1001 Film

... amit látnod kell, mielőtt meghalsz


238. Egy Falusi Plébános Naplója (Journal d'Un Cure de Campagne) - 1951

2018. november 14. 00:39 - moodPedro

mv5bndazody0otgtyzeyny00odnllwi5owqtowmyogfhm2m3zjk2xkeyxkfqcgdeqxvymtiynzy1nzm_v1_sy1000_cr0_0_650_1000_al.jpgFranciaország (UGC), 116 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Léon Carré, Robert Sussfeld

Azért nagyon nehéz erről a filmről írni, mert szinte minden, ami leírható róla, azt a hatást kelti nagy valószínűséggel az olvasóban, hogy ez egy unalmas, szürke film, holott a valóság ennek pont az ellenkezője. Nem is emlékszem pontosan, hogy utoljára melyik filmet néztem végig a listáról ilyen feszült figyelemmel.

Egy fiatal plébános hétköznapjainak egy nem túl hosszú periódusát követjük nyomon. Ráadásul a papnak nincsenek is világmegváltó tervei, csak éppen a vallás parancsolatainak megtartását tűzte ki célul. 

Nem nagy dolgokat csinál, csak a hívek ügyes-bajos dolgaiban próbál a tőle telhető módon rendet tenni. Nem hangzik túl izgalmasnak, mégis leköti az embert.

A színészek szinte teljesen eszköztelenül dolgoznak. Claude Laydu, a plébánost alakító színész nem amatőr volt ugyan, de elsőfilmes. Arca szinte mozdulatlan. Csak néha-néha látszik rajta egy-egy apró rezdülés. De amikor néha megrezdül ez az arc, akkor annak - pont a visszafogottság miatt - nagyon erős a hatása.

Első látásra - legalábbis a képek alapján - nem túl megnyerő ez az arc; már-már ellenszenves. De a mögötte álló személyiség - legalábbis amit a szerep ábrázol - pillanatok alatt megkedvelteti magát a nézővel. Az érzékeny, szinte minden romlottságtól mentes figura belopja magát a néző szívébe.

A film nagyobbik felében a fiatal plébános monológját - naplóbejegyzéseit - halljuk, sok esetben látjuk magának a naplóba való bejegyzésnek a folyamatát - melyet egyébként magának a rendezőnek a keze "követ el". 

Míg a fiatal pap keresi - és tulajdonképpen meg is találja - az általa üdvözítőnek tartott utat, addig a hívek között szinte senki nincs, akinél ilyesmire egy kis esély is mutatkozna...

Van például a fiatal lány, aki szerelmével üldözi a papot, van, aki egyéb okokból írogat neki fenyegető névtelen leveleket...  

Ismételnem kell magamat: bármit írok is a filmről, nem tudom megmagyarázni, hogy miért annyira jó. Érdemes megnézni... Ha megvan a nézőben a nyitottság, akkor könnyen a hatása alá lehet kerülni.

1 komment

236. Királylány a Feleségem (Fanfan la Tulipe) - 1951

2018. november 09. 19:46 - moodPedro

mv5bmmjjyzk4mjatnwizms00y2u1lwe3njetztrhzmyzytg4zdjhl2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvynza4odc3odu_v1_sy1000_cr0_0_702_1000_al.jpgFranciaország, Olaszország, 94 perc, ff., francia

Rendező: Christian-Jaque

Producer: Alexandre Mnouchkine

A Tulipános Fanfan - mint cím - rettenetesen ismerős volt. De hiába nyomoztam, Magyarországon ez a film csak Királylány a Feleségem címmel ment - bármilyen nyögvenyelősnek, és teljesen felesleges változtatásnak tűnik is az eredeti címhez képest. 

A filmbeli arcok is ismerősek voltak, holott rá kellett jönnöm, hogy magát a filmet szinte biztosan nem láttam. Viszont véletlenül rátaláltam a megfejtésre: Képregény formájában találkoztam Tulipános Fanfannal, méghozzá azzal a képregénnyel, melyben a karakterek megjelenését eme film szereplőiről mintázták, azaz érdekes módon úgy voltak ismerősek ennek a filmnek a hősei, hogy gyerekkoromban képregény formában találkoztam velük.

A képregény egyébként nem ennek a filmnek a történetét meséli el, ez a francia PIF magazinban egy több éven át tartó külön történetfolyam volt, melyet valamelyik magyar magazin is átvett. Elsőre a Kockás címűre gondoltam, de az színes volt, úgyhogy várom a megoldást attól, aki esetleg tudja...

tulipanos_fanfan_a_vamszedo_herceg_01.jpg

0zar48eae2_profimedia_0094190177.jpg

A Fanfan-t játszó francia Gérard Philipe hazájában már néhány éve ismert és népszerű volt, az olasz Gina Lollobrigidának azonban kifejezetten ez a film hozta meg a népszerűséget. Mint a két főszereplő párosítása is sejteti, francia-olasz koprodukcióban készült a film.

Gyerekkoromban imádtam ezeket a kardozós filmeket, melyben a főhős minden párviadalt megnyert, sőt a film végére rendszerint szerelmének kezét is elhódította. Fanfan, a nagy nőcsábász ezúttal kénytelen beállni a seregbe, mivel egyik "hódításának" édesapja kötelezni kívánja arra, hogy feleségül vegye az elcsábított lányt. Fanfannak esze ágában sincs ezt megtenni, inkább gyorsan szolgálatba szegődik a sereghez. A toborzótiszt lánya (Lollobrigida) azt jósolja neki, hogy a királylánnyal fog majd összeházasodni. És, hogy egészen meseszerű legyen a történet, hamarosan olyan helyzetbe kerülnek, hogy Fanfan mentheti meg az említett királylány és az ő kíséretében utazó Madame Pompadour (a király szeretője, lásd az alábbi képen) életét. Hálából kap egy tulipánt, így lesz a "vezetékneve" Tulipános... 

fanfan-la-tulipe-21-03-1952-2-g.jpgAranyos kis mesefilm ez, vagy legyen mondjuk ifjúsági film - legalábbis gyerekkoromban így konferálta fel Takács Mari ezeket a kalandfilmeket. Hatalmas érzelmi hullámvasutazást hiába vár a néző, de kellemes időtöltésnek megfelelő lehet... Kár, hogy nem színes... - nyilván ennek pénzügyi okai lehettek - ez pont egy olyan film, aminél érdemes lett volna ebbe invesztálni egy kicsit.

Mivel bármilyen szép is, nem nagyon találtam a szőke királylányról werk-fotót, és talán azt is elárulhatom, hogy a film során egyetlen szót nem ejt ki szépséges száján az ifjú hölgy, talán nem okozok túl nagy meglepetést azzal, ha elárulom, hogy a jóslat ellenére nem ő lesz a befutó Fanfannál, hanem Lollobrigida...

 

5 komment
Címkék: film francia olasz ff

223. Orpheusz (Orphée) - 1950

2018. szeptember 19. 22:20 - moodPedro

mv5byzlkngrmmjctztfjyy00zmvllwexogytzta3zwjkndmzmzuwxkeyxkfqcgdeqxvynji5ntk0mze_v1_sy1000_cr0_0_750_1000_al.jpgFranciaország (André Paulve Film)

Rendező: Jean Cocteau

Producer: André Paulvé

Valamiért különösen izgalmasnak találom azokat a filmeket, melyekben több száz éves történeteket helyeznek a jelenkorba. Így ledöntve azt a gátat, amit az időben távol helyezkedő korszak és köztem áll, amikor úgy érzem, hogy a kosztümök, a beszédmód és a viselkedés mesterkélt. Ám ahogy a történet átkerül jelenidőbe, mindjárt sokkal fogyaszthatóbbá válik számomra a történet. Mondjuk a Romeo + Júlia jó példa erre, vagy a Jézus Krisztus Szupersztár filmváltozata is, azzal a húzásával, hogy tulajdonképpen egy színtársulat érkezik meg a Szentföldre, és ők adják elő a darabot, miközben néha tankok illetve vadászrepülők zaja szakítja meg az előadásukat.

"A legendák kiváltsága, hogy időtlenek legyenek"

- mondja Cocteau - narrátorként - a film elején... és milyen igaza van! hsc21a.jpg

Orpheusz története - eredeti környezetében és korszakában előadva valószínűleg nem különösebben érdekelt volna. Így viszont, hogy Cocteau áthelyezte az egészet 1950 Párizsába hirtelen vibrálóan izgalmassá vált. A történet ismert az ókor óra, így nem lövök le poént ha tömören összefoglalom: A görög mitológia szerint Orpheusz volt a héthúros líra nevű hangszer feltalálója. Olyan szépen tudott játszani ezen a hangszeren, hogy az még a szirének dalánál is szebb volt. De ez még semmi. Amikor kedvese - Eurüdiké - meghalt, lement érte az alvilágba, és zenéjével olyat tett, ami azóta sem sikerült senki másnak: meglágyította az alvilág urának a szívét, aki végül visszaengedte az asszonyt az emberi világba (azaz visszatérhetett a halálból). Egy feltételt kapott csak Orpheusz: nem nézhetett többet asszonyára. Kegyetlen feltétel volt ez, és Orpheusz nem is tudta megállni, így végül Eurüdiké végleg meghalt.

blogger-image--2104053047.jpg

Jean Cocteau fantasztikus látványvilágot teremtett a Szép és a Szörnyeteghez is, a hangulat itt pedig még annál is szürreálisabb. A Buñuel-féle korai szürrealista filmeket különleges hangulatuk miatt nagyon szerettem, bár tartalmilag üresnek éreztem őket, különösebben koherens történetük nem volt. Itt viszont már nem önmagában áll ez a furcsa álomszerű hangulat, hanem a mítosz elmesélését szolgálja. 

Ez a film Cocteau Orpheus-trilógiájának második filmje. Az első az 1930-as A Költő Vére volt, mely nem sokkal az Andalúziai Kutya után készült, stílusában ahhoz nagyon hasonló volt.

A csönd kétszer olyan gyorsan terjed visszafelé.

Ez a mondat - mely a filmben egy rejtélyes rádiócsatornán hangzik el - tulajdonképpen összefoglalja a szürrealizmus lényegét. Szögezzük le - remélem ezzel nem okozok nagy csalódást -  ennek a mondatnak semmi értelme. Mégis olyan jól hangzik, hogy ha elkezdünk tépelődni a jelentésén, akkor előbb utóbb beakad valami és máris részesei leszünk ennek az álomszerű világnak...

... melyben a Halál Hercegnője (María Casares) beleszeret Orpheuszba (Jean Marais).

034-orpheus-and-eurydice-theredlist.jpg

és megöli Orpheus feleségét...

mv5bnta4ntkxmjmwnv5bml5banbnxkftztcwnjmxmtmwnw_v1_sy1000_cr0_0_706_1000_al.jpg

A Halál Hercegnője szerepére állítólag Marlene Dietrich-et is és Greta Garbo-t is felkérte Cocteau, de egyik sem vállalta el a szerepet.

A történet helyenként kicsit eltér a mondavilágból ismert eredetitől, Cocteau szabadon kezeli azt, de ez annyiban még szerencsés is, hogy növeli a feszültséget a nézőben, reményt ad, hogy esetleg más lesz a végkifejlet mint a végzetes eredetiben.

A narratíva csak a keret, ezúttal is a forma ami igazán kitölti a képet. És ez a forma rendkívül izgalmas. Például tükrön keresztül léphetünk át a földi világból a túlvilágba. Persze csak, ha a Halál Hercegnője is úgy akarja. Az ő segítői fekete motorosruhát viselő végrehajtók. Ők végzik el a "piszkos munkát." a hercegnő parancsára.

mv5bmtm1nja0nza5nf5bml5banbnxkftztcwndmxmtmwnw_v1_sy1000_cr0_0_779_1000_al.jpg

A film megnézésekor az első reakcióm a döbbenet volt: Na erre vártam! - egy ilyen különleges hangulatú és látványvilágú filmre volt most szükségem, hogy az amerikai túlsúlytól kicsit elszürkülő listán valami felkavaró élmény visszahozza a lelkesedésemet.

Az a gyanúm, hogy az Európai filmkészítők lesznek azok, akik majd rendszeresen igazán felkavaró élmént fognak okozni a következő évtizedekben.001-orpheus-and-eurydice-theredlist.jpg

2 komment

188. A Szép és a Szörnyeteg (La belle et la bête) - 1946

2018. április 18. 07:08 - moodPedro

poster039-beauty-and-the-beast-theredlist.jpegFranciaország (DisCina), 94 perc, ff., francia

Rendező: Jean Cocteau

Producer: André Paulvé

A film rendezője egy szívhez szóló üzenettel kezdi a filmet, és ez annyira megfogott, hogy ide is másolom az egészet:

A gyermekek elhiszik amit mondunk nekik. Korlátlanul megbíznak bennünk. Elhiszik, hogy egy kertből leszakított rózsa miatt bajba kerülhet egy család. Elhiszik, hogy egy szörnyeteg keze füstölhet amikor az elpusztít valakit, és, hogy ő ettől elszégyelli magát amikor egy gyönyörű leány beköltözik a kastélyába. És még millió dolgot elhisznek nekünk.

Ebből a gyermeki hitből kérek tőled egy kicsit, és, hogy ez sikerüljön, kimondom ezeket a varázsszavakat:

Egyszer volt... hol nem volt...

Be kell vallanom, hogy engem ez a bevezető azonnal megvett magának, nálam tökéletesen működött ez a varázslat. Persze más is kellett hozzá, mint ez a néhány bűvös szó. Francia film létére olyan látványvilágot varázsolt elénk, hogy szerintem Hollywood csak irigykedve nézte, hogy mit művelnek itt ezek az óceán túlpartján... Véleményem szerint, ha lett volna pénz színes nyersanyagra, akkor most egy Óz a Csodák Csodájához hasonlóan ismert és népszerű filmről beszélnénk.  

Bár helyenként megfigyelhető a költségvetés szűkös volta, helyenként vannak részei a díszletnek, ahol látszik, hogy nem volt mivel megtölteni a helyet. Néhol már csak a fekete stúdió-színpados drapéria illetve feketére festett szerkezeti elemek látszanak, de többségében olyan pazar módon kreatív díszletekkel találkozunk, hogy néha leesett az állam. 016-beauty-and-the-beast-theredlist.jpgA kandelábereket emberi kezek tartják, a lángnyelvek néha önálló életet élnek, a tükör túloldalán néha elképesztő dolgokat látunk. A szobrok életre kelnek, ami a mai cgi korszakban szinte alap, de visszarepülve 1946-ba lélegzetelállító varázslat. 

Nagyon sok filmes feldolgozása létezik ennek az európai népmesének, melyet leginkább Jeanne-Marie Le Prince de Beaumont 1756-ban megjelent változatából ismerünk. Állítólag többek között a Grimm-fivérek és Benedek Elek is írt mesét ez alapján a népmese alapján. Azok, akik a Disney-féle 1991-es rajzfilmből, vagy a 2017-es élő szereplős változatból ismerik a történetet, vagy netán a 2014-es francia változatból (nekem ez utóbbi tetszett a legjobban), azoknak talán meglepő lehet, hogy a befejezés kicsit más, egy kicsit elnagyoltabb, mint amit az újkori változatokból ismerünk.

Egy üzletember kislánya arra kéri apját, hogy amikor üzleti útjáról hazafelé tart, lepje meg őt egy különleges rózsával. Az apa talál is egy nagyon különleges virágot, és letépi azt. Mint kiderül, ez a rózsa a szörnyeteg kertjében volt, aki büntetésből meg akarja ölni az öreget. Ez elől csak úgy menekülhet, ha eljön helyette a lánya, és a szörnyeteggel él a továbbiakban. A lány önként vállalja ezt a büntetést apja helyett. A szörnyeteg beleszeret, el akarja venni a lányt feleségül, de az természetesen minden nap kikosarazza. Idővel azonban valami megváltozik közöttük... és itt abba is hagyom, hogy legyen miért izgulni egy kicsit annak, aki megnézi...

Kicsi zavart, hogy a történet szerinti 14 éves leányt a valamivel már 30 fölött járó Josette Day játszotta. Az ártatlan és naív fiatalt egyébként tökéletesen alakította, szépségében sem volt hiány, de mégis - időnként csak-csak kizökkentett a hangulatból, hogy látható kora és viselkedése valahogy nincsen teljesen összhangban....

A szörnyeteget alakító Jean Marais nekem már örökre Fantomas marad. Itt is kettős szerepet kapott, nem csak a szörnyeteget játszotta. Érdekes volt látni, hogy bár a maszk alól csak a szeme látszott ki tisztán, mégis, aki ismeri a színészt, annak a szemek alapján is felismerhető maradt.

A rendező Jean Cocteau egészen sokoldalú tehetség, és nem is elsősorban rendező volt. Tíz évesen már írt, 16 évesen jelent meg első verse. 28 évesen zenét szerzett egy balett előadáshoz. 37 éves korában a színházba járó közönség ismerhette meg tehetségét, amikor bemutatták Orpheus című darabját. Később filmeket is rendezett, sőt festett is. És mindezeket nem holmi műkedvelő szinten.

lobbyla-belle-et-la-bete_insz5d.jpg

2 komment

177. Szerelmek Városa (Les Enfants du Paradis) - 1945

2018. március 06. 20:48 - moodPedro

posterles-enfants-du-paradis_a5dd93f2.jpgFranciaország (Pathé), 190 perc, ff., francia

Rendező: Marcel Carné

Producer: Raymond Boderie, Fred Orain

Az USA-ban akkoriban bemutatott reklámfilmben úgy hirdették ezt a filmet, hogy ez Franciaország válasza az Elfújta a Szél-re. Ez is egy két részes, hosszú film, ám a hasonlóságoknak itt nagyjából vége is van.

Négy férfi és egy nő szerelméről szól a történet. És, hogy a világháború utolsó szakaszában, a náci-barát Vichy-kormány alatt elkészülhessen, a politikamentességet még azzal is érdemes volt alátámasztani, hogy az 1820-as és 30-as évek Párizsában, annak is legmozgalmasabb szórakoztató negyedében, a Boulevard du Temple nevű úton, - melyet akkoriban inkább Boulevard du Crime-nek hívtak, mely szó szerint a "bűn sugárútját" jelenti, ám valójában ez egy biztonságos, virágzó környék volt, furcsa becenevét inkább azokról a bűnügyi melodrámákról kapta, melyeket esténként a sétálóutca megannyi színházában játszottak.

A korabeli utca díszletét egyébként Nizzában építették fel. Tekintettel a háborútól sújtott Franciaország szűkös helyzetére, le a kalappal, hogy egy ilyen produkciót össze tudtak hozni, mind anyagi és minőségi értelemben, mind a statisztéria létszámigényét illetően.

Mint említettem, a történet négy férfi és - közös szerelmük - egy nő történetét meséli el, de emellett a helyszínek is komoly jelentőséget kaptak. Nagyrészt két színházhoz kötődik minden: Egyik a Grand Theatre (a "nagy" színház), másik a Funambules, mely hivatalosan nem rendelkezik színházi engedéllyel, ezért ott nem szólalhat meg senki, csak pantomimes előadásokat lehet tartani. Akárhányszor a szereplők vagy a stáb részéről elhangzik egy szó, az igazgató rémülten rohan bírságot kiszabni az alkalmazottainak, rettegve attól, hogy bezárják a helyet a hangos beszéd miatt. 

Ha már itt tartunk: a négy férfi és a nő szerelmi életének taglalása előtt tegyünk még egy gyors kitérőt a cím magyarázata miatt. Magyar fordításban: Szerelmek Városa. Ezúttal tetszik a magyarítás, az eredeti cím félrevezető lett volna. Les Enfants du Paradis - az Amerikaiak megtartották ezt szó szerint lefordítva: Children of Paradise, valószínűleg mai napig nem értik, hogy miért Paradicsom Gyermekei a film címe... Nos, a franciák Paradis-nak hívják a színházi nézőtér legfelső karzatát, a legolcsóbb jegyeket ide lehet kapni. A filmben sokszor látjuk a nézőteret, és talán most újult ki a tériszonyom, olyan sokszor kellett szembesülnöm azzal, hogy ezek a fenti nézők bizony nem székeken ülnek, hanem egymás hegyén-hátán, sokan a korlátról lábat lógatva. (A galéria első két képén a kis Funambules, a második kettőn a Grand-Theatre, ez utóbbinál már sokkal rendezettebb az úri közönség)

Fáradjanak ide! Itt látható az igazság! Tessék, tessék! Jöjjenek, és tekintsék meg! És, ha majd megnézték, rá fognak gondolni nappal, róla fognak álmodni éjszaka!

Egyszerű ruházata csak a saját bőre, így a fátyol mindenki előtt lehull róla! 

Lehet Uraim ... folyton-folyvást... fizetni csak távozáskor kell!

A Boulevard du Crime zsivajában harsogó kikiáltó egy sátorba próbálja beterelni a kíváncsiskodó férfiakat, akik pénzért megnézhetik a gyönyörű Garance meztelen testét fürdőzés közben. Ő az a hölgy, aki úgy teszi tönkre férfiak életét, hogy ennek érdekében semmit nem tesz a világon, csak annyit, hogy létezik. Nem csábít, elég őt megpillantani és elér a végzet. 

garance026-les-enfants-du-paradis-theredlist.jpg

Érdekes, hogy ezt a femme fatale (mellesleg kurtizán) szerepet, Carné (a rendező) egy olyan színésznőre bízta, aki már közelebb volt az ötvenhez, mint a negyvenhez. Ez először furcsa volt, főleg a Hollywoodi húszas-harmincas színésznőcskék után, de - mi tagadás - az Arletty névre hallgató művésznő (a Mire Megvirrad-ban már láthattuk) nem bizonyult rossz választásnak. El tudtam hinni, amikor láttam, hogy megbolondulnak érte a férfiak. Neve (Garance) franciául festő buzér-t jelent, mely egy Magyarországon is előforduló növény. Legfontosabb tulajdonsága, hogy nagyon sokáig gyökeréből nyerték ki a festékek vörös színezőanyagát. 

Garance tulajdonképpen egyik férfinak sem mond nemet. Csak azt löki el őket magától, aki olyan módon kívánja őt szeretni, ami neki nem elfogadható. Ha valaki túlzottan vagy erőszakosan akarja őt birtokolni.

Garance kitalált alakjával ellentétben a négy férfi a korszak létező személyeiről lett megformálva. Az egyik legérdekesebb karakter Jean-Gaspard Deburau, művészneve Baptiste. A Funambules színpadán a fehérre mázolt arcú bohócot alakítja. Ezt a bohóckaraktert Piero-ként ismerünk leginkább.

Beleszeret Garance-ba, már megvan a pillanat, amikor az övé lehetne a nő, de amikor az figyelmezteti, hogy ne várjon tőle mindent elsöprő szerelmet, akkor inkább távozik, és ezt a távozást egész elkövetkező életében bánja. Évek múlva is emlegeti, hogy egyszer majdnem megvolt neki a nagy szerelem... ha még egyszer megkapná a lehetőséget élne vele... Egyszer aztán újra találkoznak...

Francia filmeknél már megszokhattuk, hogy a megcsalás nem vet különösebben rossz fényt egy szereplőre. Sem férfire, sem nőre. Még akkor sem, ha az adott férfit otthon feleség és gyerek várja. Nos, Baptiste gyönyörű fiatal felesége (Nathalie) hiába bocsájt meg hűtlen férjének az nem képes elfelejteni Garance-t. És érzésem szerint a film inkább áldozatként mutatja be a férfit, mint bűnösnek. Ilyenek ezek a Franciák...

Bár a négy szerelmes férfi közül egyikre sem mondanám, hogy kizárólagos főszereplő, mégis talán Baptiste kerül legközelebb a néző szívéhez.

A második figura - és akkor haladjunk szimpátia sorrendben - Frédérick Lemaitre: a hagyományos színész a Grand-Theatre-ből. Ő az igazi nőcsábász, aki kihasználja népszerűségét. Ha párbajra hívják, egy átmulatott éjszaka után részegen is kiáll, és nyer. Ha az általa kedvelt nő mást szeret, sebaj... nagyvonalúan tudja kezelni azt is. Talán ő az egyetlen, aki nem szenved Garance miatt, ő az, aki helyén tudja kezelni ezt a nőt. 

Harmadiknak itt van Lacenaire, a bértollnok és gátlástalan bűnöző. Erőszakossága elüldözte maga mellől Garance-t, de őt nem abból a fából faragták, aki ezt egyszerűen elfogadja. Időnként megpróbálkozik visszaszerezni a nőt. Személyiségére jellemző, hogy nem csinál belőle titkot: párbajt ő nem vállal. Ő csak akkor öl, ha a másik fegyvertelen, és nincs esélye védekezni. Fura, mindig csapzottnak tűnő frizurája és harcsabajusza miatt eleve antipatikusnak tűnő karaktere a film végén azért szerzett magának egy egészen kis renomét.

És akkor utoljára jöjjön Montray grófja. Vele szinte kizárólag azért van Garance, hogy anyagi és egyéb jellegű oltalmát élvezze. Ez egész jól működik addig, amíg a gróf nem várja el, hogy úgy csináljon a nő, mintha szerelemből lenne vele.

Féltékenykedése egy jól megkomponált záró jelenetben csúcsosodik ki, ahol a szálak összeérnek, és véletlen folytán mind a négy férfi ugyanazon a helyszínen a Grand-Theatre-ban tartózkodik.047-les-enfants-du-paradis-theredlist.jpg

Több, mint három órás a film, melyet nagyjából a felénél egy szünet vég ketté. A két rész között - a felirat szerint - jó néhány év eltelik. 

A pörgős Hollywoodi noir-ok között kicsit tempót kellett váltani ennek a filmnek a megtekintésekor. Az első óra végére sikerült csak igazán ráhangolódnom, onnét viszont nem engedett el többé.

backstage017-les-enfants-du-paradis-theredlist.jpgMég egyszer kihangsúlyoznám, hogy  nagyon mostoha körülmények között született ez a film. Dúlt a háború, a stáb egy része csak titokban tudott közreműködni, mert zsidó származásuk miatt tiltólistán voltak: pl. Trauner Sándor díszlettervező, illetve Kozma József zeneszerző. De, hogy a másik végletet is említsem: náci szimpatizánsok is voltak a stábban, akiknek a Normandiai partraszállás után kellett sietősen távozniuk, mert a francia ellenállás elítélte őket.backstage018-les-enfants-du-paradis-theredlist.jpgÁltalában nem csak Marcel Carné legjobb filmjének tartják, de valamikor a kilencvenes években több száz francia filmkritikus ezt az alkotást választotta az évszázad legjobb francia filmjének. Még csak azt sem mondanám, hogy minden alap nélkül.

1 komment