Japán (A XVIII. Olimpiai Játékok Szervező Bizottsága, TOHO), 170 perc, Eastmancolor, japán

Rendező: Kon Ichikawa

Producer: Surketaru Taguchi

1964 Augusztus 21-én Görögország déli részén az Olümpia nevű ókori romvárosban különleges ceremóniát örökítettek meg a kamerák. Hófehérbe öltözött hölgyek gyűrűjében egy különleges szerkezet a nap fényének összegyűjtésével belobbantja az olimpiai lángot, mely az elkövetkező közel három hétben kalandos úton jut majd el Tokióba... földön, vízen, levegőben.

Már a gyújtási ceremónia képei is lehengerlően szépek, a kamera mintha szabadon úszna a levegőben a romok között, a láng világ-körüli útja további szép képekkel kápráztat el minket. Mindig izgalmas nézni, hogy néztek ki világvárosok több, mint hetven évvel ezelőtt. 

Végül a láng megérkezik pontosan az olimpia megnyitójára. A szokásoktól eltérően ezúttal nem egy híres sportoló érkezik meg a megnyitóra a lánggal, hanem egy Yoshinori Sakai nevű fiatalember, aki 1945 Augusztus 6-án született Hiroshimában aznap, amikor az amerikaiak ledobták az atombombát.

A megnyitó Október 10-én volt, és pont két hétig tartottak a játékok. Hogy miért ősszel tartották a "nyári játékokat"? A japán nyár nem csak forró, hanem rettenetesen párás is. Ez a kettő pedig gyilkos elegyet alkot, sportolók számára nagy kockázatot és nem kevés kellemetlenséget okozva. Érdekesség, hogy a tavaly megrendezett tokiói olimpia már a szokásos nyári időszakban zajlott, aminek oka állítólag az, hogy a tévés jogok nagy részét az USA fizeti, és nekik a július-augusztus a legmegfelelőbb időszak az olimpia közvetítésére, mivel ekkor szünetelnek az ott népszerű sportok bajnokságai.

Nézve a gyönyörű, színes, szélesvásznú képeket, nem szabad elfelejtenünk, hogy bár ez volt az az olimpia, amikor először közvetítették a játékokat világszerte élőben műholdas technológiával, a televíziós szabvány mérföldekre volt a filmes megjelenítési lehetőségeitől. A műholdas kapacitás egyébként is korlátozott volt. Az USÁ-ba mindössze közel 6 órát közvetítettek a teljes olimpiáról, Európába valamivel több, mint 12-t. De hol van ez a mai lehetőségektől, ahol szinte megszámlálhatatlan mennyiségű "feed" közül válogathatnak az egyes országok, függően attól, hogy milyen sportágakra, sportolókra kíváncsiak az ottani tévénézők.

Az 1964-es olimpiáról készült filmnek tehát értelemszerűen semmi köze nincs a tévéközvetítésekhez. 70 órányi anyagot forgatott egy 566 fős stáb, melyből 164 fő volt operatőr. A rendezői megbízást az a Kon Ichikawa (fenti képen)  kapta, aki elsősorban játékfilmjei kapcsán ismert, melyek közül kettővel ezen a listán is találkozhattunk korábban.

Az ilyen régi felvételeken az egyik dolog, amire nagy érdeklődéssel figyelek, hogy miben különbözik az "akkori ember" a "maitól". A közönséget illetve a szervezőket mutató felvételeken látható, hogy nagy divatosak voltak ekkor még az ezüstösen csillogó műfogak. Mondjuk ilyenekre még itthonról is emlékszem a korai nyolcvanas évekből, elsősorban idősebb emberek szájában. Ma már ezek gyakorlatilag mindenhol teljesen eltűntek. 

A másik érdekesség, ami feltűnt, hogy a japán nőknél mennyire divatos volt ekkoriban a dauer. A női röplabda válogatottnak például szinte minden tagja ilyen furcsa, japánokra ma már egyáltalán nem jellemző frizurát viselt.

Természetesen magára a sportra is odafigyeltem, ha már olimpiát néztem. A legmeghökkentőbb felfedezésemet először ezen az animált gifen illusztrálom, azután írom majd le, hogy mi az ami nagyon meglepett:

Bizony, ha alaposan megfigyeljük, akkor a már beérkezett úszókon látjuk, hogy ott álldogálnak a medencében... A víz tehát olyan másfél méter mély lehet maximum. Tudomásom szerint manapság az olimpiai úszómedencék mélysége 3 méteres. Ez az alacsony vízmélység talán még veszélyes is lehet a kezdő fejeseknél. Akinek ezzel kapcsolatban bővebb információja van, az ne habozzon megosztani.

Kicsit meglepett, hogy úszásban semmilyen érmünk nem volt ezen az olimpián. Az 1952-es Helsinki olimpián még volt négy női olimpiai bajnokunk is úszásban, aztán mintha elvágták volna. Legközelebb 1980-ban Moszkvában Vladár Sándor kap aranyat úszásból, majd 8 évvel később Barcelonában kezdődik a magyar úszás igazi arany-korszaka. (Darnyi, Czene, Egerszegi... stb. stb...)

Az úszó aranyak hiányánál sokkal nagyobb meglepetést okozott, hogy szégyen-szemre fogalmam se volt arról, hogy ezen az olimpián Magyarország nyerte a futball aranyat. Egyáltalán fogalmam sem volt róla, hogy fociban nyertünk valaha bármilyen világversenyt. Hogy szégyenem mégnagyobb legyen, utánaolvasva megtudtam, hogy nem ez volt az első, és még csak nem is az utolsó olimpiai aranyunk! És ez az 1964-es már rég nem az Aranycsapat volt! Csehszlovákiát vertük meg a döntőben 2-1-re.

Újabb meglepetés volt, hogy a sablonos fekete ötszögekből és fehér hatszögekből varrt klasszikus mintázatú labda helyett citromsárga lasztival játszották a döntőt.

A dobogó harmadik helyén Németország állt.

Németország így leírva furának, pongyola megfogalmazásnak tűnt, hiszen aki élt már akár a nyolcvanas években is, az pontosan tudja, hogy ekkoriban két német ország volt. A szovjetbarát NDK és a nyugat-barát NSZK. Senki nem beszélt ekkoriban Németországról, helyette mindig valamelyik hárombetűs rövidítést alkalmazták a hivatalos megfogalmazásokban. Utánanéztem tehát, és kiderült hogy teljesen pontos volt a Németország megjelölés, hiszen ezen az olimpián hatalmas meglepetésemre egyesült német csapat indult! Ha egy kvízjátékban valaki feltette volna ezt igaz/hamis kérdésnek, egész biztosan elbukom rajta, hiszen nevetve utasítottam volt vissza még csak az ötletet is, hogy a két ország a hatvanas években egyesített csapatként induljon. Pedig ez történt. Kaptak is erre az alkalomra egy speciális, olimpiai ötkarikával ékesített német zászlót a csapat élére. Ha valami, akkor ez biztosan az olimpiai eszme egyik legszebb megnyilvánulása volt a hidegháború idején.

Mi magyarok egyébként 10 arany- 7 ezüst- és 5 bronz éremmel tértünk haza. 

Nem ez az első olimpiáról szóló film a listán. Az 1936-os Berlini olimpiáról szóló  Olimpia (1938) című film egyébként rám jóval nagyobb hatással volt mint ez. Itt is gyönyörűek voltak a felvételek, de amaz közel harminc évvel korábban készülve sem volt semmivel kevésbé látványos.

A film címe japánul:   東京オリンピック

Nagyon alkalmas ez a cím arra, hogy szemléltessük a japán írás azon sajátosságát, hogy többféle betűkészletet használ. Még akkor is, ha a négyből itt csak kettő látható.

Az első két karakter a klasszikus, többezer kínai írásjegyből származó kandzsik közül való. Ezeket egyesével meg kell tanulni, hogy melyik mit jelent, és hogy kell ejteni őket.

東京 - Tokjó

Az utána következő betűk viszont már a japán eredetű 46 darabos katakana készletből valók, melyek mindegyike egy-egy szótag, és nincs önálló jelentésük. Ezeket akkor szokták használni a japánok, ha idegen eredetű szót akarnak leírni, vagy egy szövegrészt egyéb okokból ki akarnak emelni (mint mondjuk mi a vastag- vagy dőlt betűs szövegrészeket. A japán nyelv szavai közül minden leírható lenne ezzel a 46 szótag-karakterrel, de az idegen eredetű szavaknál már nem mindent tudnak így leírni, ezért ezek mindig valami hasonlóra módosulnak.

Az angol eredetű "olimpic" szóból így lesz o-ri-n-pi-kku (a japánok nem nagyon bírnak mássalhangzóval szavakat befejezni, hacsak nem az "n" hangzóval, mert az "n"-en kívül egyik hangzójuk sem végződik mássalhangzóra. Így a külföldi szavak végeire is tesznek általában egy magánhangzót.

オ (o) リ (ri) ン(n) ピ (pi) ッ(ez a betű csak megnyújtja a következő szótag mássalhangzóját) ク (kku)

東京オリンピック - a film címe japánul kiejtve tehát: Tokjó orinpikku

Japán (Daiei), 114 perc, Eastmancolor, japán

Rendező: Kon Ichikawa

Producer: Masaichi Nagat

A rendezőről, Ichikawaról érdemes megemlíteni, hogy rajz- és bábfilmkészítőént kezdte karrierjét 1936-ban, és onnan váltott az élőszereplős filmekre. A másik dolog, amit több helyen olvastam róla, hogy nem volt kifejezetten sajátos stílusa. Amolyan mindenevő volt, szinte bármihez örömmel nyúlt hozzá. Találkoztunk vele korábban A Burmai Hárfa (1956) című filmnél, és majd hamarosan látni fogjuk, hogy az 1964-es Tokiói olimpiáról is készített filmet. Nagy izgalommal várom azt, hiszen jelen film sejteti, hogy valami különleges látványvilágban lesz részünk.

Ez a film is elsősorban izgalmas képi világa miatt olyan érdekes. Maga a történet már 1935-ben is kicsit ódivatúnak számított, amikor először filmre vitték. 1963-ban Ichikawa a 28 évvel korábbi film főszereplőjével Kazuo Hasegawa-val forgatta újra. 

Tulajdonképpen a gombhoz varrták a kabátot, hiszen Hasegawa számára ez egy jubileumi film volt, egészen pontosan a háromszázadik, amelyben szerepelt, és ehhez kérte fel a Daiei Studios Ichikawa-t a film elkészítésére. 1935-ben, amikor Hasegawa még csak 27 éves volt, lehet, hogy működött vele a dolog, de így 55 évesen a történetet sajnos önmagában zárójelbe teszi az, hogy egy pillanatra sem tudom elhinni az egyébként is kissé pocakosodó ötvenes éveiben járó főszereplőről, hogy női szívek elrablója és mellesleg még a japán harcművészetben is jeleskedik.

Hasegawa egyébként kettős szerepben látható: egyrészt egy Robin Hood jellegű rablót játszik kevésbé jelentős szerepében, másrészt egy onnagatát, azaz a tradicionális japán kabuki színház női ruhába öltözött férfi színészét. 

A kabukiról Az Utolsó Krizantém Története (1939) kapcsán már írtam részletesebben. Itt most csak arra térek ki, hogy a még a tizenhetedik században bizonyos erkölcsi okokból kitiltották a nőket a kabuki színpadról, ezért a női szerepeket is férfiak vették át. Ezek az onnagaták gyakran színpadon kívül is női ruhában, sminkben és nőiesen éltek. Tulajdonképpen a mai transzvesztiták elődei voltak. Illetve vannak is, hiszen a múlt idő használata indokolatlan ez esetben: a kabuki ma is létező és népszerű művészeti ág Japánban. 

Az alábbi képen egy Taichi Saotome művésznevű kortárs kabuki színész látható női jelmezben és civilben.

Az onnagata szerep nem feltétlenül válik kizárólagossá egy kabuki színész életében. Vannak kabuki színészek, akik férfi és női szerepet egyformán vállalnak. Filmünk főhőse, Yukinojo azonban 24 órában onnagata.

A történet dióhéjban: Edo városában jár Yukinojo társulata, ahol elégtételt akar venni azon a három emberen, aki miatt gyerekkorában szülei öngyilkosságba menekültek. Ehhez többek között igénybe veszi egy gyönyörű nő segítségét, aki halálosan szerelmes belé. 

Ez a vonal kicsit bizarrá teszi a történetet, nehéz eldönteni, hogy a gyönyörű fiatal lány szívét vajon a női ruhába bújt férfi dobogtatja meg, vagy az idősödő "nőbe" szeret be, ilyenformán leszbikus érzelmektől fűtve...  ennek kibogozására a film kísérletet sem tesz, úgyhogy mi se bonyolódjunk mélyebben ebbe a problematikába.

Mint bosszúfilm (lásd Kill Bill) akár izgalmas is lehetne, és a főszereplőn kívül tulajdonképpen az összes karakter jól kitalált. Kár, hogy pont a főszereplő teszi hiteltelenné az egészet.

Ebben a filmben azonban van más néznivaló is a cselekményen kívül: a már említett látványvilág! A film 2:35:1 CinemaScope méretarányú, mely nagyon széles, sokkal ritkábban használták, mint a standardnak tekinthető 1,85:1 képarány. Ez a széles képformátum kedvezett a nagy történelmi filmeknek, itt viszont egész más célból került használatra. Itt nincsenek hatalmas totálok gyönyörű tájakról. A film minden másodperce stúdióban készült.

Ellenben ez a széles képarány kimondottan emlékeztet a kabuki színpadkép hasonlóan széles arányára.

Gyönyörű és kreatívan filmezett harcjeleneteket látunk, úgy csillog a fény a szamurájkardon, és úgy suhognak, ahogy suhogni csak filmeken tudnak. (Aki látta a Kill Billt, vagy legalább egy vacak "nindzsás" filmet, az tudja, miről beszélek.

Hogy egyértelművé tegye a rendező, hogy itt valami szokványostól eltérőt látunk, még a zenével is tréfát űz. Bár sok helyen hagyományos japán zenét hallunk, esetenként a legváratlanabb pontokon lágy "cocktail jazz" szólal meg, ami annyira nem ideillő, hogy ettől válik eredetivé az egész. 

雪之丞変化 

Jukinodzso Henge - Így ejtendő japánul a film eredeti címe.

雪之丞 Jukinodzso a film főszereplője,

変化 Henge pedig ebben az esetben szellemet jelent.

Tehát a cím valami olyasmit jelent, hogy Jukinodzso Szelleme. 

Japán (Nikkatsu), 116 perc, ff., japán

Rendező: Kon Ichikawa

Producer: Masayuki Takaki

A második világháború legvégén járunk, és a Burmai (mai nevén Mianmar, mely Thaiföldtől észak-nyugatra fekszik) fronton vagyunk, ahol a Japánok állnak szemben Britekkel és a Kínaiakkal, és mint tudjuk, nem a Japánok állnak nyerésre...

Van egy japán csapat, mely nem csak hősiességéről ismeretes, hanem arról is, hogy katonái állandóan énekelnek. Gyakorlatilag mint egy férfikórus... (be kell vallanom, ez a film már az elején nagyjából elvesztett engem, amikor az angolok által bekerített csapat elkezdett énekelni, mire az angolok - ahelyett, hogy lepuffantották volna őket, - egy emberként csatlakoztak az "énekkarhoz".)

Kuroszavát - főleg Japánban - sokan vádolták azzal, hogy nagyon európaias filmeket készített. Tény, hogy Kuroszava filmjeit szeretem, Ichikawa viszont valahogy nagyon távol áll tőlem... nem is igazán értem, hogy mi akart lenni ez az egész... Ez lenne az igazán japános japán filmművészet?

Hiába énekeltek az angolok a japánokkal közösen, azért csak fogolytáborba került az énekkar, de közben Japán kapitulált, úgyhogy nincs is túl nagy jelentősége a dolognak. Még annyi teendő van, hogy a szomszédos hegy tetején van egy másik japán csapat, akik látszólag nem akarnak tudomást venni a fegyverletételről, így a csapat vezetője megkéri a dalárda egyik tagját, hogy próbálja jobb belátásra téríteni őket, így meg lehetne őket menteni. Az illetőt Mizushimának hívják, és van neki mellesleg egy burmai hárfája (olyasmi, mint amilyen a jobboldali képen is látható), amin egész szépen tud játszani miközben a kórus énekel..

Mizushima hiába győzködi a fentieket, azok hallani sem akarnak a megadásról. Inkább hősi halált halnak, mintsem megadják magukat. Nem is sejtik, hogy vágyuk milyen hamar teljesül, hiszen a 30 perces ultimátum leteltével az angolok halomra lövik a csapatot. Mindenki meghal, Mizushimával együtt...

Azaz... ki tudja... A hadifoglyokként másik városba vezényelt japán karénekes gárda időnként egy szerzetest lát feltűnni útjuk során, aki kiköpött mása a hősi halált halt Mizushimának... ám ez a szerzetes soha nem áll szóba velük...

Burma földje vörös.... és a sziklái is... - halljuk a filmben többször is... feltételezem, hogy a harcokban elhullott katonák vére festette vörössé Burma földjét... és természetesen ennek köze lesz majd a végső magyarázathoz az eltűnt Mizushima és a szerzetes titkával kapcsolatban.

Végtelenül pacifista lesz a magyarázat... olyan szirupos, mintha valami mesét néznénk. És ez nem is egészen véletlen, hiszen ez a történet eredetileg egy japán mese, amit a rendező realisztikus elbeszéléssé szeretett volna formálni... érzésem szerint kevés sikerrel... na de a legjobb külföldi filmnek szóló Oscar jelölés és a filmet világszerte övező szeretet alapján nyilván az én ízlésemmel van baj...

Ichikawa egyébként eredetileg színesben szerette volna elkészíteni a filmet, de félt, hogy ha a Burmai felvételeknél valamilyen technikai probléma merül fel a nagyon drága és bonyolult színes kamerákkal kapcsolatban, akkor nem fognak tudni forgatni. Így végül a fekete-fehér nyersanyagnál maradtak. De közel harminc év múlva, 1985-ben csak nem bírta tovább, és újraforgatta az egész filmet - természetesen új szereplőkkel - immár színesben. A remake is hatalmas nemzetközi és japán siker lett, ami tovább erősíti azt a meggyőződésemet, hogy magamban érdemes a hibát keresnem, nem pedig ebben a filmben...

Amiért viszont örülök ennek a filmnek: ez a nyolcadik japán cím az 1001-es listán, és végre egy olyan filmcímmel találkozunk, amiben látható a japánok által használt négyféle írásjegy közül a három igazán fontos. Latin betűk nincsenek benne (ez lenne a negyedik, merthogy bizonyos esetekben még ezeket is használják - mi ez a néhány többletbetű egy olyan népnek, mely tagjai több ezer betűt megtanulnak ahhoz, hogy írni tudjanak...)

Szóval a Burmai Hárfa japánul: 

ビルマの竪琴

Az első három karakter mindegyike katakana. Ezeknek fix kiejtésük van, és általában idegen szavak leírására használják őket. Nem minden külföldi szót tudnak a japánok leírni, mert nem minden betűkapcsolatra van megfelelő írásjegyük, ezért az ilyen idegen szavak japánba átültetve néha torzulnak, mint például Burma neve is bi-ru-ma lesz ビルマ

Ezután jön egy hiragana. Ezekhez az írásjegyekhez szintén (egyszótagos) fix kiejtés tartozik. A の karakter általában az előtte és utána álló szavak kapcsolatát jelöli, és "no"-nak kell ejteni.

Végül jön két kandzsi, mely a kínaiból átvett írásjegyek halmaza. Szemben a 46-46 katakanával és hiraganával, kandzsiból több ezer van, és ezek kiolvasása sem olyan egyértelmű, mint az előbb említett két fajta írásjegynek. Jelen esetben a 竪 (tate - függőleges) és a 琴 (koto - hárfa) összeolvasásából lesz "tategoto". Azért függőleges hárfát említ a cím, mert létezik fekvő hárfa is, de a burmai az egy határozottan függőleges. (a koto-ból a "k" betű pedig lágyul, ezért válik "g"-vé, de ebbe talán már ne menjünk bele...)

A cím tehát kiolvasva: bi-ru-ma-no-tate-goto - és itt kérek elnézést a filmmel kapcsolatos kissé cinikus megjegyzéseimért azoktól, akik esetleg szeretik ezt az alkotást...