Svédország (Svensk Institute), 89 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Egy szép tavaszi napon Bergman, a rendező meglátogatta azt a vidéki házat, ahol nagymamája élt, amely házhoz rengeteg szép gyerekkori emléke kötötte. Amikor megérkezett a házhoz, szinte mindent ugyanúgy talált, ahogy arra emlékezett. Felment az épület hátsó oldalán található lépcsőn, rátette a kilincsre a kezét, és volt egy olyan érzése, vagy talán inkább vágya, hogy ha lenyomja azt a kilincset, és kitárja az ajtót, akkor ugyanaz fogadja ott, mint kisgyerek korában... És akkor felvillant benne, hogy mi lenne, ha csinálhatna ebből egy filmet...

Arról, hogy kinyitsz egy valódi ajtót, és azon átlépve belépsz a gyermekkorodba. Majd egy másik ajtón kilépve vissza a valóságba, majd egy sarkon befordulva életed egy másik korszakába lépsz... 

Ezt a filmet csinálta meg Bergman. Egy idős professzor furcsa álmára ébredve úgy dönt, hogy az aznapi díszdoktori átadójára nem a terveknek megfelelően repülővel utazik a nagyjából 600 km-re fekvő Lundba, hanem még hajnalban elindul autóval, és útközben felkeresi életének fontosabb helyszíneit.Isak Borg-ot, az idős professzort az a Victor Sjöström játssza, akinek A Halál Kocsisa című 1921-es némafilmje (a listán a 10. volt) felejthetetlen élmény volt számomra. 

Úgy látszik, hogy az idősödés egyik velejárója, hogy az ember visszakívánkozik gyerekkorába. Furcsa, hogy gyerekként sokan mielőbb felnőttek akarnak lenni, elnyerve a korlátlannak tűnő szabadság jogát, aztán fiatal felnőttként - amennyire tehetjük - élünk is ezekkel a jogokkal - de a középkort elérve úgy tűnik, hogy gyerekkori vágyunk túlzottan gyors tempóban sikerült, jó lett volna egy kicsit tovább elidőzni a fiatalságban... én bizony mit meg nem adnék, ha legalább egy-egy órára visszamehetnék gyerekkoromba, sétálhatnék újra tízévesen szüleim munkahelyének folyosóin tanítás után. Talán az ilyen nosztalgiára való hajlamom is magyarázza, hogy miért érintett meg engem ennyire ez a film.

Isak Borg tehát hajnalban elindul autójával, de csatlakozik hozzá menye, majd idővel három autóstoppost is fölvesznek (egy fiatal lányt, és két udvarlóját, akik közül nem tud választani a lány), és kicsit később egy balesetet szenvedő házaspár is ideiglenes utastársuk lesz.

A professzor menyét az az Ingrid Thulin játssza, aki véleményem szerint elérte a nőiségnek azt a létformáját, ahonnét már nincs tovább, ennél nőbb nem lehet valaki. Ha vásznon (képernyőn) van, nem lehet másra figyelni. Tekintete annyira kifejező és érzéki, hogy nehezen tudok ennél intenzívebb női jelenlétet elképzelni.

Hasonlóan a Hetedik Pecséthez ez is egy road movie, de mégis egész más. Három Bergman filmet láttam eddig. Egyformák abban a tekintetben, hogy mindhárom tökéletes, és felejthetetlen moziélményt okozott. Mégis annyira különböző mindegyik. Bergman-t nem lehet azzal vádolni, hogy mindig ugyanazt a filmet forgatja újra és újra. Azt látom inkább, hogy életének egy-egy terhétől úgy próbál megszabadulni, hogy "kirendezi" azokat magából. 

Az utazás jelenidejét néha álomszerű gyerekkori emlékek, néha pedig egészen szürreális álomjelenetek szakítják meg. Megtetszett ez a szürreális párbeszéd az egyik szürreális álomképből... 

Sok volt az ismerős arc. Jól észrevehető, hogy Bergman szeretett azokkal a színészekkel dolgozni, akik egyszer közel kerültek hozzá. Jó néhányan feltűnnek - akár apró kis mellékszerepben is - a Hetedik Pecsét szereplőgárdájából. Bergmannak az volt a véleménye, hogy nagyon fontos a rendező és a színész közötti bizalom. Ha ez megvan - mondta, - akkor csoda születhet a kamera előtt.

És ez a csoda ezúttal is létrejött ebben a filmben. A film végén a professzor is bevallja ugyanazt, amit Bergman is elmondott egy interjúban, és hasonlót én is észrevettem magamon: ha viharfelhők veszik körül az életben, akkor behunyja szemét, újra ott van 7-8 évesen nagymamája mellett, és ez megnyugtatja.

Svédország (Svensk Filmindustri), 93 perc, néma, ff.

Producer: Charles Magnusson

Rendező: Victor Sjöström

 Aki az adott évben utoljára hal meg, az lesz a Halál Kocsisa az elkövetkező év során. De ez az egy év a kocsis számára olyan fájdalmas lassúsággal telik el, hogy egy nap szolgálat száz Földi évnek felel meg. A moziposzteren látható a Halál Kocsija. Már maga a grafika is különlegesen izgalmas a görnyedt hátú ló húzta rozoga kocsival, rajta a kezében kaszát tartó kocsissal. 

1921 Január 1-én jelent meg a film. Gondolom nem volt véletlen az időzítés. Ötletes! 

Míg mondjuk Griffith rendszerint saját zenét íratott a filmjeihez, addig ehhez a filmhez nem készült kötött zene. Vetítésekkor a zongorista (vagy a zenekar) Mendelssohn vagy más klasszikus zeneszerzők műveit játszotta, megpróbálva kapcsolódni a film pillanatnyi hangulatához. Két nagyon különböző zenei kísérete van a film újkori kiadásainak. Mindkettőbe belenéztem, és azt kell mondanom: Ég és Föld a kettő! Amelyikkel végig is néztem, az a Svéd Filmintézet megrendelésére született az 1998-ban felújított változathoz, Matti Bye komponálta. Ilyen jó zenei kíséretet még egyik eddig megnézett némafilm mellett sem hallottam. Itt éreztem először a zene és a kép tökéletes együttélését. Szinte azt mondhatom, hogy egyáltalán nem hiányzott a szereplők hangja, mert a zene olyan beszédes aláfestést adott, hogy minden más csak zavaró lett volna. Belenéztem a tíz évvel később készült változatba is. Ehhez egy KTL nevű együttes készítette a zenét... hm... lehet, hogy a 'zene' itt nem a megfelelő kifejezés. Ez a KTL egy experimental (elegánsan szólva 'kísérletező') csapat, akik véleményem szerint tévedésben voltak a filmmel kapcsolatban. Szerintem nem értették a lényegét. Az egész film alatt diszharmonikus akkordokat és egyéb szörnyű zörejeket keltenek. Tévedés az egész, valószínűleg úgy értelmezték, hogy ez egy kísértethistória szeretne lenni, ami szerintem a lehető legtávolabb áll a valóságtól. Ez nem kísértetfilm, hanem a legmegrendítőbb némafilm ebből a tíz filmből, amikről eddig itt a blogon írtam. Ahány ponton belenéztem ebbe a tévedésbe, annyiszor éreztem azt, hogy a képnek és a hangnak mintha semmi köze nem lenne egymáshoz. Azért is sajnálom ezt nagyon, mert egyelőre csak ezt a változatot találtam meg online is nézhető formában. Mindenkinek javaslom, - aki valahogy be tudja szerezni - hogy az 1998-as kiadást nézze meg, nem fogja megbánni!

Victor Sjöström a rendező: Megpróbálok nem kizárólag felsőfokban írni róla, de nem lesz könnyű. Sjöström olyan megoldásokat használ a filmben, amiből a késő 20. századi rendezők is bőven merítettek. A halott test, és egyidejűleg a belőle szellemképszerűen "kilépő" lélek például egy az egyben ugyanígy jelenik majd meg az 1990-es Ghost című filmben. Azonos kameraállásból többször fölvett jelenetek egymásra montírozásával éri el egyébként azt a szellem-hatást, ami a fenti képen is látható, és amit a KTL véleményem szerint teljesen félreértelmezett. A színészek kiválasztása (beleértve magát is a főszerepre) szerintem remek. A színészvezetés az ízlésem szerint való - teljesen realisztikus megjelenítésre törekedett mindenki. Míg a némafilmeknél gyakran megfigyelhető a vágások időzítésének esetlegessége, addig ebben a filmben már nagyon sokszor tapasztalható a pontos ritmika, ami mára már teljesen megszokott, de itt még üdítően újszerűnek hat az eddigi filmekhez képest. 

Victor Sjöström, a színész (a fenti képen jobbra): Parádés, lubickol a szerepben. Úgy játssza el a szívtelen gonoszt vagy a kétségbeesett szerencsétlent, hogy szinte gyűlöljük, majd tiszta szívvel drukkolunk érte. Erőteljes, de körülötte minden színész hasonlóan remek alakítást nyújt. Az elhagyott feleség a maga rezignált reménytelenségével vagy a bájos Edit nővér, aki halálos ágyán is az általa titkon szeretett főhős életének rendbehozatalával van elfoglalva, mindketten tökéletes társai Sjöströmnek.

A skandináv filmek világhíresek voltak akkoriban, nem véletlenül. (Azért mostanában is megmutatják magukat a világnak, lásd pl. 'A Tetovált Lány'-t.)

A film alapját képező könyv írónője Selma Lagerlöf, aki egyébként két dologról híres: Az egyik a Nils Holgersson csodálatos utazása c. ifjúsági regény, a másik pedig az, hogy ő volt az első női irodalmi Nobel díjas.

Mint általában a némafilmekhez, ehhez is kell egy kis türelem. A pörgős, színes, 3D-s multiplexek világában rá kell hangolódni erre a fekete-fehér remekműre ahhoz, hogy élvezni tudjuk. De ha nyitottan állunk hozzá, akkor olyan élményt adhat, amire nem számít az, aki csak most ismerkedik a némafilmek világával.

Ahogy korábban említettem, a remek 1998-as zenével készített változatot sajnos sehogy sem találom online, de mostanra a borzalmas változatot is törölte a youtube. Ennek oka, hogy bár ezek a régi filmek már közkincsnek számítanak, tehát szabadon feltehetőek bárhova, ugyanez nem igaz a hanganyagukra, amik frissen készültek, és még nem számítanak közkincsnek. Ezért pillanatnyilag csak egy teljesen néma változatot tudok föltenni ide, azzal a megjegyzéssel, hogy azért a '98-as zenével az igaz.