USA (Orion-Nova Productions), 96 perc, ff., angol
Rendező: Sidney Lumet
Producer: Henry Fonda és Reginald Rose
Elképesztően jó cím ez a Tizenkét Dühös Ember... még akkor is, ha valójában a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb tizenegy dühös embert találunk az esküdtek tárgyalótermében a film során.
A Henry Fonda által alakított esküdt ugyanis egy másodpercre sem veszíti el higgadt nyugalmát. Maga Fonda talált rá egyébként a film alapjául szolgáló 1954-es - Reginald Rose által írt - tévéjátékra, melynek forgatókönyve nagyjából megegyezik ezzel a változattal.
Ők ketten - Fonda és Rose - közös céget alapítva producerként, saját pénzüket is befektetve vettek részt ennek a filmnek a létrehozásában. A forgalmazást azonban már a United Artist végezte, Fonda szerint nem megfelelően, és lehet, hogy valóban ez volt az oka annak, hogy - bár a kritikusok nagyon jókat írtak a filmről - a mozipénztáraknál ennek nem nagyon látszott a gyümölcse. Csak évekkel később, amikor a televíziók elkezdték vetíteni, akkor alakult ki egyfajta megkésett kultusza a filmnek.
Az amerikai büntetőjog sajátosságai miatt az ottani bűnügyi perek gyakran válnak Hollywoodi filmek témájává. Mivel a vádlott bűnösségéről egy laikusokból, azaz jogilag teljesen képzetlen, véletlenszerűen kiválasztott emberekből áll, a vádat képviselő ügyész és a vádlottat védő ügyvéd is gyakran teátrális, a hétköznapi embert meggyőzni próbáló előadásmóddal, taktikai húzásokkal operál, ami látványos jelenetek alapja lehet.
Nos ebben a filmben alig néhány percet látunk a tárgyalóteremben, épp csak azt, amikor a bíró felkéri az esküdteket, hogy hozzák meg döntésüket egy gyilkossági üggyel kapcsolatban. A büntetési tétel világos, nem lehet más, csak halálbüntetés. Ami egyedül kérdéses, az az, hogy a vádlott bűnös-e vagy ártatlan. Ezzel kapcsolatos döntésükre kéri fel a bíró az esküdteket. A döntéshez a tizenkét embernek félre kell vonulnia az esküdti különterembe, ahol addig tanácskoznak, amíg meg nem hozzák egyhangú döntésüket.
És mi tulajdonképpen itt csatlakozunk be igazán az ügy teljes feltárásába. Mi nem voltunk ott a tárgyaláson, csak azt tudjuk, hogy a vád szerint egy fiú megölte az apját. Hogy pontosan mi történt - illetve, hogy mi történhetett - azt az esküdtek vitájából tudjuk csak meg pontosan.
Az ügy látszólag teljesen egyértelmű. Több tanú is állítja, hogy hallotta a fiút hangosan veszekedni apjával, majd látták ahogy egy rugós tőrrel leszúrja. A fiú nem tett beismerő vallomást, de borítékolható, hogy az esküdtek könnyen közös nevezőre jutnak. Rutinszerű döntéshozatalnak tűnik az egész. Egyhangú döntésre van szükség, nem lehet ellenszavazat. Ha nincs összhang, új esküdtekre és új tárgyalás kiírása következne.
Egyvalaki van, aki ellentmond a többieknek. A 8-as számú esküdt. (Henry Fonda)
És ahogy a 8-as esküdt sorra veszi az általa ellentmondásosnak ítélt részleteket, szép lassan, minden újraszámolásnál egyre többen szavaznak a fiú bűnössége ellen. Mert bizony ahogy az ügyész által feltárt tanúvallomásokat és bizonyítékokat összevetik, úgy a fiú bűnössége egyre inkább megkérdőjeleződik...
Fonda alakjának ellenpólusát, a fiút elítélő - egyre fogyatkozó - csoport szószólóját Lee J. Cobb játssza Fonda mellé illő zsenialitással. Lehengerlő alakja pitbullként lendül újra és újra támadásba.
Míg kezdetben e elsősorban felső perspektívából fotózott totál képekkel operál a rendező (Sidney Lumet), ahogy telik az idő, egyre nagyobb jelentőséget kap a bezártság miatt egyre csak szűkülő tér, és a kánikulától izzasztóan meleg tárgyaló okozta feszültség. Szinte valószínűtlen mértékben csurog az izzadtság az esküdtek nagy részén. Egyre közelebbi képeket kapunk, a film vége felé már olyan közeliket, hogy sokszor csak egy esküdtnek az arca látszik.
A film egyik érdekes húzása, hogy - bár az esküdtek végül döntést tudnak hozni - sosem tudjuk meg, hogy a fiú valójában bűnös volt-e. Nemcsak, hogy ezt nem tudjuk meg, de magát az ítélethirdetést sem látjuk, csak azt, ahogy az esküdtek (ki ilyen, ki olyan hangulatban) kiballagnak a bíróság épületéből...
Ez a film azon ritka művek egyike ahol előbb volt a filmes változat, és ebből készítettek sokszor színdarabot. Erre ugyanis tökéletesen alkalmas ez a film. A szinte egyetlen térben játszódó cselekmény tipikus kamara előadásnak való anyag. Én a Nemzetiben láttam egy igen jó előadást a 2010-es évek elején olyan nevekkel, mint Kulka, Sinkó, Blaskó, Bodrogi, Stohl, Szarvas József ... stb... te Atyaúristen, micsoda nevek kerültek itt egy színpadra...