USA (RKO), 90 perc, ff., angol

Rendező: Otto Preminger

Producer: Otto Preminger, Howard Hughes

Talán a legjobb, de mindenképpen az egyik legjobb film noir, amit ezidáig láttam. A maga korában nem volt igazán kimagasló siker, inkább amolyan B-filmes jellegű, kicsit összecsapott alkotásnak értékelték.

Részben az is volt egyébként, - a poszt második fele fog kitérni arra, hogy ennek mi volt az oka. Ettől függetlenül a rendező és a két főszereplő, közülük is elsősorban a femme fatale-t alakító Jean Simmons kiemelkedő tehetségét dicséri, hogy a fura körülmények ellenére a film magasan elemelkedik attól a színvonaltól amit a stúdió tulajdonosa ennek a produkciónak szánt.

Mielőtt elmagyaráznám ezeket a furcsa körülményeket, néhány szót azért írok magáról a filmről is.

Diane (Jean Simmons) édesapjával, és mostohaanyjával, azaz édesapjának új, milliomos feleségével él együtt, akivel finoman szólva is kiegyensúlyozatlan a kapcsolata. Egy nap mentősöket riasztanak a házhoz, mert a mostohaanyát gázmérgezés éri. Valaki rányitotta a szobában található gázcsapot alvás közben. A gyors orvosi beavatkozásnak következtében súlyosabb következmények nélkül marad a "baleset", de arra remek alkalom volt, hogy az egyik mentős, a baltaarcú (elnézést a kifejezésért) Robert Mitchum megismerkedjen Dianne-el. Megismerkedésük kicsit viharos, mivel Diane látszólag hisztériás rohamot kap a pánikhelyzet miatt, amit Mitchum karaktere a mentősiskolában tanult eljárással kezel, azaz lekever neki néhány pofont. (Ennek majd még jelentősége lesz a poszt második felében, az alábbi kép ennek a jelenetnek a felvételekor készült, a kopasz úr a film rendezője.) Diane a pofonok hatására - teljesen érthető módon - azonnal beleszeret a férfiba.

Franknek (a mentősnek) van már barátnője, Diane-t azonban ez tökéletesen hidegen hagyja. Sőt, egy Frankkal történt randi után nagyon gyorsan maga építi le a rivális nőt. Ez a legszebb, úgy döfi szegény lány szívébe a tőrt (persze csak átvitt értelemben), hogy közben úgy tűnik, mintha ő csak jót akarna neki.

Frank tisztában van Diane romlottságával, egy ideig azonban feltehetően izgatja ez a romlottság, hiába tudja, hogy bajt fog rá hozni a nő:

"Diane! Nem tudom, mi játszódik le ott abban a szép kis fejedben, és nem is akarom tudni. De egyvalamit korán megtanultam: Nem lehetek gyanútlan szemlélődő, mert az szenved a legtöbbet"

És a fenti két mondat után mit tesz ez az igazán betyárképű srác? Gyanútlan szemlélődő marad, és ahogy meg is jósolta magának, ő szenvedi a legtöbbet. Belekeveredik egy gyilkosságba, lesz egy remek, bár kissé sablonos bírósági tárgyalás... és összességében egy nagyon jó film, kissé váratlan, és Hollywoodi mércével brutális befejezéssel.

A femme fatal akkor igazán jó, ha a manipulatív, szexi nő úgy hozza a szerepet, hogy mi nézők (jó szűkítsük le: mi férfi nézők) nem tudunk rá haragudni. Tudjuk, hogy aljas, tudjuk, hogy nem szabadna vonzódni hozzá, mégis megbocsájtunk neki. Ilyen egy tökéletes femme fatal, és Jean Simmons ezt túlteljesíti annyival, hogy a végén még egy kicsit meg is sajnálja az ember, holott Diane a tetteivel erre a sajnálatra egyáltalán nem szolgál rá.

Na rátérek, hogy miért is volt ennek a filmnek kicsit hányattatott sorsa... Ehhez pár mondattal be kell mutatnom a film producerét Howard Hughes-t, aki az RKO tulajdonosa is volt ekkoriban. Mellesleg multimilliomos, és egy repülőtársasága is volt...róla szól Scorsese Aviátor című filmje. Most elég annyit tudni róla, hogy édesapja egy szabadalma miatt milliomos lett, akitől a kis Howard fiatalon, 16 éves korában megörökölte vagyonának nagy részét. A filmkészítésbe ennek a vagyonnak köszönhetően, szinte hobby-ként szállt be. 

Ha csajozás szempontjából nézzük, akkor ő volt a korszak Harvey Weinstein-je. Büszkén hencegett ismerőseinek, hogy Hollywoodban legalább 200 lány szüzességét vette el. Egy nagy stúdió (mint az RKO) tulajdonosa ekkoriban olyan volt, mint az atyaúristen. Nagyon kevés ember mert nemet mondani neki... még a leghíresebb színésznők közül is. Jean Simmons viszont nemet mondott neki...

Hughes megvette egy másik stúdiótól a fiatal Simmons szerződését, így anélkül, hogy a színésznőt bárki megkérdezte volna, egyik napról a másikra az RKO-é lett, és így Hughes lett a főnöke. A jóképű playboy eleinte finoman udvarolgatott neki, de miután - az egyébként házas - színésznő csak nem akart engedni neki, egy telefonbeszélgetés alkalmával rákérdezett, hogy mikor hagyja már ott "azt a barom férjét"... A férj is ép a közelben tartózkodott, átvette a telefont Simmons-tól, és elküldte a stúdiótulajdonost a franca. Ez bátor, de a történtek fényében meggondolatlan cselekedet volt.

Ettől kezdve Hughes-t csak a bosszú hajtotta. Már csak 18 nap volt vissza a Simmons kizárólagos szerződéséből, de Hughes a fejébe vette, hogy kicsinálja a hölgyet. Elővette ezt a filmet, és kiadta Otto Preminger-nek, hogy a hátralevő 18 nap alatt készítse el, és közben csinálja ki "azt a kis kurvát". Simmons nem sokkal ezelőtt levágatta a haját rövidre, bízva abban, hogy rövid hajjal már nem akar vele Hughes filmet forgatni, de ez sem segített, parókában is jó volt arra, hogy Hughes egy utolsót belerúgjon.

Preminger pedig segédkezett ehhez. A leginkább közismert momentum a poszt elején említett felpofozós jelenet volt. Már sokadszor vették fel, de Preminger még mindig "elégedetlen volt" azzal a pofonnal. Mindig talált valami kivetnivalót, ami jó indok volt, hogy újra és újra pofoztatni lehessen a főnök kedvéért Simmons-t. Végül Mitchum megelégelte a szemétkedést, odament Preminger-hez, és lekevert neki egy hatalmasat... "Ilyesmire gondolt?" - többet nem nagyon kellett megismételni a jelenetet... sőt Preminger meg is próbálta kirúgatni Mitchum-ot a filmből, ám Hughes ezt nem engedte.

De nem ez volt Hughes egyetlen bosszúja. Leginkább talán azzal ártott a fiatal színésznőnek, hogy az Angyalarc előtt nem engedte el a Római Vakáció forgatására. William Wyler így Simmons helyett kénytelen volt egy ismeretlen, ám karakterében Simmonsra meglepően emlékeztető színésznővel beérni... akit Audrey Hepburn-nek hívtak...

Több elemzés szerint Simmons karrierje egész máshogy alakul, ha azt a szerepet megkaphatta volna

USA (Columbia), 84 perc, ff., angol

Rendező: Nicholas Bay

Producer: Henry S. Kesler, Robert Lord

Bogart itt olyan szerepet kapott, ami alapvetően ugyanahhoz a vonalhoz tartozik, mint azok a karakterek, amiket a legtöbb noir-ban ráosztottak - tehát magabiztos, durva, cinikus és persze lehengerlően sikeres a nőknél... 

Ebbe a képbe most annyival sikerült belerondítani, hogy ezúttal szinte minden rokonszenves vonását elvették. És fentiekhez hozzákevertek egy jó adag erőszakra való hajlamot. Meg kell jegyeznem, hogy voltak akik szerint ez a karakter állt legközelebb Bogart valódi személyiségéhez.

Bogart ezúttal egy forgatókönyvírót (Dixon Steele) alakít, aki felhív magához egy pincérlányt, hogy mesélje el egy könyv tartalmát, amit a munkájához el kellene olvasnia, de amihez éppen túl fáradtnak érzi magát...

A hölgyet az éjszaka folyamán durván meggyilkolják, és másnap egy út szélén találják vérbe fagyott holttestét. Hajnalban egy rendőr ismerőse kelti Dixon-t, és hamar kiderül, hogy ő a gyilkosság egyetlen gyanúsítottja. Ellene szól, hogy vele látták utoljára a hölgyet, és megtudjuk róla, hogy az agresszió nem feltétlenül áll távol tőle.

Muszáj megjegyeznem (!!!) - Rendkívül ironikus módon a filmben elhunyt hölgyet játszó Martha Stewart az egyetlen szereplő a filmből, aki a poszt írásának időpontjában is él, néhány napja volt 96 éves!

Az apartmanjával szemben lakó szőkeség, Laurel (Gloria Grahame) azonban tanúskodik mellette: ő látta a hölgyet egyedül távozni Dixon otthonából. Időlegesen így szabadul ugyan Dixon, de a rendőrfőnök gyanúját nem sikerül teljesen eloszlatni. Dixon meglátogatja a hölgyet, és természetesen szinte azonnal egymáséi lesznek.

A film nagy részében - érdekes módon - a gyilkosság és a nyomozás szinte háttérbe szorul. Helyette Laurel és Dixon kapcsolata, illetve Dixon erőszakra hajlamos személyisége kerül a figyelem középpontjába. Az egész gyilkossági ügy mintha másodlagossá válna... a film végére szinte elfelejti a néző, hogy a levegőben lóg az ügy megoldása. És végül amikor végre megkapjuk a megoldást, úgy érezzük, hogy tulajdonképpen már mindegy is lenne, nincs is jelentősége...

A film alapját képező könyvben egyébként kicsit más, durvább volt a befejezés, először ennek megfelelően készült el a film. Ám a rendező a bemutató előtt meggondoltam magát, úgy érezte, hogy kicsit finomítania kell a lezáráson. Nem tudta, hogy pontosan mit szeretne, csak azt, hogy valami kevésbé durvát. A főszereplőkkel nekiálltak és forgattak valamit, ami eszükbe jutott... improvizáltak valamit, és végül ez került be a filmbe. 

 Ez micsoda? - kérdezi Laurel az autóban, miután Dixon elmondta neki a fenti háromsorost... Be akarom tenni a forgatókönyvbe... de még nem tudom, hogy hova.... Végül a film végén elhangzik Laurel szájából, bekerült tehát egy forgatókönyvbe, még ha nem is abba a filmbe, amelyikbe Dixon szánta...

USA (Paramount), 110 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Charles Brackett

Meglehetősen ambivalens a hozzáállásom ehhez a magyar címhez - Alkony Sugárút. Egyrészt  külföldi közterületek neveit általában nem szokás lefordítani. Hogy nézne ki mondjuk az Idők tér (Times Square) vagy Fal utca (Wall Street). Furán igaz? A Sunset Boulevard-ot is inkább egy az egyben angolul szoktuk említeni, (esetleg csak Sunset-nek), még a boulevard-ot sem szoktuk sugárútnak magyarítani.

Ez esetben azonban a magyarra fordítás igencsak indokolható és talán még megbocsátható is. A cím ugyanis dupla fenekű, hiszen egy színésznő karrierjének alkonya áll a film középpontjában. És itt gyorsan megragadom az alkalmat, - mert több helyen is olvastam utalást a listán eggyel ezelőtti Mindent Éváról és jelen film közötti párhuzamról - hogy kijelentsem, hogy a két filmnek az égvilágon semmi köze nincs egymáshoz. Mindkettőben van egy karrierje zenitjén túl járó színésznő, de ennyi. Sem stílusában, sem hangulatában vagy eszközeiben semmi hasonló nincsen, ami összekötné a kettőt. 

Ezt a filmet az tudja száz százalékosan kiélvezni, aki kellőképpen tájékozott a filmművészet némafilmes korszakával kapcsolatban vagy legalábbis ismeri annak kulcsfiguráit. Ugyanis számos azzal kapcsolatos rejtett poén található a filmben. Ezen ismeretek nélkül is kapunk egy klassz film noir-t, a poénokkal együtt pedig egy sziporkázó remekművet, melyet nézve az ember csak kapkodja a fejét, hogy mikor jön szembe a következő némafilmes nagyágyú. Mert akad ebben a filmben belőlük néhány.

Négyen bridzseznek egy asztalnál, egyszer csak látom, hogy - hohó - az ott Buster Keaton... mellette két másik - kevésbé ismert - némafilmes sztár. (Keaton az alábbi stábfotón a baloldalon). Csak pár másodpercet látszik, mégis szinte megható volt a pillanat. Dolgozott ő egyébként folyamatosan ezelőtt is, és ezután is, csakhogy igazán komoly szerepet nemigen kapott már. Ő is a hangosfilm eljövetelének egyik "károsultjának" tekinthető, mint ahogy a némafilmes színészek nagy része... 

És akkor még nem beszéltünk Erich von Stroheim renitens figurájáról, aki itt Max von Mayerling-et alakítva - szintén korábbi, némafilmes sztárrendező, ma már csak inas. A színész és az általa játszott szerep neve közötti hasonlóság megint csak nem véletlen. Stroheim akár magát is játszhatta volna... és erre egy rejtett poénnal is utal:

Három ígéretes rendező volt akkoriban - mondja az inas - D.W.Griffith, C.B.DeMille és Max Von Mayerling...

Ebből az első kettő létező személy volt, a harmadikat pedig bátran kicserélhetnénk Stroheim-re magára, hozzáfűzve azt hogy ő volt az egyetlen aki beváltatlan ígéret maradt, leginkább kompromisszumképtelensége miatt. Tehetsége megvolt, de Orson Welles-hez hasonlóan néhány film után senki nem akart vele - mint rendezővel - dolgozni.

Mindenesetre különleges élmény volt Stroheimet A Nagy Ábránd után újra látni a vásznon.

A film nyitó jelenetében egy hulla úszik a lepusztult villa úszómedencéjében. Ez a hulla lesz filmünk narrátora, megismerjük életének utolsó hónapjait, mely lényegében a már említett kiöregedett színésznőhöz kapcsolódik, akinek kívülről elhanyagoltnak tűnő házába egészen véletlenül téved a hamarosan hullaként úszó fiatalember, amikor behajtók elöl menekül autójával és defektet kap. Mint kiderül az elhagyottnak tűnő ház valójában lakott, ám olyan mint egy panoptikum. Lakója ottfelejtette magát sikerei fényében, nem tud mit kezdeni azzal, hogy mindez már rég elmúlt. 

Mint kiderül, a pénz az egyetlen, amiben igazán nincsen hiánya, ám pénzen nem vásárolhatja vissza a hírnevet, a rajongást, melynek elvesztésébe a színésznő nem tud belenyugodni.

Pont kapóra jön főhősünk váratlan érkezése - aki egyébként a világ egyik legsikertelenebb forgatókönyvírója -, mert a hölgy régóta dédelgetett saját irományát szeretné a stúdiók számára is emészthető formába önteni, melyhez a fiatalember segítségét kéri. Cserébe szállást és remek díjazást ígér. Gyorsan kiderül, hogy emellett még szerelmével is el fogja halmozni a megszeppent írót...

Ez elől a szerelem elől pedig nincs menekvés, bár hozzáteszem, a férfi nem is nagyon akar menekülni. Élvezi ő a hirtelen jött jólétet, hiszen előtte a napi megélhetésért kellett küzdenie. Az eszelős forgatókönyv rendezése így hónapokon keresztül húzódik, melynek címszerepét a régvolt díva egyébként saját magának szánta. És ez Salome lenne...(!)... Salome akinek hétfátyol-tánca maga az erotika... az önértékelés teljes hiánya kell ahhoz, hogy ez a színésznő ebben a korban egy ilyen szerepben gondolkozzon.

A már-már elfeledett filmbeli dívát egy már-már elfeledett színésznő alakítja: Gloria Swanson, akit valóban rendezett von Stroheim a némafilmes korszakban... A filmbeli díva meglehetősen kétes formában nyeri el a nagy visszatérés lehetőségét a film utolsó perceiben, Gloria Swanson viszont ezzel a filmmel tényleg kapott egy utolsó nagy dobást az élettől. Bár bízott abban, hogy sikerül új életet lehelnie karrierjébe, de ezután már csak kisebb szerepeket kapott.

Nagyon kellemes szinkron készült a filmhez. Végvári Tamás hangját hallgatni bármilyen formában fület gyönyörködtető élmény, mellette Szabó Sándor, Benkő Gyula... és még sorolhatnám.. Hja...amikor még a szinkront igazi színészek csinálták...

Annyi minden van ebben a filmben, hogy valószínűleg sokszori megnézés után is felfedezhet magának az ember valami újat. Mindenre nem is akarok kitérni, mert nem szeretnék minden poént lelőni. De annyit talán még érdemes megemlíteni, hogy egy kölcsönös szerelmi kapcsolat is belefért a filmbe, bár a fősodor mellett alig marad idő a kidolgozására...

Egy privát vetítést követően állítólag Barbara Stanwyck odament Gloria Swanson-hoz, és elismerése jeléül letérdelt a színésznő elé, és megcsókolta annak szoknyáját.  Látványos, szép gesztus. 

Páratlan film.

USA (MGM), 112 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: Arthur Hornblow Jr.

Ez az első film a listán Marilyn Monroe-val. Igaz, nem túl komoly szerepben... annyira nem komoly, hogy a plakátokra (lásd balra) akkoriban fel sem került a neve. A hölgy aki a háttérben látszik szintén nem ő, hanem Jean Hagen. Naná, az újra-megjelenéseken mindenkit leszorít a plakátról, és az ő neve van a legnagyobb betűkkel írva. (lásd jobbra).

Ekkoriban azonban még szinte senki nem ismerte. Pedig mindent megtett azért, hogy híres színésznő legyen. 

Én kicsit tartottam tőle. Gyerekkoromban egy Tony Curtis interjút olvastam az egyik magazinban, (talán Füles évkönyv?) melyet - ha jól emlékszem - egyik hazalátogatása során adott. Abban természetesen azt is megkérdezték tőle, hogy milyen volt a gyönyörű Monroe-val egy filmben játszani. Nem volt túl elragadtatott a válasz, olyan emlékeim vannak, hogy gusztustalannak és közönségesnek írta le a színésznőt, egy jó szót nem mondott róla. A gyermekkori emlékek meg olyanok, hogy elég mélyen megmaradnak az emberben, Monroe számomra azóta is egy gusztustalan, káromkodó nő, akire ezek után nem is voltam olyan nagyon kíváncsi. 

Szerencsére Monroe megjelenése inkább kellemes élményt hozott ebben a filmben. Szebb és még cukibb is, mint amilyennek a jól ismert képek alapján gondoltam. Előzetesen egyáltalán nem is számítottam arra, hogy Monroe szerepel ebben a filmben, nem is voltam benne biztos, hogy őt látom, talán azért, mert a jellegzetes koromfekete anyajegye ittle volt sminkelve.

A tökéletes bűntény gyakori eleme a noir filmeknek, és természetesen ezekbe a tökéletesnek tervezett "balhék"-ba azért mindig becsúszik valami egészen apró gikszer, amin végül elbukik az egész...

A frissen szabadult bűnöző tökéletes ékszerrablási tervével keresi fel egy "kollégáját". Az 500 ezer dolláros ékszerrabláshoz keres három embert. Egy mackóst - aki páncélszekrények feltörésében profi -, egy sofőrt és egy erős embert akire ilyen esetben bármikor szükség lehet.  A rabolt értékeken nem terveznek osztozni a bandával, az embereket fix bérért kívánják alkalmazni. Így viszont befektetőre lesz szükség, aki hajlandó 50 ezer dollárral megfinanszírozni a "szakemberek" bérét. 

Rendhagyó reklámképeket készítettek ehhez a filmhez, abban az értelemben legalábbis furcsák, hogy sok olyan fotó készült, melyen olyan szereplők láthatóak együtt, néha egészen sokat sejtető szituációban, akik a filmben soha nem is találkoznak. Ennek talán egyetlen értelmes magyarázata az lehet, ha ezeket a promó-képeket esetleg még a film forgatása előtt készítették, amikor a történet még csak körvonalazódott, és esetleg volt sansz a szereplők viszonyainak másféle alakulására is. A másik magyarázat, hogy a fotós csak úgy találomra csinált olyan képeket, aminek semmi köze nem volt a filmhez. Márpedig az alábbi kép valami ilyesminek tűnik, hiszen Monroe karaktere nem, hogy nem kavar bele a balra látható páros kapcsolatába, de soha egy pillanatra sem találkoznak.Érdekes, hogy Huston - a rendező - szinte semmi szerepet nem szán ebben a filmben a zenének. A főcím kap ugyan egy kísérőzenét, de azután csak a film vége felé egy diner-ben a jukebox-ból hallható zene szólal meg legközelebb. Egymás után kettő is. És micsoda jelenet. Megint, mintha egy Tarantino filmet látnék... Ebben a kulcsjelenetben, - mely önmagában megnézve nem árul el semmi lényegeset, - egy teljesen ismeretlen lány, - aki sem előtte sem utána nem látható a filmben - lopja el pár percre a show-t cuki táncával.

Visszatérve a film vezérmotívumára. Az utolsó "nagy melójára" készülő bűnöző végrehajtja a rablást. Végigkövetjük az akció végrehajtását, meg is van benne a kellő feszültség. De ami igazán érdekes, a résztvevők utóélete. Nagyon sok résztvevője van az ügynek: a végrehajtó legénységen kívül a hitelezők, a kitervelő, az orrgazda és persze igazán jó noir-tól megszokott módon kell lennie korrupt zsarunak is. (Miért, van másmilyen is?)

Kicsit rendhagyó módon egyik szereplőre sem merném igazán azt mondani, hogy a film főszereplője. A bűntény különböző résztvevői szinte egyenrangú szereplői a filmnek, és mindegyikük sorsét végigkövetjük a film végéig. Akadnak szimpatikusabbak és persze gyengébb jelleműek is, akik kevésbé nyerik el rokonszenvünket. Sorban hullanak el, míg végül csak egy két szeretni való figura marad, akinek a sorsáért drukkolhatunk...

USA (Columbia), 79 perc, ff., angol

Rendező: Max Ophüls

Producer: Walter Wanger

Páratlanul izgalmas szituációval indít ez a rendhagyó film noir. Bea, a 17 éves tinilány egy olyan férfival találkozgat, akitől szülei eltiltották. A férfi a lány családjának háza melletti melléképületben találkozik egy este titokban a lánnyal. Az eltitkolt randevú során a lányban tudatosul, hogy a férfi talán nem is szereti, csak szülei pénzére pályázik rajta keresztül.

Ekkor megpróbálja azt faképnél hagyni, de a férfi próbálja őt visszatartani. Kis dulakodás után a lány elfut, ám nem veszi észre, hogy a férfi egyensúlyát vesztve a lépcsőről olyan szerencsétlenül esik, hogy egy hatalmas vasmacska kampója szúródik rajta keresztül. 

Másnap a lány anyja (Joan Bennett) megtalálja a hullát. És mivel azt hiszi, hogy a férfit a lánya ölte meg, szó nélkül eltakarítja a hullát. Egy csónakkal elviszi és vízbe dobja.

Nem cirkuszol, nem balhézik, még csak meg sem kérdezi a lányát. Azt kell mondanom, hogy ilyen egy igazi anya. Annyira szó nélkül teszi mindezt, hogy a lány csak a másnapi újságokból értesül a férfi haláláról, melyben - mi tudjuk, hogy tévesen - gyilkosságról és a megtalált hulláról írnak. Már itt nagyon izgalmassá vált a film, már-már Hitchcock-i magasságokba hatolt az izgalmi faktor, hiszen számítani lehetett rá, hogy ilyen könnyen nem fogja megúszni az anya a dolgot...

És ahogy kell, másnap meg is jelenik egy zsaroló, aki 5000 dollárt kér azért, hogy ne keveredjen gyanúba a lány és családja. A férfi és bandája álltak ugyanis az udvarló mögött, aki ezek szerint valóban a család pénzét akarta megszerezni. Így, hogy az meghalt, a bűnözők nem akarnak pénz nélkül odébb állni. A tinilány által írt szerelmes levelekkel zsarolják meg az anyát. Ami épp elég kellemetlenséget tudna okozni nekik... 

De, hogy még egy csavar kerüljön a történetbe: a zsaroló beleszeret az anyába... csakhogy egy bűnszervezet áll mögötte, nem állhat el csakúgy simán a zsarolástól...

És itt sajnos olyan fordulatot vett a történet, ami már nekem csalódást okozott, hiszen egy-két napot átölelő 2-3 rövid találkozó után olyan érzelmekkel voltak egymás iránt, mint a legőrültebb szerelmesek. A film befejezése tehát csalódást okozott, pedig az első fél órától azt reméltem, hogy az egyik legjobb noir-t fogom ebben a filmben megtalálni.

A mozikban is megbukott annak idején a film. A náci Németországból elmenekült Max Ophüls ezután a film után Franciaországban folytatta rendezői hivatását.

USA (King Brothers Production), 87 perc, ff., angol

Rendező: Joseph H. Lewis

Producer: Frank King és Maurice King

Bonnie és Clyde, a szerelmes bűnözőpáros az 1930-as években végigrabolta Amerikát. Bankokat, benzinkutakat, sőt, egyszerű boltokat is kiraboltak. Legalább kilenc rendőr élete száradt a lelkükön, akiket a menekülések során lőttek le, ha arra kényszerültek. Végül - mint ahogy a legtöbb esetben - végül a rendőrök győztek, mindketten életüket vesztették egy rendőri akció során. Ekkorra már olyan romantikus hősökké váltak sokak szemében, mint amilyen a kilencvenes években nálunk hosszú rejtőzködése alatt a Viszkis Rablónak volt. "Karrierjük" számos filmkészítőt megihletett.

Ezt a filmet is a fent nevezett páros története ihlette, bár nem konkrétan ők a főszereplők, hanem Laurie (Peggy Cummings) és Bart (John Dall), de ugyanúgy végigrabolják az országot, mielőtt őket is utolérné végzetük, mint Bonnie-ékat.

Bart sorsába már gyerekkorában becsatlakozunk. Láthatjuk, hogy fegyverek iránti imádata korán bajba sodorja. Bár élő teremtményre semmi pénzért nem tüzelne, fegyvermániája következtében családjától távol - egy intézetben - tölti fiatalkorát. Később a hadseregben mesterlövész, majd a második világháború után hazatér. Egy vándorcirkuszos előadásban figyel fel Laurie-ra, aki szintén a fegyverek szerelmese, célba lövő számot ad elő.

Itt jegyzem meg, hogy talán a legnagyobb eltérés a film és a valóság között, hogy míg itt alapvetően a nő sodorja bajba a férfit, és ő az, aki nem habozik lelőni aki az útjába áll, addig a valódi páros Bonnie-ja állítólag soha nem fogott fegyvert a kezében, mindig Clyde gyilkolt.

A nő javasolja, hogy lépjenek le a cirkuszból, és kezdjenek rabolni. Az erőszakellenes férfi persze tétovázik, fél, hogy valakinek majd baja esik, de a nő nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy senkinek nem eshet baja, ha ők nem lőnek le senkit...

Be kell vallanom, engem nem érintett meg túlságosan az öntörvényű szerelmesek sorsa. Egyik főszereplő sem vált annyira fontossá számomra, hogy izgulni tudjak érte, holott mondjuk John Dall játékával már egyszer elkápráztatott a Hitchcock-féle Kötél-ben. 

Viszont van a filmnek néhány olyan részlete, amin nagyon is megakadt a figyelmem!

Az egyik legtöbbet emlegetett jelenet egy bankrablást mutat be. Laurie odavezeti autójukat a bank elé, Bart kiszáll, bemegy a bankba. A nő szóba elegyedik egy váratlanul épp arra sétáló rendőrrel, majd a férfi megjelenik a sikeres rablás után, beszállnak az autóba és távoznak. Mindez egyetlen egy snittel, vágás nélkül van felvéve, ami ekkoriban egyáltalán nem volt szokványos megoldás, és - bár állítólag pénzügyi megfontolások álltak emögött a megoldás mögött - azért kreatívan kellett megoldani a feladatot ahhoz, hogy ilyen látványos és feszültséggel teli végeredmény süljön ki a dologból. Felhívom a figyelmet, hogy a bankrablásból magából nem látunk semmit, mégis tökéletesen működik az egész.

Tisztára olyan érzésem volt, mintha egy "igen korai" Tarantino filmet néznék. 

Ellentétben a már jól ismert Hollywoodi vetítéses technikával (szinte minden jóféle noir-ban láthatunk ilyen vetített hátterű autóvezetést) a kamerát itt betették a hátsó ülés helyére, bepasszírozta magát még hátra a rendező és a kamerakezelő személyzet, hogy jól fel tudják venni Laurie és Bart válla fölött elnézve a szélvédőn át látható utcaképet. (a fenti promó-fotó nem ezt a jelenetet ábrázolja) Majd amikor Bart kiszáll, a kamera elfordul, és kikukucskál az ablakon. A hangosítóknak már nem jutott hátul hely, őket az autó tetejére szíjazták, hogy menet közben - és valóban Peggy Cummings vezetett - le ne essenek.

Az eredetileg 4-5 forgatási naposra tervezett jelenetet állítólag egy kissé módosítva egyetlen egy leállás nélküli felvétellel leforgatták.

Aztán ott vannak a csókolózós jelenetek. Egyik-másik olyan erotikusra sikeredett, hogy csak úgy néztem... Jó, meg kell hagyni, amikor már épp téphetné a saját haját a cenzor, akkor a kép hirtelen elhomályosodik, és el is sötétedik mielőtt nagyobb baj lenne...

A hab a tortán persze a film lezárása, amikor a rendőrök már körülvették a menekülő párt, amikor már talán ők is sejtik, hogy minden mindegy. Kézenfekvő lett volna az eredeti tervek szerint a menekülők köré gyűrűt szorító rendőrök egyre közeledő tömegét mutatni, de a rendező végül egy sokkal feszültebb dolgot eszelt ki. Szinte egyáltalán nem mutatja az üldözőket, csak a hangjukat hallani. Szinte végig a szerelmeseket látjuk, ahogy készülnek a végső összecsapásra, aminek - tudjuk - győztesei ők nem lehetnek...

Agyafúrt megoldás, hiszen nincs félelmetesebb annál amit nem látunk, ami nem ölt alakot, csak számítunk érkezésére...  Hiszen agyunk az ismeretlent korlátlanul félelmetesnek tudja képzelni...Ez okozza a legnagyobb feszültséget ebben a jelenetben.