Franciaország (Nouvelle Édition Française), 107 perc, ff. francia
Rendező: Jean Renoir
Producer: Claude Renoir
A Renoir nevet legtöbben valószínűleg a festészettel kapcsolják össze magukban, és talán csak a hardcore filmkedvelők tudják, hogy a híres festő fia remek filmeket rendezett. Aki követi az 1001-es lista filmjeit, az már ötödször találkozhat a nevével. A Nagy Ábránd elsöprő sikere után Jean Renoir gondolt egy merészet: unokaöccsével Claude-dal, és három barátjukkal közösen megalapították a Nouvelle Édition Française (NEF) nevű filmstúdiót, hogy azzal a hollywoodi United Artists mintájára független filmeket gyártsanak. Évente kettőt.
És így, a maguk lábára állva Renoir készített egy remek hangulatú, különleges filmet: Egy vidéki francia kastélyban összegyűlik egy úri társaság, - rokonok, barátok - ,hogy egy téli hosszú hétvégén jól érezzék magukat együtt. Vadászgatnak, szórakoznak... megcsalják párjaikat... Kicsit kiszakadnak az egyre biztosabbnak tűnő második világháborút megelőző fojtogató hangulatból.
Ebben a filmben többé kevésbé mindenki megcsal mindenkit, sőt van, aki még a szeretőjét is megcsalja, ha úgy alakul... és ide kívánkozik az, amivel a franciák minden alkalommal meglepnek filmjeikben: ezek a megcsalások náluk úgy jelennek meg, mintha ez a házasság kötelező tartozéka lenne. Aki ebből kimarad, az a kakukktojás. Ezzel a szemléletmóddal ilyen film az 1939-es Hollywoodban el sem készülhetett volna az akkori szigorúan erkölcsös (erkölcs-csősz) cenzúra miatt. Ám a franciáknál - mint látjuk - elkészülhetett, bár hozzá kell tenni, hogy bemutatása után nem sokkal be is tiltották.
- Nem gondolkodtál még azon, hogy milyen jó lenne arabnak lenni?
- Nem. Miért?
- A hárem miatt. Csak a muszlimoknak van elég eszük a tökéletes férfi-nő kapcsolathoz...
Ehhez azonban a nőknek is lenne szavuk... Az alábbi képen csak jelképesen kerül szarv a férj fejére, a filmben azonban a megcsalás annyira természetes, hogy már semmi furcsát nem találunk abban sem, amikor a feleség megbeszéli a férj szeretőjével, hogy a férfival tulajdonképpen az egyetlen baj csak az, hogy dohányzik az ágyban....
A Mezei Kirándulás megtekintése során már elfogott az az érzés, hogy nagyon szeretnék én is ott lenni a társaságban, leheveredni közéjük a kellemes késő nyári napsütésben a mezőn. Renoirnak ebben a filmben is sikerült olyan atmoszférát teremtenie, hogy szinte ott éreztem magam a társasággal együtt. Hallottam a téli erdő zörejeit, éreztem az erdő illatait.
A korszak Hollywoodi filmjeiben nem láttam még olyan izgalmas kamerakezelést mint ebben a filmben. Szívesen operál a mély fókusszal, amikor az előtérben mozgó alakok mögött a távolban kezd el valami érdekes dolog történni. Majd elkezdjük követni a hátul zajló eseményeket, követjük azokat a szomszédos szobába, ahol egy következő esemény csatlakozik be, és arra váltunk át. A kamera folyton mozog, és ettől izgalmas lesz minden.
Életében először maga Renoir is látható a filmben. Bár eredetileg nem magának, hanem Pierre nevű színész bátyjának szánta Renoir ezt a szerepet, végül maga ugrott be (Jean Renoirt lásd az alábbi képen jobbra). Gyakorlatilag mindenki remek alakítást nyújt a filmben, és azt kell mondanom, hogy a színészként teljesen amatőr Renoir is jól illeszkedik a társulatba. A forgatókönyv egyébként csak vázlatosan volt megírva. A pontos szöveget a színészek improvizációjára bízta a rendező. 
Látszólag mellékszereplő, ám a szálak az ő kezében futnak össze, ami miatt már-már a film legfontosabb szereplőjévé avanzsál.
A film érdekesen, sokszor humorosan, ám egyáltalán nem alpárian mutatja be hogy hogyan mulatott a "burzsoázia" a második világháborút közvetlen megelőző időszakban, és látjuk az őket kiszolgáló személyzetet, akik jól kiegészítik "gazdáikat".
Ezek a hosszú beállítások még teljesen szokatlanok voltak akkoriban. A nézők nem is reagáltak túl jól ezekre a szokatlan megoldásokra. A közel 110 perces filmet Renoir le is rövidítette 85 percesre - én gyakorlatilag egy fölösleges percet sem találtam benne - ám a lerövidített változat sem aratott sikert. Csak jó húsz évvel később, szép lassan fedezte fel magának ezt a művet a filmrajongók egyre szélesebb köre. Ebben sokat segített, hogy az 1959-es Velencei filmfesztiválon bemutatták az eredetivel nagyrészt megegyező, rekonstruált változatot, melyet a Franciaország különböző pontjain fellelhető töredékekből raktak össze a film rajongói Renoir segítségével.
