Olaszország (OFI, Foreign Film Productions), 126 perc, ff. olasz, angol

Rendező: Roberto Rossellini

Producer: Mario Conti, Rod E. Geiger, Roberto Rossellini 

Robero Rossellini második világháborús trilógiájának második filmje ez (Róma, Nyílt Város volt az első, és a Németország Nulla Évben a harmadik, mely azonban nincsen a listán). 

Kicsit bajban voltam ezzel a látszólag olaszos hangzású címmel. Először azt hittem, hogy egy kis olasz falu neve, vagy valamilyen más földrajzi név lesz, de nem. Egy nápolyi ismerősömtől tudtam meg, hogy ez egy "napoletano" szó, azaz a Nápoly környékén élők saját nyelvén (melyet a többi olasz nem is ért) kb honfitársat jelent. Illetve olasz ismerősöm pontosan így magyarázta a szót: "paisá: amico dello stesso paese - Napoletano lingua"  - Tehát "ugyanazon ország barátja - Nápolyi nyelven"... Mivel az olaszban a véghangsúlyos szavak többesszáma ugyanaz, mint az egyes szám (csak a névelő különbözik), ezért feltételezem, hogy a szó szerinti fordítás valami ilyesmi lehetne: "Honfitársak"  Érdekes, hogy sok elemzést elolvastam ezzel a filmmel kapcsolatban, de sehol senki nem tért ki a cím magyarázatára....magyarban, és a legtöbb nyelvben is egyszerűen Paisá maradt a film címe.

Hat különálló, egyenként közel 20 perces epizódból áll a film, melyet híradószerű, a szövetségesek délről északra való haladását bemutató felvételek kötnek össze. Az egyes epizódok között semmilyen összefüggés nincsen, sőt mindegyiket másik író írta. Az epizódok a szövetségesek haladásának megfelelően egymás után történő eseményeket mutat be, leginkább a felszabadító (angol és amerikai) hadsereg és a helyiek kapcsolatáról, súrlódásaikról, vonzalmaikról szólnak.

Nem sikerült igazán közel kerülnöm ehhez a filmhez, pedig nagyon sokan felsőfokon, a neorealizmus egyik mesterműveként beszélnek róla. Valószínűleg maga az irányzat az, melynek hideg érzelemmentessége ennyire távol áll tőlem.

Lássuk még egyszer, hogy mik is ennek az irányzatnak a főbb ismérvei - melyek (hasonlóan mondjuk a film noir-hoz) egy filmben szinte soha nem lelhetőek fel egyszerre: eredeti helyszíneken, többségében amatőr szereplőkkel készült, dokumentarista ábrázolásmódú film. A zene általában erőteljes jelenlétével uralja a filmet. A szerkesztés töredékes (szaknyelven elliptikus), azaz néha egy-egy esemény ábrázolása hiányzik, azokra csak következtethetünk. Nem különülnek el a fontos és kevésbé fontos események, azaz mondjuk azonos hangsúlyt kap egy kivégzés és egy mindennapos vacsora... Gyakran van megoldatlan, lezáratlan vége egy eseménynek, vagy akár magának az egész filmnek is.... Ez a mű egyike azon kevésnek, mely szinte mindegyik stílusjegyet magán hordozza...

I. Epizód - Szicília 

Délről indulunk tehát: 1943 Július 10-én az amerikai és az  angol csapatok közösen partra szálltak, és kicsivel több, mint egy hónap alatt el is foglalták azt. Ebben az első epizódban egy szicíliai lány és egy amerikai katona egy éjszakai rejtekhelyen várja, hogy visszaérjen a többi amerikai. A közelben még ott ólálkodnak a németek. Egyikük sem beszéli a másik nyelvét, de a nyelvi korlát úgy látszik nem akkora akadály...

 Két érdekes dolog feltűnik mindjárt az első epizódban: az egyik, hogy bizony itt mindenki úgy beszél, ahogy valójában beszélne. Azaz az angolok és az amerikaiak angolul, az olaszok olaszul, a németek németül. Ez azért feltűnő, mert egyik nyelv sem válik igazán dominánssá a film során. Lesz olyan epizód, ahol jellemzően olaszok vannak a középpontban, de lesz olyan, ahol szinte végig angolul beszélnek. A másik, ami az epizód végén realizálódik igazán: az epizodikus felépítés miatt egy adott szereplőt pont akkor veszítünk el, amikor kezdene egy kicsit közel kerülni hozzánk, - még ha a stílus egyébként nem különösebben erősíti, hogy érzelmi kapcsolatba kerüljünk az egyes személyekkel. Nincsenek epizódokat összekötő, visszatérő szereplők...

II. Epizód - Nápoly

A rövid filmhíradós átkötő után már Nápolyban találjuk magunkat. Egy amerikai fekete bőrű katona összebarátkozik egy fiúval. A háború által megnyomorított életek, a mérhetetlen szegénység a sokat látott katonát is megdöbbentik. 

 III. Epizód - Róma

Ez a rész éll hozzám a legközelebb. Ez volt a legkevésbé "neorealista", ez volt az egyetlen, melyben az egyik szereplő - az olasz prostituált - sorsa érzelmileg megérintett. Őt egyébként nem is amatőr színésznő, hanem a Róma, Nyílt Városban már bizonyító Maria Michi alakította.

A háború után mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. A fiatal lányok közül sokan - jobb híján - a testükből próbáltak megélni. Francesca, aki szintén erre az útra kényszerül, egyik napon az utcán belefut abba az amerikai katonába, akivel fél éve  - még nem utcalányként - egy rövid románc kötött össze. A férfi sem felejtette el, sőt, azóta is csak őt keresi. A gond csak az, hogy a férfi nem ismeri fel, és Francesca - utcalányként - szégyenében talán örül is ennek...IV. Epizód - Firenze

A Firenzében állomásozó szövetséges csapatok egyik ápoló nővére keresi azt a férfit, akit még korábbi Firenzei tanulmányai során ismert meg. A férfi most a felkelők egyik vezetője.

V. Epizód - Appeninnek

Három amerikai tábori lelkészt lát vendégül egy frissen felszabadított Ferences-rendi kolostor. Mint kiderül, a szerzetesek mély megdöbbenéssel vesznek tudomást arról, hogy a három egyházi személy közül csak az egyik katolikus. Egyikük rabbi, másikuk protestáns. Remekül illusztrálja ez a rész a neorealizmus azon stílusjegyét, mely a legsemlegesebb eseményeket is hasonló jelentőséggel ábrázolja, mint a fajsúlyosabbakat.

VI. Epizód - Pó-delta (Ravenna környéke)

Bár ekkora a németek már szinte elestek, láthatjuk, hogy utolsó erejüket még arra fordították, hogy a fogoly partizánokat a lehető legembertelenebb módon kivégezzék. A végére jutott tehát a legdurvább epizód. Itt a legfigyelemreméltóbb, hogy mennyire hidegen, érzelemmentesen tálalja Rossellini a kegyetlenséget.

A film utolsó mondatával zárom a posztot:

"Ez történt 1944 telén. A tavasz kezdetére a háborúnak vége volt."

Olaszország (Minerva), 103 perc, ff., olasz

Rendező: Roberto Rossellini,

Producer: Giuseppe Amato, Ferruccio de Martino, Roberto Rossellini

A nácik nekikezdenek a félmeztelen fogoly kínzásának, míg a másik szobában ülő don Pietro atyának mindezt végig kell néznie. Az atya hangosan elkezd imádkozni. Felhangzik az első fájdalomüvöltés, és ekkor a szoba távolabbi sarkából felcsendül a zongora, egy vidám sanzont játszik rajta az egyik német. A kamera elindul a hang irányába, látjuk, ahogy a nácik vidám társasága harsányan kártyázik. A leszbikus Ingrid érzelmesen átkarolja azt az olasz hölgyet, aki elárulta a másik szobában éppen kínzás alá vetett szeretőjét. A náci Ingrid mintha előképe lenne a hetvenes évekbeli Ilsa SS Fraulein több hetvenes évekbeli exploitation filmben is visszatérő karakterének.

Összetettségével talán a film legjobban megkomponált jelenete.

Ez a film tulajdonképpen az olasz neorealizmus alapköve. E stílus alapjegyei: (bár szinte alig akad olyan film, ahol az összeset megfigyelhetnénk)

(1) Eredeti helyszínen történő forgatás, még ha a beltéri jeleneteket általában stúdióban veszik is fel...

(2) Hétköznapi emberek, amatőr színészek gyakori szerepeltetése, de inkább csak mellékszerepekben...

(3) Nyers, mesterkéletlen képi kompozíciók, de ez korántsem jelenti azt, hogy a vizualitás mellékes lenne. Helyenként dokumentarista hatásokkal operáló művekről beszélünk.1943-44 telén járunk a nácik által megszállt Rómában. A Saló-i köztársaság megalakulásától fogva német bábállamként működött, melynek ekkor még Róma is része volt, bár a "köztársaság" területe folyamatosan zsugorodott észak felé. A közigazgatás a gyakorlatban a németek kezében volt, az olasz ellenállás felszámolását is a Gestapo intézte több kevesebb sikerrel.A film címében olvasható "nyílt város" kifejezés egyébként arra utal, hogy Róma elfogadta a náci megszállást, elkerülendő a harccal járó vérontást, rombolást. Ennek ellenére az olasz ellenállás szerveződött, és csak a szövetségesek (az Amerikaiak) közeledtére vártak.

- Pina! Szerinted ezek az amerikaiak tényleg léteznek?

... a nő felnéz a lebombázott háztetőkre ...

- Úgy tűnik, igen...

Mielőtt valaki félreérti, Pina egy szép olasz női név, nem vicc...

A németek ellen összefogó lázadó olaszok egy kis csoportjának sorsát követhetjük egy darabon a film során. Van köztük mindenféle ember: német dezertőr katona, katolikus pap, kommunista, stb... Egy dolog köti össze őket, gyűlölik a nácikat. Még a kommunista is azt mondja, hogy inkább a katolikus templomban, don Pietro atyánál házasodik, mint egy fasisztánál a városházán...

Idealizált hősöket látunk, még ha akad is köztük áruló... a nácik között is van, aki megcsömörlött:

Egy dologban vagyunk jók, és az a gyilkolás... gyilkolás... gyilkolás...

Európa-szerte csak tetemeket hagyunk magunk mögött, és ezeknek a sírjaiból gyűlölet kel ki. Gyűlölet... gyűlölet mindenhol...

És ez a gyűlölet majd elnyel minket reménytelenül...

Persze a filmkészítők túl voltak a háborún, pontosan tudták, hogy mi lett a vége..., nem csoda, hogy a bűnbánó náci is bölcsen tudja, hova vezet majd ez az egész...

Több remek színészi alakítás is látható a filmben. Vannak elsőfilmesek is, de becsapás lenne azt mondani, hogy a főbb szerepekben amatőrök szerepelnek. 

Róma egyik lebombázott külvárosában vették föl a film nagy részét. Egyetlen egyszer, a film legvégén, mintegy a szebb jövőt előrevetítendő látjuk csak meg Róma szeretett, általunk is ismert arcát, amikor a gyerekek, a jövő reménységei elindulnak a belváros irányába...

Olaszország (ICI SA.), 135 perc, ff. olasz

Rendező: Luchino Visconti

Producer: Libero Solaroli

Talán hihetetlennek hangzik, de a 165. filmig kellett várni, hogy egy olasz film is szerepeljen végre a listán. Ami késik, nem múlik: az 50-es évektől a 80-as évek elejéig majd az olasz filmművészet remekművei is jócskán helyet fognak szorítani maguknak az 1001 film között.

Hogy kicsit azért képbe kerüljünk, nézzük nagy vonalakban, hogy mi is a helyzet 1943-ban Olaszországban: A több mint húsz éven át tartó fasizmus legvégén járunk. Néhány hónap múlva a Fasiszta Nagytanács ripsz-ropsz leváltja Mussolinit, sőt, az olasz király mindjárt le is tartóztatja. Az olaszoknak elegük volt a fasizmusból, de mielőtt az "olasz közvélemény" (azaz a vérszomjas tömeg) egy lámpavason fejjel lefelé örök nyugalomra helyezte a Ducét 1945-ben, a németek még kiszabadítják, hogy jó másfél évig elbohóckodjon a Salói Köztársaságban. Erre a bábállamra majd bővebben 1975-ben visszatérünk a Saló avagy - avagy Sodoma 120 napja című bizarr Pasolini film kapcsán.

A fasizmus egyébként eltérően közeli rokonaitól, - úgy mint a nácizmustól és a sztálinizmustól - ideológiájával nem telepedett rá olyan nyomasztóan a művészetekre. Persze készültek fasiszta filmek, de ezek nem voltak olyan jelentősek, mint mondjuk Eisenstein vagy Riefenstahl propagandafilmjei. Mussolini egyébként sem volt annyira totalitárius, mint kortárs diktátorai: nem igazán államosított, nem bolygatta túlságosan a magánérdekeltségeket. 

Sőt, a Duce 1932-ben útjára indította a mai napig is igen jól csengő nevű Velencei filmfesztivált. Támogatta az olasz filmgyártást. A jegyeladás alapú dotálás persze leginkább a népszerű filmeknek kedvezett. 1935-ben kormánya megalapítja a Centro Sperimentale nevű filmes főiskolát. 1937-ben  átadják az állami tulajdonú CineCittá-t. Ebben a stúdióban készült ekkoriban az olasz filmek több mint fele. Ugyanebben az évben elindítják a Bianco e Nero című színvonalas filmes lapot, mely a mai napig működik. Bizonyos törvényi szabályozásnak köszönhetően nem érte meg Hollywoodi filmeket importálni, ami az olasz filmgyártás további erősödéséhez vezetett. Tehát azt lehet mondani, hogy a filmművészet szempontjából nem voltak túl rosszak a körülmények.

Az 1910-es években született a - "Türelmetlenség" című Griffith filmet részben inspiráló - Cabiria (1914) című monumentális mű volt. (Kicsit érthetetlen nekem, hogy miért nem került fel legalább ez a film az 1001-es listára. ) Az 1910-es években születtek még ún. realista irányzathoz tartozó, eredeti helyszínen (azaz nem stúdióban) forgatott, a szegények és a gazdagok ellentétét pontosan ábrázoló művek is.

Az 1940-es évek elejének két népszerű műfaja volt: A romantikus melodrámák, melyek jellemzően az arisztokraták világában játszódtak, valamint az un. "fehér telefonos" vígjátékok. 

1943-ban a CineCitta nagy része romokban állt a bombázások miatt, így jobb híján természetes környezetben forgatott a filmkészítők jó része. A Megszállottság is jórészt ilyen környezetben forgott a közép-olaszországi Ferrara és Ancona városok környékén. A film történetében is ezek a városok szerepelnek, azaz tulajdonképpen Visconti mindent ott forgatott, ahol a filmbeli események éppen zajlottak. Már-már dokumentarista a képi megjelenítés. És mielőtt rátérnék a film konkrét elemzésére, le is zárom a filmtörténeti fejtegetést azzal, hogy ezzel a filmmel kapcsolatban említették legelőször a neorealizmus szót, mely a feljebb említett 1910-es évekbeli realista filmekre való visszautalás volt. Sokan vitatkoznak, hogy ez a Visconti film ennek a neorealista irányzatnak az első filmje volt-e vagy annak csak az előfutára. Mindenesetre a stílus jó néhány elemét megvillantja: például ellentétben az addig divatos témákkal, inkább az alsóbb néposztályok életét, problémáit ábrázolja, kevésbé híres színészek szerepeltetésével. Mindenfajta idealizálás nélkül, a dolgokat kifejezetten realista, hétköznapi módon ábrázolja kilátástalan, fáradt figurákkal.

A férfi - aki azzal tölti életét, hogy stopposként járja a vidéket - bemegy egy útszéli bisztró konyhájába, hogy ételt kérjen. Pénze nincs. A tulajdonos felesége a konyhaasztalon (!) ül, körmét festi (!), és közben énekel. Gyönyörűen.

A nő a férfi léptére felpillant. Egymásra néznek, és azonnal látszik, hogy a sorsuk megpecsételődött. A férjes asszony és a jóképű csavargó a film elején egymásba szeret. 

Giovanna:  Mikor jöttél rá, hogy tetszel nekem?

Gino: Azonnal. Amikor ételt kértem.

A két főszereplő közötti korkülönbség első látásra is szembeötlő: míg a nőt a 33 éves Clara Calamai játssza, addig a férfit a nála majdnem tíz évvel fiatalabb, 24 éves Massimo Girotti. Szerepük eljátszását sokban segítette, hogy állítólag szerepen kívül is nagyon vonzódtak egymáshoz. Ez meg is látszik a már-már erotikusan érzéki jeleneteiket nézve. Ezzel kapcsolatban két dolog jut eszembe: Egyrészt, ha egy szakács munkavégzés közben megkóstolja az általa főzött ételt, az adott esetben ugyanolyan kellemes érzetet okozhat, mint amikor mi - vendégek - fogyasztjuk el ugyanazt az ételt. Nekem egy színész se mondja, hogy egy vad, szerelmes jelenetet meg lehet csinálni úgy, hogy kicsit se éljük át azt az érzést. A másik dolog ami eszembe jut erről: szokás mondani, hogy egy színész azért színész, hogy eljátsszon olyan dolgokat, amik nem valósak. Egyrészt ez igaz, de mégiscsak könnyebb dolog olyat eljátszani, ami valós. Sok rendezővel kapcsolatban olvastam már olyasmit, hogy egy-egy színészét speciális  (pl. kellemetlen vagy váratlan) szituációba helyezett, hogy az könnyebben eljátsszon egy adott jelenetet.

A kibontakozó szenvedélyes vonzalomnak egy praktikus akadálya van csak: a férjes asszony férje: Bragana (Juan de Landa), aki mit sem sejtve felveszi mindenesnek az egyébként ügyes csavargót a ház körüli munkák elvégzésére szállásért és élelemért cserébe. Bragana a bisztró kövér tulajdonosa egyébként nem kifejezetten ellenszenves, inkább semlegesnek mondanám, sőt bizonyos pontokon még talán sajnálatra méltónak is éreztem, annyira bolondot csinált belőle a felesége. 

A szerelmesek hamarosan úgy érzik, hogy a férj, aki az anyagi létet biztosítja, már csak a boldogságuk egyetlen akadálya, így tervet szőnek egy végleges megoldásra vele kapcsolatban. Hogy e tervet végrehajtják-e, és, hogy közös boldogságuk megvalósul-e, azzal kapcsolatban túl sok mindent nem mesélnék el, de az alábbi képekből azért sejthető, hogy nem minden fenékig tejfel. Ha más nem, Gino képe a fiatal prostituált lánnyal legalábbis sejteti, hogy nem a tervek szerint alakulnak a dolgok...

A boldogság csak egy-egy ölelés futó pillanataira keríti hatalmába a történet szereplőit. A feleség - aki férjéhez nem, csak az ő általa biztosított gazdasági biztonsághoz hűséges - és a csavargó férfi, aki senkihez nem hűséges, mert lételeme a függetlenség - kettejük kapcsolata már az első pillanatban felvillantja a tragikus végkimenetelt. A történet néha bizony lassan csordogál ebben a két és negyed órás filmben.

Ha valakinek ismerős a történet, az nem véletlen. Visconti ugyanis az 1934-es A postás mindig kétszer csenget című regényt filmesítette meg. Gondot okozott, hogy a világháború miatt a feldolgozás jogi hátterét nem sikerült biztosítani, magyarul mindenfajta szerzői engedély nélkül készült a film. Emiatt az USA-ban csak 1976-ban mutatták be, és Európában is csak az ötvenes évek végén.

Örömmel olvasnék kommentet olyanoktól (is) akik esetleg emellett a film mellett látták az alapmű más filmes feldolgozását is. Ugyanis nem ez volt az első, és főleg nem az utolsó. 1939-.ben Pierre Chenal már feldolgozta Le Dernier Tournant címmel, illetve 1946-ban és 1981-ben is készült egy-egy Hollywood-i adaptációja az A postás mindig kétszer csenget-nek.