USA (MGM), 110 perc, ff. angol

Rendező: Ernst Lubitch

Producer: Ernst Lubitch

Garbo nevet! (Garbo laughs) - így hirdették ezt a filmet, ahogy ez a film plakátján is látható. Állítólag ez először fordult elő Garbo-val a vásznon. Nem láttam az összes filmjét, de az igaz, hogy Garbo-ra inkább a mimika szinte teljes hiánya volt jellemző, így nem csoda, hogy élete első vígjátékánál a marketing egyik fontos eleme volt Garbo nevetésének hangsúlyozása.

Ez volt az utolsó esélyem, hogy megkedveljem Garbo-t. Készült még ugyan egy utolsó filmje, a Két Arcú Nő (Two-Faced Woman) George Cukor rendezésében, de az nincs rajta a listán. A kritikusok többsége olyan lesújtó véleménnyel volt arról a filmről (ellentétben ezzel a Ninocskával), hogy sokan úgy tudták, hogy ezeknek a kritikáknak a hatására nem készített több filmet, és vonult vissza teljesen a nyilvánosságtól Garbo élete hátralevő 50 évében. Ami róla fellelhető képi anyag maradt ezekből a "nyugdíjas" évtizedekből, az gyakorlatilag néhány lesi-fotó, melyet New York-i sétái során készítettek róla. 

Még mielőtt rátérnék Ninocskára, Garbo utolsó sikeres filmjére, érdemes megcáfolni a fenti tévedést, ugyanis nem egészen önszántából hagyta abba a filmezést. Garbo amerikai filmjei ugyanis az USÁ-ban soha nem voltak igazán sikeresek. A stúdiók mégis jó pénzeket kaszáltak rajtuk az európai forgalmazással. 1939-ben viszont kitört a második világháború, így az európai forgalmazás összeomlott, Garbo említett filmje pedig az amerikai forgalmazással önmagában már nem volt nyereséges. Így az MGM-el közös megegyezéssel fölbontották szerződésüket. Gyenge cáfolatnak tűnik azonban a háborúra fogni Garbo karrierjének végső megfeneklését. Az igazság az, hogy Garbo készült a nagy comeback-re. 1948-ban leszerződött a Krisztina Királynő című kimondottan sikeres Garbo film rendezőjével, Walter Wangerrel egy újabb filmre, mely egy Balzac regény alapján készült volna. Még próbafelvételeket is készítettek, melyek azután elvesztek és csak 1990-ben kerültek elő újra. A poszt végén látható ebből egy kétperces részlet. Ami engem már-már sokkolt: Tíz évvel a Ninocska után készültek, és Garbo szebb rajta, mint bármelyik filmjében, amit eddig tőle láttam. (Olyan Garbo rajongónak, aki eddig nem látta volna, kötelező anyag, mert egy olyan oldalát lehet látni, ami a többi filmjében rejtve maradt)

1949-ben Garbo már megtanulta a szerepet és Rómába utazott elkezdeni a forgatást, mely végül anyagi nehézségek miatt meghiúsult. Az, hogy az ő neve 1949-ben már nem volt elég ahhoz, hogy összejöjjön a szükséges pénz egy film leforgatásához, nos ez késztette arra Garbot, hogy hátat fordítson a kamerák világának. Tévedés tehát Cukor-t hibáztatni amiatt a balul sikerült 1942-es filmje miatt. Nem az - legalábbis nem önmagában az - vetett véget Garbo karrierének. 

Szóval lássuk Ninocskát: Nagyon jó a film humora. Mondjuk Lubitsch többek között emiatt volt sikeres: viccesen romantikus filmeket tudott csinálni... olyan Lubitsch-osakat. El is nevezték "Lubitsch touch"-nak azt a kis pluszt, amit nehéz lenne megfogalmazni, hogy mi volt, ami miatt a filmjei különböztek minden más vígjátéktól. A lista előző filmjénél (Gunga Din) panaszkodtam, hogy egyáltalán nem jött át a film humora. Nos, a Ninocskánál nem volt ilyen hiányérzetem. Sokszor, és hangosan tört ki belőlem a nevetés a film során. Néha a legváratlanabb szituációkban jöttek elképesztően jó poénok. A viccek leggyakoribb célpontja persze a szovjet kommunista rendszer volt. 

Meglepett, hogy milyen jól informált volt Amerika a szovjet diktatúra sötét módszereivel kapcsolatban. Enélkül a poénok egy része (pl. Szibériai büntetőtáborra való utalgatás) nem lett volna érthető az akkori közönség számára. A filmben gyakorlatilag hülyét csinálnak az oroszokból (szovjetekből), nem csoda, ha amott azonnal tiltólistára került a film. Először 2007-ben mutatták be Oroszországban.

Történetünk nagyrészt az 1920-as évek Párizsában játszódik (a film utolsó 20 perce a Szovjetunióban). Három szovjet ügynök Párizsban megpróbál eladni egy rettenetesen drága ékszert, mely egykoron Péter cár feleségének tulajdonában állt. Ezzel próbálnak pénzt fecskendezni a szegénységtől szenvedő kommunista állam kasszájába. A titkos műveletet azonban megakadályozza az ékszer törvényes örököseként fellépő Párizsban élő emigráns orosz nagyhercegnő. A három ügynök egyébként is inkább jól érzi magát a "kapitalista fertőben", annyira nem erőltetik az üzlet tető alá hozását. Az otthoniak - látva a hármak szerencsétlenkedését - odaküldik "atomfegyverüket" Ninocskát (Garbo). A hideg, teljesen érzelemmentes antinő magában hordoz mindent, ami alkalmassá teszi bármilyen diktatúra női tisztjének eljátszására. Talán a B-filmes Ilsa, a náci szadista SS-tisztnőt is róla mintázták. Eleinte ez a karakter persze remek humorforrás, a későbbiekben azonban megtörténik az, ami eddig soha: Garbo nevet, majd érzelmeket mutat! Szerelmes lesz. Meglepetésre felolvad a jégcsap.

A romantikában jó partner Melvyn Douglas (fenti három kép), aki hibátlanul hozza a 34 éves Garbohoz korban passzoló amorózót, aki mellesleg véletlenül épp az ellenérdekelt fél (az örökösnő) ügyvédje. Érdemes még megemlíteni, hogy a leginkább Drakulaként elhíresült Lugosi Béla (alábbi képen) is kapott egy nyúlfarknyi mellékszerepet.

Lobbikártyák következnek, majd a poszt elején beígért 1949-es próbafelvételek:

USA (MGM), 109 perc, ff. angol

Rendező: George Cukor

Producer: David Lewis, Bernard H. Hyman

"A pezsgő párizsi félvilágban (sic!) a nap férfiúi megtalálják a pillanat lányait a megfelelő színházakban, bálokon és játéktermekben, ahol kötelező volt a diszkréció, de a romantika volt mindenekelőtt."

Micsoda kifejezés: félvilág. A Kaméliás Hölgy írójának, ifjabb Alexandre Dumas nyelvi leleménye, franciául demimonde. 

Az ifjabb Dumas egyébként önéletrajzi ihletésből írta regényét a "Kaméliás Hölgy"-ről, melyet később színpadra is adaptált, amivel a regénynél is nagyobb sikert aratott. A lánc itt nem ér véget, hiszen a történetet Verdi Traviátá-ja is feldolgozza, majd végül eme film - Greta Garbo-val a főszerepben - tette fel a sorra a koronát.

Na de ki is volt ez a kaméliás hölgy, aki akkora hatással volt az ifjabb Dumas-ra (és még sokakra), hogy regényt írt róla? 

Marie Duplessis az 1840-es évek Párizsának egyik félvilági nője volt, azaz férfiak kegyeinek kereséséből élt, (volt már dolga a fél világgal), bátran mondhatjuk, hogy kurtizán volt, és imádták a férfiak. Ő is a férfiakat. "Magas volt, nagyon karcsú, fekete hajú, az arca rózsás, fehér." -írta róla Dumas. Az ismerkedés elfogadott helyszínei ekkoriban a bevezetőben is említett társasági helyek voltak. Dumas egy színházban pillantotta meg a gyönyörű fiatal Marie-t, aki azonnal megtetszett neki, és mint kiderült, a vonzalom kölcsönös volt, annak ellenére, hogy Dumas nem tartozott a gazdag úri társasághoz, akik általában alappal tarthattak igényt az ekkor 20 éves Duplessis kisasszony figyelmére. Akinek a kedvenc virága egyébként a kamélia volt. A hölgy ekkor már beteg volt, valamilyen tüdőbetegségben szenvedett. Rendszeresen vért köhögött fel.

Viszonylag rövid, de viharos szerelem után Dumas megértette, hogy kellő anyagi tőke hiányában nem lehet csak az övé a lány, ezért szakított vele. Marie ezután többek között Liszt Ferenccel is kapcsolatba került, majd nem sokkal később belehalt betegségébe. 

A regény, és vele együtt a film - mint említettem - önéletrajzi ihletésű, de azért jó író módjára idealizálja a történetet. A hősnő itt képes lemondani a gazdag szeretők pénzéről, a jómódról és a csillogásról. Feleségül menne kevésbé módos szerelméhez, ám annak apja rábeszéli, hogy a fiú érdekében rovott múltjával inkább ne szennyezze be annak életét. Ezért a kérést elfogadva, a fiú érdekében eljátssza, hogy már nem is szereti. Szakítanak. És végül csak betegsége véső stádiumában, halálos ágyán lesznek újra, utoljára egymáséi. 

Az Illés-Metro örök ellentéthez hasonló Greta Garbo - Marlene Dietrich párhuzamnál én határozottan Dietrich párti vagyok. Míg a fiatal Dietrich maga a szenvedély, addig én Garbo-t sem különösebben szépnek, sem különösebben izgalmasnak nem tartom. Harmincévesen - úgy, hogy valójában szerintem inkább néz ki negyvennek - szerintem kicsit idős is a húszas éveinek elején járó szerep eljátszásához. Ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy a záró jelenetnél nem kerültem hatása alá. Ütött bizony a befejezés rendesen...

USA (MGM), 99 perc, ff. angol

Rendező: Rouben Mamoulian

Producer: Walter Wanger

Testhez álló szerepet kap Greta Garbo ebben a filmben, több hasonlóság is felfedezhető az uralkodó és az őt alakító színésznő között.

Mindketten svédek voltak és egyformán szerették a nőket. Mindketten egy másik nő iránti beteljesületlen szerelemmel élték le életüket.  És kettejük életében egy harmadik párhuzam is található: Mindketten a csúcson, önként hagyták abba. Krisztina királynő a trónról mondott le, Garbo pedig a színészettől vonult vissza nagyon fiatalon, 36 évesen. 

A harmincéves háborúban járunk (1632-ben), amikor a lützeni csatában a svédek leverik ugyan a Habsburg csapatot, de a harcban elesik II. Gusztáv Adolf svéd uralkodó. Utódja lánya, a még gyermek Krisztina lesz, akinek fiatal felnőtt koráról szól a film.

Mint ahogy a legtöbb amerikai történelmi film esetén az lenni szokott, a forgatókönyvben a valóság csak laza iránymutató szerepet kapott.

A filmben Krisztina királynő rendszeresen férfi ruhában jár, és próbálják eljátszani azt, hogy ilyenkor mindenki férfinak nézi. Ez azonban meglehetősen hiteltelen marad, hiszen a valódi királynőtől eltérően - aki kifejezetten csúnyácska volt - Garbót nem könnyű, sőt megkockáztatom, lehetetlen férfinak nézni, öltözzön bárhogyan is. 

- Felséged nem halhat meg vénlányként!

- Távol áll ez tőlem! Én agglegényként fogok meghalni!

Bár végül a filmbeli Krisztina királynő halálosan beleszeret egy férfiba, a valóságban az uralkodónőnek semmilyen férfival nem volt testi kapcsolata a krónikák beszámolója szerint. A film készítői ezt azonban nem merték bevállalni (1933-at írunk!), és valószínűleg még a pre-code időszak lazább szabályozásán sem tudott volna átmenni, ha ragaszkodnak a teljes igazságoz. Azért a nők iránti vonzalma érintőlegesen, egy mellékszálon így is említésre került, és még ez is felettébb bevállalós.

Fentem a fogam erre a filmre, leginkább Garbo miatt, hiszen ki ne hallott volna a csodálatos Greta Garboról?! Az elragadtató Marlene Dietrich után kíváncsi voltam, hogy a szintén Európából jött kortársa is ugyanannyira meg tud-e fogni? Egyelőre nem, de van még rá esélye, hisz több filmje is van még a listán.

De ha már Dietrich szóba került (persze direkt hoztam szóba), akkor talán érdemes elmondani, hogy ők ketten halálosan gyűlölték egymást. Nem amolyan rivális színésznők közötti ellenségeskedésről van szó, hanem igazi női gyűlöletről.

Garbonak és Dietrichnek ugyanis 1925-ben Berlinben volt egymással egy néhány hetes futó "viszonya". Nem tudni pontosan, hogy miért és hogyan lett ennek vége, csak annyit lehet sejteni, hogy Marlene valamivel a végletekig alázta Gretát. De annyira, hogy Amerikában egyikük társaságában sem lehetett kiejteni a másik nevét. És ez azért okozhatott nagy fejtörést minden fél részéről, mert bizony sok mindenkin "osztoztak" életük során. Mercedes de Acosta írónő, Dolores del Rio színésznő, és jelen film egyik fontos szereplője John Gilbert csak néhány név aki hosszabb-rövidebb időre romantikus kapcsolatba került mindkettejükkel. Dietrich 20 évvel viharos viszonyuk után megpróbálta rendezni kapcsolatukat, de egy hűvös beszélgetésnél többet nem sikerült kihoznia a dologból.

A nagy stúdiók közül az MGM kiemelkedett azzal, hogy filmjei jellemzően a többiekénél is nagyobb költségvetéssel, látványos díszlettekkel készültek. Persze hol van már az 1915-ös Intolerance minden képzeletet felülmúló grandiózus díszlete, de mint minden történelmi filmhez, ehhez is szükség volt jó néhány korabeli helyszín felépítésére. 

Zárásul néhány korabeli film-plakát különböző országokból, és persze az elmaradhatatlan Lobby kártya sorozat: