Magyarország (MAFILM), 96 perc, ff., magyar

Rendező: Gertler Viktor

Nagy bánatomra az ötvenes évek magyar filmterméseivel kapcsolatban sajnos alig találok forgatási fotókat. Filmből kivett képkockákkal meg nemigen szeretem illusztrálni a posztjaimat. A Magyar Diafilmgyártó Vállalat diafilmet készített a Dollárpapáról, jobb híján ezekből válogattam képeket. Még egy jó minőségű magyar plakátot sem sikerült találnom, ezért áll itt balra ez az orosz.

A Dollárpapa kezdő képsoraiban rögtön meglátjuk egy kirakatban Ferenc József mellszobrát, ami segít belőni, hogy feltehetően valamikor a századforduló környékén járhatunk. Később ezt alátámasztja az amerikai nagybácsi által hazahozott arany ötdolláros érme is, melyet 1908-ig gyártottak, és értékesebbnek (vagy legalábbis biztosabb értékőrzőnek tartottak a papírpénznél, mert 90% aranytartalma volt. Fizetni a mai napig lehet vele, de erre természetesen senki nem használja, mert névértékének legalább százszorosát éri manapság. (Ebay-en, amazonon lehet ilyeneket vásárolni valamivel 500 dollár feletti összegért. 

Az Amerikából hazatérő milliomos nagybácsi ilyen aranypénzekben hozza haza vagyonát. Egészen pontosan két ilyen arany ötdollárost sikerült fölhalmoznia a Chicago-ban töltött hosszú évtizedek alatt.

Miféle ország ez? United States... eh... még ultizni sem tudnak...

Jogos a bácsi csalódottsága, és itthon elképesztő örömmel fogadták a hírt, mely szerint a gazdagnak hitt öreg rokon hazatér. Egyéb örökös nélkül Koltay-ék gyakorlatilag biztosra vették, hogy hamarosan rájuk száll a hatalmas vagyon.

És itt álljunk meg egy szóra az öreg, milliomosnak hitt Hoffmann Tamás bácsival kapcsolatban. (Akiről a feltehetően enyhén antiszemita főispán többször is finoman megkérdezi, hogy "De ugye nem izraelita?") Nyilvánvalóan le kellene tagadnom, de mégis emelt fővel vállalom: én meg voltam győződve, hogy a nagybácsit alaktó Rajz János itt durván nyolcvan éves kora körül lehetett. Most, hogy utánanéztem, döbbentem csak meg, hogy Rajz ekkor még csak 49 éves volt. Elképesztően jól öregítette magát. Mind külsejében, mind beszédhangjában tökéletes volt az illúzió.

A film stílusa nagyon emlékeztetett a 30-as évek (Meseautó, Hyppollit) romantikus vígjátékaira, annyi kiegészítéssel, hogy a vígjátéki rész rendben volt, a romantikus szál viszont csak mérsékelten került kibontásra. A Koltay családban vagy két lány. (Mindkettő nagyon mutatós) Az idősebb lány Gizi körül többen is forgolódnak, de a lány személyisége számomra teljesen titok maradt. Szinte semmi nem derült ki róla azon túl, hogy nagyon szép. A kisebbik lány (Katóka) már jobban kidolgozott személyiséget kapott, de kevéssé romantikus vonalon. Ő az egyetlen a városka lakói közül, aki őszinte szeretettel, és nem pénzsóvárság okán közeledik az öreghez.

A film humorának forrása természetesen az, hogy a milliomos nagybácsi valójában szegény, mint a templom egere. Ám amikor erre rájön a Koltay család jogtanácsosa (Darvas Iván) addigra az egész városkán eluralkodik a pénz utáni sóvárgás. A ravasz férfi úgy dönt, hogy inkább meghagy mindenkit a hitében, és eljátszatja az öreggel, hogy ő vallóban milliomos. Ez okozza a humorosnál humorosabb jeleneteket. Megjegyzem, nem az a fajta film, amit hangosan végigkacag az ember, hanem egyfajta kellemes régimódi vidámságban merülhetünk el az alkotást végignézve.

Darvas Iván lubickol a gátlástalan csaló szerepében. Nekem most sokkal jobban tetszett, mint a Liliomfi hősszerelmeseként. Úgy általában Darvassal kapcsolatban az az érzésem, hogy neki a rossz oldal áll igazán jól. Persze azt meg kell jegyeznem, hogy itt a Dollárpapában gátlástalanság ide vagy oda, azért nem egy megveszekedett fő-gonoszt játszik. Inkább amolyan svindlis fickó, aki ügyeskedve próbálja megszerezni álmai nőjét (Koltayék nagyobbik lányának kezét)

Magyarország (MAFILM), 98 perc, ff., magyar

Rendező: Gertler Viktor

Már a Rákosi rendszer utolsó évében járunk, de a szerkesztők megajándékoztak minket még egy agitációs propaganda filmmel ebből az évből is. Mondjuk ez az egyik legnépszerűbb volt ebben a műfajban, és utólag visszanézve is talán az egyik legszórakoztatóbb  ebből a sötét időszakból.

A film történetében annyi abszurd helyzet fordul elő, hogy az emberben - és sok szakíróban is - felmerül, hogy Gertler tulajdonképpen kétfenekű filmet forgatott. Egyrészt meg kíván felelni (mást nem is tehetett) a rendszer által előírt sematikus elvárásoknak, másrészt a feltételezések szerint megpróbált görbe tükröt is mutatni neki. Pontosabban nyilván nem magának a rendszernek, hanem a nézőknek a rendszerről. És a film népszerűsége alapján kijelenthető, hogy ez akarva vagy akaratlanul, de sikerült is neki.

Itt van például Dániel (Latabár Kálmán), a remek eladó aki képes nyáron szőrmebunda, télen pedig fürdőruha vásárlására is rábeszélni a birka vásárlókat. Ez a viselkedés "természetesen" nem helyénvaló, hiszen így szegény dolgozók kárt szenvednek, hiszen végső soron olyan árut vásárolnak, amire nincs is szükségük.. Az teljesen mellékes, hogy az eladónak elvileg az lenne a feladatköre, hogy minél több árut eladjon. Latabár lubickol a szerepben. Alapvetően ripacsnak tartottam eddig, de itt kedveltem alakítását.

Aztán ott van a minta dolgozó Kocsis Ferenc, (akit a Rákosi rendszer Jávor Pálja, Gábor Miklós alakít). Kritizálja az áruház vezetőségét, mert azok úgy próbálnak költséget megtakarítani, hogy spórolnak az anyagon, így a ruhák torzak lesznek. Kritikája éles összetűzéseket is eredményez, aminek az lesz az eredménye, hogy behívják a minisztériumba. A minisztérium itt gyakorlatilag a pártot jelképezi, és úgy kerül ábrázolásra, mint a mindenható, gondoskodó isten. Sosem látjuk, csak hallunk róla. Csak akkor avatkozik bele a dolgok menetébe, amikor a közjó ezt kívánja. És most vajon mit eredményez, hogy Kocsis Ferencet, az egyik problémás dolgozót behívatják a minisztériumba? - Soha, senki nem találná ki....

Mivel ő az egyetlen, aki érti, hogy mit vár a dolgozóktól a párt, azonnal hatállyal kinevezik az áruház igazgatójának. (Nem vicc, legalábbis a filmben egyáltalán nem az) Működése után azonnal visszaesik a bevétel, de nem baj, nincs titkolnivalónk!

Ott van aztán a vállalat harmadik embere, az egyetlen igazán értelmiségi, az áruház könyvelője, Glauziusz (Feleki Kamill), akinek, mint Micimackó csacsijának általában minden mindegy... Persze a leváltott igazgatóról kiderül, hogy ő egy igazi reakciós, aki bandájával csak azon dolgozik, hogy hogyan árthatna a rendszernek, és ezen keresztül az embereknek. Igazi valója akkor lepleződik le, amikor az amerikai rádió bemondja, hogy "... baj lesz a százforintosokkal..." - ilyesmi egyébként a valóságban is megtörtént. A hazánknak sugárzó nyugati rádiók (Amerika Hangja, és Szabad Európa Rádió) egyszer csak elkezdték terjeszteni, hogy a százforintosokat várhatóan be fogják vonni, és értéktelenekké válnak. Azok, akik vagyonukat az akkori legnagyobb címletben, százforintosokban dugdosták otthon, kellemetlen helyzetbe kerültek, mivel nagy mennyiségben nem tudták felváltatni, hiszen azzal rögtön lebuktak volna, hogy pénzt dugdosnak. Így hát a legtöbben megrohamozták a boltokat, hogy érték-őrző árukba fektessék a pénzt, amíg még vásárolni lehet velük.

Végül valójában ilyesmi nem történt, de a dolog nem annyira elképzelhetetlen, mint amennyire elsőnek tűnik. Hogy ne menjünk annyira vissza a távoli múltba, 2016 November 8-án este negyed kilenckor jelentették be Indiában a tévében, hogy aznap éjféltől az 500 és 1000 rúpiás bankjegyek érvényüket vesztik. Szép, ugye? A hivatalos indoklás szerint az volt ennek a célja, hogy így számolják fel azokat a vagyonokat, amik adózatlanul hevernek rejtett páncélszekrényekben. 

A filmben természetesen a mindig szivarozó, drága öltönyökben járó, és gyakran elhízott - feltehetően nyugat-bérenc - reakciós alvilági banda azonnal bevásárlásba kezd, egyre-másra kerülnek elő a fiókban rejtőzködő százforintos kötegek... Az áruházban szinte azonnal áruhiány alakul ki. Mit tesz erre a szemfüles új áruházigazgató? Most már lehet felhozni a pincéből az oda suvasztott selejt árut. A rendes dolgozókra nem lehet selejtet rásózni, de a reakciósoknak már nem bűn selejtet eladni!!!

Ha nem vesszük véresen komolyan ezt a filmet, hanem megpróbáljuk ennek az abszurd rendszernek megfelelni próbáló filmet abszurd humorként tekinteni, akkor valamennyire élvezni is lehet. Én legalábbis sokkal nézhetőbbnek tartom, mint ugyanennek a rendszernek egy sokkal merevebb termékét a Dalolva Szép az Élet-et.

Időnként előkerülnek nem teljesen odaillő dolgok, és itt nem feltétlenül a hatalmas Rákosi bronz szobrokra gondolok, hanem arra, hogy a szereplők a legváratlanabb helyzetben néha dalra fakadnak. Ami egy musicalben teljesen rendben van, de ebben a filmben - ennek jellege miatt - valahogy mindig meglepett.

A "Szabadság"-gal való köszönés továbbra is meghökkent, ha jól tudom, ez is szigorúan az ötvenes évek jellegzetessége, a hetvenes-nyolcvanas években ilyesminek már nyomát sem tapasztaltam, mint ahogy természetesen a kommunista szentháromságból sem maradt semmi (faliképek Leninnel, Sztálinnal és Rákosival). Míg a szomszédos NDK-ban Marx, Engels és Lenin képeibe minden utcasarkon belebotlottunk, itt Magyarországon nekem nem rémlik, hogy élő vagy halott kommunisták képei a nyolcvanas években ilyen tömegesen előfordultak volna... (A Magyar Népköztársaság vörös-csillagos un. Kádár-címere viszont minden hivatalos helységben ott volt)

Ezzel elköszönünk a Rákosi-rendszer propagandafilmjeitől. Akad még néhány történelmi jellegű film a következőkben, melyek feltehetően főhőseik lázadó kiállása miatt lehettek szimpatikusak a rendszer vezetői számára, aztán szép lassan rákanyarodunk a Nagy Imre és Kádár-féle konszolidálódó szocializmusra, melyekben - ha valaki nem volt nyíltan rendszerellenes - akkor tehetséggel akár komoly alkotói szabadságot is kaphatott.