Magyarország, Szovjetunió (MAFILM, Moszfilm), 90 perc, ff., magyar és orosz

Rendező: Jancsó Miklós

Producer: Götz Jenő, Németh András, Kirill Szirjajev

1967 Áprilisában Jancsó még kísérletként írta le a készülő filmet, mely utólag visszatekintve igazából csak kibontakozása annak, amit Jancsótól (első) fénykorában látunk majd, hatalmas tablóival a magyar pusztában.

Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy amit ő elképzelt, az a vásznon ugyanazt a hatást fogja majd kiváltani, mnt ami az ő fejében megszületett.

Jancsó ebben az interjúban kifejti azt is, hogy míg a Szegénylegények esetében a klasszikus hármasból (hely-idő-cselekmény) az első kettőt megtartotta, csak a sztori nem volt egészen egységes, addig az éppen készülő Csillagosok, Katonák esetében mindhárom (!) elem jelentőségét veszti. Valóban vakmerő kísérlet ez tehát ez a film: soha nem világos, hogy éppen hol vagyunk, az időmúlás sem pontosan követhető, és klasszikus értelemben vett történet sincsen... Mindezeknek nincs jelentőségük, mert nem történetet akar elmesélni, hanem inkább gondolatait illusztrálni. Ilyen gondolat például, hogy a jó (vagy jónak vélt) ügy érdekében vajon megengedett-e a gyilkolás...

Nagy újdonság volt Jancsó számára, hogy először használhatott gumioptikát, azaz mai, köznapi nevén zoom-ot, amivel felvétel közben a kamera mozdítása nélkül is lehetett közelíteni vagy távolítani a képet. Mivel Jancsó előszeretettel kísérletezett az extrém hosszú beállításokkal - azaz a kamera csak vett és vett leállítás nélkül - ez tágította a lehetőségeket, hogy a sínes kamerakocsizáson (fahrt) és a kamera elfordításán (svenk) kívül egy újabb módon tegye változatossá a felvett képet.

az alábbi képen Jancsó séták a film egyik emlékezetes jelenetének (ápolónők erdei tánca) helyszínén

A képen talán feltűnik, hogy Jancsó egy Converse (vagy annak látszó) tornacipőben sétál, ami a hatvanas években egész biztosan nem volt megszokott "komoly" emberek esetében. A DVD változaton látható egy nagyszerű, közel 13 perces werk-film, amiben legnagyobb meghökkenésemre Jancsó a forgatásokon még ennyi eleganciát sem kényszerített magára, hiszen egy szál fürdőgatyában (!) instruálta a színészeket, a statisztériát és a stábot. 

Szovjet-magyar koprodukcióként készült a film egy Volga menti Kosztroma nevű kisvárosban, Moszkvától háromszáz kilométerre észak-nyugatra. A szovjet Moszfilm részéről már az előzetes egyeztetés során felmerültek bizonyos problémák, de a Mafilm vezetője - Nemeskürty - úgy lavírozott, hogy végül kiügyeskedte Jancsó számára, hogy az legyen, amit ő akar.

Az egyik legemlékezetesebb szereplő ebben a filmben, a fenti képen Jancsó által átölelt lengyel Krystyna Mikolajewska. Érdekes arcával és viszonylag eszköztelen játékával hamar észreveteti magát a nézővel. Ha színen van, nehéz másra figyelni. Nagyon szép, különleges  arca van, és külön megmaradt bennem, hogy a werkfilmben egyszer mosolyogni is láttam...  hozzá kapcsolódik az egyik meztelen jelenet, amit a szovjetek kifogásoltak. (erről bővebben írok később)

A tervezett film 1918-ban játszódik, az orosz polgárháborúban, ahol többek között első világháborús magyar foglyok is részt vettek a bolsevik vörösgárdisták oldalán a harcokban.

Egy Mdivani nevű grúz író volt kirendelve szovjet részről a forgatókönyv elkészítésére társszerzőként. Valahol Ukrajnában jöttek össze Jancsóék ezzel az íróval kidolgozni az előzetes forgatókönyvet, amit később majd be kellett nyújtaniuk a stúdiókhoz (Moszfilm ill. MAFILM). Azokból a jelenetekből amit Mdivani megírt szinte mindent kidobtak. Mdivani tapasztalt forgatókönyvíró volt, de fogalma sem volt, hogy Jancsóéknak mire lenne szükségük. Hogy mégse mondhassák azt, hogy a szovjeteket kizárták a film előkészületeiből, a megírt jelenetek inkább valami vázként szolgáltak Jancsóéknak. Nem mondhatta tehát Mdivani, hogy az ő javaslatait teljesen figyelmen kívül hagyták. Például ha  Mdivani írt egy negédes, internacionalista ihletésű jelenetet a kórházi ápolónők köré, oda Jancsóék ehelyett egy másik jelenetet írtak, amelyben szintén korházi ápolónők voltak a középpontban. Magyarul úgy átírták a grúz író forgatókönyvét, hogy arra rá se ismert az író, de mégsem mondhatta rá, hogy ahhoz semmi köze...

az alábbi képen az az emlékezetes jelenet látható, melyben az ellenforradalmárok báli ruhába öltöztetik az ápolónőket, és a katonazenekar által előadott zenére keringőzni kötelezik őket egymással

Utólag fellelt Moszfilmes feljegyzésekben olvasható, hogy nagyon elégedetlenek voltak az előzetes engedélyeztetésre benyújtott forgatókönyv-tervezettel a szovjetek. Kifogásolták a "sztriptíz" jeleneteket (két ízben katonák vetkőzésre kényszerítenek nőket), illetve nem érezték eléggé világosnak, egyértelműnek a cselekményt. (Jancsó előre elmondta, hogy ez nem is volt célja). De a szovjetek azt is látták, hogy Jancsóval nem lesz könnyű dolguk, mert Jancsó nem fog olyan forgatókönyvet/filmet csinálni, amihez nincs kedve. Arra az álláspontra jutottak tehát a kinti fejesek, hogy a forgatás során fogják majd kontrollálni a rendezőt. Hiába írnák át ugyanis előzetesen a forgatókönyvet, annyit már tudtak Jancsóról, hogy amúgy is magasról tesz a forgatókönyvre, leginkább fejből forgat. Egyetlen lehetőségként tehát azt látták, hogy majd a helyszínen belekotyognak a munkába.

Jancsóék megérkeztek Kosztromába, és szinte azonnal elkezdtek forgatni. Néhány magyar színész (Juhász Jácint, Madaras József, Kozák András és Molnár Tibor) mellett lengyel és szovjet színészek dolgoztak, főként helyi statisztériával. A kamera mögött csupa magyar (Somló Tamás operatőr, mellette Kende Tamás segéd-operatőr), de a stáb nagy része szovjet volt.

Jancsónak mégegyszer sikerült leszerelnie a Moszfilmesek okoskodását. Rendezői stílusa ugyanis olyan, hogy a jelenet leforgatása úgy tűnik, mintha csak a jelenet próbája zajlana. Nagy vonalakban elmondja, hogy mit szeretne majd látni, de alapvetően mint egy karmester, a jelenet közben irányítja az operatőrt, és a szereplőket... " - az orosz segédrendező ugyanezt oroszul üvölti... (az egész úgyis kap majd egy utószinkront, tehát nyugodtan lehet felvétel közben üvöltözni.

Egyszóval úgy tűnhetett az oroszoknak, mintha csak végigpróbálnák az egyes jeleneteket. Két hét alatt végig is mentek az összes jeleneten. Ekkorra eljutott Moszkvába a jelentés, hogy itt valami nagyon furcsa, érthetetlen dolgot csinál ez a magyar rendező. Meg is jelent a forgatás 15. napján a Moszfilm vezetősége, hogy megnézze , mi a helyzet... ekkor azonban Jancsóék közölték, hogy másnap végeznek is a forgatással, a ruszkik majd megnézhetik az elkészült filmet, ha kiváncsiak. (Az előhívott anyagot ugyanis néhány naponta hazakülték Magyarországra, biztos-ami-biztos alapon).

Ahogy említettem, nemigen van elmesélhető, - hagyományos értelemben vett - cselekmény. A szembenálló felek - vörös bolsevikok és fehér ellenforradalmárok - közül hol az egyik, hol a másik kerekedik fölénybe. Aki éppen felül van, az leginkább az uralma alá hajtott másikat gyilkolássza... És ezeknek a gyilkolászásoknak válogatott formáit gyakorolják. Van, hogy szinte szabályos céllövőversenyt tartanak a fehérek. A foglyok közül előbb kiválogatják a külföldieket - így a magyarokat is - mondván, ez nem rájuk tartozik, majd az oroszokat - látszólag esélyt adva  nekik - futásra bíztatják, és persze futás közben hátulról lelövik őket....

Másik alkalommal a foglyokat a megszállt (kosztromai Ipatyevszkij) kolostor udvarán félmeztelenre vetköztetik, majd azt mondják nekik, hogy tizenöt percük van a menekülésre, utána mindenkit lelőnek... igen ám, de a menekülők bármerre futnak, mindenhol azt tapasztalják, hogy az összes kapu zárva, semerre nincs kiút... Megint hiú reményeket kergettek tehát, és gyilkosaik csak játszottak velük, hiszen egytől egyig lemászárolják tizenöt perc elteltével a kiútat hiába kereső foglyokat....

Mindkét oldalon vannak alja emberek és emberségesebbek is... pont úgy, mint a valóságban. Ez persze már rögtön nem tetszett a szovjeteknek, hiszen bennük az a téves képzet élt, hogy náluk mindenki az erkölcs bajnoka...

Amikor a szovjet forgatókönyvíró Mdivani és a Moszfilm elnöke Budapestre jött megnézni az elkészült filmet... hát ... alig tértek magukhoz... 

Nem csoda, hogy a Szovjetunióban egy egészen más változat került a mozikba, mint idehaza... Kivágtak minden meztelenséget (ezt nem értem, hiszen más szovjet filmben látható meztelenség), kivágták a kegyetlenkedéseket, és - ha jól vettem ki - valamilyen narrációt adtak a filmnek, hogy így világos, kézzelfogható történetet tudjanak alá kerekíteni a képeknek... és a lezárást diadallá változtatták. Jancsó változatában ugyanis a vörösök kis csapatát lemészárolják a fehérek. Ez nyilván nem azt akarja sugallni, hogy elbukik a forradalom, hiszen a legvégső lezárásnál Kozák András (aki a bolsevikok oldalán áll) a hősök tiszteletére emeli a kardot... Vagy lehet, hogy mégis elbukott a forradalom??? Ez esetben Jancsó itt nem is a szovjet forradalomról beszél, hanem a tíz évvel korábban levert magyarrol??? Meglehet...De nincs olyan nagy jelentősége...

Egyszerűen elfogadhatatlan volt a szovjeteknek egy olyan befejezés, ahol nincs egyértelműen dicső győzelem... Úgyhogy a szovjet változatban a vörösök diadalt aratnak a fehérek felett...

Ez a változat került a szovjet mozikba tehát, már ahol egyáltalán játszották, mert ez a kiherélt változat nyilván teljesen érdektelenné lett... Nyugat-Európában és Amerikában viszont felfigyeltek erre a Jancsó filmre is... 

Franciaországban Rouges et Blancs (Vörösök és Fehérek) címen futott a mozikban.

Ennél a filmnél már nagyon hiányoznak a színek... Megjelent a Jancsó fénykorára jellemző gigantikus tömegmozgatás, a hosszú snittek, tág panorámaképekkel kombinálva... jó lenne már színesben látni mindezt.... '68-ban a Fényes Szelek már színes lesz, addig már csak a Csend és Kiáltás lesz fekete-fehér... Kibírjuk...

Magyarország (MAFILM), 105 perc, ff., magyar

Rendező: Kovács András

A film plakátja - és néhány további fotó - alapján erősen tartottam attól, hogy egy nagyon unalmas, egy szűk, zárt cellában zajló kamaradrámát fogok végigszenvedni, ahol a négy vádlott az életről, bűnről és saját ártatlanságáról fog valamilyen emelkedett, inkább elméleti és filozófiai síkon zajló vitát folytatni... Mi sem állhatott volna ettől távolabb!!! Ehelyett egy olyan (akkoriban) modernnek számító elbeszélésmód alkalmazását csodálhattam meg, melynek köszönhetően úgy izgultam végig a másfél órás filmet, hogy egy percig sem éreztem, hogy kicsit is lankadt volna az érdeklődésem! Hogy pontosan mi ez a speciális mód és szerkezet, arra visszatérek kicsit később, miután képbe helyezem magunkat a film cselekményével kapcsolatban.

1942-ben, az akkor már egy éve visszafoglalt Bácskában, Újvidék környékén (ma Szerbia) razziát tartott a helyi partizánok ellen a magyar csendőrség vállvetve a magyar katonasággal. A razzia végül túlmutatva az eredeti terveken véres etnikai leszámolássá fajult, melyben hozzávetőleg 3500 embert mészároltak le néhány nap alatt. Többségüket a Dunába lőtték. Mivel azokban a napokban rendkívűl hideg volt, a Duna fagyott, ezért léket robbantottak a jégbe, és azon keresztül tuszkolták a vízbe a halottakat. Az áldozatok nagy része szerb és zsidó volt, de akadtak közöttük cigányok, sőt magyarok is.

Ime, a dunai kivégzés jeleneteinek egyik forgatási képe:

1942-es újvidéki vérengzésként vonult be a történelembe ez a néhány nap. Az eset azért egyedülálló a hasonló esztelen és értelmetlen háborús pusztítások között, mert meglepő módon a Horthy-rendszer már 1943-ban vizsgálatot indított ebben az ügyben, és 15 felelős ellen bírósági eljárás is indult! Tudomásom szerint a háború alatt egyetlen másik országban sem indult az adott kormányzat által indított vizsgálat lakossággal szembeni attrocitás miatt. Az más kérdés, hogy  - bár a fő felelősöket halálra ítélték - a büntetéseket nem lehetett végrehajtani, mivel időközben az elkövetők Németországba menekültek, ahol tettükért inkább dícséretben és védelemben részesültek. A háború után viszont ezeket a fő felelősöket a náci múltjával leszámolni igyekvő Németország kiadta Szerbiának, ahol egyes beszámolok szerint rendkívül kegyetlen módon végezték ki őket. 

A film jelenideje már 1946. Négy további, kisebb jelentőségű részvétellel gyanúsított katona várja tárgyalását egy közös cellában. Három különböző rangú tiszt, és egy legénységi állományú (tizedes) katona. 

Már a négy vádlottat alakító színészek névsora is parádés: (balról jobbra) Szirtes Ádám, Latinovits Zoltán, Darvas Iván és Szilágyi Tibor. Mellettük olyan további nagyok fordulnak meg kisebb-nagyobb szerepekben, mint a gyönyörű Bara Margit, Vass Éva illetve Szemes Mari. Vagy mondjuk Avar István, Major Tamás, Benkő Gyula... de abba is hagyom a felsorolást, mert egy igencsak hosszú bekezdést is betelítenének még azok a nagy nevek is, akik csak pár másodperces néma szerepre ugrottak be.

1946-ban vagyunk tehát, és a négy vádlott beszélgetni kezd cellájában arról a bizonyos három hideg napról, melybe mindegyikük úgy keveredett bele, hogy tulajdonképpen semmi alantas szándékuk nem volt, és végülis parancsra cselekedtek. Sőt, némelyikükről idővel kiderül - vagy legalábbis így emlékeznek vissza - ,hogy akit tudtak, - ha éppen nem esett túl nehezükre - próbáltak meg is menteni. 

Mitől olyan izgalmas és különleges a filmnek az elbeszélés módja? Négy ember különbözőképpen élte meg azt a néhány napot. Mindegyikük csak egy szeletét látta annak ami ott történt, egyikük sem ismeri a teljes igazságot. Az egyes beszámolók nem csak a szereplők szájából hangzanak el, de képileg is megjelennek. Sőt, sokszor visszaugrunk ugyanahhoz az eseményhez, amit már láttunk más elmeséléséből, de ezúttal egy további szereplő szemszögéből látjuk, és így néhány dolog egészen más jelentőséget kap.

A fenti képen látható nőt például az egyik szereplő szemszögéből látjuk egy lövés miatt meghalni. Sok ilyesmit látunk háborús filmekben. Mivel még az arcát sem igen látjuk, egy lesz a film (és a háború) ártatlan halottai közül... Utána viszont egy másik szereplő szemszögéből elmesélt történetben az illető hölgyet még látjuk amikor él, és segít megmenteni egy csomó embert. Így viszont már egészen más, bizarr jelentőséget kap, amikor elindul hazafelé, és pontosan tudjuk, hogy éppen halála felé siet.

Nagyon jól ábrázolja a film a háború embertelenségét, azt, hogy adott esetben a puszta szerencsén, illetve egy - éppen az adott helyzetben diszponáló - ember ad hoc döntésén múlik egy élet....

Nagyon jól illusztrálja ezt a Darvas Iván által megszemélyesített karakter monológja is, melyben elmeséli, hogy nem tudta, mitévő legyen az előtte felsorakoztatott tömeg elszámoltatásával kapcsolatban. Még azt sem tudta, hogy arrafelé kötelező volt-e valamilyen személyazonosító irat magával hordása az embereknek:

"Akinél van írás jobbra álljon, akinél nincs, az balra!" - utasítja az embereket hangosan...

... majd közben így emlékezik vissza: "... nem volt különösebb jelentősége ennek a jobb és balnak, de magam is éreztem, hogy ebben a pillanatban élet-halál urai vagyunk. Pedig még nem is tudtam, hogy mit fogok határozni a két csoporttal..."

értjük ezt? Lehet, hogy az irat nélkülieket halálba küldi, mert megteheti. De lehet, hogy csak hazaküldi őket az irataikért... és ez az igazán félelmetes! A teljhatalmú parancsnok balra küld, vagy jobba... nem tudod, hogy melyik az, amelyik az életet jelentheti neked... és itt derült csak ki, hogy nem lehetsz elég okos, hiszen még ő maga sem tudja, aki a döntést meghozza a sorsodról, hogy hogyan fog határozni...

Nem csak a vérengzés részleteit rakjuk ki a vádlottak elmesélte mozaikokból, de maguknak a vádlottaknak a személyes sorsa, egyeseknek a tragédiája is kirajzolódik a kirakósból, ráadásul az egyes szereplők csak most jutnak hozzá a másik három által elmesélt információkhoz... (Attól most tekintsünk el, hogy nyilvánvaló nyomozástechnikai baklövés egy cellában tartani az esetlegesen összebeszélő tanúkat).

Ezt a filmet 1968-ban beválasztottak a Budapesti Tizenkettőbe, mely a legjobb tizenkét magyar filmet volt hivatott csokorba szedni. Tökéletes választás! Az utóbbi idők egyik legintenzívebb film-élményét kaptam ettől az alkotástól!

Magyarország (MAFILM), 89 perc, ff., magyar

Rendező: Szabó István

Szabó István első trilógiájának ez a második filmje. Ezt a trilógiát legszembetűnőbben Bálint András személye köti össze, a rendező alteregójaként. Ez rögtön nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek a filmek erősen életrajzi ihletésűek. Ez persze nem azt jelenti, hogy Szabó saját élete történetét meséli el, de sok valós életrajzi elem felismerhető bennük.

Ez esetben például az apa karaktere (Gábor Miklós) teljesen megfeleltethető Szabó valós édesapjának, aki orvosként dolgozott, és szinte a háború végével egy időben - természetes halállal - hunyt el.

Míg a trilógia első filmje a felnőtté válás - az iskolapadból a "valós életbe" történő kikerülés - gyönyörű balladája, ezúttal a mítikus apa-képtől való elszakadás történetét meséli el Szabó. A film első felében a 10 év körüli kisfiú (Erdély Dániel) szemszögéből, majd a film második felében a már fiatal felnőtt (Bálint András) nézőpontjából. Az apától való elszakadás jelentősége abban rejlik, hogy a fiú a kora gyermekkorában elveszített apát egy misztikus, valójában csak a képzeletében létező apa képével pótolja. Számára az édesapa nem csak, hogy nem halt meg (külföldön van), de tulajdonképpen az ország hőseként ünnepli a felvonuló tömeg is. Mi nézők is az ő szemszögéből látjuk, ahogy a Május 1-i felvonulók az Apa fényképét ábrázoló táblákkal vonulnak.

Holott a fiú a valóságban olyan fiatalon elvesztette édesapját, hogy őszinte elmondása szerint igazából összesen három emléke van róla. Egyik ilyen emléke a karóra, melyet édesapjától örökölt. Szabóra nagyon jellemző visszatérő motívum válik az órából is: egyik születésnapja alkalmából édesanyja (a leírhatatlanul bájos Tolnay Klári) engedélyével "hosszas könyörgésre délután hordhatja apa óráját... de felhúzni nem szabad!"...

A Bálint András szájából elhangzó narráció furcsasága - ahogy az Álmodozások kora esetében is volt, - hogy egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról.

Édesapa felépített emléke folyamatosan változik, függően a környezet vélt vagy valós elvárásaitól. A kommunista hatalomátvétel után például nyilasokkal harcoló hőssé, vagy partizánná válik. De adott esetben kollegák és betegek által egyformán csodált orvosként látjuk a fiú képzeletében.

Szabó István iránti tiszteletem a Napfény Íze (1999) megtekintése után alakult ki, mely véleményem szerint a filmtörténelem TOP10-es listáján egészen biztosan helyet érdemel. Abban a filmben csakúgy, mint ebben és az Álmodozások Korában (1964) van egy jelenet az 1956-os forradalomról, és ezeket nagyon költőien köti össze, hogy mindhárom esetben Beethoven Egmont nyitányának rendkívül dinamikus motívuma csendül fel.

Ezzel sokan voltak így akkoriban... ugyanúgy elképzelhetetlennek tűnt előzetesen a második világháború véres embertelensége, mint ahogy néhány éve valószínűleg senkiben nem merült volna fel komolyan, hogy Hitler után kevesebb, mint száz évvel egy újabb degenerált vezér jelentkezik arra, hogy értelmetlen pusztítást végezzen Európában. Mi most jórészt ugyanazt gondoljuk, mint dr Takó a második világháború előtt, azaz, hogy "itt nem lesz úgyse semmi baj"... hát reméljük, hogy mi szerencsésebbek leszünk, mint amaz a generáció...

A fiú egy filmforgatáson vesz részt statisztaként, ahol először a sárga csillagot viselő zsidók menetében kap szerepet, de a rendező utasítására átsorolják a nyilasokat alakító szereplők közé.  És ez a mozzanat igazán elgondolkoztathatja a nézőt azzal kapcsolatban, hogy valójában mekkora szerepe van a szerencsének életünk alakulásában... tulajdonképpen sokszor a vak szerencse dönti el, hogy üldözők vagy üldözöttek leszünk egy válság közepette.

Ezt követi a film számomra legerősebb jelenete, mely során a fiú szerelme Anni (Sólyom Katalin) egy hosszabb, megszakítatlan monológban meséli el saját zsidóságával való kapcsolatát. A második világháború ebből a szempontból perdöntő változást hozott minden zsidó életében. Addig saját zsidósága tulajdonképpen mellékes magánügye volt mindenkinek, azután azonban aki megtagadja zsidóságát akár érezheti úgy is, hogy a náci haláltáborokban elpusztított ősei emlékét tagadja meg.

Anni hatására kezd a fiú rájönni, hogy tulajdonképpen ő egy krónikus hazudozó. Anninak vallja be először, hogy amit apjáról felépített, az végülis egy nagy hazugság. Apja teljesen átlagos volt, semmi kiemelkedő. Amikor visszamegy apja szülővárosába, akkor látjuk, hogy emléke már megkopott, alig-alig emlkeznek édesapjára a volt barátok, ismerősök...

Végül az Álmodozások korához hasonlóan egy rendkívül szimbolikus lezárást kap ez a film is:

És itt valóban, szimbolikusan is megtörénik a felnötté válás pillanata, hiszen meglátjuk, ahogy a fiú megvalósítja ezt az átúszást, és immár nem édesapja általa elképzetét hőstetteivel próbál elismerést nyerni a környezetétől.

Az Apa számomra kicsit nehezebben emészhető, mint a trilógia első filmje volt. Ennek legfőbb oka talán az, hogy a korán elvesztett szülő problematikájával szerencsére nekem nem kellett azonosulnom. Így ez a film egy olyan motívumot vitt végig, amit én nehezebben tudtam átérezni, szemben az Álmodozások kora élményeivel (első szerelmek, első munkahelyek, stb.) melyeket gyakorlatilag minden felnőtté váló ember megtapasztal.

Ezt a filmet 1968-ban beválasztották a legjobb magyar filmeket tartalmazó Budapesti Tizenkettőbe, majd 2000-ben ez a magasfokú elismerés újra megillette a filmet, hiszen az Új Budapest Tizenkettőbe is beszavazták.

Magyarország (MAFILM) 110 perc, ff., magyar

Rendező: Kósa Ferenc

Az ilyen filmeknek köszönöm, hogy sok száz alkotás megtekintése után - bár természetesen továbbra is vannak filmek, amik tetszenek, és vannak amelyek kevésbé - ezek szerint még mindig van (és remélem, hogy lesz is) még olyan, ami még mindig ekkora erővel tud hatni rám.

És ezt mellesleg azzal a meggyőződéssel mondom, hogy azt hiszem, a mai átlag filmnézők körében egész biztosan nem lenne túl népszerű ez a film.

 Bár hivatalosan a MAFILM készítette ezt a filmet, valójában a Balázs Béla stúdióban fogantatott meg. (A BBS-ről szóltam már pár szót az Elégia - 1965 kapcsán.) Ez akkoriban egy olyan - Kelet-Közép-Európában egyedülálló - műhely volt, ahol a közösség tagjai teljesen függetleníteni tudták magukat a politikától. És ez azért igazán különös, mert a stúdió Aczél György "kultúrcézár" kezdeményezésére jött létre! Mégis szinte teljesen szabad kezet kaptak a rendezők, azzal a megkötéssel, hogy ha Aczéléknak nem tetszik amit csinálnak, akkor nem mutatják be sehol a filmet. Nyilván egy rendező azért csinál filmet, hogy azt megnézze a közönség, tehát a teljes szabadásg csak illúzió volt, de mégis egy szokatlanul progresszív szellemiségű műhely jött létre.

1963-ban Aczélék rendeltek egy filmet a szövetkezetesítés történetéről. (Magyarul arról a fájdalmas időszakról, amikor minden paraszttól megkövetelték, hogy önként adja be a jószágait, földjét, egyszóval mindenét a közösbe). Szokásuk szerint Aczélék semmibe sem szóltak bele, még abba sem, hogy ki rendezze a filmet. Eleinte nem is volt annak gazdája, többeket is érdekelt a dolog, így csoportosan kezdtek el foglalkozni vele. Nyolcan-tízen indultak az ország különböző tájaira, hogy anyagot, történeteket, adomákat gyűjtsenek amolyan bartóki módon, magnószalagra. Már itt látszik, hogy nem egy Várkonyi-féle idealizált film van készülőben, hanem ezúttal a valóságot szeretnék minél autentikusabb formában bemutatni.

Az országszerte összegyűjtött anyagok valahogy Kósa Ferenchez kerültek, és idővel a kezdetinél végül jóval kevesebben maradtak aktívan a projektben. Gyömgyössy Imrével és Csoóri Sándorral hallgatták a felvételeket, és kezdték összeállítani a forgatókönyvet.

Furcsa, epizódokra töredezett a film. Az alkotás időben a hatvanas évek elején a kollektivizáláskor kezd, majd visszaugrik tízezer napot (kb. 27 év) és ezután is ugrál az időben. Ebben a tekintetben nagyon hasonlít egyébként a Húsz Órára: végigtekint az adott időszak minden fontosabb történelmi eseményén egy Tisza-menti falu szemszögéből tekintve. 

Kósának ez volt a pályakezdő filmje, gyakorlatilag a főiskolás diplomamunkája. (Sokak szerint életművének legjobb darabja) Igen ám, de amikor 1964-ben Aczél meglátta az elkészült forgatókönyvet, akkor jelezte Kósának, hogy nem erről volt szó. A forradalmat forradalomnak nevezik, és a parasztok láthatóan nem nagyon örülnek a téeszesítésnek, egyszóval nem ezt a filmet rendelték a BBS-től.

Ekkor Kósa gondolt egyet, és elvitte a filmet a Balázs Béla Stúdiótól a MAFILM IV. stúdiójába, ahol annak vezetője, Nemeskürty István próbálta kicsit finomítani a forgatókönyvet. A készülő film viszont ettől a forgatókönyvtől is eltért, ráadásul igencsak necces pontokon. Nemeskürty összehívta a stúdiót (melyben olyan súlyos személyiségek voltak, mint Jancsó, Mészáros Márta, Gaál István, Várkonyi Zoltán, stb), és ezek a rendezők nem nagyon álltak Kósa mellé, amire Kósa komoly sértődöttséggel, és személyeskedéssel reagált. (Kilátásba helyezte, hogy majd ő is leszólja Jancsó éppen készülő Szegénylegények-ét)

Végül Kósa egy ravasz csavarral a stúdióvezetéssel való egyeztetés nelkül elintézte, hogy Grigorij Csuhraj, a (háborús érdemérenddel is rendelékező) híres szovjet rendező legyen a film mávészeti tanácsadója. Gondolom az volt a stratégia, hogy ha valamit egy szovjet rendező támogat, az a magyar vezetésnek olyan lesz, mint a pápai bulla, szent és sérthetetlen. És a manipuláció működni is látszott, mert Nemeskürtyvel szemben  Csuhraj kimondottan támogatta, hogy benne maradjanak a filmben a problémás jelenetek. 

Végül Aczél behívatta mindannyiukat: Kósát, Nemeskürtyt és Csuhrajt is. Sőt, még mások is voltak ott. Amolyan raport szerű lehetett a hangulat. És ekkor Csuhraj a lehető legkritikusabban, Nemeskürty utólagos véleménye szerint igazságtalanul lesujtóan nyilatkozott a filmről. Arról a filmről aminek politikailag problémás jelenetével kapcsolatban ő maga nyilatkozott, hogy nem szabad változtatni rajta... (!) Finoman szólva is inkorrekt volt a szovjet rendező. Erre viszont Aczélék nem sokat totojáztak: Ha Csuhrajnak ez a véleménye a filmről, akkor ezt nem lehet bemutatni...

Kósa ekkor már mindenkire meg volt sértődve, és megintcsak egyeztetés nélkül fogta, és átvitte a filmet a III-as stúdióba Herskóhoz, aki Nemeskürty szerint politikailag jobb helyzetben volt. Ott korrigálták a film legproblémásabb részeit, ha jól informálódtam, akkor esetenként újraforgatásokkal, vagy ha az is elég volt, akkor az utószinkron szövegének megváltoztatásával. De bemutatni már így sem lehetett, sőt állítólag Aczél kilátásba helyezte, hogy Kósa nem fog ezért a filmért diplomát kapni, és életében nem rendezhet több filmet.

(Az eredeti változatban például az ellenforradalmárok nem lövik le a kommunistákat a kápolnában, míg a végső változatban jobbnak látták, ha a gonosz ellenforradalmárok mégiscsak gyilkolnak)

Ezután már annyira futotta csak, hogy Kósa le tudta vetíteni a BBS keretein belül szakmai érdeklődőknek. Valószínűleg itt láthatta meg valaki, akin keresztül valahogy eljutott a Cannes-i filmfesztivál szervezőinek fülébe, hogy létezik ez a remek alkotás.

1967 tavaszán egy szép napon autó érkezik Kósáért, akit legnagyobb meglepetésére a FIlmfőigazgatóságra visznek, ahol közlik vele, hogy hamarosan indulnia kell Cannes-ba, mert filmjét indították a versenyen. (Állítólag a szervezők azt üzenték Aczéléknak, hogy ha ezt a filmet indítják, akkor azt örömmel veszik, de ha ezt nem,akkor más nem kell nekik.) Ne felejtsük el, Kósának még mindíg nem volt rendezői diplomája, és a film még nem került nyilvánosan bemutatásra. Ennek ellenére Cannes-ban a film megnyeri a legjobb rendezőnek járó díjat, melyet Virna Lisitől vesz át. Érdekes adalék, hogy Magyarországon Cannes-al nagyjából egy időben mutatták be a filmet a mozikban (azaz elkészülte után néhány évvel)... mégis csak kínos lett volna, ha esetleg úgy kap érmet egy magyar film, hogy itthon még csak nem is hallottak róla az emberek... ez mindenféle gonosz pletykának adhatott volna alapot...

Ha már Cannes-ban (azaz a tengerparton) vagyunk, idekívánkozik a filmben elhangzó több remek mondatból az egyik kedvencem. Amikor a hatvanas években a fiú lehetőséget kap, hogy elutazzon a tengerpartra, nagyanyja ezzel a jótanáccsal látja el:

Kíváncsi lennék, Kósa vajon vitt-e magával híslevest Cannes-ba...

A film középpontjában két barát: Széles István (Molnár Tibor) és Bánó Fülöp (Koltai János) áll. Koltai Jánossal kapcsolatban meg kell jegyeznem azt a furcsaságot, hogy őt Mádi Szabó Gábor szinkronizálja, és ehhez bizony nehezen szoktam hozzá. Talán akkoriban Koltai (az alábbi képen balra) nem volt annyira ismert, hogy ez különösebben zavarja a nézőt (Cannes-ban pedig végképp nem zavarta ez a nézőket), de nekem minden megszólalásakor elvonta a figyelmemet a hang-kép összeférhetetlensége. Érdekes, hogy sehol sem találtam még csak utalást sem arra, hogy miért volt szükség erre a meglehetősen szokatlan megoldásra...

Hála a bőséges anyaggyűjtésnek, a párbeszédek véletlenül sem erőltetettek, minden pillanatban úgy éreztem, mintha a huszadik század második negyedének vidéki valóságába csöppentem volna. Ide kapcsolódik másik kedvenc idézetem: A munkát kereső Julit faggatja lehetséges jövőbeli munkaadó gazdája:

Hát igen, ilyen, és ehhez hasonló ízes párbeszédek alkotják a film mozaikköveit. 

De ne feledkezzünk el a képi megvalósításról sem. Amint megtudtam, hogy Sára Sándor volt a film operatőre, azonnal sejtettem, hogy a látvány is parádés lesz, nem csak a beltartalom. 

Agascope szélesvásznú formátumban készült a (fekete-fehér) film, ami a gyakorlatban ugyan az, mint a  Cinemascope, csak így nem kellett érte jogdíjat fizetni... Ez a képarány monumentálissá teszi a látványt, és lehetőséget ad az operatőrnek, hogy gyönyörű kompozíciókat alkosson. Sára elképesztően szép felvételeit megcsodálhattuk már a Sodrásban megtekintésekor is, és ezúttal is néha egészen elvarázsol a látvány, amit alkotott. Mindehhez persze szükség volt arra, hogy a Magyar Filmlabor 2011-ben digitálisan felújítsa a filmet. Először egy pocsék régi változat jutott a kezembe, de éreztem, hogy Sára esetén semmiképpen nem szabad megelégedni a gyenge kópiával, így sikerült megtalálnom a felújított változatot.

Magyarország (MAFILM), 101 perc, ff., magyar

Rendező: Keleti Márton

Ki ne hallotta volna már ezt a mondatot? ... Én is sokat hallottam, és fogalmam sem volt, hogy honnét ered.

Nos, ha érzékeltetni szeretném, hogy mire számítson aki ezt a filmet megnézni tervezi, talán azt mondanám, hogy amolyan Rejtő Jenő-s humora van ennek a filmnek. Helyenként kicsit abszurd, és - bár háború van, - a gyilkolásnak csak marginális jelentősége van, gyakorlatilag képernyőn kívül történnek, és a szerencsés rendezői felfogás miatt szinte humorosak is ezek a halálesetek. 

Kezdésnek íme egy fotó arról a jelenetről, amikor egy orosz a spázban van...

Sinkovits Imre, Darvas Iván és Major Tamás hármasa kiemelkedik a filmben, holott remek további színészek színesítik a palettát. Lásd például Márkus László Oberstrumführere, aki gyakorlatilag minden jelenetében eszik, mert állítása szerint cukorbeteg. (Mivel nem vagyok érintett, nem tudom pontosan, hogy a cukorbetegség miért indokolna folyamatos evést. Eddig úgy tudtam, hogy a cukorbetegeknek pont vigyázniuk kell az evéssel)

Amolyan szovjet-jugoszláv stílusú partizánfilmnek indult ez az alkotás a MAFILM 3. stúdiójában, de szerencsére a stúdió vezetője, Herskó János azt javasolta, hogy - az akkor még csak mellékszereplő - tizedes legyen a cselekmény központi figurája, és legyen az egész inkább vígjáték. Szász Péter dramaturg nagyon jó irányba vitte el az alkotást, és állítólag Sinkovits Imre is jócskán hozzátette a magáét. Elképzelhető, hogy jónéhány poén az ő ötlete volt.

A tizedes (Sinkovits) egy motorral száguld különböző ellenőrzési pontokon keresztül. Nyakában hatástalanított kézigránátokban elrejtve a zászlóalj zsoldjával. Egyszer csak úgy dönt, hogy neki elege van ebből az egész háborúból baromságból és beköltözik egy hatalmas villába, hogy lehetőség szerint kellemes körülmények között ott vészelje át a háborúból még hátralevő időt. A tizedes figurája az a tipikus magyar karakter, aki a legnehezebb időkben is megtalálja boldogulását, amolyan "szemesnek áll a világ" jelleggel.

Igen ám, de mint kiderül, a villában mások is vannak. Először is ott van Albert, a korábbi lakók által otthagyott inas. Major Tamás remekül hozza a karaktert. Hozzá van szokva a  jó modorhoz és a műveltséghez. 

Mint kiderül, már bujkál ott három másik dezertőr is, élükön Gálfy Eduárt zászlóssal, akit Darvas Iván alakít remek visszafogottsággal. Poénjai kevésbé harsányak, Darvasra jellemzően inkább kimértek.

Melléjük csapódik még egy munkaszolgálatos kommunista (Pálos György), aki folyton abban bízik, hogy ha majd megérkeznek az oroszok, akkor jön el az ő ideje.

Szép kis szedett-vetett társaság jön össze, és ők gondoskodnak a néző szórakoztatásáról. Meg kell mondanom, hogy remekül. 

Nem csoda, hogy kirobbanó kasszasiker lett ez a film már akkor is, és Sinkovits - ha lehet - az eddigieknél is nagyobb közönségkedvenc lett. 

Ahogy kell, a nácikból bohócot csináltak, úgy, hogy az oroszokból nem csináltak különösebben pozitív karaktereket. A magyar főhősök is inkább amolyan szerethető gazemberek voltak, mint a háború példamutató hősei.

A film cselekményének nagy része a Tóalmási Andrássy-kastélyban játszódik.

Magyarország (MAFILM), 87 perc, ff., magyar

Rendező: Jancsó Miklós

Jancsó Oldás és Kötés című filmjével valószínűleg nem tudatosan, de elindította a magyar újhullámot. Egy helyen így nyilatkozik:

Azért ezek (főleg az utolsó mondat) kemény szavak! Főleg, hmert Várkonyi és Jancsó is ugyanahhoz a MAFILM IV. stúdióhoz tartozott. 

Érdekes ennek a tudatában összevetni a két filmet... 

Jancsó tulajdonképpen a Kőszívű ember fiai (1965)-ra válaszul készített egy egészen más stílusú történelmi filmet. Bevallom őszintén... a Várkonyi film megtekintése - még akkor is, ha ezzel kiváltom a népharagot - sok energiámat és türelmemet vette igénybe. A Szegénylegények viszont egy percig sem untatott, sőt! ... Holott látszólag minden Várkonyi javára szólhatna. A Kőszívű ember fiai, színes, és - szinte - kalandfilm, de legalábbis monumentális kommerszfilm, míg Jancsó filmje fekete-fehér parabola, melyben tulajdonképpen végig egy helyszínen járkálunk körbe-körbe az Alföldön, Apajpusztán. Egy "Sánc" nevű épületben látjuk rabokat és fogvatartóikat.

A film témájának alapot adó események valójában a szegedi várban zajlottak. 1869-ben, - a kiegyezés után két évvel - gróf Ráday Gedeon különleges hatáskörrel felruházott kormánybiztos (ő hozta létre a csendőrséget) elkezdte összefogdosni Rózsa Sándor szabadcsapatokba verődött betyárjait. Ezek a betyárok a szabadságharc hősei voltak, de annak leverése után tanyáról tanyára voltak kénytelenek bujkálni, és bizony sok esetben csak fosztogatással tudtak életben maradni. A filmben találóan "szerző-mozgó" embereknek hívják azokat, akik így tartják fenn magukat. Másik szó ezekre az emberekre a "nehézéletűek"... Itt jegyzem meg, hogy 1965 augusztusában a Filmvilág még "Nehéz Életűek" címmel említi a készülő Jancsó-filmet.

Jancsó a helyszínt a szegedi várból a már említett pusztába helyezte át, és egy nagyon ötletes - bár történelmileg teljesen hiteltelen, inkább szimbolikus jelentőségű - "Sánc" nevű épületbe, és az épületet körbevevő végtelen puszta szépségébe helyezte a cselekményeket.

Ezt a "Sánc"-ot egyébként Banovich Tamás tervezte Jancsó felkérésére. (Vele találkozni fogunk hamarosan rendezőként is a 303 magyar film listáján haladva). Banovich úgy emlékszik, hogy miután Jancsó elmondta, hogy pontosan milyen jeleneteket, milyen mozgásokat szeretne megmutatni a filmben, szó szerint azt kérte tőle, hogy "olyan legyen, ami jellegzetesen magyar, de furcsa" ... és mindenképpen épített legyen, Jancsó ezúttal egyáltalán nem akart valós helyszínen forgatni.

Banovich kétségtelenül furcsa, egyedi és nagyon emlékezetes díszletet tervezett, Jancsó kérésének megfelelően. A fa keveredik a fehérre meszelt falazattal. A lépcsőn megközelíthető faszerkezetű félemeleten helyezkedik el a tíznél is több magánzárka (a fenti képen a háttérben láthatók) , melyekben állni vagy ülni lehet, fekvésre már nem jut hely szerencsétlen rabok számára. Még arra is figyelt Banovich, hogy a rabok csak úgy tudjanak belépni a szük kis zárkába, hogy le kelljen hajtani a fejüket, hogy beférjenek. Be vannak szorítva, meg vannak nyomorítva itt az emberek.

Jancsó itt villantott fel először igazán karakteresen sok olyan stílusjegyet, amivel világszerte hírnevet szerzett magának: Még nem teljes filmtekercsnyi (mint pár filmmel később), de esetenként már percben mérhető hosszúságú beállítások/snittek, melyek izgalma aprólékosan koreografált mozgékonyságukban rejlik. Senki nem mozgatta a magyar filmművészet történelmében a tömeget olyan kreatívan, mint Jancsó.

A film nézése közben szinte ötpercenként esik le az állunk attól, hogy a semmiből fölbukkan egy hatalmas színész pár percre, hogy aztán újabb percek múlva végleg el is tűnjön. A hatalom kiszolgálói, az alantas, szadista módszereket alkalmazó kihallgatók ugyanis teljesen felcserélhetők. Nem is tudjuk, hogy ki kinek a felettese, a raboknak mindegy... nekik minden egyenruhásnak egyformán engedelmeskedniük kell...

Az egymást  váltó egyenruhások pedig egyformán sikeresen kényszerítik rá foglyaikat egymás elárulására. Csak, hogy néhány példát mondjak azokról, akik néhány percnyi játékidővel is hatalmasat tettek hozzá a filmhez: Latinovits, Madaras József, Őze Lajos, Basilides Zoltán, Bárdy György, Csurka László, Tordy Géza...  és még lehetne sorolni... Itt jegyzem meg, hogy Latinovits érdekes módon kettős szerepet kapott: A csendőrök között és a "nehézéletűek" között is szerepel. A történetben ennek jelentősége van: összekeverik kettejüket, így a csendőr Latinovits egy rövid időre lefokozásra kerül, és a rabok közé vetik, amig ki nem derül, hogy ő csak nagyon hasonlít az egyik betyárra. 

Kedvenc szereplőm a fenti képen fekete subában és kalapban látható Görbe János. Minden megszólalása aranyat ér. Annyit és úgy mond mindent ahogy kell, ahogy Jancsó elképzelte. Egy szóval sem többet. 

A legemlékezetesebb jelenet pedig talán mindenki számára Juli meztelen vesszőfutása, mely során nem magát Julit büntetik, hanem a legjobban keresett Rózsa Sándornak igyekeznek csapdát állítani a kegyetlen csendőrök. Úgy akarják kiugrasztani a "nyulat a bokorból", hogy olyan valakit kínoznak látványosan, akiről tudják, hogy hozzá tartozik. (Csak, hogy érthető legyen: az is bizonytalan, hogy Rózsa Sándor a rabok között van-e. A csendőrök nem ismerik fel. Árulással és csapda állítással próbálják megkeresni)

Ezzel a filmmel Jancsó már egyértelmű nemzetközi elismertséget szerzett. A magyar Filmvilágban már a bemutató előtt éles látásáról tanúbizonyságot téve a kritikus a korszak legjelentősebb alkotásai  közé sorolta. (pedig sok-sok fanyalgó írást olvastam én az akkori Filmvilágban a korábbi hazai filmes felhozatallal kapcsolatban).