Szovjetunió (MOSZFILM), (100 perc/86 perc), ff./színes, orosz

Rendező: Szergej Eisenstein

Producer: Szergej Eisenstein

Eisensteinnel az 1927-es Október című filmje kapcsán foglalkoztam utoljára. A Patyomkin miatt világszerte elismerték tehetségét. Az Október is sikert aratott világszerte, kivéve otthon a Szovjetunióban. Sem a szakma sem a közönség nem igazán lelkesedett a filmért. Talán ennek is szerepe volt abban, hogy az elkövetkező években nem sokat volt otthon.

Először 1928-ban Nyugat-Európában turnézott, ahol legfőképpen a hangosfilmre való átállást tanulmányozta. 1930-ban az USA-ba utazott, ahol a Paramount szeretett volna filmet csinálni vele, de nagyon gyorsan kiderült, hogy nem fognak közös nevezőre jutni, így a projekt viszonylag hamar zátonyra futott. Az Eisensteinhez hasonlóan baloldali beállítottságú Chaplinnel sok időt töltött ez alatt az idő alatt. Chaplin bemutatta Eisensteint egy befektetőnek, aki felajánlotta a szovjet rendezőnek egy Mexikóban készítendő film finanszírozását, melyet az örömmel elfogadott.

Egy nagyjából 60 perc hosszú, szigorúan politikamentes, Mexikó hagyományait, lakóit és múltját bemutató filmről volt szó eredetileg, mely a 3-4 hónaposra tervezett forgatási időszaka és készre vágása után a finanszírozó tulajdonát képezte volna, de a Szovjetunió ingyenesen megkapta volna belföldi vetítésekre. ¡Que Viva Mexico! lett volna a film címe, ha elkészül. Sok anyagot forgatott, de még nem volt kész, amikor Sztálin táviratban jelezte, hogy aggódik, nem vált-e disszidenssé. Egy ilyen távirat Sztálintól felért egy hazaszólító paranccsal. A hirtelen távozás közben a mecénással is sikerült összeveszni. Így Eisenstein végül le sem tudott forgatni mindent, ráadásul a szerződésnek megfelelően az anyag az USA-ban maradt a befektetőnél, amin így otthon sem tudott már dolgozni. 1979-ben Alexandrov, Eisenstein egyik legközelebbi munkatársa elkészített a rendelkezésre álló anyagból egy olyan filmet, ami szerinte a legközelebb állt ahhoz, amit Eisenstein elképzelt.

Eisenstein otthon sem találta nagyon a helyét. Kollégái gyanakodva figyelték a többéves nyugati tartózkodás miatt. Kapott egy filmes megbízást, aminek forgatását végül leállította a szovjet filmipar akkori vezetője, mert Eisenstein egyeztetés nélkül túlköltekezett, nem tartotta be a megbeszélt határidőket. Sztálin valószínűleg nagyon szerethette Eisensteint, mert a fiaskóval a filmes vezetőt hibáztatta, - nem kontrollálta megfelelően a rendezőt - ezért őt letartóztatták és hazaárulás vádjával kivégezték. Eisenstein már legalább másodszor úszta meg szerencsésen a halálos ítéletet, melyet nem volt túl nehéz behúzni Sztálin környezetében.

Kivégzés helyett hamarosan (1938-ban) újabb sanszot kapott, A Jégmezők Lovagjá-t készíthette el, amivel végre ismét nagy sikert aratott részben erős németellenessége miatt. Ez volt egyébként az első elkészült hangosfilmje. Üröm volt az örömben, hogy nem sokkal a bemutató után a szovjetek összeborultak a nácikkal a Molotov-Ribbentrop paktummal szentesítve. Eisensteinnek itt is szerencséje volt, mert a megváltozott hangulatban nem végezték ki a korábban agyondicsért filmért, csupán annyi történt, hogy betiltották azt. Egészen addig, amíg a nácik meg nem támadták a Szovjetuniót. Utána megint lehetett vetíteni, és Sztálin-díjat is kapott érte. Így mentek a dolgok akkoriban... És most már végre rákanyarodok a poszt témáját adó filmre...

Sztálin tekerni kívánt egyet a komcsi marketing gépezeten. Korábbi idolja (I. Péter cár) helyett Rettegett Ivánban látta meg az új példaképet, és róla szeretett volna filmet csináltatni. Ennek elkészítésével is Eisensteint bízta meg. (Azért figyelemreméltó, hogy a komcsi fővezér rendre a cárok között találta meg kedvenceit)

Három részesre tervezték a projektet, amiből két rész valósult csak meg. Hogy miért csak kettő, arra mindjárt visszatérek.

Az első részben Ivánt orosz cárrá koronázzák, majd feleségül veszi a Romanov Anasztáziát. Legyőzi a Kazáni Kánt, aki tőrt küldött neki, hogy azzal ölje meg magát. Végül valaki megmérgezi feleségét. Összességében egy diadalmas, Sztálinnak tetsző hős, diktatórikus vezető képét mutatja a film. 

Mintha visszamentünk volna az időben vagy 30 évet. A smink, a jelmezek, a mozdulatok, és a színészek gesztikulációi mind-mind a korai némafilmekre emlékeztetnek. A díszletek leginkább a német expresszionista filmek hangulatát idézik. Mintha egy némafilmet néznénk, szinte furcsán hat, hogy halljuk a színészek hangját. A film jenéjét egyébként Prokofjev szerezte.

Érdekes megfigyelni Iván átalakulását. A koronázás pillanatában még hétköznapi embernek néz ki, de ahogy a személyisége átalakul, külseje úgy válik karikatúraszerű baljós alakká. Ezt a külsőt egyébként Eisenstein rajzolta meg, és szinte félelmetes, hogy a megvalósult karakter mennyire közel áll a rendező által megálmodott külsőhöz.

Nagyon lassan csordogál a történet, és minden nagyon színpadias. Mint láthattuk, Sztálinnál nem lehetett biztosra menni, de ezúttal az első résszel sikerült Eisensteinnek betalálnia. 1946 Január 26-án megkapta a lehető legnagyobb kitüntetést, a Sztálin-díjat. Ekkor már a második rész befejezésén dolgozott. Valamit sejthetett előre, mert naplójában írja is, hogy "kerülőúton elkövetett öngyilkosságra" készül. Majdnem sikerül is, Februárban infarktussal kórházba kerül, épp, hogy be tudja fejezni a vágást. Március 2-án bemutatják az elkészült filmet Sztálinéknak. A vetítés végén a csalódott diktátor így fordult kedvenc csatlósához, Berijához:

Ez nem film, hanem valami rémálom...Iván itt akaratgyenge, képlékeny jellemű, mint egy Hamlet...

És nem csak ebben különbözik a két rész. (Számomra egyébként a második rész sokkal nézhetőbb, érdekesebb volt.) 

A képi világ már-már extrém módon képregényszerű, néha dalra fakadnak vagy táncrolni kezdenek a szereplők. Sőt, a fekete-fehér film a vége felé érdekes árnyalatú színesre vált. Míg az USA-ban már szép számmal készültek ekkoriban Technicolor filmek, a ruszkik még nem álltak ilyen jól. A második rész forgatása alatt zsákmányoltak a németektől egy nagy készlet korai színes (AGFA) film-nyersanyagot. Bi-color film volt. Piros és zöld színei voltak csak, a kék teljesen hiányzik. Talán pont emiatt jól belesimulnak a fekete-fehér részekbe ezek a különleges tónusú színes részek. Mindazonáltal a legnagyobb különbség az volt, hogy míg az első részben egy céltudatos, karizmatikus vezetőt láttunk, addig ebben a második részben már egy tépelődő, bizonytalan, zavaros ember van előttünk, sőt bizonyos jelenetekben még váratlan, homoszexualitást sugalló gesztusokat is látunk tőle.  (Érzelmesen, hosszasan simogatja férfiak fejét.) Valószínűleg ez sem nagyon tetszett a nagyvezérnek.

Ez a második rész főként az ellenségekkel való teljes leszámolásról szól. Több helyen olvasható, hogy a film betiltásának az volt az oka, hogy Sztálin rossz néven vette az ő leszámolásaival való párhuzamot. Ebben a párhuzamban egyébként lehetett is valami, mivel a film egyik szereplője szerint Eisenstein azt mondta neki, hogy "Látod, Sztálin sokkal több embert pusztított el, mégsem bánta meg bűneit. Nézze csak meg ezt a filmet, - akkor talán ő is vezekelni akar " - vajon komolyan gondolhatta, hogy egy Sztálin kaliberű bomlott elmét majd pont az ő filmje tesz helyre? 

Mindenesetre én nem hinném, hogy Sztálin magára ismert volna, illetve ha igen, akkor sem vette ezt olyan kritikának, ahogy ezt leegyszerűsítve látják. Eisensteint ugyanis ezúttal sem tartóztatták le, holott ehhez nem is kellett akkoriban különösebb indok. Eisenstein mentorát és példaképét a színházi rendező Meyerholdot nem tudni miért, de kémkedés ürügyén néhány évvel azelőtt kivégezték, előtte hónapokig kínozták, feleségét otthonában halálra késelték. Szóval, ha Sztálin személyes kritikának vette volna ezt a második részt, akkor feltehetően nem ül le Eisensteinnel 1947 Február 24-én, hogy beszélgessenek arról, hogyan lehetne úgy átdolgozni a filmet, hogy az elfogadható legyen Sztálin számára, ahogy már a nyilvánosság előtt is be lehet majd mutatni.  Ezért gondolom, hogy Sztálinnak az volt a fő problémája a filmmel, hogy Iván itt már messze nem az a 'szuperhős' volt, akinek ő látni akarta, hanem egy tépelődő, zavarodott alak. Eisenstein azonban  már nem nagyon foglalkozott a filmmel, és egy év múlva meg is halt. 

Csak évekkel Sztálin és Eisenstein halála után, 1958-ban mutatták be ezt a második részt. 

Szovjetunió (SZOVKINO), 93 perc, ff. néma

Rendező: Szergej Eisenstein, Grigorij Alexandrov

Eisenstein előző, Patyomkin Páncélos c. filmje az 1905-ös sikertelen orosz forradalom 20. évfordulójára készült. Jelen film pedig a sikeres "Nagy Októberi Szocialista Forradalom" 10. évfordulójára került közönség elé, és annak az eseményeit meséli el. Eisenstein tehát feltehetően nem érzett túl erős késztetést a propaganda-filmektől való eltávolodásra.

Pedig a Szovjetunióban ekkor már nagyjából kezdett láthatóvá válni, hogy nem úgy alakulnak a dolgok ahogy a lelkes forradalmárok azt elképzelték. Lenin meghalt 1924-ben, Sztálin ügyesen lavírozva ekkor már nagyrészt totális uralomra tört. Legnagyobb ellenfelét Trockij-t a film bemutatásának hónapjában száműzi a közép-ázsiai Alma-Atába, majd egy év múlva az országot is el kell hagynia. Furcsa ez a galamblelkűség Sztálintól, később ok nélkül is kivégeztetett bárkit, akire gyanakodott, sőt, idővel a kivégzőkből is kivégzettek váltak (ld. Jezsov). Mindenesetre Trockij még különböző országokban írogathatta Sztálin ellenes írásait, mígnem 1940-ben egy spanyol komcsi egy jégcsákánnyal végzett vele Mexikóban.

Az Októberrel kapcsolatban ennek annyi jelentősége van, hogy Trockij a film készítése alatt került végleg perifériára, emiatt kicsit újra kellett vágni, hiszen a korábbi vezető ideológus viszonylag sokat szerepelt az eredeti verzióban. Az ő jeleneteinek nagy részét tehát ki kellett dobni a végső változatból. Állítólag ezzel fél órával rövidült a film.

Ettől függetlenül sem a közönség, sem a "Párt" nem lelkesedett különösebben a filmért. (Ellentétben a Patyomkinnal)

A Sztrájknál még újszerű és izgalmas volt Eisenstein különleges stílusa. A Patyomkin leginkább a nagyon ütős lépcsős jelenet miatt volt rám erős hatással. Az Októbernek van egy erős jelenete az elején, amikor a bolsevik puccskísérletet leveri az ideiglenes kormány. Jellegében hasonló a lépcsős jelenethez, itt is a lázadó nép eltiprása kerül ábrázolásra: ahogy a hidakat nyitják fel, a szétvert tömeg hídon maradt sérültjei és halottai zuhannak a mélybe. Ezen túl nagy odafigyelést igényel - és az események pontos ismeretét - hogy egyáltalán megértsük, mikor mi történik. Gyanítom, hogy a Trockij miatti rövidítés sem tett jót a filmek. Lenin végrendeletében megpróbált fellépni Sztálin ellen, lehet, hogy emiatt szerepel ő is nagyon keveset.

A filmet ezúttal Eisenstein nem egyedül rendezte. Alexandov-val már dolgozott együtt a Sztrájk megírásakor, majd Alexandrov szerepelt a Patyomkin-ban, ezúttal pedig társrendezőként működött közre. 

Szovjetunió (GOSKINO), 72 perc, néma, ff.

Rendező: Szergej Eisenstein

A Sztrájk c. film megmutatta, hogy Eisenstein különleges esztétikai érzékkel rendelkezett. Kamerabeállításai, vágásai az akkori legjobbak közé sorolják. Ilyenkor gondolkozik el az ember, hogy ha mondjuk az USA-ban született volna, akkor nem propagandafilmekkel foglalkozott volna, hanem feltehetően remek közönségfilmeket bíztak volna rá. Ez majdnem összejött neki, de erre majd visszatérünk.

Megtörtént eseményeket dolgoz fel a film, persze a propagandista szája íze szerint.

1905. június, Odessa közelében a Fekete-tengeren: A Patyomkin hadihajó legénysége fellázad a tisztek ellen. Nem voltak hajlandóak megenni a férgekkel teli rohadt húsból főzött borscs levest. Ez komoly, nem vicc!

Ebből kerekedett az egész. Ahhoz, hogy ezek a finnyás matrózok hőssé váljanak, kellett persze egy "remek" másodtiszt, aki ezt az ellenállást megtorolandó felsorakoztatta a renitenseket, és büntetésül lövetésre készült. Ezzel betelt a pohár. A legénység fellázadt, megölte a tisztek közel felét. 

Kicsit cinikus voltam az előbb, amikor a romlott ételtől való undorra fogtam a lázadás kitörését... Ekkorra már nagyon rossz volt a közhangulat, mindenhonnét jöttek a hírek zavargásokról, sztrájkokról. Valószínűleg, ha nem romlott a hús, akkor lett volna más ok az ellenállásra. Mindenesetre ez a lázadás emblematikus eseménye lett az 1905-ös orosz forradalomnak, ami az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom előfutáraként is értelmezhető.

Eisenstein előző filmjét minden nehézség nélkül tudtam esztétikai szempontból szemlélni, zárójelbe téve a propagandisztikus üzenetet.

Ennél a filmnél már bajban voltam. A film első fele - a matrózok lázadása - kimondottan idegesített. Szép, megkomponált képek voltak, jól kitalált vágások, ám ez nem tudta ellensúlyozni a tudatot, hogy mindez egy bosszantóan átlátszó manipulatív propaganda. 

Azonban a film második fele ismét nagyot ütött. Nem véletlen, hogy mindenki a lépcsős jelenetet ismeri a filmből. Abban minden benne van, amit a montázs-elméletről érdemes elmondani. Persze ott is bosszankodtam egy sort, amikor Eisenstein testi fogyatékosokkal és haldokló gyermekekkel (milyen olcsó dolog!) kíván a nézőben hatást kiváltani.

 A film egyébként nagy vonalakban nem tér el a valóságtól. Azokban a dolgokban manipulatív inkább, amikről nem írnak a történelemkönyvek. Tehát a tisztek mind ellenszenvesek, a matrózok pedig tiszta tekintetű hősök. Az Odessa-i lépcsőn történt emblematikussá vált tömegoszlatáskor pedig a rendőrök hideg kegyetlenséggel lőnek az előttük haldokló gyermekét karjában tartó anyára.

A valóság az, hogy ekkor a Japán-Orosz háború folyt, nagy orosz veszteségekkel. A hadi-tengerészek java a fronton szolgált, otthon a frissen toborzott, kevésbé alkalmas legénység és hozzájuk illően alkalmatlan tisztek gyakorlatoztak. 

Az Odessa-i "Patyomkin-lépcső" ma is szépen áll a kikötőt a belvárossal összekötve.

Azzal kezdtem ezt a posztot, hogy ha Eisenstein az USA-ba születik, akkor valószínűleg remek filmekkel ajándékozott volna meg minket ezek helyett a "komcsi" filmek helyett.

Nos... megvolt rá az esélye.

1928-1929-ben ugyanis Európát járta be, majd 1930-ban a Paramount Pictures az USA-ba hívta és szerződést ajánlott neki.  Többek között G.B. Shaw - Az ember és vitéz c. könyvének megfilmesítésében állapodtak meg. Több lehetséges filmmel kapcsolatban kezdte meg az előkészületeket, forgatókönyveket készített, azonban minden terv kútba esett. A stúdió végül kihátrált a megállapodás mögül, nem lett semmi az egészből. Eisensteinnek volt még egy próbálkozása Mexikóban, ám Sztálin hazarendelte még mielőtt az ott készülő filmet befejezhette volna.

Szovjetunió (GOSKINO), 95 perc, néma, ff.

Rendező: Szergej Eisenstein

Producer: Borisz Mikhin

A filmcímeknél (a post-ok tetején) mindig a hivatalos magyar nyelvű címet írom előre, majd zárójelbe kerül az eredeti cím. Most kerültem először az elé a dilemma elé, hogy az eredeti cím magyar (fonetikus) átírását - Sztacska -  vagy az eredeti cirill betűs változatot (Стачка) írjam-e ki? Úgy döntöttem, hogy az eredetit írom ki. Lesz néhány egzotikus ország (Japán, Izrael, India, stb...), jól fognak mutatni ezek a különleges betűk a post-ok tetején...

Szovjetunió, 1924 ... Ez év Januárjában halt meg Lenin. Sztálin már első titkár. Lenin végrendeletében figyelmeztette a pártot, hogy Sztálintól meg kellene szabadulni, de Sztálin maradt... még jó sokáig...

Ekkor - és még egy jó fél évszázadon keresztül - filmet csak párttámogatással lehetett csinálni. Ami meglepő, hogy a - pártállamok esetén gyakori kontraszelekció ellenére - egy olyan rendező filmjéről beszélünk - Eisenstein - aki szerintem az egyik legtehetségesebb volt  a listán eddig megtekintett filmek készítői közül. Zárójelben jegyzem meg, hogy a filmgyártásban - legalábbis a legfelső szinten - nálunk sem alakult ki kifejezett kontraszelekció, többnyire azok csináltak filmeket, akiknek volt is tehetségük hozzá. Aczél elvtárs, aki állítólag kifejezetten művelt ember volt, jó szemmel látta meg a tehetséget a művészekben.

Akit érdekel a filmművészet, talán már hallott Eisensteinről. De abban biztos vagyok, hogy a Patyomkin Páncélosról - Eisenstein leghíresebb filmje - és főleg annak lépcső-jelenetéről majdnem mindenki hallott. Több filmben is utalás esik a lépcsőn guruló, magára hagyott babakocsira - emlékeim szerint többek között az egyik Csupasz Pisztoly filmben is - tehát a világ rajtuk kívül eső részeiről alig tudó amerikaiaknak is mond valamit - ami igazán nagy szó egy némafilm esetén. Na de térjünk vissza Eisenstein első nagyfilmjéhez.

A Sztrájk egy 'komcsi' propagandafilm: egy munkásfelkelést és annak fegyveres leverését ábrázolja. Ebben a tekintetben, - mint általában minden politikai indíttatású alkotás - viszonylag gyorsan vált elavulttá, érdektelenné. Megjegyzem, már akkor is az volt amikor készült, hiszen ekkor már évek óta a kommunisták voltak uralmon, és az ő elnyomó uralmukat nyögték a tömegek, nem a filmben ábrázolt kapitalistákét.

Ellenben az a vágás (montázs) technika, amit Eisenstein kidolgozott, minden túlzás nélkül korszakalkotó.

montázselmélet: olyan filmértelmezési- és filmkészítési megközelítés, mely a vágást (franciául: montage) veszi alapjául.

Ha a montázselméletet olyan valakinek kellene elmagyaráznom, aki nem látta a filmet, akkor azt mondanám, hogy olyan mint egy videoklip. Helyenként nagyon pörgős, nagyon látványos, tökéletes precizitással ritmusra vágott anyag. A vágások között néha látszólag teljesen független képek - amik azonban így összevágva külön értelmet nyernek. Egyik legkézenfekvőbb példa erre a filmből: A munkások fegyverre történő leverése és egy marha vágóhídi leölése párhuzamosan vágva: rímelnek egymásra...

A listán eggyel ezelőtti Bagdadi Tolvajjal összevetve: mint tűz és víz.

Abban szinte kizárólag statikus totálok, ebben változatos, pörgősen változó - nagyon jól beállított MINDENFÉLE plán. Egész közeli szuper-plán is! Van, ahol csak a szereplő egyik szeme látható a képen. Ebben a korszakban az ilyen beállítások egyáltalán nem voltak maguktól értetődőek.

Abban egy főszereplő és néhány mellékszereplő, ebben nincs főszereplő! Vagyis a tömeg a főszereplő. Alig vannak arcok akikre emlékszem, a munkások annyira egyformák, tényleg tömeg-masszaként kerülnek ábrázolásra. Igaz, a 'népnyúzó kapitalisták', a gyártulajdonosok jellegzetesen, szinte paródiába hajlóan jelennek meg: Kövérek, nagyon kövérek, drága öltönyt hordanak, és folyton szivaroznak. 

Leginkább talán a francia impresszionizmussal lehet egy lapon említeni ezt a stílust. A Száguldó Kerék elején látott vonatszerencsétlenség volt hasonló erejű, mint ennek a filmnek a képi megoldásai.

Hozzá kell tenni, hogy az általam látott, és alul belinkelt változatban remek zene segíti a filmet - ez persze nem Eisenstein érdeme. Zene nélkül az egész nem működne ennyire. Nem találtam adatot arról, hogy vajon milyen zene támogatta ezt a filmet annak idején, de ilyen jó kísérettel működik ez a ritmikus vágástechnika igazán. Olyan erőteljes, hogy mellette a csend is egészen drámaivá válik.  Van egy közel fél perces szünet a zenében egy ponton - nem véletlenül - és ennek a csendnek az igen erőteljes drámaisága pont a remek zene ellenpólusaként valósul meg.

 YOUTUBE - Sztrájk (1924)