Franciaország (Five Film, Paris Film Production), 101 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Henri Baum, Raymond Hakim, Robert Hakim

Bár a magyar címet ez esetben kimondottan szépnek tartom, a francia eredeti cím kicsit összetettebb tartalmat hordoz. Franciául a "nap szépe - belle de jour" ugyanis egy magyarban törpe hajnalkának nevezett növényt jelöl, mely nappal nyitja virágját. Ezzel szemben az "éjszaka szépe - belle de nuit" kurtizánt is jelent.

Ha valami hasonló jelentéssel bíró szópárt szeretnénk találni a magyarban, akkor talán a "nappali pillangó - éjszakai pillangó" környékén lenne érdemes keresgélni, ez utóbbi ugyanis tudvalevőleg szintén az örömlányok - nagyon elegáns és romantikus - bár manapság egyre kevésbé használatos szinonimája.

Séverine (Catherine Deneuve) egy Pierre nevű orvos felesége. Láthatóan jómódban élnek. Mégis, igen hamar világossá válik, hogy kapcsolatukban valami nagyon nincsen rendben. A nő szereti férjét, ám szexuálisan teljesen elzárkózik irányába. Valószínűleg soha nem volt közöttük semmi testi, kapcsolatuk kizárólag lelki. A férfi türelmesen várja, hogy a nő félelme felengedjen iránta, ezért talán feltételezhetjük, hogy részéről teljesen önzetlen szeretetről van szó. 

Viszonylag hamar világossá válik, hogy nem ez az önzetlen, tiszta odaadás az, amire Séverinnek szüksége van. Ez a fajta szeretet őt hidegen hagyja. Mi több, pont ez az, ami megbénítja a nőt. Neki arra lenne szüksége, hogy egy férfi megalázza, kiszolgáltatottá tegye, sőt, egyenesen arra, hogy fájdalmat okozzon neki.

Ezt azokból az álmokból, illetve álmodozásokból tudjuk meg, melyek időnként úgy szakítják meg a valóságot, hogy legtöbbször csak utólag - de még akkor sem teljes bizonyossággal - tudjuk meg, hogy egy adott jelenet csak Séverine képzeletében zajlott le.

• 
• 
• 
• 
• 

Kétszer láttam ezt a filmet, egyszer fiatalon, - vagy harminc éve, - egyszer meg most, ahogy sorra került a listán. Amikor fiatalon láttam, elképzelhetetlennek tartottam, hogy léteznek olyan nők a Földön, akiknél ekkora disszonancia van a külső és a belső között. Magyarul megfogalmazva, látszatra szűzies teremtmények, belül azonban elementáris szexuális vágyakozás lappang a külső szemlélő számára elképzelhetetlen perverziók irányába. (És itt a perverzió szót semmi esetre sem elítélő vagy negatív értelemben használom, csupán olyan szexuális érdeklődésekre értem, melyek nagyban eltérnek a "mainstreamtől") Meg voltam győződve, hogy a film létrejöttének egyetlen célja az volt, hogy különböző "perverz" szituációkat mutathasson be. Egyszerűbben fogalmazva, szimpla exploitation cinemaként tekintettem rá.

Ma már egész más a véleményem. Az elmúlt harminc év tapasztalata alapján mondhatom, hogy több ilyen nő van, mint az ember sejtené... Nevezetesen, akik vágynak az alárendeltségre, kiszolgáltatottságra, megaláztatásra. Legalábbis szexuális téren. De mivel a társadalom meglehetősen elitéli, és devianciának tekinti eme vágyakat, legtöbben egész életükben magukban tartják és elnyomják ezeket.

Séverin egy olyan nő, aki - bár nyiltan nem vállalja ezeket a vágyakat - mégis módot talál, hogy megélhesse ezeket.

A nő tehát egy nap úgy dönt, hogy elszegődik prostituáltnak. Felkeres egy olyan magánlakást, ahol egy hölgy (egy madame) ilyen szolgáltatásokra kínál hölgyeket urak számára. Mivel csak koradélután tud férje elől titokban ide szökni, ezért a madama a "nap szépe" nevet adja neki. Innen tehát a film címe.

És Séverinenek itt, ebben a "kupiban" sikerül végre életében először kiteljesednie. Végre megvalósítja álmait. Ráadásul elmondása szerint ezzel férjéhez való viszonya is reményt keltővé válik... legalábbis azzal kecsegteti a férfit, hogy úgy érzi, kezdenek feloldódni gátlásai. A férj angyali türelemmel kivár... bár még az is lehet, hogy neki is megfelelt így. Talán ő pedig aszexuális? Teljes bizonyossággal semmire nem fogjuk megkapni a választ. Nincsenek is biztos válaszok. Maga Buñuel mondta egy helyen, hogy ő sem tudja mindenre a választ, szerinte nem is kell mindenre válasz. Mindenki döntse el magának. Mint ahogy a kissé nyomasztó befejezés sem teljesen egyértelmű...

A kupiban ugyanis egy kifejezetten gusztustalan bűnöző beleszeret Séverinebe, és úgy tűnik, hogy a nő is pont őbenne találja a legnagyobb szexuális izgalmat. Igen ám, de mi van, ha ez a titkos kapcsolat elhatalmasodik, és ki akar törni a titkos délutáni idősávból? Mi lesz, ha a bűnöző kilesi a nőt, és egyszer csak megjelenik a biztonságosnak remélt családi fészekben, hogy teljes egészében magának követelje a nőt?

A drámai végkifejlet természetesen elkerülhetetlen...

Buñuel egyébként pornográfiának nevezte valahol ezt a filmet, és szűzies erotikának. A pornográf cimkével egyébként nem értek egyet, de természetesen saját jogon úgy címkézi Buñuel a filmjeit, ahogy akarja. Mindenesetre én nem látom ebben a filmben a pornográfiára jellemző célzatos nemi vágykeltést, sőt, bár tartalmilag több nemi aktus is szerepel a történetben, konkrétan maga az aktus sosem látható. A "szűzies erotika" viszont lényegre tapintóan és érdekesen fogja meg a film lényegét.

(Az alábbi képen balra Buñuel látható)

Catherine Deneuvenek volt néhány jelenete, ahol némi betekintést enged a kamera meztelen testének látványába... Többnyire fátylak vagy egyéb elemek teszik eme látványt sejtelmessé és visszafogottá. Utólag mégis úgy érezte a színésznő, hogy valamivel többet mutatott a kamera, mint amennyit előzetesen ígértek neki. Egy jelenetben ugyanis hátulról szinte teljes valójában megcsodálhatjuk szőkesége fedetlen bájait. Talán ez volt az, ami több volt számára a kelleténél. Ettől függetlenül Deneuve pár év múlva újra forgatott Buñuellel, tehát feltehetően nem okozott ez akkora törést az életében, hogy tüske maradjon benne.

1967 január közepén azt írja a Filmvilág erről a készülő produkcióról, hogy Buñuel ezt szánja búcsúfilmjének. Azt a megjegyzést tette még a rendező, hogy esetleg Mexikóban csinál majd még egy-két kisfilmet, kis költésgvetéssel, családias hangulatban... ehhez képest mi már tudjuk, hogy még további öt hatalmas filmet készített Európában.

• 
• 
• 
• 
• 

 

Spanyolország (UNINCI, Gustavo Alatriste, Films 59), 90 perc, ff., spanyol

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Gustavo Alatriste, Ricardo Muños Suay, Pedro Portabella

Buñuel még 1929-ben kezdte filmes munkásságát a Salvador Dalíval közös Az andalúziai kutyával, melyben egy emlékezetes jelenetben egy zsilettpengével felhasítják egy nő szemgolyóját (természetesen trükkfelvételről van szó). Izgalmasan szürreális élmény volt ama első filmje, és a második - immár önálló - rendezése is.

Harmadik filmje gyökeresen más volt, Spanyolország egyik szegény vidékéről forgatott dokumentumfilmet. Mint általában a dokumentumfilmek, ez a film is azt mutatta, amit a rendező mutatni akart, és ez esetben talán jogosan feltételezhető, hogy Buñuel a valóságnál jóval drámaibb helyzetet festett Las Hurdessel (egy Spanyolország belsejében elhelyezkedő vidék) kapcsolatban. Nem állt tőle távol a valóság erőteljes meghamisítása. Az m1 munkatársai valószínűleg a nyomába sem érhetnek.

Már-már hazaárulóként tekintettek rá, amiért Spanyolországról ilyen negatív (és hamis) képet festett filmjében. Nem csoda hát, hogy otthon elfogy körülötte a levegő, nem jut önálló filmkészítési lehetőséghez. 

Mexikóba emigrál, és ott vág bele újra a filmezésbe. Egyik legfontosabb filmje ebből a korszakából a Los Olvidados mely hangulatilag nem áll messze a Las Hurdestől, bár ez már nem dokumentumfilm. Ismét a szegénység legalsó rétegeit veszi górcső alá, ráadásul gyerekeket, és még véletlenül sem próbálja romantikus színben feltüntetni őket, mint akik a gonosz gazdag kizsákmányolókkal szemben az erkölcsöt képviselnék. Erről szó sincs. Ugyanez a nézőpont jelen filmben is világosan észrevehető.

Fiatal spanyol filmesek egy csoportja meggyőzi Buñuelt, hogy készítsen végre megint Spanyolországban filmet. Tévedés azt hinni, hogy ezzel megkezdődik Buñuel második spanyol korszaka, hiszen ahogy később kitérek majd rá, az újabb otthoni próbálkozás ismét csalódást okozott számára, a listánkon is szereplő következő filmjét leforgatni majd újra visszatér Mexikóba, mielőtt végleg Európába (Franciaországba) helyezné át alkotói székhelyét.

A címszereplő Viridiana (Silvia Pinal) a kolostorba vonuló apáca, fogadalomtételének napja előtt utoljára meglátogatja nagybátyját, egyetlen élő rokonát, aki addig elhanyagolta. Most viszont, hogy a férfi meglátja a felcseperedett lányt, hirtelen erős vonzalmat kezd érezni a nő iránt, mivel elmondása szerint hasonlít halott feleségének fiatalkori képére.

A Don Jaime nevű nagybácsit alakító Fernando Rey egyébként Buñuel hű társa, számtalan film kapcsán fognak még együtt dolgozni. 

Akkor éreztem először, hogy nem akármilyen film lesz ez, - és bevallom igencsak leesett az álam, amikor megláttam ezeket a jeleneteket - például amikor a kamera hosszan időzött, ahogy Viridiana lehúzza a harisnyáját. Eddig moziban nemigen mutattak olyasmit, hogy egy apáca növendéknek ilyen erős szexuális kisugárzása legyen...

De mai szemmel ez persze semmi. Amikor viszont a volt feleségének emlékeiben élő nagybácsi úgy elevenítette fel a múlt emlékeit, hogy az elhunyt nő ruháit próbálta magára... nos az még mai szemmel is szokatlan...

A férfi ráveszi a nőt, hogy öltözzön be volt felesége menyasszonyi ruhájába, hogy még egyszer átélhesse a régi emlékeket. A férfi végül elkábítja a lányt, és öntudatlan állapotában megerőszakolja... így - szüzességét elveszítve - már nem mehet vissza a zárdába.. a férfi tervei szerint a nő kénytelen lesz vele leélni életét...

de az is lehet, hogy az egész nem igaz..??? 

• 
• 
• 

Nem mesélem el az egész történetet, csak annyit, hogy amikor már volt egy elképzelésem, hogy milyen irányba megy a film (kicsit a Hammer-filmek hangulatára kezdett hajazni a túlfűtött szexuális tartalom miatt) hirtelen jött egy váltás, és átment valami teljesen másba...

A film nagy részét Madridban forgatták. Jórészt spanyol szereplőkkel. Egyedül a Viridiana-t megszemélyesítő Silvia Pinal volt mexikói.

Cannes-ban mutatták be először a filmet, és ott nagydíjjal jutalmazták. Otthon már nem volt ilyen sikeres... és akkor finoman fejeztem ki magam. Hiszen sikerről azért nem beszélhetünk, mert be sem engedték mutatni. A cenzúra betiltotta a filmet, sőt, megpróbálták elérni, hogy külföldön se nagyon tudják forgalmazni.

Előzetesen engedélyeztette ugyan Buñuel a filmet, egy helyen kértek csak változtatást a cenzorok előzetesen: a film utolsó jelenetének eredeti változatában Viridiana bekopog unokaöccse hálószobája ajtaján, ahova a férfi beinvitálja. Könnyen értelmezhető szexuális utalásként ez nem tetszett a cenzoroknak. Buñuel igen ravasz megoldást talált. Az unokaöcs és a cseléd kártyáznak ekkor érkezik Viridiana, a férfi leülteti az asztalhoz, a Viridiana elfogadja az invitálást, és a férfi kijelenti, hogy ezentúl hármasban lesznek majd. Nincs kimondva, de a néző pontosan tudja, hogy ez a hármas nem csak a kártyaasztalra értendő, hiszen az előzményekből tudjuk, hogy a férfinak mindkét nő kifejezetten tetszik.

Érdekesség, hogy Franco tábornok állítólag kétszer is megnézte a filmet, és személyesen neki semmi problémája nem volt vele. A betiltás oka: egyház- és társadalomelleneség. Ha megnézzük az alábbi képet, ahol tizenhárom hajléktalan koldus ül az asztalnál, ugyanabban a felállásban, mint ahogy azt Jézus és a tizenkét apostol teszi Da Vinci híres festményén, akkor talán nem is csodálkozunk annyira, hogy a katolikus egyház nem repdesett az örömtől amikor ezt a filmet megnézték... ez a tizenhárom koldus ugyanis egy féktelen tombolással szétzúzza a berendezést abban a házban, ahová a jólelkű Viridiana beengedi őket...

Nagyon izgalmas film, legalább tíz évvel megelőzi a korát. Remek színészi alakítások láthatók benne. Kis érdekesség, hogy a korabeli Filmvilág című filmművészeti magazinban milyen harsány megvetéssel írnak a film cenzúrázásáról. Mintha ez valami nyugat-európai sajátosság lenne, hogy az állam nem engedélyez bizonyos filmeket. Mindez 1962-ben, amikor egészen nyilvánvaló, hogy csak az kerülhetett moziba, amire a megfelelő magyar hivatal rábólintott. 

Számomra egyébként nagy meglepetéssel szolgált, amikor először megtudtam hogy milyen széles körű cenzúra folyik némely nyugat-európai országban a mai napig is. Az Egyesült Királyságban például most is csak akkor jelenhet meg egy film moziban vagy DVD-n, ha a megfelelő cenzúrahivatal megadja rá az engedélyt. Németországban pedig konkrétan létezik egy feketelista (indexnek hívják) olyan filmekkel melyek tiltottak Németországban. A dologban különösen bizarr, hogy az index nem nyilvános, annak nyilvánosságra hozása tilos, abból az okból, nehogy úgy csináljanak ingyen reklámot bizonyos filmeknek, hogy sokan esetleg az indexet tallózva kezdjenek esti programhoz filmcímeket keresgélni.

Mexikó (Producciones Olmeca), 95 perc, ff., angol

Rendező: Luis Buñuel

Producer: George P. Werker

Ez a film három olyan dologgal is foglalkozik, mely jelenleg a világ amerikanizálódott részén szinte pánikszerű, a gyilkossággal kapcsolatban megszokottnál is erőteljesebb társadalmi reakciókat szül. Ez a három tabu pedig a következő:

1. feketék elleni rasszizmus - 2020 nyarán talán a legaktuálisabb - lásd #blacklivesmatter 

2. Nők elleni erőszak - mostanában kicsit háttérbe szorulni látszik az előző téma miatt, de tavaly még uralt minden nyilvános rendezvényt az USÁ-ban: lásd  #metoo 

3. És végül a megrendíthetetlenül örökzöld (természetesen joggal elítélt) téma a kiskorúakkal folytatott nemi kapcsolat. 

Ami felettébb meglepő, hogy már - bár a hatvanas évek legelején vagyunk, amikor Amerika még nem volt ilyen pol-korrekt mint manapság, mégis - mindhárom ügyben kiállja a film az idő próbáját. Noha a filmben megállás nélkül megy a niggerezés, Buñuel álláspontja a kérdésben nyilvánvaló, hiszen a film egyik vitathatatlanul pozitív hőse a színes bőrű jazz zenész (Bernie Hamilton), aki egy hamis vád elől menekül.

Aztán ott van a film címét adó fiatal lány, akit Key Meersman játszik. Róla nem tudjuk, hogy mikor született, semmilyen adatot nem találtam vele kapcsolatban. Ránézésre olyan 12-14 éves lehet...

Egy szigeten vagyunk, melyen hárman élnek: két vadőr, és az idősebb vadőr árva unokája. A film azzal nyit, hogy meghal az egyik vadőr (a kislány nagyapja), így a másik vadőr (Zachary Scott) veszi át a gyerek gondozását, amíg annak törvényes felügyelete meg nem oldódik. 

A lány láthatóan már a nővé válás útjára lépett, de még messze van a felnőttségtől. A férfi viszont érezhető vonzalmat érez a lány iránt, bár látható, hogy pontosan tisztában van azzal, hogy mekkora bűnt jelentene, ha kihasználná a helyzetet. Egy darabig küzd a lelkiismeretével, enged a lány zavarának, engedi a lányt, hogy meneküljön a kellemetlen helyzet elől... de csak egy darabig...

• 
• 
• 
• 

A szigetre vetődik egy fekete férfi, akit egy fehér nő azzal vádol, hogy megerőszakolta, ezért a város lakói meg akarták lincselni. Délen vagyunk. Bár az emberek papíron nagyjából egyenlőek, itt délen azért kicsit más a feketék élete... Ellentétben a #metoo mozgalommal, melyben a vád elhangzásakor véglegesen eldől, hogy a megvádolt férfi bűnös, itt végül mégis kiderül, hogy a menekülő férfit pont azért vádolja meg az idősödő nő, mert a férfi nem fogadta a nő közeledését.

Buñuel 1947-től 1960-ig élt és alkotott Mexikóban. Ez tehát utolsó mexikói filmjeinek egyike (még kettőt készít ott ezután). A forgatási helyszín azonban kicsit csalóka ezúttal, a színészek mindegyike amerikai, angolul beszélnek és maga a film sem igazán mentes a Hollywood-i konvencióktól. Azt a kijelentést is meg merem kockáztatni, hogy ez a film nem tipikus Buñuel alkotás. Talán nem is véletlen, hogy nem tartozik a különösebben ismert Buñuel filmek közé. 

A címe viszont spanyol (La Joven), ami viszont olyan érdekes helyzetet eredményezett, hogy több angol címen is megjelent a mozikban, függően attól, hogy éppen hol mutatták be.

Amerikában például The Young One (a fiatal) illetve White Trash (fehér szemét - egyszer így szólítja a fekete fickó a rátámadó rasszista fehéret) címen is mozikba került, Nagy-Britanniában viszont Island of Shame (a szégyen szigete) címen futott.

Kicsit furcsára sikerül a film befejezése - a lány helyzetét kihasználó vadőr hirtelen megvilágosodik, míg addig rasszista volt, végül segít a fekete férfi szökésében, és, hogy a törvény előtt kibújjon bűne alól, házasságot tervez a kislánnyal. A kislány véleményét már nem tudjuk meg ez ügyben. Buñuel - talán szándékosan - nem oldja meg egyiket sem a három főbűn körüli szálak közül. Azt sejtjük, hogy az erőszak ügyében a menekülő férfi igazat mond, de ezt csak mi tudjuk, ő továbbra is menekülni kényszerül. A legzavaróbb hiányosság talán a férfi és a lány kapcsolatának furcsa elvarratlansága... hiszen szinte végig úgy látjuk, hogy a lány menekülni próbál a helyzetből, a végén viszont, - amikor a szigetre érte jövő lelkész segítene rajta, - mégsem látjuk, hogy a lány valóban élne a menekülés lehetőségével... Nem mondható, hogy igazán megnyugtató lezárást kaptunk volna, kicsit kurta-furcsa lett így a vége... véleményem szerint nem véletlen, hogy ez a film a kevéssé ismert Buñuel filmek egyike maradt...

Mexikó, 75 perc, ff., spanyol

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Oscar Dancingers

Buñuel korai filmjeit (Andalúziai Kutya, Aranykor) Franciaországban készítette, majd áttelepült Spanyolországba, ahol többek a Las Hurdes című dokumentumfilmet forgatta, melyről azóta kiderült, hogy azt a valóságot mutatta, amit Buñuel láttatni akart. Pár éves USA-beli tartózkodás után 1947-ben átköltözött Mexikóba, ahol 1949-ben állampolgárságot is kapott. 1960-ig élt itt.

A Los Olvidados Mexikóváros szegénynegyedében játszódik. A film elején egy felirat figyelmeztet minket:

"A film valós tényeken alapszik, a szereplők nem kitaláltak"

Ez esetben persze formailag sem akar dokumentumfilmnek tűnni az alkotás, és a figyelmeztető feliratot talán nem is érdemes szó szerint venni. Mindenesetre Buñuel szerette volna, ha a filmben látható történésekre úgy tekintenénk, mint a szomorú valóságra.

A film középpontjában egy fiatalokból álló szedett-vetett "banda" áll, akik többnyire kisebb-nagyobb rablások elkövetésével töltik idejük nagy részét. Ezek a korán lecsúszott gyerekek általában szülők nélkül vagy nagyon szegény családban élnek, ahol a szülőknek nincs idejük illetve erejük a gyerekek megfelelő ellátásához és neveléséhez. Egyik legmeghatóbb pillanat (több ilyen van) amikor a szomorú arcú kisfiú ül a forgatagban, és nézi, hogy kihez mehetne haza, mert édesapja "ottfelejtette, nem jött vissza" érte. Buñuel megmutatja ugyanakkor, hogy a legnagyobb szegénységben is megtalálja a helyes utat az, akiben erre megvan a hajlam. 10-12 éves gyermekek ekkoriban már komolyabb fizikai munkát végeztek, ha arra rákényszerítette őket az élet.

A két legfontosabb szereplő a két ellenpólust ábrázolja:

Az egyik El Jaibo a hórihorgas fiú, aki megjárta már a fiatalkorúak börtönét. Ő az a fajta srác, aki számára nincs az aljasságnak az a formája, ami távol állna tőle. Valakit hátulról leütni, a súlyos fogyatékost kirabolni, ráadásul emellett szórakozásból fölösleges szenvedést okozni neki, ez az ő stílusa. Az őt alakító fiú (Roberto Cobo) remek alakítást nyújtott, mert gyűlöltem a figurát, és szinte nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy csak egy szerepet játszik a srác, gyűlöltem teljes egészében, és azt hiszem, hogy a szerep és a szereplő ilyen fokú egybeolvadása mindenképpen a színész munkáját dicséri.

• 
• 
• 

A másik fontos szereplő Pedro (az alábbi képen jobbra), a kisebbik utcakölyök, aki szintén benne van a stiklikben, de mint kiderül, ő inkább a körülmények áldozata, benne megvan a tisztességre való hajlam. Az őt alakító Alfonso Mejía a film egyetlen ismert ma is élő szereplője. 84 éves, és 2011-ben ő mutatta be a véletlenül előkerült alternatív befejezését a filmnek. Merthogy, - mint kiderült - az akkori cenzorok nyomására egy pozitív kicsengésű befejezés is készült a filmhez, de érdekes módon ezek szerint nem tudott érvényesülni a cenzorok szándéka, hiszen a nagyon nyomasztó (Buñuel eredeti szándékai szerint készített) befejezéssel vált híressé a film.Bunuel ezúttal a tőle megszokott szürrealizmus helyett kőkemény realizmussal ábrázolta a történéseket, bár egy-egy álom-jelenetben megvillan a rá jellemző szürrealista stílus is. Egyesek ezzel a filmmel kapcsolatban már Mexikói neorealista irányzatról beszéltek, amit maga Buñuel határozottan elutasított.

A fekete-fehér kép - ha lehet - itt még szürkébbé, sivárabbá teszi a filmben látható szegénységet. A világítás is mintha inkább a sötétséget próbálná sugallni. Az arcok gyakran árnyákban, a beltéri jelenetekben a fény éppen, hogy csak pislákol. Világosság csak nappal, a kültéri jelenetekben van igazán.

Buñuel számára ez a film jelentette a visszatérést a világhírhez. Mexikóban viszont nagyon haragudtak rá amiatt, hogy országukról ilyen lesújtó, mocskos képet mutatott a világ felé. Ő volt a "külföldi, aki Mexikót kihasználva" hajszolja a világsikert. Aztán amikor ezzel a filmmel Buñuel Cannes-ban 1951-ben elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, hirtelen megváltozott a Mexikói megítélés is, és azóta is általában az ország egyik büszkeségeként tartják számon ezt a filmet.

Szerintem joggal.

Spanyolország, 28 perc, ff., néma (utólagos narrációval)

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Ramón Acín, Luis Buñuel

Már fiatalon megtanuljuk, hogy a film nem feltétlenül a valóságot mutatja be. A film legtöbbször csak fikció, mely megtekintése során elrepít minket egy elképzelt világba. Meg kell tanulni helyén kezelni a dolgokat. Ettől függetlenül, hiába tudjuk, hogy amit látunk az nem a valóság, egy jól sikerült horror film nézése során például mégis annyira a hatása alá kerülhetünk, hogy szinte résztvevőivé válunk az eseményeknek.

Más a helyzet a dokumentumfilmekkel. Ez a különleges műfaj a valóság rögzítéséről, és annak bemutatásáról szól. Jó esetben tehát nem fikciós. De ha kicsit megengedőbbek vagyunk, akkor odáig elmehetünk, hogy olyan eseményeket mutat be, amik megtörténtek, vagy megtörténhettek volna. Például, ha az oroszlánokról szóló film készítésekor a készítők az oroszlánok közelében elengednek egy antilopot, csak azért, hogy felvehessék, hogyan vadássza azt le az oroszlán... na bumm...

Más a helyzet, amikor a dokumentumfilm teljes egészében a valóság meghamisításáról szól. Mint például ez esetben... Las Hurdes Spanyolországnak egy akkoriban viszonylag szegényebb járása volt a híres egyetemi várostól, Salamancától kb. 120 kilométerre. A középkorban valóban nagyon elszigetelt, elmaradott és szegény volt a környék, de a film készítésekor ez már messze nem volt igaz. A film mégis olyan arcát festi le a környéknek, hogy jogosan vetődhet fel a kérdés, vajon hogyhogy itt még egyáltalán vannak élő emberek?

Érdekes, hogy még az 1001-es könyv ezzel a filmmel kapcsolatos kritikája is magasztalja a rendezőt, hogy milyen művészi realizmussal mutatja be azt az elképzelhetetlen szegénységet, elmaradottságot és igénytelenséget, ami ott tapasztalható volt ekkoriban. Egy holland filmes, Ramón Gieling az ezredforuló környékén elhatározta, hogy ellátogat a helyszínre, és megvizsgálja, hogy változott-e a helyzet azóta. Az ott tapasztaltakra mindjárt visszatérek.

Buñuel utólagos - kissé hihetetlenül hangzó beszámolója szerint - egyik barátja, Ramón Acín meggondolatlanul ígéretet tett egy zaragozai kávéházi beszélgetésük során: Ha egyszer nyer a lottón, akkor abból finanszírozni fogja Buñuel következő filmjét. A sztori úgy folytatódik, hogy Acín valóban nyert, nem is akármennyit: 100.000 pesetát, ami nagy pénz volt akkoriban. És ami még hihetetlenebb, hogy a barát állta is a szavát, még ha nem is a teljes összeget, "csak" 20.000 pesetát fordított erre a célra. Ez akkor is nemes gesztus volt. Ne felejtsük el, hogy Buñuel eddig nem tett le olyan filmek az asztalra (Andalúziai Kutya és Az Aranykor) melyek reményeket adtak volna arra, hogy jövedelmező pénzügyi befektetésként lehessen tekinteni erre a szponzorációra. Így lett Ramón Acín a film producere.

Salamanca felől Las Hurdes felé az utolsó városka La Alberca. A filmben Buñuel ennek a városkának a viszonylagos jólétével próbálja ellenpontozni a szomszédos vidék nyomorát. A városka egyébként romantikusan turista csalogató, ahogy a közelmúltban készült képeken is látható. 

• 
• 
• 
• 

 Na, de mit tapasztalt 2000 környékén a holland rendező Las Hurdes-ben?

A helybeliek elmondták, hogy a filmnek szinte egyik jelenete sem igaz, és azóta is próbálják magukról lemosni a film okozta bélyeget.

Elmesélték, hogy a szamarat, mely a doku szerint a gyilkos méhek áldozata volt (az adott hónapban már ki tudja hány emberhez és állathoz hasonlóan), valójában Buñuel kente be mézzel, hogy ellepjék a méhek.

A hegyi kecske, mely lezuhan a sziklán, és amely szerencsétlenségére azt akarta ábrázolni, hogy a helyiek csak akkor látnak húst, ha egy ilyen állat valamiért szörnyethal... nos ezek a hegyi kecskék olyan ügyesek voltak, hogy egyik sem akart lezuhanni a sziklákon, ezért Buñuel inkább rálőtt valamelyikre. Így már persze az állat eljátszotta a rá írt szerepet.

A halott kislány sem volt halott, csak aludt, és később, amikor mutatják, hogy órákat kellett vele gyalogolni a temetőbe, akkor egy üres teknőt utaztattak. Természetesen az a néhány születési rendellenességgel élő fiatal sem volt elvadult vadember, akiket Buñuel elmondása szerint csak egy helyi lakos közreműködésével lehetett olyan állapotba hozni, hogy egyáltalán le lehessen őket filmezni.

 

Nem véletlen, hogy a holland rendező ezzel kapcsolatos filmjének címe: Buñuel Foglyai.

Buñuel filmje, a Las Hurdes eredetileg némafilmnek készült. Később azonban a bemutatóra narrátorként kommentárral látta el a filmet. Így végülis hangosfilm lett belőle, de a kísérő zenén és a narráción túl egyébként az eredeti felvételeknek nincsen semmilyen hangjuk.

Néhány kritikus nem mervén elengedni a magasztalt film kezét, paródiakánt, esetleg a varázsszóval tovább címkézve hovatovább szürreális paródiaként aposztrofálja ezt az alkotást. Jómagam nem hiszek ebben. Ha valóban ilyen szándék lett volna, akkor talán szerencsésebb lett volna egy kitalált régióról forgatni ilyen jellegű ál-dokut.

Véleményem szerint Buñuelnek határozott prekoncepciója lehetett a régióról, - mely egyébként a középkor környékén valóban szinte teljesen elzárt volt a környezetétől a korabeli beszámolók szerint. A helyszínre érkezvén azonban valószínűleg látta, hogy ha a valósághoz túlságosan ragaszkodik, akkor itt ebből nem lesz film... tehát inkább gyártott egy alternatív valóságot a film számára.

Láttad a filmet? Írd meg a véleményedet hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Még nem láttad ezt a filmet? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Franciaország 63 perc, ff, francia

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Noailles vicomte-ja

A lényeg a nemi ösztön és a halál érzete. Szürrealista őrületbe csomagolt romantikus film. - mondja Buñuel a filmről...

Nos, a "szürrealista őrület" megfogalmazással semmiképpen nem szállnék vitába.

Dalí és Buñuel első közös filmje, Az Andalúziai Kutya felkavarta a kedélyeket, de az igazi botrány elmaradt, és bár arra jó volt, hogy Noailles vicomte-jától felkérést (és persze pénzt) kapjanak egy nagyobb lélegzetvételű film elkészítéséhez, a fiúk azért rossz néven vették, hogy az embereknek tetszett a filmjük:

Dalí: „A közönség nem fogta fel, mi az erkölcsi mondanivalója ennek a filmnek, amely minden kegyetlenségével és erőszakosságával őket veszi célba”

Buñuel: „Akik látták, azt hiszik: nagy sikerű film. De hát mit tehetek azok ellen, akik lelkesednek minden újért, még akkor is, ha a szóban forgó újdonság legmélyebb meggyőződésüket sérti? Mit tehetek a félrevezetett és hazug sajtó ellen? Az ostoba tömeg ellen, amely szépnek meg költőinek minősíti azt, ami valójában kétségbeesett, szenvedélyes bujtogatás gyilkosságra?”

Egy szó, mint száz, Buñuel leszerződött az említett "szponzorral", és Dalí-val elkezdték tervezgetni a folytatást "Andalúziai Szuka" címmel. Ez végül - további címötletek elvetése után - módosult "Aranykor"-ra. Szürrealista film lévén sok esetben hiába keresünk összefüggéseket. A cím magyarázata sem feltétlenül egyértelmű: De talán a legvalószínűbb megoldás a következő: Dalí gyerekkorában az általa a mosókonyhában berendezett műteremben szeretett egy vizes dézsában ülve festményeket tartalmazó albumokat nézegetni. Kedvencei az aktokat tartalmazó képek voltak. Ezek közül is kiemelkedett Ingres - Aranykor című olajfestménye. Feltehetően innét tehát a cím.

Újra összeállt tehát a páros, de végül nem jött össze a közös munka. A folyamat viszonylag korai szakaszában megakadt az együttműködés, és Buñuel végül egyedül készítette el a filmet.

A két fél persze különbözőképpen tekint vissza a dologra: Míg Buñuel például úgy emlékezett vissza később, hogy Dalí egyetlen ötletét valósította csak meg a filmben (a parkban kővel a fején sétáló férfit), addíg Dalí visszaemlékezései szerint a film gyakorlatilag az ő forgatókönyve alapján valósult meg, de Buñuel által lebutított formában.

Az igazság - mint a legtöbb esetben - valahol félúton a kettő között lehet. Mindenesetre az biztos, hogy az egyik jelenet helyszínét - a Creus-foknál játszódóét - Dalí jelölte ki a forgatókönyvben. Ez Spanyolország legészakibb pontja, egyben Dalí születési helye.

• 
• 
• 

Az első francia hangosfilmek között készült ez a film, ugyanakkor nem mondható el, hogy erőteljesen kihasználná a hang adta lehetőségeket, bár a szűrrealitás ezen a csatornán is megjelenik. Többször előfordul, hogy a beszélő szereplők csak némafilmes képfeliratot kapnak, ám emellett az a valószínűtlen dolog is megesik, hogy halljuk a szereplőket egymással beszélgetni, de igazából nem mozog a szájuk. Ugye emlékszünk? Ez az Andalúziai Kutya folytatása, tehát ezek ugyanolyan álomképek, mint amiket abban láttunk. Itt bármi megtörténhet, sőt, minél valószerűtlenebb valami, annál helyénvalóbb!

Például ki lepődik meg azon, hogy egy öngyilkos belügyminiszter teste felesik a plafonra és ott hever élettelenül? Vagy azon, hogy a franciaágyon teljesen normális, ha egy tehén lustálkodik, és csak hosszú tusakodás hatására hajlandó átadni a helyet? Ezek a dolgok ebben a filmben a lehető legtermészetesebbek...

• 
• 
• 

A posztot azzal kezdtem, hogy a kitűnő művészek nehezményezték, hogy az előző filmjük nem kavart igazi botrányt. Nos, ennél a filmnél Buñuel-nek már semmi oka nem volt a panaszra!

Az még talán elment volna, hogy egy felajzott nő, egy szobor lábujját "szopkodja", de az, hogy a De Sade márkitól kölcsönzött Szodoma 120 napja jelenetben az egyik perverz szadista - Blangis herceg - mikor színre lép, Jézust látjuk, - pontosabban egy olyan figurát ahogyan csak és kizárólag Jézust szokták ábrázolni - már sok volt.... Ezek a dolgok tehát kiverték a biztosítékot annyira, hogy a felhergelt csőcselék végül betört az egyik vetítésre, tintát locsolt a vászonra, szétverte a termet, és kizavarta a közönséget... végül a hatóságok betiltották a filmet.

Buñuel tehát ezúttal megvalósította célját. Megvolt a botrány, a film beteljesítette célját. Ámen.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!