Magyarország (MAFILM), 89 perc, ff., magyar

Rendező: Szabó István

Szabó István első trilógiájának ez a második filmje. Ezt a trilógiát legszembetűnőbben Bálint András személye köti össze, a rendező alteregójaként. Ez rögtön nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek a filmek erősen életrajzi ihletésűek. Ez persze nem azt jelenti, hogy Szabó saját élete történetét meséli el, de sok valós életrajzi elem felismerhető bennük.

Ez esetben például az apa karaktere (Gábor Miklós) teljesen megfeleltethető Szabó valós édesapjának, aki orvosként dolgozott, és szinte a háború végével egy időben - természetes halállal - hunyt el.

Míg a trilógia első filmje a felnőtté válás - az iskolapadból a "valós életbe" történő kikerülés - gyönyörű balladája, ezúttal a mítikus apa-képtől való elszakadás történetét meséli el Szabó. A film első felében a 10 év körüli kisfiú (Erdély Dániel) szemszögéből, majd a film második felében a már fiatal felnőtt (Bálint András) nézőpontjából. Az apától való elszakadás jelentősége abban rejlik, hogy a fiú a kora gyermekkorában elveszített apát egy misztikus, valójában csak a képzeletében létező apa képével pótolja. Számára az édesapa nem csak, hogy nem halt meg (külföldön van), de tulajdonképpen az ország hőseként ünnepli a felvonuló tömeg is. Mi nézők is az ő szemszögéből látjuk, ahogy a Május 1-i felvonulók az Apa fényképét ábrázoló táblákkal vonulnak.

Holott a fiú a valóságban olyan fiatalon elvesztette édesapját, hogy őszinte elmondása szerint igazából összesen három emléke van róla. Egyik ilyen emléke a karóra, melyet édesapjától örökölt. Szabóra nagyon jellemző visszatérő motívum válik az órából is: egyik születésnapja alkalmából édesanyja (a leírhatatlanul bájos Tolnay Klári) engedélyével "hosszas könyörgésre délután hordhatja apa óráját... de felhúzni nem szabad!"...

A Bálint András szájából elhangzó narráció furcsasága - ahogy az Álmodozások kora esetében is volt, - hogy egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról.

Édesapa felépített emléke folyamatosan változik, függően a környezet vélt vagy valós elvárásaitól. A kommunista hatalomátvétel után például nyilasokkal harcoló hőssé, vagy partizánná válik. De adott esetben kollegák és betegek által egyformán csodált orvosként látjuk a fiú képzeletében.

Szabó István iránti tiszteletem a Napfény Íze (1999) megtekintése után alakult ki, mely véleményem szerint a filmtörténelem TOP10-es listáján egészen biztosan helyet érdemel. Abban a filmben csakúgy, mint ebben és az Álmodozások Korában (1964) van egy jelenet az 1956-os forradalomról, és ezeket nagyon költőien köti össze, hogy mindhárom esetben Beethoven Egmont nyitányának rendkívül dinamikus motívuma csendül fel.

Ezzel sokan voltak így akkoriban... ugyanúgy elképzelhetetlennek tűnt előzetesen a második világháború véres embertelensége, mint ahogy néhány éve valószínűleg senkiben nem merült volna fel komolyan, hogy Hitler után kevesebb, mint száz évvel egy újabb degenerált vezér jelentkezik arra, hogy értelmetlen pusztítást végezzen Európában. Mi most jórészt ugyanazt gondoljuk, mint dr Takó a második világháború előtt, azaz, hogy "itt nem lesz úgyse semmi baj"... hát reméljük, hogy mi szerencsésebbek leszünk, mint amaz a generáció...

A fiú egy filmforgatáson vesz részt statisztaként, ahol először a sárga csillagot viselő zsidók menetében kap szerepet, de a rendező utasítására átsorolják a nyilasokat alakító szereplők közé.  És ez a mozzanat igazán elgondolkoztathatja a nézőt azzal kapcsolatban, hogy valójában mekkora szerepe van a szerencsének életünk alakulásában... tulajdonképpen sokszor a vak szerencse dönti el, hogy üldözők vagy üldözöttek leszünk egy válság közepette.

Ezt követi a film számomra legerősebb jelenete, mely során a fiú szerelme Anni (Sólyom Katalin) egy hosszabb, megszakítatlan monológban meséli el saját zsidóságával való kapcsolatát. A második világháború ebből a szempontból perdöntő változást hozott minden zsidó életében. Addig saját zsidósága tulajdonképpen mellékes magánügye volt mindenkinek, azután azonban aki megtagadja zsidóságát akár érezheti úgy is, hogy a náci haláltáborokban elpusztított ősei emlékét tagadja meg.

Anni hatására kezd a fiú rájönni, hogy tulajdonképpen ő egy krónikus hazudozó. Anninak vallja be először, hogy amit apjáról felépített, az végülis egy nagy hazugság. Apja teljesen átlagos volt, semmi kiemelkedő. Amikor visszamegy apja szülővárosába, akkor látjuk, hogy emléke már megkopott, alig-alig emlkeznek édesapjára a volt barátok, ismerősök...

Végül az Álmodozások korához hasonlóan egy rendkívül szimbolikus lezárást kap ez a film is:

És itt valóban, szimbolikusan is megtörénik a felnötté válás pillanata, hiszen meglátjuk, ahogy a fiú megvalósítja ezt az átúszást, és immár nem édesapja általa elképzetét hőstetteivel próbál elismerést nyerni a környezetétől.

Az Apa számomra kicsit nehezebben emészhető, mint a trilógia első filmje volt. Ennek legfőbb oka talán az, hogy a korán elvesztett szülő problematikájával szerencsére nekem nem kellett azonosulnom. Így ez a film egy olyan motívumot vitt végig, amit én nehezebben tudtam átérezni, szemben az Álmodozások kora élményeivel (első szerelmek, első munkahelyek, stb.) melyeket gyakorlatilag minden felnőtté váló ember megtapasztal.

Ezt a filmet 1968-ban beválasztották a legjobb magyar filmeket tartalmazó Budapesti Tizenkettőbe, majd 2000-ben ez a magasfokú elismerés újra megillette a filmet, hiszen az Új Budapest Tizenkettőbe is beszavazták.

Magyarország (Stúdió 3), 95 perc, ff., magyar

Rendező: Szabó István

Szabó István első filmje egyben első része annak a trilógiának, mely filmjeit a rendező tulajdonképpeni alteregójaként Bálint András személye köt össze. (A trilógia másik két filmje az Apa-1966 és a Szerelmesfilm-1970)

A film címét adó "álmodozások kora" természetesen a fiatalságnak arra a mámorítóan gyönyörű időszakára utal, amikor nemcsak a szerelemfokozó hormonok tombolnak az emberben, hanem az a szilárd meggyőződés is él benne, hogy mindent jobban tud az idősebbeknél, továbbá alsóhangon is a világmegváltást tűzi ki célul maga elé.

A hatvanas évek fiatalságának életébe kapunk egy kis betekintést. Az első munkahely, a baráti és szerelmi kapcsolatok alakulása, a korszak házibulija, a balatoni nyaralások... A felnőtté válásról szól ez a film, az egyetemről kikerülő szoros baráti kör története - és annak széthullása...

Ebből a baráti körből Oláh Jancsi (Bálint András) sorsa kerül az elbeszélés középpontjába. Az ő narrációja időnként megszakítja a történetet, bizonyos időugrásoknál pár mondatban összefoglalja a közben megtörtént eseményeket. Érdekes módon a főszereplő hangján megszólaló elbeszélő önmagát is egyes szám harmadik személyben említi.

Oláh Jancsiék kikerülve az egyetemről természetesen a kor előírásai szerint azonnal elhelyezkednek. (A munkakerülés büntetendő volt.) Mindannyian ugyanarra a munkahelyre mennek dolgozni. Itt kapják az első pofont az élettől. Nem csak szétszabdalják a társaságot a vállalat különböző osztályaira, de még a kezdő fizetésük sem lesz egyforma...

Szembesülnek tehát a kijózanító valósággal (a felnőttek világával), de persze álmodozásukból csak fokozatosan ébrednek fel. Szép lassan felbomlik a korábban felbonthatatlannak hitt baráti kör. Látjuk, Jancsi első futó kalandját Ágival (Esztergályos Cili) - soha nem gondoltam volna, hogy volt idő, amikor úszósapkában fürödtek a Balatonban... vagy csak már annyi idő eltelt azóta, hogy nem emlékszem...

Lányok jönnek-mennek Jancsi életében. Halász Judit Gabija amolyan egyoldalú (Jancsi részéről tulajdonképpen viszonzatlan) szerelem, akit minden lelkiismeretfurdalás nélkül hagy ott egy házibuliban Éva (Béres Ilona) kedvéért.

Talán nem voltam egyedül 8-10 éves koromban azzal, hogy szerelmes voltam Halász Juditba. Akkoriban rendszeresen tartott gyerekelőadásokat, amiken emlékeim szerint főleg énekelt - a Micimackót biztosan mindig elénekelte), de elképzelhető, hogy meséket is mondott. Babaarca és kellemes kisugárzása miatt szinte biztos vagyok, hogy hozzám hasonlóan sok rajongója akadt korosztályom fiúi közül.

A fiatal Béres Ilonára viszont csak most felnőtt fejjel figyeltem fel, köszönhetően ezeknek a régi filmeknek. Nem csak szép, de van valami nagyon kedvesen bájos kisugárzása is.

Az 1965-ös Filmvilágban Létay Vera egy hosszú cikket szentel ennek a filmnek, melyben megemlíti, hogy Szabó Istvánnal évfolyamtársak voltak a "Színművészetin", és elmondása szerint minden egyes filmszereplő pontosan beazonosítható Szabó fiatalkori életének szereplőivel. (az alábbi képen a fiatal Szabó instruálja az egyik szereplőt)

Szabó határozottan részévé vált ezzel a filmmel a magyar új hullám első nagy alkotóinak. Több helyen utal is példaképeire. Látványos Truffaut iránti rajongásának megjelenítése, de őszinte vallomás a Herskó féle Párbeszédre való utalás is. Ez utóbbit lenne talán a legnehezebb letagadni, hiszen a film formátuma is nagyon sok hasonlóságot mutat a Párbeszéd-el. (Szabó egyébként tagja volt a Herskó-film stábjának) Amaz évtizedeket ölel fel, ez pedig inkább csak néhány évet, ettől függetlenül végig az volt az érzésem, mintha a Párbeszéd kistestvérét látnám.

Az újhullámos jelleget erősíti, hogy a forgatókönyv teljes egészében Szabó István teremtménye. És mellesleg felhasznál részleteket saját korábbi rövidfilmjeiből is. (híradórészlet).

Hm...  Van ebben a párbeszédben valami pimaszság... Legalábbis ha nem feledkezünk meg arról, hogy 1964-ben vagyunk, a már konszolidálódott Kádár-rendszerben... ez a már-már lekezelő válasz (Én mérnök vagyok)  nekem kicsit pimasznak tűnik. Valószínűleg kellett kis bátorság ahhoz, hogy ilyesmi belekerülhessen a filmbe. Ráadásul nem is ez a legdurvább....

A naplószerű elbeszélés kellemes időutazás egyrészt a hatvanas évekbe, másrészt magunk (korszaktól független) fiatalkori emlékei közé...

És végérvényesen belépve a felnőttkorba úgy látszik, mindannyiunknak eljön az a pont, amikor végre fel kell ébredni az álmodozásból, és el kell fogadnunk, hogy sajnos ez az élet rendje...

Kellemes poént kapunk zárásként, amikor az alvó Jancsit felhívja a telefonos ébresztő szolgálat...

"Jó reggelt kívánok! Itt a telefonébresztő! Tessék felkelni!"

És látjuk ahogy az ébresztő szolgálat bájos kisasszonyai sorra keltegetik az embereket. És ez az a pont, ahol az "álmodozások kora" véget ér...