Olaszország (Hoche Productions, Panaria), 103 perc, Technicolor, angol

Rendező: Jean Renoir

Producer: Francesco Alliata, Renzo Avanzo

Jean Renoirral 1939-ben találkoztam utoljára, A Játékszabály című remek filmje kapcsán. Azóta eltelt több, mint tíz év, és most egy egészen más jellegű filmje kapcsán kerül újra szóba.

A Római Cinecittá-ban forgatták, olasz-francia koprodukcióban. Bizonyos források szerint Renoir három változatban is leforgatta a filmet (angol, francia és olasz) más források szerint azonban pénzhiány miatt ezeket a nyelvi variánsokat végül csak utószinkronnal valósította meg. Az biztos, hogy a filmnek az angol nyelven készített változata érhető el gyönyörű, vibráló színekkel, felújított változatban. (Nem utószínezésről, hanem Technicolorra forgatott filmről beszélek). A francia rendező az olasz főváros filmes stúdiókomplexumát használva többek között angol és olasz színészekből álló szereplőgárdára támaszkodott a film elkészítésekor.

A képen a kalapos úr maga a francia rendező (Jean Renoir), a másik két színész a film két fontos szereplője: az olasz Anna Magnani és a brit Duncan Lamont.

A film úgy kezdődik, mintha egy színdarab előadásán lennénk. A színpadon látjuk a XVIII. századi Perui alkirály udvarát, épp megérkezett a film címét adó aranyhintó. (Megjegyzés: a Perui alkirály tulajdonképpen a spanyol király által 4-6 évre kinevezett kormányzója volt a területnek).  Összesereglenek az udvaroncok, kinéznek az ablakon, és - hoppá - már nem is színházban vagyunk, hiszen kívülről látjuk az alkirályi palota ablakain kinéző személyzetet, azaz az előadás világa hirtelen valósággá vált. Ötletes, nekem nagyon tetsző megoldás, bár meg kell jegyezni, hogy ez messze nem Renoir találmánya, hiszen ugyanezt a megoldást már láthattuk az 1944-es V. Henrik című Laurence Olivier által rendezett Shakespeare királydrámánál is.

Itt még egy olyan csavar is belekerült a filmbe, hogy amikor a színpad valósággá válik, és megjelenik egy Itáliából Peruba érkezett vándortársulat, akkor az ő előadásuk is egy színpadon játszódik, ami így egy színpad a színpadon lenne elvileg... így elmondva talán nehéz követni, pedig pofonegyszerű...

Az olasz díva (Anna Magnani) által játszott Camilla az említett színtársulat vezető színésznőjeként  érkezik, bízva abban, hogy ők is részesülnek az indiánok mesés aranykészletéből. A társulat azonban megérkezése után hamar rájön, hogy az inkák kincsét bizony nem osztogatják az utcákon.

Viszont pillanatok alatt Camillának három mindenre elszánt udvarlója is akad. És itt kicsit bicegett számomra a dolog. A három jó kiállású férfi (közülük az egyik maga az alkirály, egy másik pedig egy népszerű matador) szerelmének tárgyát ugyan remekül játssza a 44 éves olasz színésznő, aki tényleg irtózatosan jól lubickol a szerepben, mégis kicsit idősnek tűnik ahhoz, hogy néhány pillanat alatt ennyi férfiszívet összetörjön. Ugyanez a színésznő 24 évesen minden bizonnyal tökéletes Camilla lett volna.

A film így egy vígjátéki elemekkel fűszerezett melodráma lesz, melyben a fent említett három férfi egymással vetélkedve próbálja meghódítani közös szerelmük szívét. Kedves kis történet, de nem emiatt szerethető igazán a film: remekre sikerült a megvalósítás.

A fent valósággá változó színpadkép csak az egyik erőssége a filmnek. Képzeljük hozzá, hogy végig Vivaldi muzsikája szolgáltatja a filmzenét a - mellesleg a rendező bátyja (Claude Renoir) által fényképezett - képekhez.

És akkor még nem említettem a lélegzetelállító díszletet és jelmezeket. Ez a film az első Renoir színház-trilógiájának filmjei közül.

Franciaország (Nouvelle Édition Française), 107 perc, ff. francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Claude Renoir

A Renoir nevet legtöbben valószínűleg a festészettel kapcsolják össze magukban, és talán csak a hardcore filmkedvelők tudják, hogy a híres festő fia remek filmeket rendezett. Aki követi az 1001-es lista filmjeit, az már ötödször találkozhat a nevével. A Nagy Ábránd elsöprő sikere után Jean Renoir gondolt egy merészet: unokaöccsével Claude-dal, és három barátjukkal közösen megalapították a Nouvelle Édition Française (NEF) nevű filmstúdiót, hogy azzal a hollywoodi United Artists mintájára független filmeket gyártsanak. Évente kettőt.

És így, a maguk lábára állva Renoir készített egy remek hangulatú, különleges filmet: Egy vidéki francia kastélyban összegyűlik egy úri társaság, - rokonok, barátok - ,hogy egy téli hosszú hétvégén jól érezzék magukat együtt. Vadászgatnak, szórakoznak... megcsalják párjaikat... Kicsit kiszakadnak az egyre biztosabbnak tűnő második világháborút megelőző fojtogató hangulatból.

Ebben a filmben többé kevésbé mindenki megcsal mindenkit, sőt van, aki még a szeretőjét is megcsalja, ha úgy alakul... és ide kívánkozik az, amivel a franciák minden alkalommal meglepnek filmjeikben: ezek a megcsalások náluk úgy jelennek meg, mintha ez a házasság kötelező tartozéka lenne. Aki ebből kimarad, az a kakukktojás. Ezzel a szemléletmóddal ilyen film az 1939-es Hollywoodban el sem készülhetett volna az akkori szigorúan erkölcsös (erkölcs-csősz) cenzúra miatt. Ám a franciáknál - mint látjuk - elkészülhetett, bár hozzá kell tenni, hogy bemutatása után nem sokkal be is tiltották.

- Nem gondolkodtál még azon, hogy milyen jó lenne arabnak lenni?

- Nem. Miért?

- A hárem miatt. Csak a muszlimoknak van elég eszük a tökéletes férfi-nő kapcsolathoz...

Ehhez azonban a nőknek is lenne szavuk... Az alábbi képen csak jelképesen kerül szarv a férj fejére, a filmben azonban a megcsalás annyira természetes, hogy már semmi furcsát nem találunk abban sem, amikor a feleség megbeszéli a férj szeretőjével, hogy a férfival tulajdonképpen az egyetlen baj csak az, hogy dohányzik az ágyban....
A Mezei Kirándulás megtekintése során már elfogott az az érzés, hogy nagyon szeretnék én is ott lenni a társaságban, leheveredni közéjük a kellemes késő nyári napsütésben a mezőn. Renoirnak ebben a filmben is sikerült olyan atmoszférát teremtenie, hogy szinte ott éreztem magam a társasággal együtt. Hallottam a téli erdő zörejeit, éreztem az erdő illatait. 

A korszak Hollywoodi filmjeiben nem láttam még olyan izgalmas kamerakezelést mint ebben a filmben. Szívesen operál a mély fókusszal, amikor az előtérben mozgó alakok mögött a távolban kezd el valami érdekes dolog történni. Majd elkezdjük követni a hátul zajló eseményeket, követjük azokat a szomszédos szobába, ahol egy következő esemény csatlakozik be, és arra váltunk át. A kamera folyton mozog, és ettől izgalmas lesz minden.

Életében először maga Renoir is látható a filmben. Bár eredetileg nem magának, hanem Pierre nevű színész bátyjának szánta Renoir ezt a szerepet, végül maga ugrott be (Jean Renoirt lásd az alábbi képen jobbra). Gyakorlatilag mindenki remek alakítást nyújt a filmben, és azt kell mondanom, hogy a színészként teljesen amatőr Renoir is jól illeszkedik a társulatba. A forgatókönyv egyébként csak vázlatosan volt megírva. A pontos szöveget a színészek improvizációjára bízta a rendező. 

Látszólag mellékszereplő, ám a szálak az ő kezében futnak össze, ami miatt már-már a film legfontosabb szereplőjévé avanzsál. 

A film érdekesen, sokszor humorosan, ám egyáltalán nem alpárian mutatja be hogy hogyan mulatott a "burzsoázia" a második világháborút közvetlen megelőző időszakban, és látjuk az őket kiszolgáló személyzetet, akik jól kiegészítik "gazdáikat". 

Ezek a hosszú beállítások még teljesen szokatlanok voltak akkoriban. A nézők nem is reagáltak túl jól ezekre a szokatlan megoldásokra. A közel 110 perces filmet Renoir le is rövidítette 85 percesre - én gyakorlatilag egy fölösleges percet sem találtam benne - ám a lerövidített változat sem aratott sikert. Csak jó húsz évvel később, szép lassan fedezte fel magának ezt a művet a filmrajongók egyre szélesebb köre. Ebben sokat segített, hogy az 1959-es Velencei filmfesztiválon bemutatták az eredetivel nagyrészt megegyező, rekonstruált változatot, melyet a Franciaország különböző pontjain fellelhető töredékekből raktak össze a film rajongói Renoir segítségével.

Franciaország (Panthéon), 41 perc, ff., francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Pierre Braunberger

Kedves kis lírai rövid játékfilm, gyönyörűen fényképezett képekkel. Egy család, - mely áll férjből, feleségből, nagymamából, egy lányból és annak málészájú udvarlójából - elmegy kirándulni vidékre, valahova a Szajna-partjára.

Mindez egy 1860-as gyönyörű nyári nap délutánján. A filmben nem történik sokkal több, mint, hogy két helybeli férfi kinézi magának a család két fiatalabb hölgytagját, anyát és lányát, majd romantikus csónakázással egybekötve elcsábítják őket, míg a család gyanútlan férfi tagjai horgásznak, illetve anyós pajti alszik...

A történet egyébként egy Maupassant novella alapján született. Az író jó barátja volt Jean Renoir édesapjának, a híres festőnek, Auguste Renoirnak. 

Egy mozgalmas werk-fotó:

Nem is a cselekmény a legérdekesebb, hanem a hangulat, amit a rendező a képekkel létrehoz. Renoir nem félt olyan felvételeket készíteni, hogy néha a cselekmény csak átsejlik a fű takarásából. Mintha ott hasalnánk annak rejtekében és titokban lesnénk az eseményeket. De emlékezetes az a jelenet is, amikor a hintázó lányt a hinta lengését követve látjuk. Ennek filmezéséről is sikerült egy fotót találni (bal alsó):

A film csúcspontja az a rész, amikor a lány és újdonsült udvarlója titokban ölelkezik, a lány tiltakozik, de végül enged az erőszaknak. És ezzel mintegy megbélyegezte saját életét, mert hiába csak egy néhány órás kaland volt az egész, ettől kezdve már soha nem tud boldog lenni bamba udvarlója (későbbi férje) mellett. Végleg elvesztette ártatlanságát, mint Éva bűntelenségét a paradicsomban.

A szereplőkhöz nem kerülünk igazán közel. Az egész film mintha egy mozgó festmény lenne. A képek olyan megkapóak, hogy szinte végig azt éreztem, szeretnék én is a részese lenni az egésznek. Szeretnék ott heverni én is a füvön a családdal vagy a csónakban ahogy az siklik csendben a Szajnán. 

A filmet végül nem Renoir fejezte be. Furcsa módon tíz évig a "fiókban hevertek" a tekercsek. Kérdéses, hogy egyáltalán mindent leforgatott-e a rendező, amit elképzelt. Az bizonyosnak tűnik, hogy eredetileg is rövid filmben gondolkozott, tehát nem azért lett 40 perc körüli a végeredmény, mert csak részben készült el. De valami miatt mégis félbe maradt a project, ennek oka tudomásom szerint a mai napig nem pontosan tisztázott. Több helyen olvasom, hogy a rossz időjárás miatt szakadt félbe a forgatás. Ez most komoly? Egy ilyen szintű rendező belekezd egy filmbe, majd elromlik az idő, és a művésznek elmegy a kedve az egésztől? Hát legalábbis furcsa...

Mindenesetre tíz évvel a forgatás után a film producere fogta a rendelkezésre álló anyagot, és Renoir közreműködése nélkül (ő akkor az USA-ban dolgozott), de annak korábbi elképzelései alapján elkészítette a filmet.

A Criterion Collection néhány éve készített egy gyönyörűen felújított változatot erről a filmről. Én is ezt láttam, talán emiatt jöttek át ekkora erővel ezek a képek. A kiadó a filmet megspékelte egy rendkívül különleges anyaggal, mely a fennmaradt nyersanyag segítségével eleveníti fel a teljes forgatási folyamatot. Ez tehát a jó hír. A rossz hír, hogy mint minden olyan alkalommal, amikor frissen kiadják egy film frissen felújított változatát, a cégek töröltetik a youtube-on található ingyenes stream-eket. Ez persze érthető, hiszen miért fektetnének nagy energiákat a film drága felújításába, ha azt ingyen nézné mindenki. Ergo sajnos ehhez a filmhez sem tudok most ingyenes linket posztolni.

Franciaország (Pathé, Sirius), 85 perc, ff. francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Jean Gehret, Michel Simon

A főszereplő Boudu-t alakító Michel Simon pont ott kezdi ebben a filmben - egy koldusként - ahol Jean Renoir előző filmjében, az "A Szuka" c. filmben abbahagyta. Semmi kapcsolat nincs egyébként a két film története között.

Egy teljesen lecsövesedett koldust látunk, aki az utcán tengeti napjait, majd egy napon úgy dönt, hogy elég volt, és a Párizsi Pont des Arts gyaloghídról leveti magát a Szajnába.

Izgalmas amikor régi filmekben közismert nagyvárosok akkori arcait láthatjuk. Korábbi filmekben láthattunk már New York-i és Berlini forgatagot, most pedig Párizs 1932-beli Latin negyedét látjuk. 

A híd, amiről Boudu, a csöves leugrik egyébként arról volt híres egészen 2015-ig, hogy Európában először itt terjedt el a "Szerelmes Lakat"-os őrület. Azaz a szerelmesek, ha erre jártak, akkor nevükkel feliratozott lakatot kellett, hogy aggassanak a hídra, ha azt akarták, hogy kapcsolatuk örökké tartson. 

Ahogy egy INDEX-es cikkben olvasható, a hidat annyira telerakták lakatokkal, hogy 2014-ben az egyik korlátelem le is szakadt. Végül 2015-ben a hatóság segítségével leszedték az összes lakatot, mert veszélyben látták a híd biztonságát a 45 tonnásra (45.000 kg) becsült extra terhelés miatt.

Na, de vissza a filmhez: Hősünk tehát beugrik a vízbe. A bámészkodó sokadalom csak szemléli az élettelenül úszó testet, amikor a Szajna parti lakásából odaér a könyvkereskedő, aki ablakából látta a koldus halálugrását. Utánaveti magát, kimenti, újraéleszti, és felviszi magához.

Boudu-t megetetik, kimosdatják, és ott is aludhat éjszaka...

Majd következő éjszaka is...

Valahogy nem akaródzik továbbállni, és a családnak sem akaródzik szólni, hogy ideje lenne menni. A könyvkereskedő egyébként a feleségével és egy szolgálólánnyal él hármasban... Francia filmről van szó, és mint "minden" francia filmben, a megcsalás gyakorlatilag természetes, de legalábbis bocsánatos bűn. 

Ezt a háromszöget kicsit bonyolítja, hogy Boudu a feleséggel és a szolgálólánnyal is kikezd. És, hogy a komédia teljes legyen az egyik kölcsönbe kapott öltöny zsebében Boudu talál néhány ottfelejtett lottószelvényt. És azt hiszem itt illene megszakítanom a sztori ismertetését...

A filmből két ízben is készítettek remake-et. Először 1986-ban Nick Nolte-val a főszerepben, "Koldusbottal Beverly Hillsben" címmel, áthelyezve a történetet az USA-ba, a Szajna helyett egy úszómedencével. Másodszor a franciák dolgozták fel újra 2005-ben, Depardieu-vel a főszerepben egyszerűen Boudu címmen. (A magyar keresztségben: Bomlott Boudu Beköltözött).

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Franciaország (Les Etablissement Braunberger-Richebé), ff. francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Charles David, Roger Richibé, Pierre Braunberger

Gyerekkoromban imádtam a Kemény Henrik féle Vitéz László bábelőadásokat, ahol a Paprika Jancsira hajazó főszereplő furkósbottal vagy valamilyen más alkalmas eszközzel csépelte a gonoszok fejét. Egy ilyen bábelőadás keretezi a filmet.

Egy báb-konferanszié társadalmi drámaként próbálja felkonferálni a filmet, melyben a gonosz elnyeri méltó büntetését. De jön egy újabb konferanszié báb, aki  belevág az első szavába: ez már vígjátékként konferálja fel a filmet. Végül jön egy harmadik báb, és furkósbottal jól helybenhagyja az első kettőt, és maga is felkonferálja a filmet: Sem nem dráma, sem nem komédia, nincs morálja, és nem is bizonyít semmit. Nincsenek benne hősök, sem gonoszok, csak mindennapi emberek, mint te, meg én... Három főszereplője van: A Férfi, a Nő, és a Másik Férfi... mint mindig...

És azt hiszem, hogy amit a harmadik báb mondott, az szóról szóra így igaz. A szerelmi háromszög karakterei valóban hétköznapi emberek, és egyikük sem keltett különösebb szimpátiát bennem, de különösebb ellenszenvet sem éreztem egyik iránt sem. Közönnyel néztem végig közös bukásukat. Ezt persze semmiképpen nem írnám a film javára.

Egy nem különösebben vonzó utcalány és stricije kihasználja egy középosztálybeli férfi bambaságát, és anyagilag jól lehúzzák, még a munkahelyen is sikkaszt, hogy a lányt támogatni tudja. Ezt a tevékenységet végül már olyan elképesztő szinten művelik, hogy a lebukás elkerülhetetlenné válik. És ez végül mindegyikük számára tragikus következménnyel jár.A film rendezőjének ismerősen csenghet a neve, és ezúttal nem véletlen névrokonságról van szó. Jean Renoir ugyanis a híres impresszionista festő Pierre-Auguste Renoir fia volt.

Bevallom, ez a film az 1001-es lista azon kevés művei közé tartozik, melyek szinte semmilyen hatást nem váltottak ki bennem. Felettébb érdekes ellenben a film készítésének háttértörténete.

Aki hallott már a Sztanyiszlavszkij féle módszerről, az tudja, hogy ez valami olyasmit jelent, hogy a színészek nem rutinból játsszák el a darabokat, hanem érzelmi emlékek alapján bizonyos fokig azonosulnak az éppen játszott szereppel. Nos, ennél a filmnél szinte száz százalékig ez történt, és ennek a története sokkal jobban letaglózott, mint maga a film. Íme tehát a valóság:

Michael Simon, a bamba palimadarat játszó színész a forgatás során valóban beleszeretett az utcalányt alakító Janie Marése-be. A színésznő viszont az ő futtatójába, Georges Flamant-ba szeretett bele, pont úgy, ahogy ez a filmben is volt. Állítólag a rendező Renoir-nak ebben kifejezetten benne volt a keze, a háttérből ügyesen mozgatva a szálakat, valahogy sikerült a valóságban is létrehoznia azt a felállást, amit a filmjében látni akart, pont azért, hogy minél hitelesebben játsszák szerepüket. Na de az igazi dráma akkor következett be, amikor a forgatás befejezése után Flamant (aki állítólag alig tudott vezetni), elvitte a belé halálosan szerelmes színésznőt autókázni. Balesetet szenvedtek, a színésznő meghalt... A bambát alakító szerelmes Michael Simon természetesen összetört, a temetésen elájult, csak támogatással tudott odasétálni a sírhoz. Később éles pisztollyal fenyegette Renoirt, mondván ő tehet minderről... (Azaz, ha nem keveri a kártyákat, akkor az autókázás sem jött volna létre.) Mire a rendező állítólag csak ennyit mondott:

Lelőhetsz... a film elkészült...

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Sajnos ehhez a filmhez nem találtam működő streaming linket. Ha tudsz ilyet, kérlek jelezd, és felteszem ide!

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!