USA (MGM), 116 perc, Metrocolor, angol

Rendező: Vincente Minnelli

Producer: Arthur Freed

Bár ezt a musical-t csak a zeneszerző-dalszövegíró páros neve köti össze a My Fair Lady-vel, gyakorlatilag egy percre sem lehet elfelejteni, a kettő rokonságát. Meglepő módon míg a My Fair Lady-t úgy általában ismerik az emberek, a Gigi-ről még az általam megkérdezett musical-kedvelők sem feltétlenül hallottak.

Frederick Loewe zeneszerző és Alan Jay Lerner dalszöveg- és forgatókönyvíró a G.B. Shaw által írt Pymalion című színdarab alapján 1956-ban elkészítették My Fair Lady című musical-üket, mely egy Londoni virágáruslány úrinővé neveléséről szól, amit egy híres nyelvtudós professzor (Higgins) visz végbe egy fogadásnak köszönhetően. A nagy sikerű Broadway előadásból csak 1964-ben született film George Cukor rendezésében 8 Oscart elnyerve.

A Gigi című musical szintén a fent említett Loewe - Lerner szerzőpáros közös műve, viszont a My Fair Lady-vel ellentétben ez rögtön filmre készült (két évvel a My Fair Lady színházi bemutatója után), és csak a film sikere utána került színpadra. Viszont 9 Oscart nyert! Azaz eggyel többet, mint a manapság sokkal ismertebb "testvére".

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Gigi esetén a My Fair Lady Londonja helyett Párizsban vagyunk, nagyjából ugyanabban az időszakban, az 1900-as évek elején. Itt azonban nem egy virágáruslányt kell kimosdatni a koszból, hanem egy Gigi nevű úrilányból próbálnak a felmenői olyan hölgyet nevelni, aki férfiak szerelmének kihasználásával a lehető legtöbb anyagi hasznot húzza. Mindenhol, angol elemzésekben is kurtizánnak (courtesan) nevezik azt, amivé Gigi-t nevelni próbálják. Ez azonban nagyon félrevezető, mivel magyarban a kurvákat szoktuk kurtizánnak hívni, ha ezt irodalmi formában próbáljuk megtenni, azonban itt semmiképpen nem közönséges értelembe vett kéjnőnek nevelik a lányt, egész egyszerűen arra, hogy hogyan kell kihasználni a legfelső körökben forgó gazdag férfiakat.

• 
• 
• 

Ellentétben a későbbi My Fair Ladyvel, melynek Londonja teljes egészében stúdióban lett felépítve, itt a film igen nagy része Párizsban forgott, ami igen jót tett a képek hangulatának. Ha jól tudom, ez a rendezőnek, Vincente Minnelli-nek köszönhető.

Ami különösen tetszett, hogy Párizs mintha kizárólag szecessziós épületekből és belső terekből állt volna. Ami persze nem igaz, de mivel ez az egyik kedvenc stílusom, örültem, hogy a film hemzsegett ezektől.

• 
• 
• 

Az egyik leglátványosabb enteriőr a ma is létező - és igazából is erre a névre hallgató -, Párizs talán leghíresebb étterme, a Maxim's. Mely egy igazi szecessziós motívumkavalkád. Az alábbi képek mostaniak, de a filmben is nagyjából így néz ki.

• 
• 
• 

Túl nagy fantázia nem kell ahhoz, hogy kitaláljuk, a vénlányok mesterkedése, hogy Gigiből (akinek nevét egyébként franciásan "Zsizsi"-nek kell ejteni) pénzéhes férfikopasztó nőt faragjanak, nem működik tökéletesen, hiszen szinte azonnal egymásba szeretnek egy ilyen kifosztásra amúgy igen alkalmasnak tűnő férfival.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Gigi-nek egyébként van édesanyja, de őt sosem látjuk, mert annyira elfoglalt. (Egyszer halljuk énekelni egy másik szobából) Gyakorlatilag nagymamája neveli a kislányt. Nem ő a legrosszabb a családban, sőt a kedves nagyanya voltaképpen egy bűbájos úrhölgy. A nagynéni az, aki teljesen érzelemmentesen próbálja beleverni a nagylányba a férfiak megkopasztásához szükséges fortélyokat, na meg olyan tudományokat, hogy hogy lehet könnyen felbecsülni egy nyakék, vagy egy drágakő értékét...

Az egyik legérdekesebb információ, amihez eme oktatás során hozzájutottam, az egyik legnagyobb francia delikátesz, ami egyébként már évtizedek óta tiltott eledel Franciaországban, a sült kerti sármány. Ez egy verébszerű énekesmadár. (Igazi állatbarátoknak javaslom, hogy egy határozott scrollozással lendüljenek túl a következő két bekezdésen, és az alattuk látható képen is)

Ezt a madarat jobb esetben teljesen sötét zárkába zárják, rosszabb esetben megvakítják, ez esetben nincs szükség elsötétítésre. A madár így egy helyben gubbaszt, illetve csak eszik. Ettől kis teste viszonylag hamar elhízik, elzsírosodik. Amikor a madár elérte a kellő elhízottságot, egy Armagnac nevű brandybe fojtják. Így tüdeje megtelik az említett italkülönlegességgel. Az így kivégzett állatot 8 perces hőkezeléssel saját zsírjában megsütik.

Az egyik különlegessége ennek az eledelnek, hogy egyben fogyasztandó. Azaz szigorúan ellenjavallt kicsontozni. Az apró csontok könnyen elropogtathatóak, és ez a tevékenység önmagában is hozzájárul a különleges kulináris élményhez. 

Az ennél is furcsább megkötés, amire a pontos magyarázatot sem sikerült megtalálnom: (bár megjegyzem, hogy ez már nem szerepel a filmben) : Ezt az ételt úgy illik elfogyasztani, hogy egy kendőt teszünk a fejünkre. Nem vicc. Van olyan magyarázat, hogy azért, mert ez egy tiltott étel, és így ne legyenek egymás bűnének tanúi az emberek, de ezt nem tartom túl valószínűnek, hiszen húsz évvel ezelőttig ez egyáltalán nem volt tiltott, mint ahogy a Gigi-ben is ezt az ételt az egyik legmagasabb szintű kulináris élményként mutatják be. Sokkal valószínűbb a másik elterjedt magyarázat, hogy a brandy illatát, mely átjárja a sült madarat, a kendő segítségével tartsuk meg minél tovább orrunk közelében. Megjegyzem, ennek a madárnak a vadászatát nem a belőle készülő étel kegyetlen elkészítése miatt tiltották be, hanem azért, mert ennek hiányában kihalása fenyegetett volna. Az alábbi sármányfogyasztást ábrázoló kép nem a filmből való.

A főszereplő Gigi-t a francia Leslie Caron játssza, aki egyébként 89 éves lesz idén. Érdekes, hogy énekhangját egy Betty Wand nevű énekesnő adta a filmben, holott, ha jól tudom, Leslie Caron jól énekelt.

• 
• 
• 
• 

Ha azt hisszük, hogy a női oldalon találunk csak furcsa életvitelű embereket, tévedni fogunk. A férfi főszereplőnek (Gigi szerelmének) egy férfi mentora van, aki szintén megéri a pénzét. Az úr vélhetően kényelmetlenül érezné magát a #metoo világában, hiszen hatvanon felül is azt vallja, hogy a nőknek nagyjából az az egy hasznuk van, hogy szépségükkel megédesítsék a férfiak életét. De ami ma biztosan tömeghisztériát váltana ki: legnagyobb dicsőség egy férfi számára, amikor életében először követ el miatta öngyilkosságot egy nő. Abban a világban, ahol egy ország jajveszékel azon, hogy Norbi óva inti az elhízott feleségeket, hogy így férjüknek nem fognak kelleni, nem csodálkoznék, ha az (egyébként sikertelen) öngyilkosságon érzett büszkeség megjelenítése miatt a film betiltását követelnék manapság...

Maurice Chevalier játssza ezt az idősödő mentort, és számomra a film egyik kedvenc figurája ez az öregúr.

• 
• 
• 

A dalok pont olyanok, mint a My Fair Ladyben, ami nem meglepő, hisz ugyanazok voltak a szerzők. Kedves, nézhető musical. Varázsa azonban valamiért elmarad a My Fair Lady-től, és ennek oka semmiképpen nem a látványban keresendő, ami nagyon rendben van. Talán a történet lett túl sablonos, és kiszámítható...

USA (MGM), 108 perc, Technicolor, angol

Rendező: Vincente Minnelli

Producer: Arthur Freed

Fred Astaire a sikeres Broadway korszaka után a 30-as években - az RKO stúdió musicaljeivel - lett igazán nagy sztár, mostanra, - az 50-es évek első felére - kicsit háttérbe szorult Gene Kelly mögött. 

1946-ban egy sikertelen filmje után be is jelentette visszavonulását, és tánciskolát alapítva képzelte el a jövőjét. A korai nyugdíjas évek nem tartottak sokáig, 1948-ban Gene Kelly sportsérülése miatt rábeszélték, hogy ugorjon be helyette az Easter Parade című filmbe, hogy aztán maradjon is újabb 10 évet a mozik világában. 1957-ben egy újabb kudarc után majd megint eltűnik néhány évre.

Az Astaire által alakított Tony Huntert mintha pont magára a színészre öntötték volna. Ugyanolyan, kissé elbizonytalanodott, sikerei csúcsától már eltávolodott táncos komikust alakít, mint amilyen ő maga is.

Két fős rajongótábora, - egy író-házaspár - egy neki szánt darab létrehozásán dolgozik, mely segítségével Tony visszatérhetne a színpadra. Partnernőjének egy felkapott balerinát, Gabrielle Gerard-ot (Cyd Charisse) szemelik ki. Charisse-t láthattuk az Ének az Esőben című filmben Gene Kelly oldalán. Ott még csak epizódszerepet kapott, amiben sikerült is bizonyítania, úgyhogy immár komolyabb (szöveges) szerepek is megtalálták. És bár ő alapvetően balett-táncos képességei miatt értékelhető igazán, színészként sem volt olyan rossz - bár túl sok kémiát nem éreztem közte és Astaire között...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A történetre sok szót nem pazarolnék, mert szinte nincs is, ami van, az meg nem nagyon méltó említésre. A film erősségei a zenés-táncos betétek. Astaire nyilván a Broadway-stílusban brillírozik, Charisse pedig az általa hozott kortárs balettben. Szép, izgalmas koreográfiákat látunk pazar díszletek között. Legjobb - és legismertebb betét az utolsó, a "Girl Hunt Ballet - A murder mystery in jazz" - egy jelenet, mely a film noir minden jellemzőjét belesűríti ebbe a balettbe, a narrációtól az esős utcákon keresztül a fülledt bárokon át a femme fatalig minden benne van, amitől ott bizsereg a jól ismert film noir-os hangulat.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Fred Astaire egyébként filmes karrierje előtt játszott a Broadwayen a The Band Wagon című musicalben, mely 260 előadást ért meg. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy az 1931-es Broadway változat, és ezen 1953-as filmes változat nem sok mindenben hasonlít egymásra. A zenei betétek nagy részét kicserélték (3 maradt meg), és a vékonyka történet sem sokban emlékeztet az eredetire.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Vincent Minnellivel még két ízben találkozunk majd az 1958-as év kapcsán.

USA (MGM), 118 perc, ff., angol

Rendező: Vincente Minnelli

Producer: John Houseman

Amikor már azt hittem, hogy Hollywood lendületvesztése az ötvenes évek elejére már olyan fokú lett, hogy elsősorban Európából számítok izgalmas, újszerű kísérletekre... akkor most mégis Hollywoodból talált meg ez a film, - mely bár kifejezetten újszerűnek azért nem mondható - visszaadta a reményt, hogy a klasszikus filmgyáraktól is számíthatok komolyabb élményekre ezután is. 

Van valami megmagyarázhatatlan vonzalmam a filmes kulisszák iránt. Amikor a gyönyörű Lana Turner végigmegy egy berendezett, de éppen üresen álló forgatási helyszínen, nem tudom eldönteni, hogy mi okozza a nagyobb vizuális élményt, a gyönyörű, aranyszőke színésznő, vagy az izgalmas stúdióbelső. A film Hollywoodról, pontosabban annak tipikus szereplőiről szól, így több alkalommal is volt szerencsém szemrevételezni a korabeli stáb működését.

Lana Turner szabályos szépsége (egyébként úgy általában a szabálytalan szépségeket sokkal izgalmasabbnak  tartom) már a A Postás Mindig Kétszer Csenget-ben felkeltette a figyelmemet, örültem, hogy viszontlátom.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az alábbi standfotó nagyon frappánsan ábrázolja a film-a-filmben szituációt: Míg a darun utazó 21-es kamera az operatőrrel és a rendező Minnellivel a valódi filmes kamera, addig a földön álló, a stáb által körülvett kamera a filmben látható forgatási jelenetet része.

Egy képzeletbeli stúdió - a Shields Pictures - sikerét és nagy bukását ábrázolja a film. Bár ilyen stúdió valójában tényleg nem létezett, és semmiképpen nem életrajzi filmről van szó, sok szereplő jelleme és sorsa nagy hasonlóságot mutat a valósággal. Legszembetűnőbb a film központi figurájának Jonathan Shieldsnek (Krik Douglas) és az ekkoriban népszerűségében már kissé megkopott David O. Selznick Hollywoodi filmmogul közötti hasonlóság.  (Itt persze nem külső hasonlóságra gondolok)

Selznickről - csak nagy vonalakban - annyit érdemes tudni, hogy ő készítette az Elfújta a Szél-t 1939-ben, sőt ugyanebben az évben ő csábította Amerikába Ingrid Bergman-t, de még Hitchcock-ot is ő rángatta Angliából Hollywoodba, hogy aztán ott is ragadjon.

A film központi alakját alakító Kirk Douglas egyébként parádés ebben a szerepben (is). Mielőtt elfelejteném leírni, ebben a pillanatban 103 éves (még leírni is furcsa), amivel igencsak benne van a nagy, klasszikus Hollywood-i sztárok legidősebb élő legendái között... közvetlenül Olivia de Havilland mögött, aki - 100 év fölött talán már nők esetén sem udvariatlanság korról beszélni - kicsit több, mint 5 hónappal még Douglasnál is idősebb.

Az alábbi képeken látható Kirk Douglas egy közelmúltban készített képen, valamint a filmhez készített próbafotókon, az egyiken 28-33 éves korához sminkelve, a másikon 43 évesre, bajusszal.

• 
• 
• 

A film tulajdonképpen három, egymástól szinte független rövidfilmből áll. Ami összeköti őket, az a producer Shields személye. A három rövidfilm három flashback (visszatekintés), három olyan ember története, akiket gyakorlatilag Shields emelt ki a sikertelenségből, majd ugyanő dobott is el minden lelkiismeretfurdalás nélkül, amikor már nem volt rájuk szüksége. További szépséget kölcsönöz a dolognak, hogy ezután mindhárman csak még sikeresebbek lettek, míg Shields időközben csődbe ment, és most azért hívatta egybe hármukat, hogy kikönyörögje náluk, hogy még egyszer legyenek hajlandóak szóba állni vele, még egyszer csináljanak egy közös filmet, ami kiemelné Shields-et a ... bajból...

Külön-külön mindhárman elutasítják a beszélgetést... ám amikor volt gyártásvezetőjük Harry Pebbel, aki szintén megégette magát Shields-el összehívja hármukat az irodájába, ahol mindhárman elmesélik Shields-el való közös történetüket...ez tulajdonképpen a film érdemi része ... szóval a gyártásvezető itt még megpróbál egy utolsó esélyt adni Shields-nek, hátha hárman közösen mégis hajlandóak meghallgatni az ajánlatot...

Bár nem színesben készült ez a film, az általam elsősorban zenés filmjeiről ismert Minnelli ezúttal is nagyon szép filmet készített - és mellesleg nem csak vizuális szépségről beszélnék ebben az esetben.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

5 Oscart nyert a film, ami azért szép eredmény, még akkor is, ha egyik sem a leginkább áhított kategóriákból való: Legjobb női mellékszereplő, forgatókönyv, ff. operatőr, ff. díszlet és jelmez. 

Egyébként felvételeket, összefoglalókat már korábbi díjátadókon is készítettek, azonban ez az 1952-es filmekről szóló, 1953-ban megrendezett díjátadó volt az első, amit a tévé élőben közvetített. Már nagyon várom, hogy az utolsó 1952-es film után végignézzem ezt a két órás felvételt, mintha visszamennék az időben. Jó lesz majd látni ezeknek a filmeknek a szereplőit, készítőit, ahogy feszülten várják, hogy melyikük nyeri el az olyan nagyra becsült Oscar-díjat.

USA (MGM), 113 perc, Technicolor, angol

Rendező: Vincente Minelli

Producer: Roger Edens, Arthur Freed

Azok közé a musical-ek közé tartozik ez a film, melyek először a mozi számára készültek el, és csak utána kerültek színpadra, méghozzá csak különösen hosszú idő után, 2014-ben Párizsban, majd 2015-ben a Broadway-en, és 2017-ben a Londoni West Enden. Egyik előadás sem lett igazán kiugró siker, sehol sem ment tovább 1-2 évnél, bár azt meg kell jegyeznem, hogy mind a Broadway-en, mind a West Enden jellemző, hogy ha bemutatnak egy musical-t, akkor abban a színházban azt az egy darabot játsszák a hét minden napján - van amelyik napon többször is - amíg le nem veszik a műsorról. Tehát a Broadway-n a darab kicsivel több, mint egy éves pályafutása például összesen 623 előadást jelentett.

A Londoni előadásról készült egy film is, mely idén (2018 Májusban) került mozikba néhány országban. Nálunk például nem.

Az, hogy ilyen sokáig váratott magára a színpadi adaptáció, azért is furcsa, mert maga a film nem csak, hogy nagy közönségsiker volt, de váratlan Oscar esőt is fakasztott (hat kategóriában nyert), a legjobb filmnek járó szobrot olyan jelöltek elöl elhódítva, mint a Vágy Villamosa, vagy az A Place in the Sun. Megkapta még a legjobb forgatókönyv, operatőr, díszlet, jelmez és zene díját is.

• 
• 
• 

A filmet Vincente Minelli jegyzi rendezőként, aki otthonosan mozgott a musical-ek és a könnyed zenés vígjátékok világában. Ekkoriban azonban épp válófélben volt Judy Garland-tól, és párhuzamosan dolgozott az A Papa Kedvence című vígjátékon is, ezért mondogatják, hogy sok jelenetet gyakorlatilag a koreográfiáért is felelős főszereplő, Gene Kelly rendezett. Legvalószínűbb, hogy a film monstre - húsz perces - záró táncbetétjét, - melyben egy szó sem hangzik el, sem prózában, sem énekelve - szinte biztosan Kelly rendezte.

• 
• 
• 
• 
• 

Az előbb említett zárójelenethez George Gershwin American in Paris című száma szolgáltatja a zenét. A film egyik producere Arthur Freed eredetileg csak ennek a számnak a felhasználási jogát szerette volna megvenni Gershwinéktől, de Ira (a zeneszerző bátyja) kialkudta, hogy az egész filmben Gershwin zenéket használjanak fel, melyekhez ő írta a dalszövegeket.Gene Kelly nagyon szerette volna, ha az egész filmet Párizsban, eredeti helyszínen veszik fel. Ez természetesen nagyon drága lett volna, és a stúdiók sokkal jobban szerettek akkoriban a stúdió falai közt, minden zavaró körülménytől mentesen forgatni. Panaszra azért nincs ok, mert pazar díszletet sikerült alkotni, nem véletlenül kapott ezért is egy Oscar-t a film. A pompásan élénk színeiről felismerhető technicolor káprázatosan villantja fel a hangulatos párizsi utcácskákat, a Szajna partját vagy mondjuk a Montmartre környékét.

• 
• 
• 
• 

Van viszont valami, illetve valaki, akire sikerrel beszélte rá Gene Kelly a stúdiót: Párizsi vakációja során egy balett előadás során megtetszett neki Leslie Caron. Őt ajánlott a film női főszerepére a stúdió figyelmébe. A lány nem is ismerte Gene Kelly-t, ráadásul angolul sem nagyon tudott, talán ennek köszönhető elsősorban, hogy alig van szöveges szerepe a filmben.

Nem egy szokványos szépségű lányról beszélünk egyébként, de mindenképpen bájosnak mondanám. Talán a beszéd ilyen mértékű hiánya miatt lehet, hogy nem igazán került közel hozzám a lány karaktere.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az egyik legjobban megkomponált kép a filmből, érdekes módon nem egy Párizsi színhez kapcsolódik, hanem egy szinte minimál-díszlethez, melyben két hatalmas gyertyatartót formáz a tánckar.

A másik kedvencem egy fekete-fehér bál, ahol mindenki eme két színbe öltözött. Fergeteges partinak tűnt, melyben a kor szelleméhez képest megdöbbentő módon jó néhány fiú női ruhában táncolt, de a legváratlanabb mozzanat mégis az volt, amikor lenge ruházatú hölgyek ugráltak a karzatról, hogy az alant éppen arra járó férfiak elkapják őket. Elmondva nem tűnik annyira hajmeresztőnek, mint amilyennek valójában látszott.

Gene Kelly egy amerikai festőt alakít, aki Párizsban tengeti életét, a Montmartre-on próbálkozik festményei eladásával. Beleszeret egy lányba, akit egy híres énekes bújtatott a nácik elől a francia ellenállás éveiben. A lány is beleszeret a festőbe, ám úgy érzi, életének megmentéséért cserébe tartozik annyival az énekesnek, hogy hozzámenjen feleségül. Hogy a szerelmi háromszög még izgalmasabb legyen, a film elején a két férfi összebarátkozik, és persze fogalmuk sincs arról, hogy mindketten ugyanazt a fiatal nőt szeretik. És, hogy egy utolsót csavarjunk a történeten, tegyük a háromszöget négyszöggé. A festő egy középkorú hölgy személyében (Nina Foch, aki mellesleg nekem sokkal kedvelhetőbbnek tűnt, mint az alig megszólaló francia lány) szponzort talál magának, és ahogy ez néha lenni szokott, a hölgy nem csak a festményekkel kapcsolatban táplált erős érzelmeket, de a férfiért is.

Persze, ahogy egy ilyen Broadway stílusú musical-nél lenni szokott, végül szinte minden a helyére kerül. Happy end van, kellemes zenék szólnak, többféle műfajban táncolnak a szereplők és a tánckar. Gyönyörű színkavalkádban csodálhatjuk a papírmasé Párizst. 

Egyetlen kérdés kavargott szinte mindvégig a fejemben a film megtekintése közben: Hogyhogy a 6 Oscar ellenére nem csak én, de egyetlen ismerősöm sem hallott soha erről a musical-ről? 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (MGM), 113 perc, Technicolor, angol

Rendező: Vincente Minnelli

Producer: Roger Edens, Arthur Freed

Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi fogott meg ebben a semmilyen téren nem kimagasló musicalben... A hajdani mozinézőket is megfoghatta valami, mert az MGM filmek közül az ezt megelőző húsz évben csak az Elfújta a Szél hozott több pénzt a kasszába.

A dalok nagy része aranyos, de számomra nem túl átütő... egy kivételével... a Have Yourself a Merry Little Christmas talán az egyik legszebb karácsonyi dal, és fogalmam sem volt róla, hogy ehhez a musicalhez készült, és arról sem, hogy Judy Garland énekli eredetileg. (A dalt lásd az alábbi beágyazott videóban)

Az Óz bájos Dorothy-ja még kis 16 éves tinilány volt, itt viszont Judy Garland már 21 éves fiatal hölgy, és hát azok a vonások, melyek kislányként még olyan kis cukivá tették, hölgyként már nem állnak annyira jól neki.

A rendező Vincente Minnelli erről gyökeresen máshogy vélekedhetett, hiszen ez alatt a forgatás alatt ismerkedtek össze, és rá egy évvel össze is házasodtak. Az azt követő évben pedig megszületett kislányuk, akit Lizának neveztek el... Liza Minnellinek.

Judy Garland volt egyébként a film legnagyobb sztárja, számomra a legkedvesebb mégis a kis Tootie-t alakító Margaret O'Brien, akiről örömmel olvastam, hogy idén 81 éves és San Diego-ban él. A fenti klip második felében látható a film csúcspontja, amikor a kislány dühében szétcsapja a kertben álló hóembereket, majd olyan keservesen zokog a kis 7 éves lány, hogy majd megszakadt a szívem.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ezzel a jelenettel kapcsolatban több különböző beszámoló is létezik. A rendező (Minnelli) úgy emlékezett vissza, hogy a kislány édesanyja javaslatára a jelenet felvétele előtt a rendező elhitette a lánnyal, hogy valaki meg akarja ölni a kiskutyáját, ezzel provokálva ki a valóban rendkívül hiteles dührohamot. A lányt alakító Margaret O'Brien azonban úgy emlékszik vissza, hogy ilyen ármány nem történt, és semmi hasonló sem. Ha kellett tudott ő sírni magától is. Legrosszabb ami emlékei szerint történt, hogy édesanyja azzal fenyegette, hogy ha nem megy a sírás, akkor a maszkmester műkönnyet fog csepegtetni a szemébe. Ami emlékei szerint annyira kellemetlen volt, hogy inkább sírt.

Ja, és micsoda dumája van a kislánynak (oké ez inkább a forgatókönyvíró érdeme): Mindenkinek ecseteli, hogy a babáinak hány halálos betegsége van, és szereti eltemetni szegény elhunyt babákat egy bizonyos "temetőben". Költözés esetén a babákat majd ki kell hantolni... jó, nem a szokványos ártatlan gyermeki gondolatok, de a filmen vicces és működik... 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A közel két órás film egyébként egy Saint Louis-i családról szól. Férj, feleség, nagypapa és öt gyermek. Egy évüket mutatja be különösebben kiugró csúcspontok nélkül. Felvillan egy-két nyári nap, majd Halloween, aztán egy két téli nap, benne Karácsony, végül újra tavasz lesz. Közben szinte nem történik semmi... ez persze így nem igaz, de nem történik semmi olyan, amire azt mondanám, hogy "erről szól a film". Zajlik az élet, a gyerekek szerelmesek, tiszta erőből párt keresnek, néha csalódnak, néha boldogok... és sokat énekelnek...

• 
• 
• 
• 

Igazi különlegességek az alábbi képek. A fontosabb szereplők kosztüm és sminkpróbáin készültek. Érdekes elolvasni a táblára krétával írt megjegyzéseket is. Pl: Mr Davenport bajusz nélkül, mű szemöldökkel. (a filmben bajusza volt)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Fontosnak tartom ennél a filmnél is megjegyezni, hogy a főként fekete-fehér forgatási képek ellenére a film ez esetben végig színes (Technicolor) szépen fényképezve, ráadásul jó minőségben elérhető.

• 
• 
• 
• 
•