Franciaország (Athos Chaumiane, Filmstudio)

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: André Michelin

Nagyon különleges hangulatú, egyes kritikusok szerint nehezen emészthető filmet készített ezúttal Godard. Mindenesetre eme kilencedik filmje nagyon más, mint amit eddig tőle láttam.

Ha mindenképpen skatulyába szeretnénk helyezni, akkor fogjuk rá hogy sci-fi noir. De ha kémfilmnek mondanánk, akkor sem lőnénk olyan nagyon mellé.

A film főszereplője az a Lemmy Caution (Eddie Constantine), aki az ötvenes években több noir kémfilm fő karaktere volt. Godardnak köszönhetően mára jobban ismert az Alphavilleből, mint az eredeti kémfilmekből.

Alphaville egy idegen galaktika fővárosa valamikor a nem túl távoli jövőben. Ránézésre a klíma és az egész környezet nagyon hasonlít a földi milliőre. A társadalom viszont egész más úton jár. Főhősünk a Földről jött ezt a különös társadalmat megszemlélni . Mellesleg egy titkos küldetés is szerepel itteni programjában.

Ez a furcsa disztópikus világ ahogy feltárul előttünk, egyre több ismerősnek tűnő tulajdonságot mutat. Ahogy a rendszernek feltétel nélkül engedelmeskedő embereket látjuk, nehéz nem gondolni a Metropolisra (1927).

Ahogy majd látni fogjuk, itt is egyetlen megbomlott professzor elméje áll az elnyomás mögött, akit eredetileg Leonard Nosferatunak hívtak, akinek valamely homályos okból "el kellett pusztulnia" és ma már álnéven, Professzor von Braun-ként (Howard Vernon) irányítja a rendszert. (Az igazi filmkedvelőket talán nem kell emlékeztetnem Murnau ikonikus Nosferatu (1927) c. filmjére.)

"A valóság néha annyira bonyolult, hogy lehetetlen szavakba önteni. A legenda ekkor olyan formában teremti ujjá, amelyben aztán bejárja az egész világot."

Ezt egy furcsa gépi hangon, az úgynevezett ALPHA 60 nevű szuperszámítógép digitális hangján halljuk.

Mint kiderül, von Braun professzornak sikerült megalkotnia egy olyan szuperszámítógépet, mely annyira okos volt, hogy egy idő után képes volt önmagát is tovább fejleszteni. Ez az öngerjesztő folyamat egy idő után oda fajult, hogy átvette az irányítást a társadalom felett, és a saját normáit kezdte rajtuk számon kérni. Minden olyan cselekedet, ami ellentmond a puszta logikának, társadalom-ellenes cselekedetté vált, és mint ilyen, halálbüntetést von maga után. Az ilyen emberek, akik nem tudnak beilleszkedni, többnyire egy külön szégyen-negyedben élnek, míg rá nem szánják magukat az öngyilkosságra. Aki ehhez nem elég erős, azt előbb utóbb úgyis halálra ítélik.

Egy ilyen csoportos kivégzés volt talán az egyik legbizarrabb jelenet amit eddig valaha filmben láttam. Ez a film egyébként is bővelkedik a kreatívan bizarr momentumokban, de az uszodás kivégzés egyértelműen kiemelkedő volt mind közül.

Ahogy a fenti képen is látjuk, a halálraítéltek a medence mellett állnak szépen libasorban, végzetükre várva. A medence végében szép, fiatal műúszólányok várnak. Hangosbemondón szólítják a soron következő halálraítéltet. Ismertetik bűnét: "Logikátlanul gondolkodott: sírt, amikor meghalt a felesége"  (Itt azonnal felrémlik az 1984 gondolatrendőrsége!)

A férfi kiáll a medence szélére, és katonák belegéppuskázzák a vízbe. Ekkor jön el a műúszólányok ideje: Gyönyörű koreográfiával beugranak a vízbe, odaúsznak a hullához, és szép rendezett mozdulatsorral, és rendezett lábtempóval kiemelik a vízből. Ezzel gyakorlatilag egy vízi kivégző-show szemtanúi leszünk.

Lemmy-nek, az idegen galaktikából érkező kémnek természetesen be kellene jelentkeznie a "lakosság ellenőrző hivatalba", ahogy minden beutazónak elvileg haladéktalanul jelentkeznie kellene itt. Lemmy azonban elmulasztja. Kicsit fura, hogy egy társadalmat tökéletes elnyomásban tartó rendszer ilyen lazán kezelje a beutazókat. Amerikába például be se léphet az ember, amig egy ilyen vizsgálatot le nem folytatnak vele kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy a hatvanas években ez a szigor még nem volt magától értetődő.

Főhősünk mindenesetre előbb utóbb csak bekerül az átnevelésügyi minisztérium / rendőrség látókörébe. Be is viszik kihallgatásra, de első körben az ALPHA 60 nem talál rajta fogást. Puszta logikai úton nem tud belekötni, ezért elengedi. Az általunk ismert diktatúrákban egyáltalán nem alapkövetelmény, hogy valakit úgy tartsanak fogva, hogy logikai úton kifogásolható tettet kövessen el valaki. Sőt! Talán pont ezért olyan ijesztő ez a rendszer, mert mindenben azt kommunikálja magáról, hogy logikája alapján minden amit tesz a társadalom hasznára kellene, hogy váljon. Az egyes embereknek ettől még áldozatokat kell hozniuk, de összességében - az elmélet szerint - a szuperszámítógép a társadalom javára hozza meg döntéseit.

(Az alábbi rendőrautóban Godar-t a rendezőt látjuk)

Eddie Constantine ragyás arcával és nyers modorával remek választás volt erre a szerepre. Anna Karina tündöklő szépségével és fátyolos játékával Jinként egészíti ki Constantine Jangját.

• 
• 
• 

Natacha von Braun (Anna Karina) - amellett, hogy igézően szép és vonzó, a professzor lánya. Ettől függetlenül soha nem látjuk őket egy jelenetben. És mint kiderül, ő is csak egy az elnyomott társadalom tagjai közül. Nyakán ott a sorszám, melyhez hasonló minden nőn megtalálható valahol a testén. Erre pontos magyarázatot nem kapunk a filmben. Elképzelhető, hogy eme disztópikus társadalom férfitagjai is hordoznak ilyen azonosítót, csak éppen soha nem látjuk, mert eltakarja a ruha.

A kém és Natacha között szép lassan kialakul valami kölcsönös érzelem, ami ebben a társadalomban teljességgel megengedhetetlen lenne.

És itt meg kell állnunk egy szóra... bevallom... a film logikáját nem tudtam mindvégig maradéktalanul követni. Nagyjából a felénél úgy döntöttem, hogy a film élvezhetőbb úgy - és tényleg igazam lett - ha nem akarom teljes mélységében megérteni, csak úszom az árral, azaz átadom magamat a hangulatnak...

Utólag visszatekintve jól tettem. A film legnagyobb erénye szerint az izgalmas vizualitás, melynek kulcsa, hogy Godard úgy teremtette meg a hidegen sötét elnyomás furcsa sci-fi hangulatát, hogy gyakorlatilag semmilyen díszletet nem épített hozzá. Az idegen galaxis Alphaville-jét Párizs éjszakájában forgatta kreatívan megválasztott környezetben. A sok neon, a futurisztikus formák, a sok izgalmas enteriőr az, ami gyakorlatilag hibátlanná teszi az élményt, közel ötven év elteltével is tökéletesen Alphaville-ben éreztem magam a film megtekintése során.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

 

USA (Universal), 111 perc, ff., angol

Rendező: Orson Welles

Producer: Albert Zugsmith

Azzal szeretném kezdeni, hogy ez az egyik legjobb film, amit mostanában láttam. Menet közben többször mondogattam magamban, hogy ez milyen zseniális. Kár, hogy a végére egy kicsit ellaposodott, de attól még összességében megérdemli ezt a kicsit túlfokozott jelzőt.

A Badge of Evil (A gonosz jelvénye) című regényt készült feldolgozni a Universal, amihez leszerződtette Charlton Heston-t és Orson Welles-t a két férfi főszerepre. Heston állítólag nagyon megörült, hogy végre egy Welles által rendezett filmben szerepelhet, holott valójában erről akkor még szó sem volt. Welles ekkoriban már nem volt túl népszerű a stúdiófőnökök körében, mert önfejű, kezelhetetlen személyiségűnek tartották. A producer viszont azonosulni tudott Heston lelkesedésével, és végül úgy döntött, hogy nem okoz csalódást, így aztán valóban Welles kapta a rendezői megbízást.

Welles ahogy kézhez kapta a könyvet, azonnal módosításokat hajtott végre rajta. Heston például mexikói nyomozó lett, holott figurája eredetileg amerikai államügyész volt a regényben. Voltak szerepek, amikhez hasonló sem volt az eredeti regényben, csak azért került be, hogy Welles valakinek szerepet kreáljon. (Erre még visszatérek)

A színészek nagyon élvezték ezt a munkát. Charlton Heston is élete egyik legkedvesebb forgatási emlékei között tartotta számon ezt a filmet. Welles már két héttel a forgatás megkezdése előtt összeszedte a szereplőgárdát, és elkezdett velük próbálni. Színházban természetesen jóval a premier előtt elkezdődik a próbafolyamat, de egy film esetén ez szokatlan. Általában jelenetről jelenetre halad a forgatás, és mindig az adott kis részt szokás elpróbálni, majd, ha az megfelel a rendező elképzeléseinek, akkor rögtön fel is venni. Ha kell többször. Van, hogy a többszöri felvétel egyben maga a próbafolyamat is egyben.

Ám ezúttal igazi közösségi munkát kért a rendező. Mindenki szabadon improvizálhatott, mindenki mondhatta a javaslatait, és Welles kifejezetten nyitott volt a színészek ötleteire.

Charlton Heston egy feddhetetlen jellemű Mexikói nyomozót alakított, míg Orson Welles egy lezüllött, gátlástalan és csúnyán elhízott amerikai nyomozót játszott. És ez nagyon haladó szellemű ötletnek számított az ötvenes évek végén: egy végletekig pozitív mexikói áll szemben egy nagyon negatív amerikaival... hm?!

• 
• 
• 

Talán ez is nagyban hozzájárulhatott a bemutatás utáni negatív amerikai fogadtatáshoz. Egy amcsi néző számára feltételezésem szerint a fordított felállás szimpatikusabb lett volna. Valamennyire ezt igazolja az a tény is, hogy Európában viszont már ekkor kifejezetten népszerű volt ez a film.

Ezzel a gátlástalan főrendőrrel Welles megmutathatta ismét, hogy nem csak rendezni, de játszani is remekül tud. Na de amikor megláttam... először meg sem ismertem. Tudtam, hogy rettenetesen elhízott, de ennyire azért csak nem?! Aztán persze megtaláltam a megoldást. Egy körülbelül 30 kilónyi további hájnak megfelelő műpocakot hordott a ruha alatt, az arcára pedig egy mű-orrot kapott, amivel még ellenszenvesebb kívánt lenni. Hát, elég megdöbbentő az eredmény:

• 
• 
• 
• 

És még azt a poént - aminek lehet, hogy részben valós alapja is volt - sem szégyellte elsütni, hogy amikor belépett egy prostituálthoz, aki már rég nem látta, akkor a hölgy először meg sem ismeri (mert annyira elhízott). Én még akár még azt is el tudom képzelni, hogy Marlene Dietrich is ezt mondta neki, amikor a forgatás napján meglátta a rendező hegyként tornyosuló rettenetes méretű testét, és ezt vették végül bele a jelenetbe. Dietrich alakította ugyanis a prostituáltat. Nagyon kellemes meglepetés volt őt újra filmen látni. Azt kell mondanom, hogy 57 éves korára sem vesztett túl sokat varázsából.

• 
• 
• 

Visszaemlékezések szerint Dietrich szerepét Welles hirtelen ötlettől vezérelve találta ki. Egyik este hívta fel a színésznőt, aki bele is ment a dologba. Másnap fel is vették az összes jelenetét. 

A film leghíresebb része mindjárt a nyitójelenet (amit be is illesztek ide, mert kötelező megnézni!), tényleg nincs jobb szó rá: zseniális. 3 és fél perces hosszú snitt, azaz nincs benne vágás, egy mozgó kamera követi le az eseményeket több utcasarkon keresztül. Mintha láthatatlan szemlélődőként suhannánk végig az utca fölött, felhangosodnak majd lehalkulna a bárokból kiszűrődő zenék, ahogy elhaladunk előttük. Azóta persze már sokan csináltak ilyet, de nem a megvalósítás a legnehezebb (persze ahhoz is kellenek trükkök), az ötlet, ami igazán különlegessé teszi. Mint minden hosszú snittes jelenetben, ebben is az volt a legnehezebb, hogy ha bárhol valaki bakizott, lehetett kezdeni az egészet elölről. Vágni ugyanis nem lehet, hisz pont azért hosszú snitt, mert nincs benne vágás... Állítólag már épp virradni kezdett, amikor végre sikerült tökéletesen felvenni.

Mindenkinek javaslom a megtekintését:

Szóval azzal nyitunk, hogy valaki felrobbant egy luxusautót, amiben egy milliomos és az ő... - hát hogy is mondjam - kurvája ül. A film során pedig ennek az ügynek a nyomozásában veszünk részt, amit a hájas nyomozó végez (hiszen a határ amerikai oldalán történt a robbanás), de belekeveredik a talpig becsületes mexikói nyomozó is... részben felesége révén, hiszen mindjárt a film elején mexikói bűnözői körök rajta keresztül fenyegetik meg a határ amerikai oldalán is mexikói kábítószer kereskedők után nyomozó honfitársukat.

• 
• 
• 

Hogy még inkább összekuszálódjanak a szálak: a mexikói nyomozónak amerikai felesége van. Őt Janet Leigh  játssza, aki pechére nem sokkal a forgatás előtt eltörte az egyik kezét. Szerepéről sokat elárul, hogy jeleneteinek nagy részét úgy is fel tudták venni, hogy begipszelt kezét valahova eldugta (autóban, ágyban). Néhány jelenetnél azonban megkerülhetetlen volt, hogy a gipszet a nap elején levegyék, és a nap végén gondos kezek újragipszeljék. Csak reménykedni merek, hogy ennek semmilyen egészségügyi következménye nem volt. Bár ennek már nem sok jelentősége van. (Na jó ez túl morbid, sorry.)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Janet Leigh színészi kvalitásaitól ebben a filmben sem ájultam el különösebben, de be kell vallanom, hogy "esztétikus" megjelenése mégis kellemes élményt nyújt a film megtekintése közben.

Orson Welles rendezői tevékenysége kapcsán már furcsa is lenne, ha semmilyen probléma nem merül fel. Nos, a stúdió nem volt maradéktalanul elégedett az eredménnyel, kicsit 'átszerkesztették' a filmet. Az eredeti változatban több humoros, kissé abszurd elem is volt, amit a stúdió jobbnak látott kivenni. A mexikói kartell tagjai például sokszor tehetetlenül szerencsétlenkedtek, a vezérüknek állandóan lecsúszott a parókája. Kicsit stílusidegenek ezek a gegek a noir-tól, és a vezetőség jobbnak látta, ha ezek egy részétől megszabadulnak. Néhány pót-jelenetet is forgattak a könnyebb érthetőség kedvéért. Welles ekkor már Mexikóban dolgozott következő project-jén, ő már csak a végeredménnyel szembesült. Állítólag nem volt teljesen ellenére az, amit látott, de azért voltak további módosító javaslatai. Készített is egy jegyzéket, amiben összeírta ezeket a dolgokat, a stúdió azonban már nem változtatott a filmen. Sokáig azt hitték, hogy ez a feljegyzés eltűnt, azonban 1998-ban kiderült, hogy Charlton Heston megőrizte. Ez alapján készítették el ezt a második "rendezői változatot" Én ezt láttam. Nem tudom, hogy a többi jobb vagy rosszabb, de úgy általános véleményként olvastam, hogy az eredeti Welles-féle, a stúdió által készített második, illetve ez az 1998-as harmadik változatok bármelyike nézhető és élvezhető.

USA (Walter Wanger Productions), 80 perc, ff., angol

Rendező: Don Siegel

Producer: Walter Wanger

Amikor már sokadik alkalommal állok fel csalódottan az ötvenes évek közepén nagy költségvetéssel készült, sztárokkal forgatott, de igencsak lagymatag Hollywood-i filmek megtekintése után, akkor szerencsére mindig jön egy olyan film, ami visszaadja a reményt.

Bár formailag valóban Hollywood-i ez a film, nem a nagy stúdiók egyikében (Fox, Paramount, Warner) készült, még csak nem is a kisebbek közül valamelyiknél (Universal, Columbia), hanem egy teljesen független produkciós cégnél, ami azé a Walter Wanger-é volt, aki 1939 és 1945 között egy kisebb megszakítással annak a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémiának az elnöke volt, amely a jól ismert Oscar díjakat osztja.

A 80 perces időtartamon, és a sztárok teljes hiányán már előre sejthető, hogy a stúdió csak B filmes reményekkel vágott bele ennek a filmnek a készítésébe. Mégis sokkal több kellemes percet okozott, mint az 1955-56-os évek többi Hollywoodi termése (leszámítva a remek  A Tiltott Bolygót)

A fenti fotót nézve kicsit felderenghetnek későbbi korok zombis, élő-halottas üldözései, amikor a magára maradt embert, vagy párost a legizgalmasabb jelenetben már egy egész városnyi élőhalott veszi üldözőbe. Nos, itt a kis stúdiónak nem volt költségvetése egy városnyi élőhalott ábrázolására, ettől egy fázissal még hátrébb vagyunk az időben, de a végeredmény ettől még ugyanolyan izgalmas.

A főszereplő orvos (Kevin McCarthy) egy konferenciáról a hazatérve azt tapasztalja, hogy egyre több furcsa eset fordul elő a városban. Különböző emberek panaszkodnak, hogy egy-egy rokonuk, ismerősük, bár látszólag semmit sem változtak, mintha nem azok lennének akik eddig.... például egy kisfiú, aki menekül édesanyja elől, sírva panaszolja, hogy aki az édesanyjának tűnik, az valójában nem az, csak úgy néz ki. És egyre több ilyen eset fordul elő... Ez a furcsa, járvány-szerűen terjedő valami hamarosan az orvosunk ismerősi körében is felüti a fejét...

Hamarosan kiderül, hogy valahonnét testek kerülnek elő, amik eleinte még viszonylag arctalanok, de néhány nap alatt felveszik egy-egy ember pontos mását, és ezután - a feltételezések szerint - átveszik életüket, emlékeiket és gondolataikat is. De mégsem teljesen ugyanazok az emberek lesznek, inkább valami zombiszerű lényekre hasonlítanak. Legfontosabb ismertetőjelük, hogy ezek az utánzatok nemigen mutatnak intenzív érzéseket, megnyilvánulásokat. Ha tehát valaki ilyen lények közé keveredik, és nem akar lebukni, jó, ha tudja, hogy nem szabad a pánik jeleit mutatni.

Na és honnét kerülnek elő ezek a bábszerű formából kialakuló emberszerű lények? Hát az égből hulló magokból kikelt növények gubóiban teremnek... Jó ez így kicsit erősen hangzik, elismerem, de a filmben - bár elsőre kicsit viccesnek tűnhet - működik a dolog.

Az fenti képen látható, hosszúra nyúlt gigantikus kelbimbó szerű gumóból bújnak ki a még szinte alaktalan bábok. Egy ilyen báb kibújása látszik az alábbi képen a földön:

A speciális effektekre állítólag mindössze 15.000 USA dollárt költöttek, ami még akkoriban is egészen kis összegnek számított egy Hollywoodi filmes költségvetésben. Itt jegyzem meg, hogy az egész filmet nagyjából három hét alatt leforgatták. Egy átlagos film leforgatása általában inkább néhány hónapig szokott tartani.

A főszerepet Kevin McCarthy játssza, szerintem nem rosszul. Jól áll neki ez a noir-os stílus, ami ezt a filmet áthatja. Nem szokták kifejezetten film noir-nak titulálni, én mégis inkább éreztem benne azt a tipikus noir-os hangulatot (persze, kinek mit jelent a noir-os hangulat?!), mint sok más, hivatalosan noir-ként elkönyvelt filmben.

Kevin McCarthy megkapta azt a megtiszteltetést, (amit én mindig nagyon kedves gesztusnak érzek), hogy egy kisebb mellék-szereppel megajándékozták az 1978-as remake-ben, mely Donald Sutherland és Jeff Goldblum nevéhez kötődik, és amely 7,4-es IMDB pontszámával feltételezhetően szintén remekül sikerült. (aki látta, írjon róla kommentben).

USA (Parklane), 106 perc, ff., angol

Rendező: Robert Aldrich

Producer: Robert Aldrich

Egy kabátja alatt teljesen meztelen nő menekül sírva az országúton... (a mezítláb menekülés még egyszer visszaköszön majd a filmben, nyilván a láb-fétist kedvelők nagy örömére)

Mindent legyőző elszántsággal állítja meg az első arra jövő autót, bízva abban, hogy az majd segít megmenekülnie. A sors éppen Mike Hammer (Ralph Mieker) - aki történetesen egy magánnyomozó - autóját vetette arra, ő lesz a hőse ennek az izgalmas noir-nak. Mint kiderül, a menekülő hölgyet egy elmegyógyintézetben tartották fogva gonosz emberek, valamilyen rejtélyes okból. Bízik a férfiban, és arra kéri, hogy ha sikerül megmenekülnie, akkor mielőbb felejtse el őt, ám, ha nem élné túl, akkor emlékezzen rá. Ennek a kérésnek természetesen még komoly (és konkrét) jelentősége lesz majd a film során.

A nő szerintem nagyon hasonlít Ingrid Bergman-ra, de valójában Cloris Leachman. Róla egyrészt érdemes megjegyezni, hogy ez volt első mozifilmes szerepe. Ezelőtt inkább tévésorozatokban szerepelt a negyvenes évek végétől kezdve. A másik érdekesség vele kapcsolatban, hogy jelenleg is forgat és szinkronizál (97 évesen!). Elképesztő!

Nos, a menekülés nem sikerül, és ezzel kezdetét veszi a főhősünk megpróbáltatásainak sora. De előbb a hölgyet megkínozzák. Íme a meztelenség ábrázolásának legkreatívabb módja. A himbálózó láb tulajdonosáról tudjuk, hogy egyetlen kabátban menekült, a kabát viszont ott látható alatta a földön....

És ezzel tulajdonképpen tanúi vagyunk a noir-felől elindulva az exploitation filmek felé megtett első, "tapogatózó" amerikai lépéseknek. Az igazi exploitation filmek majd a 60-as évek végén kezdenek el szállingózni, és a hetvenes években élik fénykorukat, és a nyolcvanas évek második felétől, a videokamerák széles körű elterjedésével vesztik el jelentőségüket, amikor a szexuális tartalmat ábrázoló filmek készítése már nem csak a komolyabb filmkészítők privilégiuma volt, hanem bárkié, aki hozzájutott egy (ekkoriban még egyáltalán nem olcsó) videokamerához. Ez kaput is nyitott az exploitation halálának, és az olcsó, igénytelen pornográf anyagok tömegtermelésének. (Itt jegyzem meg, hogy az exploitation önmagában természetesen nem jelent magas minőséget, mint ahogy a pornográf filmeknek sem kellene feltétlenül gagyinak lenniük, még ha általában sajnos mégiscsak azok)

Tulajdonképpen B filmes anyagról van szó, kevesebb, mint három hét alatt zajlott ennek a filmnek a forgatása, de a rendező Robert Aldrich teljesen szabad kezet kapott a stúdiótól, pontosabban a rendező belevetette a szerződésbe, hogy minden döntésben övé az utolsó szó. Így ez a különleges hangulatú noir elsősorban nyilván az ő érdemeit dicséri...

 

• 
• 
• 
• 

Ha elgondolkozom, hogy a film címében szereplő halálos csók vajon melyik hölgyszereplővel kapcsolatos, akkor nem nagyon találom a választ... leginkább azért, mert szinte mindegyik női szereplő azonnal ráveti magát hősünkre. (tipikus noir-os elem) Alig találni a filmben olyan női szereplőt, aki ilyen vagy olyan okból, de ne kötne ki hősünk karjai között.

Sok-sok izgalmas képi megoldás látható a filmben. Az egyik például, hogy a "gonoszok" legtöbbször csak csípőtől lefelé látszanak. Érdekes pszichológiai megoldás ez. Amit nem látunk, oda az agy a lehető legerősebb formában képes behelyettesíteni. Ha például egy kellemes hangú fiatal hölgy hangját halljuk, akkor agyunk festői szépségűnek képzelheti. Ha nem konkrét fenyegetést kapunk, akkor agyunk azzal helyettesíti amitől a legjobban félünk...A csípőtől lefelé mutatott bűnözők is nyilván még ijesztőbbek, mint ha valami félelmetes arcú gengsztereket látnánk. Holott a rendező jól válogatott, mert a Volt Egyszer egy Vadnyugatból ismerős (a bevezetőben elhalálozó) kancsal bandatagként ismert Jack Elam nem egy bizalomgerjesztő pofa... azon ritka pillanatokban, amikor a gengszterek arca is látszik, vele is találkozhatunk, mintegy kellemes meglepetésként...

Szegény, ezzel az arcberendezéssel nem hiszem, hogy sok romantikus szerepet kapott...

Bezzeg a főszereplő magánnyomozó a noir-os , magányos férfihős minden ismertetőjelét magán viseli. Kemény, férfias, sármos...

Egy darabig csak újabb kérdéseket kapunk, aztán a film utolsó perceiben persze jönnek válaszok is, bár azt nem mondanám, hogy egy konzekvens egész jön ki a dologból. Nem is volt túl nagy siker ez a film a moziba kerülésekor. Kivételesen itt most el tudtam vonatkoztatni attól, hogy bizony voltak benne nagyon erőltetett logikai bukfencek. A hangulat szerintem remek és újszerű... kellemesen élvezhető...

USA (Columbia), 90 perc, ff., angol

Rendező: Fritz Lang

Producer: Robert Arthur

Nem túl sok olyan rendező van, aki némafilmesként és hangosfilmesként is kifejezetten maradandót tudott alkotni. Fritz Lang ilyen. Bár róla talán minden hardcore filmrajongónak a Metropolis, a Dr. Mabuse illetve az M. - Egy Város keresi a Gyilkost jut az eszébe, ez a film véleményem szerint a film noir-ok legkiválóbbjai közé tartozik.

Amikor már azt hittem, hogy a noir-hoz nem nagyon tud újat hozzátenni egy rendező sem, akkor elém került ez a Fritz Lang noir, és azt éreztem, hogy ezzel a filmmel szintet lépett a műfajon belül. 

Mintha valami más világba csöppentem volna bele, mint amire az eddigi noir-ok alapján számítottam. Már-már Scorsese filmjeinek durva szele csapott meg, amikor a szociopata gengszter egy szivart nyomott el a krupié-hölgy kezén, mert nem úgy dobta a kockát, ahogy szerette volna, vagy amikor egy másik hölgy arcába tűzforró kávét zúdít, hogy azzal örökre eltorzítsa azt. Mind-mind Scorsese maffia-filmjeinek kegyetlenségét idézik, nem csoda, hogy a mester több nyilatkozatában jelezte, hogy Fritz Lang a kedvenc rendezői közé tartozik.

A kezdő képsorokon egy magas rangú rendőrt látunk, ahogy íróasztala mögött, egy búcsúlevelet hátrahagyva fiókjából elővesz egy pisztolyt és főbe lövi magát. A lövés hangjára előkerülő feleség - ijesztő nyugodtsággal - szinte ügyet sem vet a hullára, átfutja a több oldalas búcsúlevelet, majd ahelyett, hogy a mentőket vagy a hatóságot tárcsázná, a város maffiavezérét Mr Lagana-t hívja föl. Mint később kiderül, a magas rangú rendőr a maffia teljes leleplezését biztosító anyagot hagyott maga mögött. Sőt, az is kiderül majd, maga is nyakig benne volt az alvilágban - mint ahogy sok más rendőr is - ámde nem volt ahhoz ereje, hogy ezzel az alvilági élettel élve leszámoljon. Az özvegy sem akar csatát, inkább megzsarolja a maffiafőnököt. Aki vagy teljesíti minden kívánságát, vagy a jó helyen elhelyezett információköteg nyilvánosságra kerül. Ez utóbbi természetesen az özvegy esetleges korai halála esetén is megtörténik.

Az eset nem tűnik túl bonyolultnak az ügyet végző nyomozó számára, le is zárná azt rövid úton, ám néhány napon belül jelentkezik az öngyilkos rendőr szeretője, aki jelzi, hogy itt valami nagyon nincsen rendben...  A nyomozó (Glenn Ford, lásd fent) nem veszi igazán komolyan az ügyet. Ám amikor a nyomozót informálni próbáló volt szeretőt hamarosan brutálisan meggyilkolják, és kidobják egy autóból az út mentén, már komolyan veszi a bejelentést. De ekkor már késő, mert egy olyan brutális eseményfolyam veszi kezdett, amiről sejthető, hogy nagyon csúnya vége lesz.

A főszereplő nyomozó szerepére felmerült Paul Muni és Edward G. Robinson neve is. Mindkettő működőképes, és biztosan tökéletes választás lehetett volna, de abban is biztos vagyok, hogy velük egészen más film készült volna, mint amilyen végül lett. Ford visszafogott játéka is nagyon jól passzol ehhez a noir-os hangulathoz.  

• 
• 
• 

Glenn Ford egyik legnagyobb sikere egyébként a Gilda című 1946-os noir-hoz kapcsolódik, amit csak azért tartok érdekesnek megjegyezni, mert van egy kis utalás erre a filmben. Amikor a nyomozó kilép egy bárból, akkor felcsendül a Gildában elhangzó Rita Hayworth által énekelt Put the Blame on Mame című szám instrumentális változata.

Van a filmnek még néhány érdekes szereplője. A nyomozó feleségét például Jocelyn Brando alakítja, aki leginkább  öccse miatt érdemel külön említést, akit történetesen Marlonnak hívtak.

A femme fatal ezúttal Gloria Graham. Számomra ő volt a film egyetlen gyengébb pontja. Nem mondom, hogy rossz volt, de nem feltétlenül érzem benne azt a végzetes vonzerőt, ami egy femme fatal számára elengedhetetlen kellene, hogy legyen. Erre a szerepre egyébként Marilyn Monroe-t szemelte ki a producer, de a 21st Century Fox - akinél Marilyn szerződésben állt - csak akkora összegért lett volna hajlandó őt kölcsönadni, amennyit viszont a Columbia nem volt hajlandó kifizetni. Lehet, hogy Monroe jobb választás lett volna.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

És még egy igazán kellemes meglepetés: Lee Marvin, akit lefogadok, hogy ősz hajjal ismer igazán a világ, méghozzá legtöbben feltehetően a Piszkos 12-ből...

Lee Marvin későbbi ősz haja annyira jellegzetes volt, hogy néhány év múlva az olaszok, - amikor ez a film újra mozikba került, és immáron ő volt a leghíresebb az összes szereplő közül, - olyan plakát- és lobby-kártya sorozatot csináltak a filmnek, amelyen már az őszhajú Marvin látható, holott a filmben még egyetlen ősz hajszála sem látszik.

• 
• 
• 
• 
• 

Briliáns és egyben nagyon brutális ez a film, amitől nagyon újszerűnek tűnhetett a maga korában, hiszen a Hayes-kód nem nagyon engedte korábban a nyers erőszak ilyen nyílt színi bemutatását. 

USA (20th Century Fox), 80 perc, ff., angol

Rendező: Samuel Fuller

Producer: Jules Schermer

Egy újabb utazás a noir-ok világába.

A tipikus noir számomra időtlen, hiszen egy álomszerű, neonfényektől villódzó, mindig pocsolyás utcákkal behálózott álomvilágot jelent. Nincs korszak, amelyhez köthető, hiszen ez a világ sosem létezett. Legalábbis egy igazán jó noir számomra ilyen.

A Pickup on South Street viszont elvesz valamennyit ebből az időtlenségből azzal, hogy határozottan a hidegháborúba helyezi el a történetet, ahol a komcsik a mindig izzadó, gátlástalan, gyilkos rossz fiúk, és kiderülhet, hogy a piti bűnözőből lesz végül  a jófiú.

Jelen esetben egy szakmáját művészi színvonalon űző zsebtolvaj a film központi hőse. Meg mertem esküdni, hogy Richard Widmark-ot valahol már láttam, de ha nincsen IMDB, akkor valószínűleg soha nem jövök rá, hogy melyik filmben: hát egy 1976-os angol Hammer Films-es horrorban (To the Devil a Daughter) alakított egy sátánista, kiugrott katolikus papot többek között a szépséges Nastassja Kinski és Sir Christopher Lee mellett. Utóbbi színész előszeretettel játszott exploitation és horror filmekben, ám Wildmark feltehetően boldogabb lenne ha eme posztban taglalt filmje miatt emlékeznének rá, mint az 1976-os horror kapcsán, mely annyira "betegre" sikerült, hogy a forgatás alatt többször is ott akarta hagyni a produkciót.

Eme noir femme fatal szerepére Marilyn Monroe is bejelentkezett állítólag, de a próbafelvétel alapján a rendező - akinek egyébként tetszett a színésznő előadása - inkább elutasította a szőkeséget, mondván a filmnek nem tenne jót Monroe túlfűtött szexualitása. Hát... nem tudom... femme fatal esetén szerintem majdhogynem alapvetés a túlfűtött szexualitás, másrészt, - ha ez tényleg zavaró volt a rendező szerint - akkor nem értem, mit keres ebben a szerepben Jean Peters...

• 
• 
• 

Jean Peters-szel ugyan most találkozom először, és elnézve rövid karrierjét, félek, hogy utoljára is, de kisugárzására nem lehet azt mondani, hogy Monroe-nál sokkal hűvösebb lett volna... Leginkább a szemei tudnak tüzet szórni... hol érzelmes tüzet, hol gyilkos tüzeket.

Őt használják fel a "gonosz komcsik" egy mikrofilm célba juttatására. Szegény nem is tudja, hogy milyen jelentőségű dolgot szállít - a mikrofilm pontos jelentősége egyébként nem is derül ki, csak annyi, hogy iszonyúan értékes információk vannak rajta. Ha tudná, hogy ilyen értékes a csomag, akkor valószínűleg nem metrón és nem ilyen óvatlanul próbálná célba juttatni, áldozatául esve egy zsebtolvajnak, aki nincs is tisztában a zsákmány értékével.

A tolvajlásnak szemtanúi a titkosrendőrök, akik természetesen már szemmel tartották a hölgyet, de a rendőrök olyan bénák, hogy a zsebes kereket old előlük. A metrón! 

Nem nehéz kitalálni, hogy ez a bűncselekmény egy komoly hajszát indít be, melyben a kommunisták a mikrofilmet szeretnék visszaszerezni, a rendőrök a komcsikat akarják elkapni, a zsebes csak nyugalmat szeretne, Candy a kommunisták futára pedig pillanatok alatt beleszeret a zsebes Skip McCoy-ba. 

• 
• 
• 
• 
• 

Skip valószínűleg sok film noir-t nézhetet, mert itt egy fordított femme fatal helyzet alakul ki. A zsebtolvaj ugyanis Candy minden megnyilvánulását gyanakodva figyeli, azt hiszi, hogy minden tette mögött számítás rejtőzik. Csak a legvégén kezdi elhinni - amikor talán már késő -, hogy a lány tényleg beleszeretett.

• 
• 
• 
• 
• 

Ahogy haladunk a hatvanas évek felé, úgy látok egyre több olyan dolgot a Hollywood-i filmekben, amiket az ezt megelőző évtizedben elképzelhetetlennek tartottam. Új volt nekem például, hogy egy nőt a néző szeme láttára agyba-főbe verjen egy férfi, majd ezt "megkoronázva" hátulról lelője... Jó-jó, Bogart-nál is elcsattant néha egy-egy pofon, de bevallom, ez már-már sokkolt. 

Dinamikus, izgalmas kameramozgásával kellemes vizuális élményt nyújt ez a film a noir kedvelőinek. Szinte alig használnak teljesen statikus kameraállásokat. Amikor mozdulatlan a kamera, akkor is mozog, imbolyog valamennyire, (lásd a fenti mozgóképen) Ez az állandó mozgás - a várt hatással ellentétben - pont megnyugtatja az embert. Engem legalábbis a teljesen statikus beállítások - főleg hosszú snittek esetén - kifejezetten feszültté tesznek.

Hatásosak még a szuper közeli felvételek is ahol egész közel megy a kamera az arcokhoz, látszanak az egyes verejték-cseppek a gonoszok arcán. 

Erősen B-film érzést keltett, (mindössze 20 nap alatt forgatták), de kellemes időtöltés volt végignézni.