USA (Fox), 81 perc, ff. angol

Rendező: John Ford

Producer: Sol M. Wurtzel

Van ebben a filmben szinte minden, akár a búcsúban. - mintha kifejezetten az lett volna a cél, hogy a lehető legtöbb műfajt beleerőltessék. Ebből egy furcsa, kicsit kusza, de egyébként szerethető alkotás keletkezett.

Kentucky állam egyik kisvárosában vagyunk, ahol a fehérek és a felszabadult feketék többnyire jól megférnek egymás mellett... és mindenkinek nagyon durva déli akcentusa van.

Lássuk csak a műfajokat... először úgy tűnt, mintha vígjáték akarna lenni. A Priest Bírót alakító főszereplőt (Will Rogers) látványosan egészíti ki a suttyó feketét alakító Stepin Fetchit. Ez a felállás - művelt fehér és lusta, idióta fekete párosa - már akkor sem volt egészen politikailag korrekt. Mindenesetre a filmnek ez a legfőbb humorforrása, és jó néhány vidám pillanatot okoztak nekem. Fetchit egyébként az első fekete színész volt, aki színészként milliomos lett. 

A nagydarab fekete házvezetőnő, Dilsey néni (Hattie McDaniel) néha elkezd énekelni, amolyan fekete módra. Szinte musicallé változik a film ezeknél a jeleneteknél. 

Aztán kapunk egy romantikus szálat is, szerelmes fiatalokkal. Persze Priest bíró úrnak komoly szerepe van abban, hogy a fiatalok románca elé tornyosuló akadályok végül leomlanak.

Majd a semmiből egyszer csak jött egy drámai monológ, melyre nem számítottam, és talán váratlansága is szerepet játszott abban, hogy mennyire meghatóra sikerült. Holott nem történik más, csak a bíró úr este leül, és elkezdi 19 éve halott feleségének elmesélni, hogy mi történt aznap. Fájdalmas, és szép is egyben. És azért különösen figyelemreméltó, mert ezt a hatást minden harsányságot nélkülözve, teljesen természetesen, szinte eszköztelenül éri el Rogers. 

És, hogy még egy műfajt ide írhassak, a film zárására egy igazi bírósági tárgyalásos zsánerfilmet kapunk, melyből rengeteget láthatunk még majd az amerikai filmtörténelem során, lásd pl. a "12 Dühös Embert"

Will Rogers a film bemutatása utáni évben repülőgép-balesetben elhunyt. 

Talán a műfaji keveredés az oka, talán más, de ez a film szerintem méltatlanul kevéssé ismert. Alig lehetett jó minőségű kópiát találni róla. Fotók is alig lelhetőek fel. Mindenesetre örülök, hogy bekerült az 1001 film közé. Különleges kis gyöngyszem, kár lett volna kihagyni.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Még nem láttad ezt a filmet? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

USA (Universal), 66 perc, ff. angol

Rendező: Edgar G. Ulmer

Producer: Carl Laemmle Jr.

Eresszük össze Drakula grófot és Frankenstein szörnyszülöttjét, aztán meglátjuk, mi lesz belőle... talán ez járhatott a Universal Studios vezetőinek a fejében, amikor kitalálták, hogy Lugosi Béla és Boris Karloff főszereplésével készítenek egy horror filmet.

Annak, aki Karloff-ot csak a Frankensteinből ismeri, annak érdekes lehet látni, hogy milyen arc rejtőzött a maszk mögött. Szimpatikus, de mégis van benne valami félelmetes. Érdekes kettősség.

Lugosi angol kiejtése kifejezetten csapnivaló, egyúttal szórakoztató annak, akinek a füle hozzászokott a hollywoodi filmekben hallható amerikai kiejtéshez. Viszont kellemes hallani, hogy ellentétben a többi főszereplővel, ő szép magyarsággal ejti ki Visegrád és a többi magyar helység nevét. Bizony! A történet valahol Visegrád környékén játszódik!

Ez volt az első film a Lugosi - Karloff páros főszereplésével. Mivel 1934-ben ez a film hozta a legtöbb pénzt a Universal számára, mint ahogy az lenni szokott, meglovagolták a sikert, és a továbbiakban még hét másik filmet csináltak ezzel a párossal.

A plakáton és a filmen olvasható feliratok szerint Edgar Allan Poe azonos című novellája adta a film alapötletét. Ebből azonban egy szó sem igaz. Van ugyan a filmben egy beleerőltetett fekete macska motívum, de annyira esetlenül került bele, hogy jobb lett volna inkább kihagyni. A rendező egy interjúban később be is vallotta , hogy valóban csak közönség-csalogatónak használták a népszerű amerikai művész nevét. Az alábbi fotókon persze izgalmasan mutat a cicus, de igazából tényleg semmi szerepe nincs abban, hogy végül is ez tényleg egy jó film lett.

Viszonylag ritkán nézek horror filmet, de ha nézek, akkor előnyben részesítem azokat, melyek nem a fröcsögő vér illetve a feltrancsírozott testrészek túltolásával igyekszenek hatást kelteni. Meggyőződésem, hogy legjobban attól lehet félni, amit nem látunk. Ez a film is úgy tud feszültséget teremteni, hogy szinte semmi durvát nem látunk. 

Dr Vitus Werdegast pszichiáter (Lugosi) vonaton érkezik Halmar Pöltzig építészhez (Karloff). Magával hoz egy fiatal házaspárt, melynek hölgy tagja balesetet szenvedett útközben. (Tipikus horror-filmes felütés: a fiatal házaspár egy furcsa idegen elhagyatott szállásán köt ki valamilyen balszerencse folytán.) 

Már a film elején kiderül, hogy a pszichiáternek és az építésznek valami régi lezáratlan ügye van, és most pontot fognak tenni ennek az ügynek a végére. A film ügyesen szövi a szálakat, sokáig bizonytalanok vagyunk, hogy vajon melyikük "jó", melyikük "gonosz", majd ahogy megyünk bele a történetbe, egyre furcsábbá, egyre nyomasztóbbá és egyúttal egyre izgalmasabbá válik minden. A fiatal pár későn eszmél, amikor menekülnének, már késő, nem engedik őket... 

Nem mehetünk el szó nélkül az izgalmas díszletek mellett. Pölzig építész lakása kifejezetten szemet gyönyörködtetően Art Deco, benne középponti elemként a csavart vonalvezetésű lépcsővel. A sátánista szeánsz pedig mintha egy valódi német expresszionista film díszletei között forgott volna. 

A furcsa hely egyéb sötét titkokat is rejt, melyek meghökkentik a nézőt, nem beszélve a kifejezetten durva befejezésről, ami nagy valószínűséggel nem ment volna át a Hays bizottságon két hónappal később. A pre-code időszak utolsó napjaiban került mozikba ez a film, nem sokkal a túlszabályozott, húsz év hosszú Hays-korszak kezdete előtt. 

Zárásul jöjjenek a lobby card-ok, és néhány poszter-variáns, majd legalul a film ingyen nézhető  linkje.

Még nem láttad ezt a filmet? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

The Black Cat 1934 by Alice-Bauer

Franciaország, (Gaumont-Franco Film-Aubert), 89 perc, ff, francia 

Rendező: Jean Vigo

Producer: Jacques-Louis Nounez

Aki megnézi Jean Vigonak ezt a filmjét, az elmondhatja magáról, hogy látta a rendező összes nagyjátékfilmjét. Rövid élete során összesen négy filmet készített Vigo. Jelen film mellett az 1001-es listán találkoztunk már a Magatartásból Elégtelen c. erősen szürrealista hatású rövid játékfilmjét. Ezek előtt készített két dokumentumfilmet: egyet Nizzáról, másikat pedig Jean Taris úszóról.

Talán megtévesztő dokumentumfilmnek nevezni az utóbb említetteket, hiszen az úszóról készült 10 perces film inkább egy képi tobzódás az úszó testéről, úszó-mozdulatairól, megfeszülő izmairól. A Nizzát bemutató kisfilm műfajával kapcsolatban pedig a legtalálóbb, amit olvastam, az a "városszimfónia" elnevezés.

Vigo a l'Atalante készítése alatt végig betegeskedett. Állapota egyre romlott, a végső vágást már nélküle kellett megcsinálni. A film elkészülte után nem sokkal meg is halt.

Az elkészült filmet megtekintették a forgalmazók, és szörnyülködve állapították meg, hogy abban a formában a film alkalmatlan a bemutatásra. Úgy próbálták menteni a helyzetet, hogy újravágták az egészet. Az eredetileg több, mint 90 perces filmet 65 perc hosszúságúra vágták. Az egyik zenét kicserélték az akkor éppen népszerű Le Chaland Qui Passe (Az Elhaladó Uszály) című sanzonra, sőt, magát a filmet is átkeresztelték erre a címre. Így fordulhat elő, hogy a filmnek két hivatalos címe is van. (Lásd a posztereken is mindkettőt). 

A filmet egyébként több ízben is restaurálták a 20 század végétől, és többé-kevésbé sikerült visszaállítani az eredeti állapotot, ahogyan Vigo maga elképzelte. 

Négy szereplő körül zajlik ez a film, akikből egyet, a hajósinas fiút rögtön zárójelbe is tehetjük, szinte semmi jelentősége, vele csak eggyel többen vannak.

Akik számítanak: Az ifjú pár (Dita Parlo és Jean Dasté), akik mintha nászúton lennének. Egyébként pont az esküvő után csatlakozunk be a történetbe, amikor mindannyian kijönnek a templomból. Nászút helyett valójában a feleség csak beköltözött férjéhez annak uszályába, mellyel Franciaország csatornáin szállítanak különböző rakományokat. A film eredeti címe egyébként a hajó neve: "Az Atalante". A magyar címadás szerintem tévedés: "Atalanta", tehát mintha a hajó nevét is részben le akarták volna fordítani....kb. mintha a Titanic-nál a "Titános" vagy méginkább az "Acélos" címet adták volna. Sebaj...

Az ifjú páron kívül harmadikként ott van Jules papa, aki jelenlétével erősen dominálja az egész filmet. Őt az a Michel Simon alakítja, akivel többször találkozhattunk már francia filmekben. (Jeanne d'Arc, A Szuka és A Vízből Kimentett Boudu). Valami megmagyarázhatatlan, talán indokolatlan ellenszenvvel viseltetek iránta, aminek egyik gyökere talán az a valószerűtlenül plöttyedt arc (mely a Shar Pei kutyákat is meghazudtoló módon, a szükséges bőrmennyiségnek a kétszeresével rendelkezik), ami valamiért elvonja a figyelmet minden másról, ami a vásznon ezalatt történik.

Olyasfajta film ez, amely igazából nem vezet sehova. Nincs egy nagy cél vagy probléma, mint ahogy az a Hollywood-i filmekre annyira jellemző. A csatornahajó utasairól szól, útjukról Párizs felé, majd megérkezésükről... a hétköznapokról. A civakodásokról, vágyódásról és elvágyódásról, féltékenységről... olyan dolgokról, ami a valódi hús-vér (nem pedig az idealizált) szerelmeseket jellemzi. A film tehát inkább realista, ellentétben Vigo előző filmjével (Magatartásból Elégtelen) mely tobzódott a szürreális képektől. Szürrealista hatásokról jelen film esetén csak kis részben beszélhetünk. És itt a francia filmes szürrealizmus gyakorlatilag le is zárul. 

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Még nem láttad ezt a filmet? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Youtube - L'Atalante

Németország (NSDAP - Reichsleitung), 111 perc, ff. német

Rendező: Leni Riefenstahl

Producer: Leni Riefenstahl

A rókaképű Rudolf Hess felmegy a dobogóra Hitler mellé. Vigyáz, nehogy úgy tűnjön, hogy el akarja lopni a show-t a nagyfőnök elől. De arcán azért ott a letörölhetetlen, sunyi mosoly. Hosszú hatásszünet után megszólal:

A Párt maga Hitler!

De Hitler maga Németország, ahogyan Németország is maga Hitler! 

Hitler! Sig Heil!

...ezzel, és a náci párt himnuszával (Horst Wessel-Lied) zárul az a közel két órás dokumentumfilm, mely a nácik által szervezett 1934-es Birodalmi Pártnapokról (egyben a párt 6. kongresszusáról) szól.

Leni Riefenstahl, ez a szép arcú fiatal hölgy "pénzt, paripát, fegyvert" kapott, hogy létrehozza eme grandiózus filmet. Nem túlzás ez a jelző. A technika, ami felvonult ennek a rendezvénynek a rögzítésére, "jelenértékre átszámítva" a mai olimpiai közvetítések színvonalával vetekszik. Hatalmas szerkezeteket építettek - nem egyet, sokat -, hogy a lehető legjobb szögekből, és lehetőleg sínen mozgó kamerákkal vehesse az eseményeket a stáb. (172 ember dolgozott a rendező keze alá) Ahol kellett, ott gödröket ástak az operatőrök számára, máshol pedig a gigantikus zászlórudakra szereltek függőleges sínszerkezetet a kamera számára. Egyértelműen látszik, hogy itt nem volt kompromisszum. Amire a rendezőnőnek szüksége volt, azt megkapta. És a végeredmény esztétikai értelemben pazar!  Látványban megelőzi korát.

Ha nem tudnám, hogy mibe taszította a világot az az ordibáló eszelős, akinek a szavait láthatóan issza az a közel 700.000 (!) ember, aki részt vett a rendezvényen, akkor azt mondanám, hogy ez egy bravúrosan megvalósított propagandafilm, tagadhatatlanul művészi színvonalon kivitelezve... csak azon gondolkoznék, hogy miért nem találtak alkalmasabb szereplőt ehelyett a Chaplin-bajszos paprikajancsi helyett? Ugyanis számomra a film megnézése után is valamennyire érthetetlen, hogy hogyan tudott ekkora tömeget magába bolondítani ez az ember ilyen semmitmondó és mai szemmel kissé idegesítő előadásmóddal? Ja... igen... Hitlerről beszélek.

Még gyerekkoromban nagyszüleimnél szóba került Hitler. Nagyapám szerint már a beszédén látszott, hogy nem volt normális... és hát tényleg van ebben valami. Nem számoltam, pontosan hány beszédet mondott el Hitler a hatnapos rendezvény alatt (naponta egyet biztosan), de mindegyik pontosan ugyanarra a koreográfiára hajazott: Elkezdi a beszédet viszonylag visszafogottan, de ezt csak néhány mondatig bírja, hamar behergeli magát, néhány mondat után minden esetben beindul, és akkor már izzadva, kart lóbálva üvölti a jól hangzó semmitmondásokat.

A tömeg issza a szavait, a beszédek második felénél már minden mondatot egy - a tömeg felől feltörő - "Heil" akaszt meg. A Führer láthatóan élvezi a helyzetet, igazi ripacsként lubickol a szerepben. Majd a beszéde végén kissé visszalép, és zavartan élvezi az ünneplést.

Próbáltam magamban mentegetni a tömeget... talán még nem sejthették, hogy mi lesz ebből... De eszembe jutott, hogy 1934 Szeptemberében vagyunk, ekkor már vagy 2 hónapja megtörtént a "Hosszú kések éjszakája", valami azért sejthető volt abból, hogy nem csak egy ártalmatlan bohóc üvöltözik a pódiumon. 

Egyébként ez a második nagygyűlés volt, amit Leni Riefenstahl lefilmezett. Mondhatjuk azt is, hogy ez az előző évi film remake-je volt, hiszen annak az összes kópiáját megsemmisítették, mivel azon szerepeltek az akkor még élő, időközben kiiktatott (magyarul legyilkolt) kollegák, Ernst Röhm SA vezérrel az élen. Teljesen véletlenül Angliában fennmaradt abból a filmből is egy példány, ami vagy hatvan évvel később került elő. (A Hit Győzelme címmel)

Bár a közel két óra egy idő után unalmassá vált, azért érdekes volt látni, hogy hogyan  üzemelt ennek a diktatúrának a marketing gépezete. Nagyjából persze hasonlóan, mint minden más diktatúráé. De azért a részletek izgalmasak. Ki gondolta volna, hogy a Nürnbergbe való érkezés napján a tömeg szerenádot ad a Führernek?

Én például az ereklyeként körbehordott Vérzászlóról sem hallottam korábban. Ezt a zászlót állítólag a nácik 1923-ban lelőtt "mártírjainak" vére áztatta. Ennek a zászlónak a sarkát érintették a rendezvényeken az új, megszentelendő zászlókhoz. És akkor még nem beszéltem a Fények Katedrálisáról, mely egy hatalmas, 152 reflektorból álló kompozíció volt.

1934 Szeptember 5-től 10-ig Nürnbergben tartották ezt a grandiózus gyűlést. Nürnberg egyébként nagyon kedves kis városnak tűnik a film bevezető képei alapján. Itt volt mindenki a pártból, aki számított. Hitler, Himler, Göring, Göbbels, Hess, stb. Az urak egy része jóval kellemetlenebb körülmények között tartott ugyanebben a városban egy jubileumi találkozót a náci főbűnösök Nürnbergi pere során.

A rendezőnő utólag persze próbálta kisebbíteni a náci propaganda alakítása során elért érdemeit, hangsúlyozni próbálva a szakmaiságot a bűnös politikában való részvétel ellenében. A valóság persze az, hogy őt is hatalmába kerítette a náci ideológia, bár nem egyértelmű, hogy az idővel nyilvánvalóvá váló háborús és emberiesség elleni bűntettek után mennyire maradt híve a pártnak.

Riefenstahl a háborút követően évekig hadifogságban volt, végül nem ítélték el náci háborús bűnök miatt. 101 évesen halt meg 2003-ban. Idősebb korában a fotográfiában ért el sikereket, de a náci múlt bélyege élete végéig kísértette. Hamarosan újra találkozunk vele az 1001-es listán.

USA (Paramount), 69 perc, ff. angol

Rendező: Norman Z. McLeod

Producer: William LeBaron

Ezzel az 1934-es  filmmel kapcsolatban van egy különleges hírem. Az izgalmat kicsit fokozandó ezt majd a poszt végén szeretném megosztani.

W.C. Fields a hangosfilmek kedvelt komikusa volt Amerikában. Nálunk kevéssé vált ismertté. Karrierjét varietékben kezdte bohóc-zsonglőrként, majd néhány kevésbé sikeres némafilm után a Broadway következett, ahol rövid ideig zenés vígjátékokban, majd a párizsi Folies Bergére mintájára készülő Ziegfeld Follies revüszínház komikus fellépőjeként folytatta. 

Első igazi filmes sikerei már a hangosfilmekhez kötődnek. Legtöbb filmjét a Paramount Stúdiónál készítette. Az "Igazi Áldás"-nak ugyan össze lehetne foglalni a történetét néhány mondatban, de tulajdonképpen nem igazán érdemes, mert szinte mellékes. A kicsit több, mint egy órás film tulajdonképpen a korábbi revüszínházas időszakának legsikeresebb jelenetei (egyenként 5-10 percesek) felfűzve erre a tényleg nagyon laza történetre. 

Az ezt megelőző igazán remek Stan és Pan film után nehéz volt átváltani W.C. Fields humorára. A mogorva Fields minden jelenete kicsit erőltetettnek tűnt a kedves komédiás duó után. Nagyjából a film felénél azonban jött egy fergeteges jelenet, amivel sínre került a dolog, jött az a katt, és onnét ő is nyerő volt nálam. A verandás jelenetről van szó, melynek az első fele itt látható. Teljes egészében csak úgy élvezhető, ha értjük a házsártos feleség szövegét is, de a dolog jellegéből adódóan a szöveg nélküli részek is kifejezetten szórakoztatóak. Csak néhány szóban a jelenet előzménye: Hajnalban a morgó feleség zsémbelődése elől hősünk inkább kimenekül a verandára aludni... hányattatásai ott is folytatódnak:

W.C: Fields - mint a korszak komikusai szinte mindannyian - rendere ugyanazt a karaktert hozta minden filmjében. És erre a Paramount marketingesei úgy próbáltak még ráerősíteni, hogy megpróbálták összemosni a szerepet és az azt megformáló színészt. Sikeresen elhitették a nézőkkel, hogy Fields az általa játszott szerepekhez hasonlóan utálja a kutyákat, a gyerekeket és többnyire részeg. Ezekre egyébként maga is ráerősített a vele készült interjúkban. Mint később kiderült, bár a kutyákkal nem volt különösebb baja, hiszen időnként neki is volt saját ebe, és ismerőseinek gyerekeit szívesen szórakoztatta, ha nála voltak látogatóban, az italozásával kapcsolatban cseppet sem ferdítettek. Filmjeinek nagy részében bizony a részegség különböző szintjein mozog. Józanul nem nagyon filmezett. Ezt a 30-as évek vége felé átmenetileg karrierje is megszenvedte , néhány év kényszerű kihagyás után (növekvő megbízhatatlansága miatt végül senki nem mert dolgozni vele) a Universal Studios-nál tér vissza. Azonban egészsége is megszenvedte a sok alkoholt. Viszonylag fiatalon, 66 évesen hunyt el. 

Egy különleges érdekességre bukkantam ennek a filmnek a kapcsán!

A lista filmjein haladta a kezdetektől fogva keresgélek, kutatok, és várom, hogy mikor találom meg ezekben a filmekben az első olyan szereplőt, aki bizonyítottan él még. Már több olyan szereplőt találtam, aki néhány éve hunyt el, pl a Hyppolitban játszó Fenyvessy Éva 2009-ben távozott közülünk.

Jelentem, az "1001 film" listáján sorban haladva ebben a filmben találtam meg az első színészt (pontosabban színésznőt) aki még él. Ebben a filmben a főszereplő W.C. Fields lányát alakítja 17 évesen. Nincs túl fontos szerepe, szöveges szerepe pedig alig. Jean Rouverol a cikk írásakor kereken 100 éves! 

Láttad a filmet? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Sajnos ehhez a filmhez nem érhető el pillanatnyilag szabadon elérhető stream. Ha te ismersz ilyet, kérlek küldd el nekem!

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

USA (Hal Roach; MGM) 68 perc, ff. angol

Rendező: William A. Seiter

Producer: Hal Roach

Laurel és Hardy, vagyis ahogy mi magyarok ismerjük, Stan és Pan maradtak utolsónak a korszak nagy komédiásai közül, akik ezzel a filmjükkel kerülnek fel először az 1001-es listára.

Chaplinről valószínűleg mindenki hallott már életében. Harold Lloyd filmek is gyakran mentek a magyar tévében a nyolcvanas évek második felében (Humor Herold néven). Buster Keaton volt talán a legkevésbé ismert a magyar közönség számára. Hármukban közös, hogy legnagyobb sikereiket némafilmekben érték el. A hangosfilmes korszak beköszöntével már nem tudtak igazán nagy sikert elérni. Ez akkor is igaz, hogyha Chaplin kevés hangos filmje között vannak remekművek is (pl. A Diktátor).

Laurel és Hardy annyiban különbözik az előbb felsoroltaktól, hogy nekik szerencsésen sikerült az átállás, sőt! Hangosfilmekben voltak igazán sikeresek! 

Chaplinhez hasonlóan kialakították jellegzetes karaktereiket, melyek - részben - testi adottságaikhoz is kapcsolódtak. Stan Laurel, a duó vékony, törékenyebb tagja (eredeti nevén Arthur Stanley Jefferson) alakította az érzékeny, félénk figurát, míg a nagydarab Oliver Hardy (eredeti nevén Norvell Hardy) a nagyszájú, gyakran bosszankodó, a gyengébb Laurelt felkarolni igyekvő karaktert hozta.

Filmjeikben - szintén Chaplinhez hasonlóan - mindig ugyanezt a figurát hozzák. Sőt nevük is mindig Laurel és Hardy, tehát a színész és szerep összeforr. Filmbeli lakásaik ajtaján is ezek a nevek szerepelnek.

A "Sivatag Fiai" egy titkos, amolyan szabadkőműves szervezet, eskütételekkel, beavatási rítusokkal. (A fenti képen egy kalap, mely fennmaradt a film eredeti jelmezei közül.) Ennek a szervezetnek tagja a két fickó. A szervezet Chicagoban tartja éves nagygyűlését, amire minden tag hivatalos. A fiúk végre egyszer szeretnének részt venni ezen a - szigorúan férfiak részvételével - ámde éjszakai mulatozással, lenge öltözetű revütáncos lányok fellépésével egybekötött eseményen. Feleségeik természetesen nem adják ehhez hozzájárulásukat, ezért ravasz cselhez kell folyamodniuk. A képen balra látható a dagi Hardy felesége. (Mae Bush) Jobb oldalon Laurel házastársa (Dorothy Christy), aki félelmetes nézésével úgy rémiszti halálra az embert, hogy ehhez még csak meg sem kell szólalnia. Én biztos nem merném becsapni...

A némafilmes korszakból természetesen sok elem átöröklődött. Nincs hiány a burleszk szerű elemekből, de nem véletlen, hogy ez a páros a hangosfilmek során is sikeres tudott maradni, mert ügyesen bővítették a repertoárjukat, kihasználták a hangosfilm adta lehetőségeket, poénjaik messze nem csak csetlés-botlásból, hasra esésekből álltak.

- Neked mindenben ki kell kérned a feleséged véleményét?

- Hát... ha nem kérem ki, akkor nem tudom, hogy mit akar, mit csináljak?

Jó ez a film, időtálló. Néhány perc után teljesen megfeledkeztem arról, hogy egy több, mint 80 éves filmet nézek. Helyenként hahotázva nevettem, ami azért szép teljesítmény egy Hollywoodi klasszikustól is.

Előfordul, hogy sikeres párosok a való életben különösebben nincsenek közeli kapcsolatban, esetleg a sok-sok év alatt annyiszor kénytelenek elviselni egymás idegesítő szokásait, hogy kifejezetten megutálják egymást. Laurel és Hardy esetén erről szó sem volt.

Imádták egymást, hatalmas barátság volt az ő kapcsolatuk. Érdekes, hogy valós jellemeik szinte ellentétesek voltak filmbeli karaktereikkel. A sovány Laurel volt kettejük között az irányító alkat. A valóságban inkább csendes és visszahúzódóbb, kövérkés Hardy általában bízott is barátja döntéseiben. Hardy 1957-es halálát barátja élete végéig nem tudta feldolgozni, nélküle nem is vállalt semmilyen fellépést többé.

Laurel egy dologban nem változott csak miután barátja eltávozott: Imádta a rajongóival való kapcsolattartást. Ez nem csak abban mutatkozott meg, hogy minden rajongói levelet maga válaszolt meg, hanem abban is, hogy telefonszáma nyilvános volt, benne volt a telefonkönyvben, sőt még egyik filmjükben is többször elhangzott. Bárki bármikor felhívhatta, és szívesen elbeszélgetett szinte bárkivel.

OXFORD 0614 volt egyébként a telefonszám. Az USA-ban egyébként ma is divat ebben a formában megadni a telefonszámokat. A könnyebb megjegyezhetőség kedvéért a számok alatt látható betűkből alakítanak ki valami könnyen megjegyezhető szót.