Magyarország (MAFILM 1. stúdió, Groskopf), 106 perc, színes, magyar/angol

Rendező: Fábri Zoltán

A Pál utcai fiúkkal elvileg mindenki találkozott az általános iskola ötödik osztályában, hiszen a mai napig kötelező olvasmány. Jómagam is először olvastam, és csak évekkel később láttam moziban a filmet. Akkoriban nem úgy volt, mint most, hogy egy adott film a bemutatót követően néhány hét múlva eltűnik a mozik kínálatából (és megjelenik más plattformokon; DVD, streaming stb.), a nyolcvanas években a népszerűbb filmek időről időre megtalálhatóak voltak valamelyik mozi kínálatában, és sok esetben néhány év múlva a televízióban is bemutatásra kerültek.

Molnár Ferenc színdarabok szerzőjeként volt a legtermékenyebb. (Üvegcipő, Játék a kastélyban, A Testőr, Liliom... stb.)  Ami viszont szerintem mindenkinek előszőr jut róla az eszébe, az vitathatatlanul nem egy színdarab, (melyek többségében eygyébként vígjátékok voltak), hanem A Pál utcai fiúk.

A fenti mondatokhoz még annyit fűznék hozzá, hogy a kevésbé művelt fiatalság ma már akár hiheti azt is, hogy A Pál utca fiúk egy színpadi darab, hiszen a regény alapján készült musical annyira népszerű a fiatalok körében, hogy azon sem csodálkoznék, ha közülük ma már többen látták volna színházban, mint ahányan valóban elolvasták. Az is tény, hogy bár 2016-ban mutatták be a Vígszínházban, de ma is igen nehéz jegyet kapni rá.

Amerikai - magyar koprodukcióban jött létre ez a Fábri Zoltán által rendezett film. Aki ismeri valamennyire az amerikai fimvilágot, az tudja, hogy mivel odakint hozzá vannak szokva ahhoz, hogy gyakorlatilag belső gyártással (Hollywood) kiszolgálják magukat filmekkel, nincsenek különösebben hozzászokva, illetve rákényszerítve arra, hogy idegen nyelvű filmet nézzenek. Nem nagyon alakult ki náluk a szinkron-kultúra. (Bizonyos körökben egyébként máshol is vitatott a szinkron létjogosultsága. Van, akik szerint olyan mértékben módosítja az eredeti művet, hogy az már nem feltétlenól egyezik az eredeti rendezői szándékkal, ezért kerülendő. Én ezzel nem feltétlenül értek egyet, de az is igaz, hogy vannak olyan országok, - jellemzően azok, ahol az angol nyelv oktatása erős - ahol szintén nem jellemző a filmek szinkronizálása, szinte kizárólag feliratoznak)

Amerikában, ha egy filmben valaki idegen nyelven beszél, akkor esetleg feliratozzák, de egyáltalán nem szoktak hozzá ahhoz, hogy a vásznon a színésznek máshogy mozog a szája, mint ahogy a hang kijön belőle. De a feliratos filmekre viszont egész biztosan kevesebben vesznek jegyet odakint, tehát a legjobb, ha eredendően angolul készül a film. Így fordult elő, hogy a Pesten, magyar rendező által, magyar regény alapján készülő filmben a beszédes szerepeket angol gyerekek játszották. Csak ezzel a feltétellel jöhetett létre a koprodukció az amerikai stúdióval. Mi magyarok természetesen magyarra szinkronizálva láttuk a filmet, nem is tudok róla, hogy itthon forgalomba került volna olyan változat, mely eredeti angol nyelvű, magyar felirattal. Őszintén szólva nem is emlékszem, hogy gyerekkoromban feltűnt volna, hogy a srácok szája máshogy mozog, mint a hangjuk.

Mivel - ahogy említettem - az eredeti regény a mai napig kötelező olvasmány, ezért a sztori részleteibe nem mennék bele különösebben, csak annyit elevenítenék föl, hogy van a Pál utcai fiúk csapata, melynek vezetője Boka János, prominens tag továbbá az áruló Geréb Dezső, és az örök közlegény Nemecsek Ernő, akinek a nevét egy félreértés miatt megalázásul csupa kis betüvel írják... rajtuk kívül még jónéhány osztálytárs is tag, persze. Azért hívják őket Pál utcaiaknak, mert az említett utcában van egy "grund"-juk. Gyakorlatilag egy foghíjas telek, olyan melyekben 10-20 éve autóparkolókat alakítottak ki a belvárosban, később inkább bulikerteket, sörkerteket, manapság viszont kezdenek eltűnni, egyre inkább beépítik őket. Egyébként a Pál utcai grundnak is ez lesz a végső sorsa. Itt játszanak, fociznak a fiúk tanítás után. A klassz farakások, hordók és egyéb műtárgyak miatt szinte erődítmény hangulata is van a térnek. A fiúkban egyébként is láthatóan pezseg a militarista hajlam. Szegények 1907-ben nem sejthetik, hogy hamarosan két világégést is át kell vészelniük, vélhetően mindenkinek örökre elmegy majd a kedve a katonásditól. 

A grundra azonban egy másik csapat is pályázik: az Áts Feri által vezetett vörösingesek. Leírva még sehol nem láttam - bár nagyon nem is keresgéltem - de nem csodálkoznék, ha a vörösingesek alapvetően a kommunista szellemiséget képviselnék. Nem csak vörös ingjük miatt, hanem a csapat erőszakos, kisajátító szellemisége is erre enged következtetni. Gondoljunk csak a Pásztorokra, akik erejüknél fogva erőszakkal veszik el Nemecsekéktől az üveggolyókat (az alábbi képen a falnak támaszkodva)... 

... illetve ahogy a vörösingesek kinézik maguknak a grundot, és szintén erőszakkal kívánják rátenni a kezüket a helyre... igazi kommunista tempó.

A vörösinges Áts Feri egyébként is "ingoványos antihős" a szememben. - már ha ennek a kicsavart szóösszetételnek van bármi értelme is - hiszen nem tűri a gyengék bántalmazását, ezért példás büntetésben részesíti a két Pásztort, amikor tudomására jut, hogy elrabolták a kis Nemecsektől az üveggolyókat, mindezt úgy, hogy pár perccel azelőtt az ő parancsára dobták szegény kis srácot ruhástól  a fűvészkert hideg tavába... gyakorlatilag bűnrészessé válva annak pár nappal későbbi halálában. Itt jegyzem meg, hogy a huszadik század elején még elterjedt nézet volt, hogy egy "meghülés", mint például Nemecsek vízbe esése és dobása tüdőgyulladást okozhat. Nos ebben az esetben a finnek nyilván nem rohangálnának meztelenül ki a forró szaunáikból a jéghideg vízbe. Ma nagyjából tudjuk, hogy a tüdőgyulladást leginkább vírusok és baktériumok okozzák, nem a hideg.

Gyerekkoromban nem tudtam mit kezdeni azzal a névvel, hogy Füvészkert. Azért, mert ennek a szónak nem láttam semmi értelmét. Sőt meg voltam győződve, hogy helyesen Fűrészkert lenne, ahol nyilván fákat fűrészelnek méretre, csak régiesen kicsit raccsolva mondják Fűvészkertnek. Egy csomó szó volt, amit régiesen máhogy mondtak, nyilván ez is egy közülük, gondoltam... Mivel senki más nem szólt ezzel a dologgal kapcsolatban, így én is magamban tartottam.

Nos, a Füvészkert ma is működik, látogatható, a VIII. kerület Illés utca 25 alatt Magyarország első botanikus kertje.

A Pál utcai grund már a film forgatásakor sem létezett, akkorra már beépítették azt. Forgatási helyszínűl egy hasonló foghíj telket használtak a XIII. kerület Gogol utca és a Visegrádi utca sarkán. Érdekesség, hogy azt a telket is éppen beépíteni szándékoztak, a forgatást még megvárták, de a film utolsó jeleneteiben látható, ahogy a munkagépek megkezdik a munkálatokat.

Két olyan helyet szeretnék még az olvasó figyelmébe ajánlani, melyet érdemes személyesen is meglátogatnia az olvasónak, ha ezt a filmet (vagy a regényt, esetleg a musicalt) különösen a szívébe zárta:

Az egyik az Einstand szobor, mely az üveggolyók Pásztorok általi elrablását ábrázolja. A regénybeli helyszín a Nemzeti Múzeum kertje volt. A szoborcsoport viszont a VIII. ker Práter utca 11  előtt van. Lehet, hogy autentikusabb lett volna a múzeumkertben felállítani ezt a szoborcsoportot, de így is remek alkotás!

A másik nagyon izgalmas project a GRUND, mely a VIII.ker Tömő utca 4-nél van. Egy olyan játszótér, mely a Pál utca grund hangulatát próbálja visszaadni, olyan farakás szerű mászókákkal melyek a filmben látható farakásokra hasonlítanak. 2007-ben, a regény megjelenésének századik évfordulójára adták át.

Magyarország (Magyar Televízió), összesen 250 perc, ff., magyar

Rendező: Fejér Tamás

Bevallom, igencsak félve ültem neki ennek a sorozatnak, miután gyerekkorom másik nagy kedvence (A Tenkes kapitánya) újranézése után komoly csalódással álltam föl. Amaz felnőtt fejjel bizony unalmasnak és komolytalannak tűnt számomra. 

A Tüskevár viszont most ötvenévesen - ha lehet - még jobban tetszik, mint gyerekkoromban. Valószínűleg ebben súlyos szerepe van annak is, hogy bizony már abba a korba értem, amikor erős nosztalgiával tekintek vissza fiatalkoromra. Ez a történet pedig pont egy olyan korosztály (14) coming of age (kb. felnőtté válás) történetét mutatja be, amely életszakaszomba szívesen visszamennék akár csak néhány napra is.

A történet két központi gyerekalakja Tutajos és Bütyök. Előbbi egész nyarát a Kis-Balatonnál tölti rokonainál, barátja Bütyök pedig a nyár közepe felé csatlakozik hozzá. Itt hadd jegyezzem meg, hogy egyetlen igazán zavaró dolog volt ebben a sorozatban, amire semmilyen épkézláb magyarázatot nem találok: vajon miért kellett a 14 éves Bütyök hangját az akkor 37 éves (!) Petrik József hangjával helyettesíteni... (Akinek ez a név nem mond semmit, annak talán segít, hogy sok más mellett ő volt POM-POM hangja is. Sajnos már közel 30 éve nincs közöttünk) Petriknek nagyon izgalmas hangja volt, és tudott annyit játszani a hangjával, hogy nem volt egészen egyértelmű a turpisság, ennek ellenére ahányszor megszólalt Bütyök, mindig azonnal éreztem a disszonanciát.

A helyszín tehát a Kis-Balaton, mely egykor szerves egységet képezett a Balatonnal, de lecsapolások és egyéb tereprendezések miatt már csak mutatóban maradt belőle valami. Talán emiatt is történt, hogy nagyon keveset forgattak eredeti helyszínen: csupán a Sármelléki vasútállomást és a vasúti hidas jelenetek készültek ott. A mocsárvilágot - azaz a külső felvételek nagy részét - a Ráckevei-Duna-ágban találták meg a forgatás számára.

Íme néhány varázslatosan szép mai kép a valódi Kis-Balatonról.

Az eredeti, 1957-es Fekete István regénynek - és persze ennek a tv-sorozatnak - a címadója, az a bizonyos Tüskevár egy fiktív várrom, annyiban, hogy ezen a környéken igazából soha nem volt ilyen néven vár, csak Segesden, de az egy kicsit arrébb van. A fiúk az egyik epizódban ennek a várnak a romjait igyekeznek megkeresni, és ebből kerekedik talán az egyik legizgalmasabb kalandjuk.

A Kis-Balaton mocsárvilága, filmbeli nevén a "berek", mely hivatalosan a Nagy-Berek nevű kistály. A sorozat sikerének egyik fontos összetevője ez a különös hangulatú berek. Zártságával olyan nyugalmat áraszt, hogy őszintén irigykedtem Tutajosra és Bütyökre, amiért ezen a varázslatos tájon tölthették a nyári vakációt. Szúnyogokkal, kígyókkal, égető forrósággal együtt... Itt jegyzem meg, hogy a természet szép színei miatt talán érdemes lett volna elgondolkozni színes nyersanyag használatán is, de a 2019-ben gyönyörűen felújított fekete-fehér kópiára sem lehet tulajdonképpen egyetlen rossz szavunk sem...

Ahogy az ekkori tévéprodukcióktól (meg úgy általában minden filmes produkciótól) megszokhattuk, nem akárkik játsszák a főbb szerepeket: Zenthe Ferenc és Kiss Manyi játssza Tutajos nagybácsiját és nagynénijét... 

És utoljára hagytam a sorozatnak ama "összetevőjét" aki nélkül egészen biztosan nem az lenne a Tüskevár, ami végül lett. Aki számára olyan volt ez a szerep, mintha egyenesen neki írták volna. Akinek a jelenléte a képernyőn olyan nyugalmat és magabiztosságot sugárzott, hogy szerintem nem én voltam az egyetlen, aki szívesen töltötte volna a nyarat egy ilyen felnőtt mellett: Ő volt Bánhidi László, és az általa alakított Matula bácsi.

Matula bácsi beszéde, életfilozófiája, és minden mozdulata kifogástalan. Nincs benne hiba! Mogorva, de csupa szív. Magázódik a gyerekekkel, ami egyébként abban a korszakban is nem volt olyan különösen szokatlan. (Édesanyám például sokáig felnőtten is magázta édesapját) Matula és a berekben álló kunyhója olyan népszerűségnek örvendett, hogy az emberek állítólag elindultak a Kis-Balaton környékét járva, hogy felkeressék a történetnek alapjául szolgáló - reményeik szerint valóban létező - Matula bácsit. A látogatók kedvéért építettek egy kis házat, amit kineveztek Matula-bácsi kunyhójának, de azért ez messze nem hasonlít a filmbeli "gunyhóra". A filmbelinek például van egy ablaka a bejárat mellett, ennek meg nincsen... és az arányai is egészen mások... na meg persze Matula bácsi kaliberű csőszt sem találtak benne az emberek... Őszintén szólva... ha már egy ilyen kis házikót emeltek a rajongók kedvéért, hát megcsinálhatták volna egy-az-egyben az eredetit is...

Talán igazságtalan lenne nem megemlíteni a film egy másik kedves - bár jóval kevésbé jelentős - figuráját: Kengyel tanár urat (Velenczei István), aki az első epizódban, még az iskolai jelenetekben szerepel viszonylag többet, majd időnként a berekben Tutajos képzeletében jelenik meg atyáskodóan: kedvenc mondatom tőle: "Örüljetek a fiatalságnak és a nyárnak!" Ennél jobb tanácsot én sem tudnék adni egy fiatalnak, még akkor sem, ha ma már tudom, hogy úgysem érti meg egyik sem a mögöttes tartalmat. Én sem értettem volna, hiszen egy fiatal számára a fiatalság gyakorlatilag egy örökkévalóság, és türelmetlenül várják amikor majd végre megöregszenek és azt csinálhatják amit akarnak, mert a felnőttek akkor majd már nem szólnak bele. 

Nos, a Tüskevár világában ezt a szabadságot már fiatalon megkapja a két barát, hiszen Matula bácsi semmibe nem szól bele... csak javaslatokat, jótanácsokat ad a fiúk számára, és rajtuk múlik, hogy megfogadják, vagy nem, és akkor majd saját hibájukból tanulnak.. Persze az öreg akkor is ott áll a háttérben óvva őket, amikor a fiúk úgy érzik, hogy éppen teljesen a maguk urai....

Önfeledt nyolcszor fél órát hozott nekem ez a sorozat, jól esett újra végignézni! Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy 2012-ben bemutatták a Tüskevár filmes remake-jét... Én magam nem láttam, de nem nagyon tudom indokolni, hogy mi szükség lehetett erre a remake-re... szerintem boritékolható volt, hogy nem lesz jó. Hiába imádom Kovács Lajost... Matula bácsi az Bánhidi László és kész.... Ha már mindenképpen hozzá kellett nyúlni a berekhez, akkor indokoltabbnak láttam volna a regény folytatását, a Téli Berek-et megfilmesíteni. Ahhoz még senki nem nyúlt hozzá, a gyönyörű érintetlen téli táj pedig nagyon sok lehetőséget hordozna a szép lefilmezésre...

Magyarország (MAFILM 1. Stúdió), 98 erc, ff., magyar

Rendező: Kovács András

"A Hideg Napok a nemzeti önvizsgálaté volt, a Falak a nemzedéki önvizsgálaté." - mondta a film készítésekor Kovács András, a film rendezője. És itt a rendező egyben szerző is, hiszen ez tipikusan az a film, melyet "szerzői film"-ként szokás aposztrofálni.

Nem - vagy nem csak - elmondani akart valamit ezúttal a "szerző", hanem vitát generálni. A korabeli vetítések után ugyanis rendszeresen ankétokat szerveztek, a közönség bevonásával keresték az alkotás által feltett kérdésekre a válaszokat. Nem véletlen, hogy "kérdező film"-eknek hívták az ekkoriban hasonló szándékkal létrejövő alkotásokat.

A film részben Budapesten, részben Párizsban játszódik, és volt olyan ügyes Kovács, hogy valahogy el tudta intézni, hogy a Párizsi jeleneteket valóban Párizsban is forgassák. Ráadásul francia színészeket is kapott Gábor Miklós mellé, aki egy francia kiküldetésben lévő középvezetőt játszott, Benkő Bélát. 

Érdekesség, hogy a két francia színész Philippe March és Bernadette Lafont egy '56-os disszidenst és annak francia feleségét játsszák. Itt bizony feladta nekem a találós kérdést a stáb, hogy egy bő tíz éve kinn élő magyar disszidenst (mai szóval emigránst) miért kell francia színésszel játszatni (és emiatt persze magyarra szinkronizálni)...??? Nem találtam rá választ... 

De már önmagában arra is felkaptam a fejemet, hogy '67-ben lehetett a filmnek olyan pozitív (vagy legalábbis semleges) szereplője, aki '56-ban hagyta el Magyarországot. Emlékeim szerint nem szerette a rendszer a disszidenseket...

Nos a film által felvetett probléma igen egyszerű, de ahhoz, hogy tényleg megértsük a dilemmát, kicsit értenünk kell a korabeli gondolkodásmódot. Legalábbis azt az eszményt, amit az akkori politikacsinálók idealizmusában létezett... 

Ambrus László mérnök (Latinovits Zoltán) egy vita hevében megséri a vállalat igazgatóját Ferenczi-t (Mensáros László), miután amaz felelősségre akarja vonni a mérnököt, aki külföldi megrendelőknek elmesél bizonyos gyártási hibákat. Mai fejjel gondolkozva nyilvánvaló, hogy egyetlen munkahelyen sem tolerálnák, ha az adott cég dolgozója belső titkokat árul el az üzletfeleknek, ezért kicsit szocialista moralizáló üzemmódba kell kapcsolnunk az agyunkat, hogy megértsük a dilemmát: Az igazgató, aki szinte arisztokratilus felsőbbség-tudattal próbálja megtorolni alárendeltjének fegyelmezettségét, egy olyan kisembert büntetne, aki tulajdonképpen az igazság kimondása mellett kardoskodik. (Az, hogy az igazság kimondása saját cégének okoz kárt, az úgy látszik, hogy a szocialista morál szempontjából  csak kis jelentőséggel bír).

Fegyelmi eljárás következik, melynek kimenetele szinte boritékolhato...

Amint említettem, a film párhuzamos szála Párizsban játszódik. Benkő Béla műszaki vezető (Gábor Miklós), egyben Ambrus közvetlen főnöke,  egy külföldi tárgyalásból hazafelé Párizsban reked. Ott értesül az "Ambrus-ügy"-ről. Hogy kitöltse azt a pár napot, amit párizsban "kénytelen" eltölteni, felkeresi egy régi barátját, aki '56-ban disszidált Franciaországba, és a vele töltött időt - ahelyett, hogy a Moulin Rouge-ban szórakozna, vagy teszem azt a Mont Marte-on andalogna - az otthoni fegyelmi ügy barátjával történő megvitatára fordítja... Mint kiderül, az ügyben perdöntő jelentősége lesz, hogy a középvezető kinek a pártjára áll...

Benkő mellesleg megismerkedik barátjának francia feleségével is, akiről megtudjuk, hogy kemény maoista nézetei vannak. Érdekes helyzet, hiszen a Mao-féle kommunizmusa - tudomásom szerint - már '67-ben is ciki volt Magyarországon. Mondjuk inkább úgy , hogy a ruszkik és a kínaiak nem voltak túl jó viszonyban, hiába álltak a barikádnak ugyanazon az oldalán... mi viszont (hivatalosan) határozottan a ruszkik oldalán voltunk, úgyhogy Mao-t nem kellett különösebben szeretni itthon. Nem is láttam egy Mao plakátot vagy szobrot sehol sem. A Franciák, akik nyilván csak távolból csodálták a talán egzotikusnak tűnő Mao-t, és akiknek a kínai "kultúrális forradalomról" csak valami erősen torz elképzelésük lehetett, csodálták a véreskezű diktátort... itt megjegyzendő, hogy a film készítését csak hónapokkal követő '68-as párizsi diáklázadások eszmeisége sok rokonságot mutat a maoizmussal. A franciák állítólag viszonylag pontosan tisztában voltak a szovjet elnyomó rendszer rémtetteivel, de a távolabb eső Kínát még a tiszta kommunizmus mintájának tekintették. Naná, a hírek onnét lassabban érkeztek, nem volt internet, a kínai komcsi-marketing úgy látszik simán beszippantotta a fiatal nyugati értelmiséget...

De térjünk vissza filmünk témájához...

Szinte minden egyes jelenet egy vita az "ügy" valamilyen érintettjei között. Cselekmény - a szó szoros értelmében - szinte nincs is...

Talán még érdemes annyit megjegyezni, hogy nem csak a párizsi diáklázadások előtt vagyunk néhány hónappal, hanem az "új gazdasági mechanizmus" 1968 január 1-i bevezetése kapujában is állunk éppen. Ennek a nagyon fontos reformnak gyakorlatilag az lett volna a lényege, hogy hasonlóan a mai (!) Kínához, a gazdaságot - a lehetőségek szerint - kissé liberalizálják, elmozdítják a kapitalizmus felé, hogy az jobban üzemelhessen, szemben a tervgazdálkodás totális kudarcával... Ahogy látjuk a mai Kína esetében ez nagyon is életképes forma. Hiszen a kapitalizmusból átvesznek mindent, ami működőképes, viszont nem kell vacakolni a demokrácia nyűgével... Nem kell négyéves ciklusokban gondolkozni, hiszen az egy pártot úgysem lehet leváltani. (A pártvezetőt mondjuk igen, bár mostanában úgy néz ki, hogy már azt sem)

A pechünk az volt, hogy Csehszlovákiábal szintén valami nagyon hasonlóval kísérleteztek. Igen ám, de ott magát a rendszert is elindították a reform útján: "emberarcú szocializmus" volt a jelszó... és a teljesen szabad vita helyenként magát a szocializmus szükségességét is megkérdőjelezhetővé tette. Na, ezt a ruszkik már nem engedték, és '68-ban tankokkal (köztük magyar tankokkal) tettek pontot a vita végére. Minden reformot eltöröltek, és ennek a lesújtó ökölnek lett az áldozata a mi gazdasági mechanizmusunk is.. 

A filmben a viták során többször is szóba kerülő "új gazdasági mechanizmus"-nak, akkor még senki sem tudta, hogy mi lesz a sorsa a következő évben...

Nem gondolva igazán bele abba, hogy ez a '68-at megelőző rövid időszak milyen igéretesen szabadnak tűnhetett akkoriban, egészen megdöbbentő mondatokat hallottam a filmben.

Arra még csak felkaptam a fejemet, amikor az egyik szereplő így szólt: 

"Isten megteremtett minket, legyünk ezért neki hálásak"

Isten?! Ez nem egy olyan mondat, ami kifejezetten illeszkedik az akkori rendszer szellemiségébe... ugyan az egyházakat egyáltalán nem tiltották be, azért ez a mondat mégsem feltétlenül volt politikailag korrekt akkoriban...

Na de akkor már egészen megdöbbentem, amikor Párizsban a disszidens így érvel a kint rekedt műszakvezetőnek:

"Próbáld meg elérni, hogy (Ambrus) kijöhessen 1-2 évre. Abban a mozdulatlanságban, ami otthon van, Laci megfullad! Mozgásra, szabad levegőre van szüksége ahol nem gyanús, nem bűn az, ha valakinek önálló gondolatai vannak!"

Szóval '67-ben ki lehetett mondani, hogy Magyarországon nincs szabad levegő? Fullasztó a mozdulatlanság? Még akkor is, ha ez egy disszidens szájából hangzik el... visszagondolva ez igencsak merésznek tűnik...

Az alábbi képen balra Kovács András a film rendezője.

1968 októberében ez a film azért még megnyerte a Filmszemle fődíját.... pedig akkor már két hónappal a csehszlovákiai bevonulás után voltunk, lehetett sejteni, hogy a film által pedzegetett szabadságból egyhamar nem lesz semmi... 

Magyarország (Magyar Televízió), 87 perc, színes, magyar

Rendező: Zsurzs Éva

Mintha a Várkonyi rendezte Jókai-filmek és a Tenkes kapitánya szerelemgyereke lenne ez az alkotás... Gyerekkoromban tetszettek a fentiek, de ma újranézve őket, szinte minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Ez hatványozottan igaz volt erre a filmre is, azzal a különbséggel, hogy gyerekkoromban ez a film valahogy elkerült engem, így most kellett szembesülnöm vele először. (A Tenkes kapitányáért amúgy kifejezetten rajongtam gyerekkoromban)

Legnagyobb meglepetésemre a korabeli sajtó sem bánt kesztyűs kézzel ezzel a tévéfilmmel, pedig mielőtt olvastam volna a következő Filmvilágos kritikát, meg voltam győződve róla, hogy az eltelt 56 év öregítette meg a filmet annyira, hogy nem sok örömöt találtam megtekintésében. A kritika azonban odáig megy, hogy nem tudja eldönteni, hogy a Jókai-filmek romantikáját utánozni próbálja-e a film, vagy inkább parodizálni. Semmiképpen nem mondható tehát, hogy finomkodott volna a kritikus, ettől függetlenül attól tartok, hogy nem paródia akart lenni. Egyszerűen arról van szó, hogy ez egy tévéfilm. És bár a rendszerváltás előtt általánosságban elmondható, hogy sokkal színvonalasabb tévéfilmeket készítettek a mostaniaknál, a tévéfilmek költségvetése azért mégiscsak elmaradt a Várkonyi-filmek különben is kimagasló költségvetésétől. 

Értéktelen kommersznek minősítette az említett kritikus a filmet (ezzel sem tudok vitatkozni), megjegyezve, hogy az értékes kommersznek igencsak meglenne a helye a filmkínálatban, eglsz pontosan úgy fogalmaz, hogy "a konfekció-ruhát is tisztességesen kell szabni!". 

 A 16. században vagyunk, a 150 éves török hódoltság idejében, a Balatontól délre. Oglu, aki Törökkopány agája (ő tehát a "koppányi aga" a címben) párbajban megöli a Benkő Gyula által játszott Babocsi Gáspárt. Nekem már önmagában fura látni, ahogy egy aga kiáll egy magyar uraság ellen szabályos kardpárbajra... Ne már...! Tisztelem Fekete Istvánt (a film alapját képező regény íróját), de ez nekem nagyon meredek...(ha tévednék, nyugodtan javítson ki hozzáértő történész) nem nagyon tudom elképzelni, hogy egy nyakunkon ülő aga leereszkedjen, és a magyar uraság párbaj-szabályai szerint döntsön el egy vitát... Ezt ugyanúgy nem tudom elképzelni, mint hogy mondjuk a szovjet megszállás alatt valaki feljelent egy szovjet katonai vezetőt és az mondjuk aláveti magát a magyar igazságszolgáltatásnak. Mindkettő teljesen nonszensz... De ezen lépünk túl...

Folytatva az elkezdett történetet: A párbajban elhalálozott Babocsai Gáspár fia, László - akit az őt alakító Benkő Gyula fia, Benkő Péter játszott (az alábbi képen középen, lovon) - kihívja a győztes agát egy évvel későbbre ugyancsak kard általi párbajra... Itt végleg engedjük el, hogy bármi realitást követeljünk a filmtől illetve a történettől. Lászlót eddig anyja próbálta eltanácsolni a kardforgatástól (és általában minden erőszakos dologtól), de az elkövetkező évet mégis arra szánja László, hogy elsajátítsa a vívás minden csínját-bínját.... Nem hiába! A revans összecsapáson meg is öli Oglut.

A haldokló agának még van annyi lélekjelenléte, hogy mindenét (beleértve lányát és minden kincsét) Lászlóra hagyja. (Itt már csak úsztam az árral...)... Nem akarok ennél mélyebben belemenni az amúgy is igen erőltettett történetbe. A lényeg, hogy megjelennek kapzsi vallon zsoldosok is, akiknek természetesen a kincsre fáj a foguk. Lászlo mind Dusmátát (az elhunyt aga lányát) mind a kincset próbálja védelmezni. Hogy ez mennyire sikerül, azt megtudja, aki megnézi a filmet!

Ahogy az ekkoriban megszokott volt, a film sok neves színészt felvonultatott: Tolnay Klári, Bessenyei Ferenc, Szirtes Ádám, Bodrogi Gyula... hogy csak a legismertebbeket említsem...

Amint a lenti újságcikk címében is olvasható, ez volt az első színes magyar tévéfilm. Éppen ezért furcsa, hogy a film bemutatója igazából moziban volt! Ennek magyaráztata végülis kézenfekvő. Bár fura és ekkoriban már szokatlan volt moziban a 4:3-as képarány (pedig a mozi hőskorában ez volt a standard!), viszont színes tévéadás ekkoriban még nem volt Magyarországon. Így tehát az a furcsa helyzet jött volna létre, hogy drága színes nyersanyaggal elkészítettek egy színes tévéfilmet, amit az említett okokból mindenki csak fekete-fehérben láthatott volna. Maga a színes tévéadás csak 1969 áprilisában volt először (ezt még meg lehetett volna várni a bemutatóval), de az Orion gyár első színes tévétjét (Colorion) meglehetősen drágán árulták, csak nagyon kevesen engedhették meg maguknak. 1974-től volt csak kapható az első megfizethető árú tévé Magyarországon. De ebben az évben is csak 50.000 család büszkélkedhetett színes tévével. Emlékeim szerint nekünk is csak néhány évvel később - valamikor a hetvenes évek vége felé - került a nappalinkba egy színes készülék.  1967-ben tehát még "filmszínház"-beli bemutató kellett ahhoz, hogy egy tévéfilmet színesben láthasson a közönség.

Magyarország (MAFILM 4. Stúdió), 75 perc, ff., magyar

Rendező: Banovich Tamás

A film rendezőjével már találkozhattunk a 303-as lista filmjeit nézve, de akkor nem rendezőként. Jancsó Szegénylegények (1965) című filmjének látvány- és díszlettervezőjeként Banovich Tamás tervezte a nagyon ötletes "sánc"-ot (egy rendkívül ötletes épületet, mely meghatározó látványeleme a filmnek).

Banovichnak három önálló játékfilmje volt karrierje során, plusz egy közösen Szinetár Miklóssal. Az Ezek a fiatalok a három önálló közül a középső. Banovichnak nem kifejezetten a rendezői életműve a legfontosabb, látvány- és díszlettervezőként sokkal nagyobb sikereket ért el. (1970-es - utolsó - filmje után már csak ilyen jellegű munkákkal foglalkozott)

A korabeli kritika szinte egyöntetűen lehúzza a filmet. (És ezzel sajnos nagyrészt egyet kell értenem, fenntartva, hogy attól még ez egy igen szerethető film) 

Mi a baj vele? Keverednek műfajok, stílusok, remek színészek és amatőrök... és mindez felfedezhető koncepció nélkül...

A film időtartamának legalább a fele korabeli beat-zenekarok (főleg az Illés) "koncert"-felvételeiből állnak. (Azért teszem idézőjelbe a koncert szót, mert meg sem kísérel a rendező a koncert-hangást létrehozásával, a zenekarok az eredeti stúdió-felvételekre tátognak és játsszák azt, hogy élőben zenélnek) Az Illést, az Omegát és a Metrót látjuk feltűnni, mellettük a cuki 18 éves Zalatnay Cinit és bájos Kolos Zsuzsát... hm... Hogy ki Kolos Zsuzsa? Nos ez az egyik legjobb példája a fent említett keveredéseknek: Kolos Zsuzsa ugyanis Koncz Zsuzsa. Vajon mi indokolhatta, hogy ha mindenki más (pld. Bródy, Szörényi, Zorán, stb) saját néven szerepel, akkor ő fiktív nevet kapott? Nem tudom megmondani...

A sok amatőr színész (azaz a sok zenész) miatt leginkább a ma divatos (akkor még nem létező) scripted-realitykre hasonlít ez a film. Annak aki nem tudná, miről beszélek: ezek azok a sorozatok (pld Éjjel-nappal Budapest) melyek úgy tűnnek, mintha spontán alakulna bennük a történet, a valóságban azonban - legalább vázlatosan - előre megírt jeleneteket játszanak el amatőr színészek, többé-kevésbé spontán módon, saját szavaikkal. Ez a műfaj egyébként egész fogyasztható dolgokat is ki tud termelni magából. Ott van a baj, amikor - mint itt is - az amatőrök közé bekerül néhány igen nagy kaliberű színész. (pld. Kállai Ferenc, Berek Kati, Őze Lajos)... és az amatőrök hirtelen nagyon esetlennek és erőltetettnek tűnnek a profik mellett. Arra mondjuk kiváló ez a felállás, ha valaki demonstrálni akarja, hogy valójában mi a színművészet.  Csak figyelni kell az előbb említett színészóriások egy-egy gesztusát, és ettől fogva nincs miről beszélni... (Szöveget mindenki meg tud tanulni, de egy ilyen hátraforduláshoz már Berek Katinak kell lenni)

Meglepett, hogy amint a lenti képen is látható, Omega csak Kolos-Koncz kísérőjeként tűnik fel a filmben, saját dalt nem is játszanak. A képen Koncztól jobbra egyébként Kóbor János látható, aki ez idő tájt még ritmusgitározott is a zenekarban. (Évekkel később már kizárólag énekléssel foglalkozott.) Őszintén szólva csodálkoztam, hogy az Omega csak Koncz Zsuzsa kísérőjeként tűnik föl. Azt hittem, hogy itt valami szédületes rendezői csalásról van szó. Sosem voltam nagy Omega rajongó, ezért utána kellett néznem, és az Omega első nagy slégerei valóban a filmet követő évből származnak, és a valóságban tényleg rendszeresen kísérték Koncz Zsuzsát koncerteken. (Én meg voltam győződve, hogy Koncz Zsuzsa kifejezetten az Illéshez volt köthető.) 

Ha nem is sikerült igazán jó játékfilmet csinálnia Banovichnak, korlenyomatként feltétlenül érdekes! Élvezettel néztem, hogy milyen frizurát hordtak, és hogyan sminkelték magukat a bulizni járó fiatalok 1967-ben.

Attól függetlenül, hogy a dalok köré kanyarított történetről egyáltalán nem mondható el, hogy bármi koherens vagy értelmezhető kijön belőle, korrajzként szintén elfogadható valamennyire... Érdekes figyelni például, hogy mennyire máshogy beszéltek a fiatalok akkoriban. Szevasz-szal köszönnek még a lányok is. Ma már ezt a köszönés gyakorlatilag kihalt, nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára. (Szia, hello, csá, esetleg szerbusz, - ha tegeződve kívánunk udvariasak lenni -, de szevaszt tényleg csak szökőévben hallani, és akkor is kizárólag attól a mai korosztálytól, aki ebben a filmben filmben fiatalként látható)

A másik kifogás a filmmel kapcsolatban az volt, - és ezzel is egyet kell értenem valamelyest -, hogy nagyon lightos, símulékony a dalválasztás. Mintha féltek volna megmutatni az igazán ütős Illés dalokat, amikből pedig néhány már ekkor is létezett (Pld. Még fáj minden Csók vagy az Utcán), helyettük olyan dalok voltak, melyek közül - bevallom - néhányat én sem ismertem. Itt azért azt is meg kell jegyeznem, hogy ezek a dalok is remek dalok voltak, a Koncz Zsuzsa által énekelt Szőke Anni balladája például gyönyörű, kifejezetten remek. Összességében azonban úgy tűnt, mintha Banovich biztonsági játékot játszott volna, semmi olyan dalt nem tett bele, ami egy kicsit is "félreérthető" lett volna... 

Naná... aki 1956-ban belefutott az "Eltüsszentett birodalom" című mesefilmjével egy évtizedes betiltásba, az nyilván kétszer is meggondolja, hogy milyen dalokat válogat be a filmbe... és hát valljuk be, volt az Illésnek néhány dala, amit ha nagyon akarunk, lehetett már-már lázadásként is értékelni. A Még fáj minden csók például a Táncdalfesztiválon is kiverte a biztosítékot annak idején.

Magyarország (MAFILM - Stúdió I.), 106 perc, ff./színes, magyar

Rendező: Révész György

A mai Thália Színház (Nagymező utca 22-24.) épületében 1949-ben alapították meg az Ifjúsági Színházat, és 1952-ben hozzácsatolták kamaraszínházként a Paulay Ede u. 35. alatti Úttörő Színházat.. 1954-től Petőfi Színházzá és Jókai Színházzá keresztelték át a két műintézményt, fokozatosan megszüntetve azok ifjúsági jellegét. Az évtized vége felé a Petőfi főleg külföldi darabokat játszott, az annak kamara színházaként funkcionáló Jókai Színház pedig inkább magyarokat. (Remélem, eddig követhető volt...)

1960-ban a meglevő közös tárulat átkerült az addig kamaraként funkcionáló Jókaiba, és az új Petőfi egy teljesen modern koncepció alapján újjá szerveződött egy progresszív triumvirátus szellemi vezetése alatt:

Ungvári Tamás volt a vezető dramaturg, Szinetár Miklós a művészeti vezető, és Petrovics Emil a zenei vezető. Valami teljesen új típusú színház megvalósítását tűzték ki célul. Úgy sejtem, hogy ez az álom nem teljesen bontakozott ki, mivel 1962-ben Szinetárt már áthelyezték a Magyar Televízióhoz, és maga a Petőfi Színház pedig meg is szűnt 1964-ben. (A Nemzeti Színház működött itt két éven keresztül) Elég kusza sorsa volt tehát ennek a sínháznak, de most térjünk vissza az 1960-ban alapított progresszív Petőfi Színházhoz...

Olyan zenés színházat akart a fenti triumvirátus itt létrehozni, mely valami teljesen más, mint amit az utca túloldalán álló Operettszínház kínált (és többé kevésbé kínál ma is). Első bemutatójuk a Koldusopera volt, melyet tudomásom szerint korábban nem mutattak be Magyarországon. Közben azonban már egy saját zenés darab megvalósításán dolgoztak: a színház megbízásából Hubay Miklós író, Ránki György zeneszerző és Vas István költő megalkotta az Egy szerelem három éjszakája című musicalt. (A színházi előadás zenekarát Petrovics vezényelte)

Egészen pontosan musical tragedy-nek, azaz zenés drámának hívták az előadást, ahogy a zenei anyagból készült lemez borítóján is olvasható. (A hanglemezen Gábor Miklós narrációjával ültették történetbe az elhangzó dalokat). Ezt a darabot egyébként szokás az első magyar musicalnek nevezni. Jómagam bizonytalan vagyok az operett és a musical műfaji elhatárolásával kapcsolatban: véleményem szerint a tizenkilencedik század közepétől a huszadik százas első harmadáig írott könnyedebb dalműveket Európában operettnek hívták, Amerikában musicalnek. Később már Európában is musicalnek hívták az ezután írott hasonló műveket... (Ezzel nyilván az egészet a végletekig leegyszerűsítem, és sokan biztoss nem értenek velem egyet...) Ennyi, és nem sokkal több a különbség. Az más kérdés, hogy a zenei fejlődésben - mint általában a modernizációban - Amerika gyorsabban haladt, így náluk már jazz és egyéb könnyűzenei alapokra épültek a huszadik századi musicalek, amikor nálunk még ez messze nem volt divat. 

Vas Istvánról, a dalok/versek írójáról köztudott volt, hogy nagyon jó, vagy talán a legjobb barátja volt Radnóti Miklósnak. Vas túlélte a munkaszolgálatot, Radnóti sajnos nem. A történet központi figurája, Bálint (Tóth Benedek) valószínűleg kettejük személyiségéből lett összegyúrva. De azt mindenképpen megjegyezném, hogy Bálint alakja egyáltalán nem konkrétan Radnótit személyesíti meg, ahogy hibásan feltételezni láttam néhány helyen.

A második világháború vége felé járunk. Bálint katonai behívót kap. A részletekből nem derül ki pontosan, hogy munkaszolgálatról vagy sorkatonai behívóról van szó. Sárga csillag senkin nem látható a vagonban, és egyáltalán a filmben nem kerül elő a holocauszt. Kicsit el is vonatkoztat a történet a konkrét eseményektől, bármelyik háború bármelyik országában előfordulhat, hogy valakit behívnak katonai szolgálatra, annak akarata ellenére... a körülményekből, ahogy szállítják őket viszont akár arra is következtethetünk, hogy munkaszolgálatra viszik őket. Azért nem érdemel sok nyomozást a dolog, mert a történet szempontjából túl nagy jelentősége nincsen. Bálint a behívón szereplő napon végül megszökik a bevonulás elöl, három napig bujkál szerelmével, és másokkal, míg végül nem tudja elkerülni végzetét... Erről az utolsó három - bújkálva szabad, szerelmes - napról/és éjszakáról szól a történet.

Bálint szerelmét, Júliát a gyönyörű és érzékeny Venczel Vera játssza.

A történet több idősíkban játszódik, ami még nem tenné önmagában követhetetlenné a filmet, főleg, mivel a rendező segíti az időbeli orientációt azzal, hogy a jelenben - azaz a bevonult katonákat szállító vagonban - játszódó részek fekete-fehérek, a többi viszont színes. Menet közben rádöbbentem, hogy valószínűleg nem is az idősíkokat akarta megkülönböztetni a rendező a fekete fehér nyersanyag használatával, hanem talán a színek elvesztése a szabadság elvesztésének allegóriája volt... ugyanis miután találat éri a vonatot, és a történet visszatér Budapestre, már újra színesben látunk mindent, mint a korábbi jelenetekben...

A film színessel nyit, ugyanazzal a három karakterrel ("a három királyok"), akikkel majd zárni is fog... Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán és Darvas Iván játssza azt a három katonát, akik végigbohóckodják a frontot. Saját bevallásuk szerint egy gránát "megnyomta" őket, attól bolondok... cserébe mindent túlélnek. Bálint, aki a végzetes vagonban megismerkedik velük, rájuk bízza utolsó versét, hogy ők - mivel mindent túlélnek - vigyék azt haza, és mondják el azt otthon őrá váró szerelmének. A "három királyok" természetesen teljesítik is Bálint kívánságát, legalábbis amennyire tőlük telik...

Ahogy írtam, nem az idősíkok váltogatása miatt volt számomra nagyon nehezen, - néha egyáltalán nem - követhető a történet, hanem azért, mert szinte lázálomszerűen keverednek benne valós szálak fantáziákkal, szimbolikus mozzanatokkal. És nem nagyon kapunk kulcsot azzal kapcsolatban, hogy mikor mit látunk ezek közül... Ezért bevallom, én sokszor elvesztem menet közben... és ez bevallom zavart a film élvezetében. (Bevallom, ugyanez a problémám volt a Pesti Színházban most futó színpadra vitellel is)

Nem is kezdem sorolni, hogy mennyi színészlegendát látunk a filmben, mert akiket véletlenül kihagynék, azok is ugyanolyan hatalmas nevek lennének, mint a többiek... Érdekességként inkább megemlítek valakit, aki nem színész, mégis meghökkenve fedeztem fel egy statiszta szerepben: Szörényi Levente látható az egyik énekes jelenetben.

Ha már a dalokról esik szó: majdnem mindenhol úgy emlegetik a darabot/filmet, hogy tele van "fülbemászó dalokkal"... Nos... ez valószínűleg ízlés kérdése, de nekem nem nagyon másztak a fülembe ezek a dalok, kivéve egyet, az viszont nagyon is! Gramofonról szólva szűrődik ki valamelyik lakásból egy esti jelenetben: Isten veled, Budapest, te édes! Ez valóban gyönyörű, van benne valami igen félelmetes, bizarr szépség. Benne van az a fájdalom, hogy úgy köszönünk el otthonunktól, hogy tudjuk, soha nem térhetünk vissza...

Ez a dal viszont pont nem a progresszívek közül való. Tulajdonképpen ez az egyetlen dal, melyet a Petőfi színházzal szemben, az Operettszínházban is előadhatnának úgy, hogy senki nem veszi észre, hogy nem egy hagyományos operettet hallgat.

Végezetül egy kérdés a kedves olvasóhoz. Valaki tudja esetleg, hogy a filmben (és az alábbi képen) látható tér (ahol Bálint valójában lakik) egy valóban létező tér-e, vagy esetleg a filmhez építették díszletnek? Annyira brutálisan embertelen hangulata van, hogy nem tudom elképzelni, hogy ilyen tér létezzen ma, de ha igen, akkor szívesen felkeresném, hogy szembesüljek annak valós nyomasztó voltával. Egyébként ilyen teret legfeljebb az ötvenes-hatvanas években tudok Budapesten lakóövezetben elképzelni, de még akkor is inkább valamilyen börtön vagy gyárépületet sejtet, mint lakóépületet... (Mekkorát tévedtem! - Köszönöm a megfejtést Kaszabának!)