USA (MGM), 103 perc, Technicolor, angol
Rendező: Stanley Donen és Gene Kelly
Producer: Arthur Freed
A leghíresebb musical-ek közé sorolható ez a film, mely siker érzésem szerint nagyrészt a címadó dalnak köszönhető, ami tulajdonképpen háromszor is elhangzik a film folyamán, de a legemlékezetesebb ezek közül természetesen az, amikor Gene Kelly az esőben, a pocsolyákban tapicskol (oké, szteppel!). Gyerekkoromban már láttam egyszer a filmet, de annyi maradt csak meg bennem, hogy egy kissé zavaros története van, és a gonosz szőke nő végül pórul jár a kedves barna nővel szemben. Egy kicsit valóban szétesik helyenként a sztori, ennek okát én abban látom, hogy nagyrészt kész dalokat szedegettek össze a készítők, és ezekre a kész számokra kellett ráfűzni valami koherens történetet... (A Mamma Mia! esetén ez szerintem sikeresebben működött)
A Good Morning című szám például annyira nem új, hogy a Nem Gyerekjáték (1939) című musicalben Judy Garland-tól már hallhattuk. Érdekes módon ez a feldolgozás sokkal ismertebb, mint a 13 évvel korábbi eredeti.
Rá lehet fogni, hogy sikerült az innen-onnan összeszedett dalokra egy konzisztens történetet húzni, de azért nem a sztori a film erőssége...
Hát akkor mi? A tánc, és persze a zene. No meg a díszlet, ami nagyon jól mutat a vibrálóan színes képkockákon.
Tényleg lenyűgöző az a könnyedség, ahogyan Gene Kelly és filmbeli társa, jobban mondva "untermann"-ja (Donald O'Connor) táncol, mozog. Utóbbi például olyan trükkre is képes, amire azt hittem, hogy csak rajzfilmfigurák képesek. Felfut a falon... igen.. felfut, majd szaltóval talpra ér.
Debbie Reynolds is lenyűgözően táncol, pedig neki nem volt komoly táncos múltja. Kemény munka volt neki végigcsinálni a forgatást, ráadásul a rendező-főszereplő Kelly állítólag sokat bosszankodott a fiatal (19 éves) színésznő tánctudásának tökéletlenségén, ami miatt az rendszeresen különböző helyekre bujkálva sírta ki magát. Egyszer a zongora alatt találta meg sírdogálás közben őt a korszak másik nagy táncos-énekese Fred Astaire, aki épp a szomszéd helységben forgatta saját filmjét, de azért időt szakított, hogy a pityergő Reynolds-ot kicsit megvigasztalja.
Debbie Reynolds mindent beleadott ebbe a produkcióba, és ennek meg is volt az eredménye, mert egyáltalán nem lóg ki a sorból a két profi férfitáncos mellett. Ha pedig a jelenet olyan tánctudást igényelt, amit a rendelkezésre álló idő alatt egyszerűen képtelenség lett volna megszerezni, akkor abba a jelenetbe betettek egy valódi táncoslányt, Cyd Charisse-t. A 103 perces filmben Charisse összesen 5 percet látható. Mégis olyan sikert aratott, hogy ezután főszerepet is rá mertek bízni.
Ez volt számomra a legizgalmasabb táncjelenet - egy olyan balettbetét, aminek szinte semmi köze nem volt az egész filmhez, szerintem csak azért került be, mert az Egy Amerikai Párizsban című musical-ben olyan jól működött a balettbetét, hogy ide is bele akart egyet szuszakolni Kelly. Ehhez szerződtette le Cyd Charisse-t, aki Reynolds-al ellentétben képes volt egy igazán komoly, balett-tudást is igénylő táncos jelenet előadására. Grandiózus jelenet lett, a kedvencem az egész filmből.
1 hónapon keresztül gyakorolták és 2 hétig forgatták. Charisse egy Louise Brooks szerű karaktert hozott, akit a Pandora Szelencéjében láttunk még a némafilmek utolsói között...
Ami miatt igazán felejthetetlen ez az álom-balett jelenet, az a tánc ezzel a grandiózus fátyollal. Giccses vagy nem... micsoda fantasztikusan kreatív ötlet, te Atyaúristen...
Azért valami történetecske mégiscsak van ebben a filmben. 1927-ben vagyunk, Gene Kelly karaktere a Monumental Pictures nevű kitalált Hollywood-i stúdió legnagyobb férfi sztárja, oldalán Linával, a Jean Hagen által játszott szőke bombázóval. Épp egy kosztűmös némafilmet forgatnak, amikor érkezik a hír a Jazzénekes váratlan sikeréről. Emlékeztetőül: a Jazzénekes volt az első olyan hangosfilm részeket tartalmazó mozifilm, amely hangos sikert aratott. Filmünkben kicsit túldramatizálják a helyzetet, mert az említett hír hallatán azonnal hazaküldenek mindenkit a forgatásról, és azonnal csődöt vizionálnak, mondván a következő héttől senki nem lesz majd kiváncsi egy némafilmre. A valóságban persze évek kellettek ahhoz, hogy a hangosfilmek teljesen kiszorítsák a némafilmeket. Itt azonban felpörögnek az események. Azonnal átalakítják a filmet musicallé. Egy a bökkenő... A némafilmes sztár Linának rettenetes, érdesen sipítozó hangja van. Kizárt, hogy hangosfilmben el lehessen adni...
A probléma megoldása persze kézenfekvő: A Reynolds által játszott táncoslány, Kathy gyönyörű hangjával szinkronizálja Linát, majd végül természetesen a kibírhatatlan szőke díva elnyeri méltó büntetését, mert lelepleződik, és a bájos táncoslány elnyeri jutalmát, a közönség azonnal beleszeret és ő lesz a stúdió új sztárja...
Szegény Jean Hagen nagyon hálátlan szerepet kapott, szerencsétlen karaktere és sipítozása miatt inkább tekinthető valamilyen félreszabott paródiának ez a szerep. Holott a valóság nem is állhatna távolabb ettől. Ugyanis azokban a jelenetekben, ahol a sztori szerint Debbie Reynolds szinkronizálja Hagen jeleneteit, és ő is énekel helyette, nos ott igazából Hagen maga énekelt, mert valójában sokkal szebb és kellemesebb hangja volt, mint Reynolds-nak.
Bármennyire is próbáltam befogadni a filmet, nem sikerült igazán közel kerülnöm hozzá. Látok benne helyenként momentumokat, amik valóban káprázatosak (lásd mondjuk a fáytol-táncot, és persze a címadó dal jelenete is remek) összességében nem tudok rajongani érte. Ez a Broadway-stílus sajátosan túlzó manírjaival valahogy nagyon távol áll tőlem...
USA (MGM), 98 perc, Technicolor, angol
