forgatókönyvet íratott minden színésznek, akit be akart cserkészni... mindegyik verziónak az volt a lényege, hogy az adott sztárnak látszólag sokkal nagyobb szerepe volt a neki szóló forgatókönyvben, mint amekkora szerepe a valódi verzióban volt.  

Hogy csak a ma is ismertebb neveket említsem a sztárparádéból: Tony Curtis, Kirk Douglas, Jean Simmons, Laurence Olivier, Peter Ustinov, John Gavin...

Meg kell jegyeznem, hogy ezt a filmet most láttam először, de a 2010-es Spartacus sorozat első évadát láttam akkoriban, amikor Amerikában ment, és most meglepett, hogy mennyi hasonlóság volt a film első harmada és aközött az évad között... De miután utánanéztem, kiderült, hogy ennek a filmnek és a sorozatnak a forgatókönyve is alapvetően Howard Fast Spartacus című regénye alapján íródott, nem csoda hát, hogy hasonló szereplőkkel és fordulatokkal találkoztam mindkét esetben. (Itt jegyzem meg, hogy a történelmileg ismert tények nem minden esetben köszönnek vissza pontosan a vásznon. Ezt azonban nem különösebben rónám fel ezeknek az alkotásoknak.)

A film előbb említett első harmada tulajdonképpen a lázadás pillanatáig mutatja be Spartacus életének azt a szakaszát, amikor egy vidéki (Capuai) gladiátor-iskola tulajdonosa megvásárolja őt, mint rabszolgát, és kiképezi a harcra.

Miután a mellékszerepekre is igen jó színészek kerültek, talán nem okoz túl nagy meglepetést, hogy közülük kerültek ki a film legkellemesebb meglepetései. Itt van mindjárt az említett gladiátoriskola tulajdonosa: Batiatus. Peter Ustinov remek ebben a szerepben. 

Mellette a másik nagy meglepetés, a Crassust játszó, ezúttal zseniális Laurence Olivier. Vele kapcsolatban egy picit bizonytalan voltam eleinte, kicsit mintha megváltozott volna valami az arcán. Gondoltam, több év eltelt, mióta utolsó filmjében láttam, biztosan megöregedett. De aztán kiderült, hogy műorral szerepelt ebben a filmben, biztosan így akartak markánsabb arcot adni neki. A saját orra ennél tagadhatatlanul finomabb hatást kelt.

Vele kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a cenzorok akkoriban kivágtak egy kb kétperces jelenetet, melyben fürdőzik, és egyik kedvenc rabszolgájával Antoniussal (Tony Curtis) beszélget gasztronómiai preferenciákról. Ezt a jelenetet később az 1991-ben készült restaurált változatba visszahelyezték néhány szintén kivágott brutálisabb harcjelenettel együtt. A dolog további érdekessége, hogy csak a film volt meg, de hozzá a hang már nem. Így utószinkront kellett készíteni. Tony Curtis ekkor még élt, vele nem volt gond, viszont Olivier ekkor már nem élt, az ő hangját Anthony Hopkins kölcsönözte.

Na és, hogy miért vágták ki akkoriban ezt a jelenetet? Crassus azt ecsetelte rabszolgájának, hogy ő bizony az osztrigát és a csigát is egyformán szereti... figyelem, egy kicsit el kell vonatkoztatni mégiscsak a gasztronómiától... szóval osztriga... csiga... a rabszolga mondta, hogy ő bizony csak az osztrigával került eddig közelebbi barátságba, és alátámasztandó, hogy ezen még gazdája kedvéért sem szeretne változtatni, a következő kínálkozó alkalommal meg is szökik. Feltételezem, megijedt Crassus csigájától... :)

Furcsa lehetett enélkül a jelenet nélkül látni, hogy az egyik pillanatban még hű szolga, aztán hirtelen megszökik... Mindenesetre a 60-as években még nem volt ilyen erős az LMBT lobby, sőt egyáltalán nem is létezett... ma már szinte kötelező ilyen vagy hasonló jelenetet beleszerkeszteni egy filmbe...

Van egy másik jelenet a filmben amit néhány forrás elveszettnek tekint, én azonban meg vagyok róla győződve, hogy valójában el sem készült. Íme a fotók:

Én azonban szinte biztos vagyok benne, hogy a készítőknek meg sem fordult a fejükben, hogy a filmbe meztelen jelenetet csempésszenek, hiszen erre 1960 Hollywoodjában zéró volt az esély. Ha az "osztrigás-csigás" jelenetet pusztán a szöveg sikamlóssága miatt kivetették, akkor egy meztelen jelenetnek nyilván semmi esélye nem volt. A fotókat viszont semmi sem tiltotta. Ki tilthatta volna meg, hogy újságokban mondjuk olyan fotóval cikkezzenek a filmről, ami abban valójában nem is látható. Van egyébként fürdőző jelenet a filmben, és Spartacus kedvese, Varinia (Jean Simmons) valóban teljesen meztelen benne, csak éppen soha nem látszik semmi "izgalmas" belőle. Nagyon kreatívan oldotta meg a rendező, hogy hozzon is ajándékot, meg ne is...

A díszlet egyébként pazar volt. Látható, hogy nem spóroltak vele. Remekül érvényesül a Technicolor szélesvásznú képeken. (az alábbiak fotók, nem a filmből kivett képek!)

A film végi végső nagy csatához állítólag közel tízezer statisztát alkalmaztak, akiknek egy jó része el is hullott a csata végére. Kubrick személyre szólóan minden hullát el kívánt rendezni. Nem ám csak úgy feküdjetek össze-vissza, pontos koreográfia szerint voltak halottak a statisztái. Ezt elősegítendő minden statiszta számot kapott, hogy könnyebben instruálható legyen. (Nyilván nem ismerte mind a tízezer embert név szerint a rendező)

Nem volt olyan rossz ez a film, mint amennyire féltem tőle. Valószínűleg ezt részben Kubrick-nak is köszönhető, aki viszont utólag nem tartott igényt erre a filmre. Nem számította az életműve részének, nyilván azért, mert ez volt az egyetlen, ahol szinte alig kapott szabad kezet. Ő nem az a rendező volt, akinek megmondták, hogy mit csináljon, és úgy csinálta. Őszintén szólva nem is értettem, hogy mit keres az ő neve ennek a stáblistán, utólag sem nagyon értem, de legalább neki köszönhetően mondhatom, hogy helyenként nem is volt olyan rossz ez a film...

USA (Bryna Productions), 87 perc, ff. angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: Kirk Douglas, James B. Harris, Stanley Kubrick

A film igaz történeten alapul.

Az első világháború egyik legjellegzetesebb harcmodorát a lövészárok-hadviselés jelentette. 2-3 méter széles, és ugyanilyen mély árokrendszerekbe helyezkedtek el a gyalogosok, és innét lőtték az ellenfelet. Részben ez volt az oka a nyugati fronton kialakuló álló-háborúnak, mivel a rendkívül jól kiépített árokrendszerek miatt a csapatok szinte bebetonozták pozícióikat a frontot.

1915-ben egy francia század Souain mellett parancsot kapott, hogy foglalja el a német pozíciókat. A támadást több dolog is nehezítette. A tüzérségi támogatás célt tévesztett, így a német gépfegyverek zavartalanul lőtték a francia lövészárkokból kilépő támadókat. Az első hullám katonáinak nagy része odaveszett. A második hullám ezt látva egyszerűen nem merte elindítani a támadást a parancs ellenére sem. A franciák tábornoka látva ezt, tűzparancsot adott ki a saját lövészárka ellen. Bízva abban, hogy ez majd indulásra készteti a megrémült csapatot. A tüzérség azonban nem volt hajlandó a saját lövészárok ellen tüzelni. A kudarcba fulladt támadás miatt a tábornok fejeket akart venni. Kiadta a századosnak, hogy írjanak össze 24 nevet, akiket hadbíróság elé fognak állítani: 6 tizedest, és minden szakasz két legfiatalabb tagját.

Háború lévén rögtönítélő bíróság döntött az ügyükben, ami azt jelentette, hogy gyors tárgyalás után döntött a háromtagú bírói tanács. Fellebbezésre nem volt lehetőség, és nagyon gyorsan, általában másnap végre is hajtották az esetleges halálos ítéletet. A konkrét ügyben mind a 24 embert sortűz általi halálra ítélték ellenséggel szemben mutatott gyávaság vádja miatt, ám az ítélet végrehajtását a 18 közlegény esetében felfüggesztették, tekintettel arra, hogy gyakorlatilag véletlenszerűen lettek kiválasztva, a szakaszvezetők közül kettő esetében pedig azért mert a bíróság elfogadta a védekezésüket, hogy nem hallották a parancsot a támadásra. A négy másik tiszten viszont végrehajtották a halálbüntetést. 

Hogy a dolog még szürreálisabb legyen, két órával a végrehajtás után a legfelsőbb francia hadvezetés soron kívül kényszermunkára változtatta az összes halálos ítéletet. Az egyik kivégzett szakaszvezető özvegye két évtizeden át harcolt, hogy végül 1934-ben rehabilitálják a négy katonát. Ez volt tehát a valóság. (a poszt illusztrációi minden esetben a filmből valók, nem a valós esettel kapcsolatosak)

Az özvegy megírta a történetet, ami alapján Humphrey Cobb megírta Path of Glory című regényét 1935-ben. Különösen nagy visszhangot érthető módon nem váltott ki, hiszen az amerikaiak nem arról híresek, hogy más országok állampolgárait ért sérelmek kapcsán könnyet hullajtsanak. Ugyanebben az évben Broadway előadás is készült a regényből, az pedig kifejezetten bukás volt.

A regény valahogy mégis felkeltette Stanley Kubrick érdeklődését, és elhatározta, hogy filmre viszi a sztorit. Kirk Douglas is elkezdett érdeklődni a téma iránt. Úgy gondolta, hogy ez senkit nem fog érdekelni (nagyrészt jól gondolta), de akkor is meg kell csinálni. Néhány ponton eltértek a valóságtól. A leglátványosabb eltérés, hogy itt nem 28, csak három embert választottak ki, zászlóaljanként egyet, és mindhármukon végrehajtották az ítéletet. Az első változatban a forgalmazók kérésére még happy ending volt, azaz a halálraítélteket az utolsó percben megmenti egy felülről érkező határozat, Kirk Douglas azonban addig győzködte Kubrick-ot, amíg az belement, hogy maradjon a szomorú befejezés. (Elég sok fotó fennmaradt, ahol a rendező és Douglas együtt látható)

Ekkoriban - hasonlóan a jelenlegi helyzethez - divattá vált külső helyszínen forgatni. A Hollywood-i költségek olyan magasak voltak, hogy olcsóbb volt eredeti helyszínen forgatni, mint Hollywoodi stúdiókban. Franciaország azonban nem adott engedélyt arra, hogy az eredeti helyszínen forgasson az amerikai stáb. Nyilvánvalóan nem kértek abból, hogy a francia hadsereg vezetését ilyen negatív színben mutassák meg.  Így németországi helyszíneken, München környékén forgatták a filmet. A katonákat alakító statisztéria nagy része német rendőrökből verődött össze. Valamennyire szükség is volt harc-képzett emberekre, hiszen a kitörési kísérlet jelenete szinte felveszi a versenyt a Ryan közlegény megmentése partraszállási jelentével.

Franciaországban így is csak valamikor a hetvenes évek közepén engedték először bemutatni a filmet.

Kirk Douglas nagyon hálás szerepet kapott, Dax ezredesét, a film szinte egyetlen teljesen pozitív hősét, aki feljebbvalóival is szembeszegülve küzd a négy vádlott életéért. Nem csak emiatt volt számára nagyon hálás ez a szerep. Az akkoriban is rendkívül alacsonynak számító 1 millió dolláros költségvetésből az ő fizetése 300.000 dollár volt, azaz közel a harmada. Igaz, nem kapott jutalékot a bevételekből. Kubrick "ingyen" dolgozott, ő viszont jutalékot kapott, ami ez esetben nem volt túl jó üzlet, mert ahogy Douglas is sejtette - bár bukásnak nem nevezhető - különösebben nagy üzleti siker sem lett végül a film. Ennek ellenére rengeteg kritikusi és szakmai elismerést kapott már akkoriban is, azóta pedig a filmtörténet legjobb filmjei között szokás emlegetni.

Említettem, hogy az eredeti pozitív kicsengésű befejezést végül lecserélték az eredeti regényben is található, a valósághoz jobban hű befejezésre. A film utolsó jelenete azonban minderre rátesz egy lapáttal. Csak a Douglas által játszott ezredes karaktere köti a filmhez, és szinte annak sincs jelentősége. Mégis méltó koronájaként illeszkedik hozzá... Egy német fogoly lányt rángatnak a szórakozó francia katonák elé a színpadra. Gúnyolják, megalázzák, és énekeltetik, a félő, pityergő lányt. Ám a röhögő tömeg szép lassan elcsendesedik... és ... de inkább érdemes megnézni.

Film a filmben, szinte teljesen független a film többi részétől. Érdekességként még megjegyzem, hogy az éneklő szőke hölgy miatt Kubrick elvált feleségétől, hozzáment, és élete végéig vele élt. Így a szereplők listáján már Christiane Kubrick néven található meg.