USA (Jalem Productions), 126 perc, Technicolor, angol

Rendező: Stuart Rosenberg

Producer: Gordon Carroll, Carter De Haven Jr.

Jack Lemmon volt, akinek a neve elsőként felmerült, mint lehetséges főszereplő... Amikor a színész elolvasta a forgatókönyvet, állítólag rögtön úgy érezte, hogy ez inkább Paul Newmannek való szerep. Viszont ki sem akart maradni a dologból, így a saját produkciós cégével vállalta a film megvalósitását. Mi is volt a gyártó cég neve? Jalem Productions. Első hallásra valami arabos hangzású cégnek tűnhet... De ha jobban megnézzük, akkor tulajdonképpen Lemmon nevének betűi vannak elrejtve a mozaiknévben: JAck LEMmon.

A film alapjául szolgáló történetet egyébként egy bűnöző (Donn Pearce) írta, aki maga is egy olyan jellegű floriadai börtönben volt elítélt, mint ami a filmben látható.

Luke (Paul Newman) egy vélhetően szociopata személyiségzavarban szenvedő férfi. Ezt a diagnózist természetesen annak a hiányában húzom rá, hogy bármilyen ezirányú végzettségem lenne. Mindenesetre az, hogy főhősünk a társadalmi normákat  és törvényeket nem különösebben tiszteli, és a rá kiszabott büntetések szinte teljesen hatástalanok maradnak, erősen sejteti, hogy legalábbis valamilyen antiszociális személyiségzavarban szenvedhet.

A film első jelenetében az előbb említett Luke minden ok nélkül (hulla részegen) vagdossa le egy köztér parkoló-óráit az azokat tartó oszlopokról...

Tettére különösebb magyarázatot nem tud adni. Mindenestre a tény, hogy ehhez tökéletes célszerszám is rendelkezésére állt, azt sejteti, hogy nem csak az öntudatlan részegséggel magyarázható a rombolás, hanem feltehetően tervezett akció volt ez a részéről. Mivel szinte várta a helyszínre megérkező rendőri erőket, még az sem kizárható, hogy direkt le akarta magát sitteltetni.... ez mindenesetre tökéletesen sikerült neki. Két év letöltendőt kap.

És mivel délen vagyunk, az erre a vidékre jellemző "chain gang" jellegű kényszermunkára ítélték. Az elítéltek jó része rablásért, gyilkosságért van itt, sokan először nem is értik, hogy mit keres itt Luke holmi rongálással...

A kényszermunka egyébként kicsit félrevezető elnevezés, mert dolgozni - bár ezt sokan nem tudják - a magyar börtönökben is főszabályként jelenleg is kötelező. A chain gang a munkavégzés jellegére utal. Ilyen esetekben az egész csapatot kivezénylik, és gyakorlatilag csoportosan mindenki kötelezően ugyanazt a fizikai munkát végzi. Itt például az út menti gazt kaszálják reggeltől estig. 

Igen monoton munka, nem beszélve a déli gyilkos klíma pusztító mivoltáról: nem csak meleg van, de kíméletlenül párás meleg. Nem csak nappal, de még éjszaka is gyöngyözik a félmeztelen rabokon az izzadtság. Nem csoda, hogy elsősorban ezen a déli vidéken volt olyan divatos a rabszolgaság intézménye: kinek volt kedve önszántából a napon aszalódni?

Furcsa, belterjes közösség ez a déli börtönvilág. A rabok nagyjából ötvenen vannak, az örök olyan tizen lehetnek...beleértve a börtönparancsnokot, aki ezzel a mottóval fogadja az újoncokat: 

Ez így elég világosan hangzik. Utóbb kiderül, hogy a nem ennyire egyértelmű a helyzet.

A legtöbb őr azért alapvetően normálisnak tűnik. Legtöbben szintén az igazgató filozófiáját követik: aki nem kekeckedik, rendesen dolgozik, és legfőképpen nem akar szökni, azt nem piszkálják különösebben. Sőt, hétvégenként kifejezetten lazulás van... ilyenkor lehet kiereszteni a gőzt...

Egy ilyen gőzkieresztésnek a film első harmadában tanúi is leszünk, amikor az egyik hétvégén ökölvívó mérközést tart Luke és egy Bivaly nevű hatalmas elítélt (George Kennedy). Őt is több filmben láttam már. Bivaly helyett én inkább egy nagy szelíd medvének nevezném. Sok filmben láttam már Kennedyt, és többnyire pozitív figurákat játszik, amolyan naív nagy laklikat... 

Bivaly először konfliktusba keveredik az újonccal, de végül legjobb barátok lesznek... már amennyire egy Luke-féle szociopata képes barátságra... 

A filmnek két különösen emlékezetes jelenete van. Az egyik a tojásevős fogadás. Luke kijelenti, hogy ő egy óra alatt képes 50 főtt tojást is megenni... 

A másik, amikor a fiúk munkavégzése mellett egy dögös szőke úgy dönt, hogy megörjíti a férfiakat, és a filmtörténelem egyik legszexibb autómosását hajtja végre... és tényleg nem semmi a látvány... az, hogy ilyen jelenet bekerülhetett ebbe a filmbe, mindenképpen a Hayes-kódex végét jelzi, annak hatálya alatt ilyesmi nem kerülhetett volna vászonra...

Ahogy említettem, a börtönőrök viszonylag normálisak. (Amíg a rabok együttműködőek). Van egy azonban, amelyik kicsit kilóg a sorból. Állandóan tükröződő napszemüveget visel, és soha nem szól egy szót sem...

Érezni lehetett, hogy ez a szerep nagyon határozottan fel van építve, pontosan tudtam, hogy az nem lehet, hogy a film vége felé nem lesz komolyabb jelentősége ennek a börtönőrnek... és nem is tévedtem nagyot...

Állítólag az őt játszó színész olyan komolyan vette ezt a szövegmentes szerepet, hogy a jelenetek szüneteiben is mindig ugyanebben a napszemüvegben pózolt, és soha nem szólt senkihez egy szót sem...

Ahogy a szociopatákkal kapcsolatban megjegyeztem, a büntetésből nem tanulnak. Luke elszökik egyszer. Lábbilincset kap...

... elszökik mégegyszer. Hosszas, lélekölő magánzárkát kap, hatalmas verést és dupla bilincset... és megigérik neki, hogy ha harmadszor is elszökik, akkor megölik...

A magánzárka egyébként nem olyan kellemes, mint ahogy én elképzeltem volna. Az én fejemben a magánzárka egy viszonylag hűvös, kisméretű cella valahol az alagsorban, ahol legalább senki nem piszkál. (Oké tudom, a magányos bezártság néhány nap alatt felörli a pszichét) Itt viszont egész másról van szó. Az alábbi képen látható kis fabódé a magánzárka, melyben még kinyújtott lábbal feküdni sincsen elég hely. És, ha belegondolunk, hogy milyen meleg van kint, akkor elviselhetetlen forróságot kell elképzelnünk egy ilyen szinte teljesen zárt kis faházban.... az elítélt le is veheti rabruháját, és egy hálóing szerű ruhadarabban tölti bent büntetését...

Hosszú ideig egyedül bezárva lenni állítólag lélekölő, ha hozzávesszük a forróság okozta fizikai kínt is, akkor brutális büntetésnek tűnik itt néhány óra is...

Mondanom sem kell, hogy Luke-ot nem olyan fából faragták, hogy testi vagy lelki kínzással meg lehessen törni... ha ő úgy gondolja, hogy ebből elege van, akkor lépni fog....

Féltem ettől a filmtől, mert alapvetően távolságtartó vagyok az olyan filmekkel kapcsolatban, ahol a szereplők kizárólag férfiak. Szerencsére volt két női szereplő is, akik közül az egyik a már említett szexy autómosó lány...

De ettől függetlenül is szórakoztató volt ez a film. Newman minden kétséget kizáróan remek színész, ettől függetlenül valamiért nem tudom igazán megszeretni. Jók voltak a képek. Szinte engem is perzselt a déli nap égető sugara, amikor szegény elítéltek robotoltak a tűző napon...

USA (Hombre Productions), 111 perc., DeLuxe Color. angol

Rendező: Martin Ritt

Producer: Irving Ravetch, Martin Ritt

Martin Ritt két filmjével képviselteti magát ezen az 1001-es listán. A Hud - 1963 egy kifejezetten nyomasztó film volt, melyet szokás anti- vagy neo-westernnek is nevezni. Ezek ellen tiltakoztam annál a filmnél (mondván amaz egyáltalán nem volt western), itt viszont tökéletes besorolásnak érzem mindkettőt.

Anti-western, vagy még hétköznapibban mondhatnánk ellen-westernnek is, amennyiben a film ellene megy a megszokott klasszikus western kliséknek. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a főhős (Paul Newman) nem túl szimpatikus. Nem kifejezetten gonosz vagy ellenszenves, de maradjunk csak annyiban, hogy egy lelketlen, magának való pokróc. Talán főhős helyett itt is helytálló lehet az "ellen-" előtag használata, igazi anti-hőst alakít Newman. 

John Russelt (Paul Newman) gyerekkorában elrabolták az apacsok, és sajátjukként nevelték fel. (Állítólag ilyen a valóságban is történt, sőt, egy ilyen valós gyermekről készült képet láthatunk a film legvégén, mely a fiatal Russelt kívánja ábrázolni). Elég idősen rabolták el ahhoz, hogy eredeti identitását is megőrizze. Láthatóan tökéletesen megérteti magát a fehérekkel, sőt, amikor egy srác a városból fölmegy hozzájuk a hegyekbe, és értesíti arról, hogy megörökölte elhunyt apja vagyonát (egy aranyóra és egy fogadó), gond nélkül visszavedlik "cowboy"-ruhába...

Ahhoz, hogy megkapja jussát, Arizonából Új-Mexikóba kell utaznia. Ehhez egy hatosfogatot vesz igénybe más utasok társaságában. És itt rögtön egy érdekes (ellen-)párhuzam villan fel, hiszen ki ne emlékezne a Hatosfogat - 1939 című filmre, ahol nagyon hasonló volt a kiinduló szituáció. Közel harminc év telt el, és az amerikai közélet változására nagyon jellemző, hogy akkoriban még portyázó indiánok ellen kellett védeni a kocsit, most pedig pont egy apacsnak (is) tekinthető férfi van az utasok között, akiket ezúttal mexikói haramiák fosztanak ki.

Harminc év alatt a Hatosfogatban megjelenő arctalan, alapértelmezetten gonosz indiánokból támogatásra szoruló elesett emberek csoportja vált tehát. (És még csak a hatvanas évek vége felé járunk, akkoriban ez még igencsak haladónak gondolatnak számított!)

A fogat legidősebb utasa egy olyan indián-ügynök, aki az elnyomott, rezervátumokba szorított népet kihasználva hatalmas pénzeket tesz zsebre. Erre a nagy összegre próbálja rátenni a kezét a gátlástalan rablóbanda. Elveszik a pénzt, és a lovakat, hogy még véletlenül se tudják utolérni őket.

A banditák önteltségének köszönhetően hallgatag anti-hősünk visszaszerzi a pénzt, és lelő közülük néhányat. A maradék viszont túszként fogva tartja az indián-ügynök feleségét. Anti-hősünket ez természetesen egyáltalán nem hatja meg, részben talán azért, mert az említett feleség az út korábbi - nyugodtabb - szakaszában udvariasan megkérte őt, hogy ne bent üljön az utasokkal, mert számára kellemetlen, hogy egy indiánnal kell osztozkodnia a szűk helyiségen. Másrészről anti-hősünk úgy érzi, hogy az immár tulajdonosától elkerült összeg nála van a legjobb helyen, és azt legjobb szándéka szerint majd visszajutattja, annak jogos tulajdonosaihoz, a kisemmizett apacsokhoz.

"Ha csak olyanokon segítenénk, aki megérdemli, az egész világ pokolra jutna"

- hangzik el ez a valóban elgondolkodtató mondat a kocsi vezetőjének szájából, amikor felmerül a kérdés, hogy anti-hősünk vajon segíteni kíván-e a társaság már említett nem túl szimpatikus párjának...

És itt jegyzem meg, hogy a film második felére a látványos road movie-ból egy statikus, róka-fogta csuka szituáció alakul ki: az utasoknál a pénz, de ló híján nem sok esélyük van kijutni a sivatagból a rablók által eltorlaszolt úton, a rablók viszont víz nélkül kikötözik az indiánügynök feleségét az arizonai tűző napon. Órái így nyilvánvalóan meg vannak  számlálva. Látszólag egyik fél sem kíván engedni: kérdés, hogy kinek fogy el előbb a türelme, az ereje....

Láthatóan remek stílusérzéke volt a film forgatókönyv-írójának, hiszen a legfeszültebb pillanatban eme költői párbeszéddel ajándékoz meg minket. Ez a mélység legalábbis szokatlan lenne egy klasszikus westernben, de ahogy említettem, itt inkább ellen-westernről beszélhetünk:

- Isten látja ezt! Egész életünkben erre kell gondolnunk! Legalábis ezzel ijesztgettek gyerekkoromban.

- Ne féljen, Mr Mendez! Isten nincs.

- Akkor talán bennünk sincs?

- Sehol sincs.

- Akkor semmi sincs?

- Semmi.

- Biztos ebben? Semmi mennyei jutalom?

- Legalább magunknak ne hazudjunk! 

- No és pokol? Akkor pokol sincs?

- ... De igen... Pokol van...

Még, ha be is vallom, hogy maga a film nem került különösebben közel hozzám, ez a párbeszéd azóta is a fejemben zakatol. Önmagában emiatt érdemes volt megnézni a filmet. A korabeli nézők viszont -velem ellentétben - imádták, ami sejtésem szerint részben Newmannek és néhány további remek színésznek volt köszönhető, részben pedig a már említett, - akkoriban igen liberálisnak számító, és újszerű - indiánok mellett kiálló nézőpontja miatt.

Természetesen nem árulom el, hogy mi lesz a szituáció megoldása - már, ha lesz egyáltalán megoldás ...

A film külső jeleneteit gyakorlatilag valós helyszíneken, az arizonai sivatagban forgatták. Ezzel kapcsolatban számomra örök kérdés, hogy ha egyértelműen fontos eleme a történetnek a sivatag gyilkos (!) forrósága, akkor vajon miért vannak a szereplők a tűző napon is nyakig begombolt ingben, zakóban/mellényben és nyakkendőben (!) ?

Nézzük meg az alábbi kép középső alakját: ing, nyakkendő, mellény és zakó....leizzadok, ha belegondolok... (a kalap nyilván indokolt lehet a nap miatt) És szinte minden westernben ezt látom...

A képre tovább nézve eszembe jut, hogy még nem beszéltem a film egyik valódi pozitív alakjáról, Jessieről (Diane CIlento), aki kedvességével és önzetlenségével ellensúlyozza anti-hősünk ridegségét a filmben. Őt nevezhetném a mellékszerepben levő főhősnek.

USA (Canyon), 13 perc, ff., angol

Rendező: Bruce Conner

Producer: Bruce Conner

Íme egy újabb underground/avantgarde film, melynek létjogosultságát ezen az 1001-es listán kénytelen vagyok megkérdőjelezni. 

Egyetlen pozitívuma az alkotásnak, hogy csak 13 perc hosszú, azaz viszonylag könnyen elviselhető...

A John F Kennedy elleni merénylet mélyen megrázta Amerikát, nem csoda, hogy több film is feldolgozza ezt a tragikus eseményt. Bruce Conner állítólag egy amatőr super8-as kamerával vett fel a tévéjéből jeleneteket, részben az említett gyilkosság élő közvetítéséből, részben sok másból. (Ilyesmit egyébként én is csináltam, pld az 1993-as moszkvai krízis élő közvetítéseiből vettem fel sok mindent, igaz én már VHS-sel tettem mindezt)

A rövidfilm közvetlenül a halálos lövés előtt pár másodperccel indít, amikor a Kennedyéket szállító nyitott autó elgördül a kamera előtt. Majd a lövés pillanatában elsötétül a képernyő, felvillan pár képkockára a FINISH felirat, majd két percen keresztül fehér villódzó képet látunk, miközben a tévériporter közvetíti a döbbenetes pillanatokat. Mint ahogy sejthető, az első percekben még nem lehetett tudni, hogy pontosan mi is történt.

A percekig látható fehér villódzó kép már önmagában kiverte nálam a biztosítékot, nem sokon múlt, hogy előhozza a remélhetőleg nem létező epilepsziámat.

Ezután a rendező tovább terhelte idegrendszeremet azzal a fogással, (melyet mindig is roppant idegesítőnek tartottam), hogs pár képkockányi képsorokat játszik újra meg újra ismételve.

Aztán a nyolcadik perctől kicsit élvezhetőbbé válik az utolsó öt perc: Megy tovább az élő adás riporterének hangos beszámolója, de immár mindenféle képsor keveredik főlé: egy bikaviadal, tévé reklámok, atomrobbanás, tüntetés, stb...

Ahogy többször megjegyeztem az avantgarde kapcsán: az ilyen alkotásokat nem sorolom szűken a művészet kategóriájába, egyszerűen többnek érzem a véletlenszerűséget a végeredmény létrejöttében, mint a művészi alkotóerőt. Mi hát, ha nem műalkotás? Átverés, kérem szépen.

Magyarország (MAFILM), 105 perc, ff., magyar

Rendező: Kovács András

A film plakátja - és néhány további fotó - alapján erősen tartottam attól, hogy egy nagyon unalmas, egy szűk, zárt cellában zajló kamaradrámát fogok végigszenvedni, ahol a négy vádlott az életről, bűnről és saját ártatlanságáról fog valamilyen emelkedett, inkább elméleti és filozófiai síkon zajló vitát folytatni... Mi sem állhatott volna ettől távolabb!!! Ehelyett egy olyan (akkoriban) modernnek számító elbeszélésmód alkalmazását csodálhattam meg, melynek köszönhetően úgy izgultam végig a másfél órás filmet, hogy egy percig sem éreztem, hogy kicsit is lankadt volna az érdeklődésem! Hogy pontosan mi ez a speciális mód és szerkezet, arra visszatérek kicsit később, miután képbe helyezem magunkat a film cselekményével kapcsolatban.

1942-ben, az akkor már egy éve visszafoglalt Bácskában, Újvidék környékén (ma Szerbia) razziát tartott a helyi partizánok ellen a magyar csendőrség vállvetve a magyar katonasággal. A razzia végül túlmutatva az eredeti terveken véres etnikai leszámolássá fajult, melyben hozzávetőleg 3500 embert mészároltak le néhány nap alatt. Többségüket a Dunába lőtték. Mivel azokban a napokban rendkívűl hideg volt, a Duna fagyott, ezért léket robbantottak a jégbe, és azon keresztül tuszkolták a vízbe a halottakat. Az áldozatok nagy része szerb és zsidó volt, de akadtak közöttük cigányok, sőt magyarok is.

Ime, a dunai kivégzés jeleneteinek egyik forgatási képe:

1942-es újvidéki vérengzésként vonult be a történelembe ez a néhány nap. Az eset azért egyedülálló a hasonló esztelen és értelmetlen háborús pusztítások között, mert meglepő módon a Horthy-rendszer már 1943-ban vizsgálatot indított ebben az ügyben, és 15 felelős ellen bírósági eljárás is indult! Tudomásom szerint a háború alatt egyetlen másik országban sem indult az adott kormányzat által indított vizsgálat lakossággal szembeni attrocitás miatt. Az más kérdés, hogy  - bár a fő felelősöket halálra ítélték - a büntetéseket nem lehetett végrehajtani, mivel időközben az elkövetők Németországba menekültek, ahol tettükért inkább dícséretben és védelemben részesültek. A háború után viszont ezeket a fő felelősöket a náci múltjával leszámolni igyekvő Németország kiadta Szerbiának, ahol egyes beszámolok szerint rendkívül kegyetlen módon végezték ki őket. 

A film jelenideje már 1946. Négy további, kisebb jelentőségű részvétellel gyanúsított katona várja tárgyalását egy közös cellában. Három különböző rangú tiszt, és egy legénységi állományú (tizedes) katona. 

Már a négy vádlottat alakító színészek névsora is parádés: (balról jobbra) Szirtes Ádám, Latinovits Zoltán, Darvas Iván és Szilágyi Tibor. Mellettük olyan további nagyok fordulnak meg kisebb-nagyobb szerepekben, mint a gyönyörű Bara Margit, Vass Éva illetve Szemes Mari. Vagy mondjuk Avar István, Major Tamás, Benkő Gyula... de abba is hagyom a felsorolást, mert egy igencsak hosszú bekezdést is betelítenének még azok a nagy nevek is, akik csak pár másodperces néma szerepre ugrottak be.

1946-ban vagyunk tehát, és a négy vádlott beszélgetni kezd cellájában arról a bizonyos három hideg napról, melybe mindegyikük úgy keveredett bele, hogy tulajdonképpen semmi alantas szándékuk nem volt, és végülis parancsra cselekedtek. Sőt, némelyikükről idővel kiderül - vagy legalábbis így emlékeznek vissza - ,hogy akit tudtak, - ha éppen nem esett túl nehezükre - próbáltak meg is menteni. 

Mitől olyan izgalmas és különleges a filmnek az elbeszélés módja? Négy ember különbözőképpen élte meg azt a néhány napot. Mindegyikük csak egy szeletét látta annak ami ott történt, egyikük sem ismeri a teljes igazságot. Az egyes beszámolók nem csak a szereplők szájából hangzanak el, de képileg is megjelennek. Sőt, sokszor visszaugrunk ugyanahhoz az eseményhez, amit már láttunk más elmeséléséből, de ezúttal egy további szereplő szemszögéből látjuk, és így néhány dolog egészen más jelentőséget kap.

A fenti képen látható nőt például az egyik szereplő szemszögéből látjuk egy lövés miatt meghalni. Sok ilyesmit látunk háborús filmekben. Mivel még az arcát sem igen látjuk, egy lesz a film (és a háború) ártatlan halottai közül... Utána viszont egy másik szereplő szemszögéből elmesélt történetben az illető hölgyet még látjuk amikor él, és segít megmenteni egy csomó embert. Így viszont már egészen más, bizarr jelentőséget kap, amikor elindul hazafelé, és pontosan tudjuk, hogy éppen halála felé siet.

Nagyon jól ábrázolja a film a háború embertelenségét, azt, hogy adott esetben a puszta szerencsén, illetve egy - éppen az adott helyzetben diszponáló - ember ad hoc döntésén múlik egy élet....

Nagyon jól illusztrálja ezt a Darvas Iván által megszemélyesített karakter monológja is, melyben elmeséli, hogy nem tudta, mitévő legyen az előtte felsorakoztatott tömeg elszámoltatásával kapcsolatban. Még azt sem tudta, hogy arrafelé kötelező volt-e valamilyen személyazonosító irat magával hordása az embereknek:

"Akinél van írás jobbra álljon, akinél nincs, az balra!" - utasítja az embereket hangosan...

... majd közben így emlékezik vissza: "... nem volt különösebb jelentősége ennek a jobb és balnak, de magam is éreztem, hogy ebben a pillanatban élet-halál urai vagyunk. Pedig még nem is tudtam, hogy mit fogok határozni a két csoporttal..."

értjük ezt? Lehet, hogy az irat nélkülieket halálba küldi, mert megteheti. De lehet, hogy csak hazaküldi őket az irataikért... és ez az igazán félelmetes! A teljhatalmú parancsnok balra küld, vagy jobba... nem tudod, hogy melyik az, amelyik az életet jelentheti neked... és itt derült csak ki, hogy nem lehetsz elég okos, hiszen még ő maga sem tudja, aki a döntést meghozza a sorsodról, hogy hogyan fog határozni...

Nem csak a vérengzés részleteit rakjuk ki a vádlottak elmesélte mozaikokból, de maguknak a vádlottaknak a személyes sorsa, egyeseknek a tragédiája is kirajzolódik a kirakósból, ráadásul az egyes szereplők csak most jutnak hozzá a másik három által elmesélt információkhoz... (Attól most tekintsünk el, hogy nyilvánvaló nyomozástechnikai baklövés egy cellában tartani az esetlegesen összebeszélő tanúkat).

Ezt a filmet 1968-ban beválasztottak a Budapesti Tizenkettőbe, mely a legjobb tizenkét magyar filmet volt hivatott csokorba szedni. Tökéletes választás! Az utóbbi idők egyik legintenzívebb film-élményét kaptam ettől az alkotástól!

Magyarország (MAFILM), 89 perc, ff., magyar

Rendező: Szabó István

Szabó István első trilógiájának ez a második filmje. Ezt a trilógiát legszembetűnőbben Bálint András személye köti össze, a rendező alteregójaként. Ez rögtön nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek a filmek erősen életrajzi ihletésűek. Ez persze nem azt jelenti, hogy Szabó saját élete történetét meséli el, de sok valós életrajzi elem felismerhető bennük.

Ez esetben például az apa karaktere (Gábor Miklós) teljesen megfeleltethető Szabó valós édesapjának, aki orvosként dolgozott, és szinte a háború végével egy időben - természetes halállal - hunyt el.

Míg a trilógia első filmje a felnőtté válás - az iskolapadból a "valós életbe" történő kikerülés - gyönyörű balladája, ezúttal a mítikus apa-képtől való elszakadás történetét meséli el Szabó. A film első felében a 10 év körüli kisfiú (Erdély Dániel) szemszögéből, majd a film második felében a már fiatal felnőtt (Bálint András) nézőpontjából. Az apától való elszakadás jelentősége abban rejlik, hogy a fiú a kora gyermekkorában elveszített apát egy misztikus, valójában csak a képzeletében létező apa képével pótolja. Számára az édesapa nem csak, hogy nem halt meg (külföldön van), de tulajdonképpen az ország hőseként ünnepli a felvonuló tömeg is. Mi nézők is az ő szemszögéből látjuk, ahogy a Május 1-i felvonulók az Apa fényképét ábrázoló táblákkal vonulnak.

Holott a fiú a valóságban olyan fiatalon elvesztette édesapját, hogy őszinte elmondása szerint igazából összesen három emléke van róla. Egyik ilyen emléke a karóra, melyet édesapjától örökölt. Szabóra nagyon jellemző visszatérő motívum válik az órából is: egyik születésnapja alkalmából édesanyja (a leírhatatlanul bájos Tolnay Klári) engedélyével "hosszas könyörgésre délután hordhatja apa óráját... de felhúzni nem szabad!"...

A Bálint András szájából elhangzó narráció furcsasága - ahogy az Álmodozások kora esetében is volt, - hogy egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról.

Édesapa felépített emléke folyamatosan változik, függően a környezet vélt vagy valós elvárásaitól. A kommunista hatalomátvétel után például nyilasokkal harcoló hőssé, vagy partizánná válik. De adott esetben kollegák és betegek által egyformán csodált orvosként látjuk a fiú képzeletében.

Szabó István iránti tiszteletem a Napfény Íze (1999) megtekintése után alakult ki, mely véleményem szerint a filmtörténelem TOP10-es listáján egészen biztosan helyet érdemel. Abban a filmben csakúgy, mint ebben és az Álmodozások Korában (1964) van egy jelenet az 1956-os forradalomról, és ezeket nagyon költőien köti össze, hogy mindhárom esetben Beethoven Egmont nyitányának rendkívül dinamikus motívuma csendül fel.

Ezzel sokan voltak így akkoriban... ugyanúgy elképzelhetetlennek tűnt előzetesen a második világháború véres embertelensége, mint ahogy néhány éve valószínűleg senkiben nem merült volna fel komolyan, hogy Hitler után kevesebb, mint száz évvel egy újabb degenerált vezér jelentkezik arra, hogy értelmetlen pusztítást végezzen Európában. Mi most jórészt ugyanazt gondoljuk, mint dr Takó a második világháború előtt, azaz, hogy "itt nem lesz úgyse semmi baj"... hát reméljük, hogy mi szerencsésebbek leszünk, mint amaz a generáció...

A fiú egy filmforgatáson vesz részt statisztaként, ahol először a sárga csillagot viselő zsidók menetében kap szerepet, de a rendező utasítására átsorolják a nyilasokat alakító szereplők közé.  És ez a mozzanat igazán elgondolkoztathatja a nézőt azzal kapcsolatban, hogy valójában mekkora szerepe van a szerencsének életünk alakulásában... tulajdonképpen sokszor a vak szerencse dönti el, hogy üldözők vagy üldözöttek leszünk egy válság közepette.

Ezt követi a film számomra legerősebb jelenete, mely során a fiú szerelme Anni (Sólyom Katalin) egy hosszabb, megszakítatlan monológban meséli el saját zsidóságával való kapcsolatát. A második világháború ebből a szempontból perdöntő változást hozott minden zsidó életében. Addig saját zsidósága tulajdonképpen mellékes magánügye volt mindenkinek, azután azonban aki megtagadja zsidóságát akár érezheti úgy is, hogy a náci haláltáborokban elpusztított ősei emlékét tagadja meg.

Anni hatására kezd a fiú rájönni, hogy tulajdonképpen ő egy krónikus hazudozó. Anninak vallja be először, hogy amit apjáról felépített, az végülis egy nagy hazugság. Apja teljesen átlagos volt, semmi kiemelkedő. Amikor visszamegy apja szülővárosába, akkor látjuk, hogy emléke már megkopott, alig-alig emlkeznek édesapjára a volt barátok, ismerősök...

Végül az Álmodozások korához hasonlóan egy rendkívül szimbolikus lezárást kap ez a film is:

És itt valóban, szimbolikusan is megtörénik a felnötté válás pillanata, hiszen meglátjuk, ahogy a fiú megvalósítja ezt az átúszást, és immár nem édesapja általa elképzetét hőstetteivel próbál elismerést nyerni a környezetétől.

Az Apa számomra kicsit nehezebben emészhető, mint a trilógia első filmje volt. Ennek legfőbb oka talán az, hogy a korán elvesztett szülő problematikájával szerencsére nekem nem kellett azonosulnom. Így ez a film egy olyan motívumot vitt végig, amit én nehezebben tudtam átérezni, szemben az Álmodozások kora élményeivel (első szerelmek, első munkahelyek, stb.) melyeket gyakorlatilag minden felnőtté váló ember megtapasztal.

Ezt a filmet 1968-ban beválasztották a legjobb magyar filmeket tartalmazó Budapesti Tizenkettőbe, majd 2000-ben ez a magasfokú elismerés újra megillette a filmet, hiszen az Új Budapest Tizenkettőbe is beszavazták.

Franciaország (Argos, Athos, Parc, SF, SFI), 95 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Mag Bodard

Az a gyanúm, hogy a magyar címadás ez esetben egy hatalmas baki eredménye. Az eredeti francia cím (Au Hasard Balthasar) ugyanis magyarul inkább Véletlen Balthazárra fordítható...  lehet, hogy a nálunk meghonosodott Vétlen Balthazár egy sima nyomdai vagy hivatali elírás eredménye csak? 

Mindenesetre így sem rossz ez a cím, hiszen a szamár itt a bűntelenség, a tisztaság, illetve - egy-egy elemző szerint - egyenesen a "megváltó" megszemélyesítője....

Mindenesetre ez nagyon más volt, mint Bresson eddig általam látott filmjei. Először is nagyon hiényzott a jól megszokott narráció, mely számomra szinte Bresson védjegyévé vált (bár nyílván nem minden filmjében alkalmazza).

Egy szamár életét követjük végig kiscsacsi korától halála napjáig. Látszólag ő a főszereplő, de azt mondanám inkább, hogy ő a történet vezérfonala. Ő maga csak kerül ide-oda, hogy megismerjük azokat az embereket, (és az ő a történetüket), akik kezei között megfordul hányatott élete során.

Vannak közöttük tiszta lelkűek, és vannak, akik gonoszak mint az ördög... no meg persze mindenféle szerzet a két véglet között...

Itt van például ez a Marie nevű kamaszlány (az elsőfilmes Anne Wiazemsky), aki alapvetően patyolattiszta lelkű, csak éppen nem elég erős, hogy nemet mondjon a gonosznak. Márpedig szerelménél Gerardnál (Fancois Larage) nehéz ördögibb lelket találni, hiszen tipikusan az a figura, aki élvezetből okoz szenvedést másoknak. Társaival például olajat önt az úttestre, csak azért, hogy lássa az arra jövő autók megcsúszását, és - akár végzetes kimenetű - balesetét...

Marie annyira szerelmes Gerardba, hogy egyszer még azt a vallomást is teszi, hogy inkább megölné magát, minthogy elhagyja a fiút... ezzel szemben Gerard és bandája amikor éppen nincs jobb ötletük akkor levetköztetik a lányt, és megkínozzák... csak úgy, szórakozásból...

Gerard sötétségét Marie szülei ellenpontozzák angyali tisztaságukkal, ugyanakkor az ő példájuk mutatja, hogy ez az út sem feltétlenül hozza el a boldogságot az életben...

Melletük természetesen megismerünk különböző embereket a jóság-gonoszság spektrumának különböző pontjain: ott van például az alkoholista, aki annyira részeges, hogy nem is emlékszik, hogy valóban megölt-e valakit, amikor ezzel gyanusítják...viszont, egy ízben ő menti meg a szamár életét...

Vagy vegyük azt a középkorú férfit, aki befogadja egy zivataros éjszakán az esőtől elázott menekülő Marie-t... de cserébe elfogadja a lány felajánlozását is....kihasználva annak védtelenségét...

Mocskos dolgokat látunk ebben a filmben, de valahogy ezúttal számomra elmaradt az igazi katarzis, ami azért volt csak különösen nagy csalódás, mert Bresson eddig nagyon stabilan hozta számomra a rendkívüli filmélményeket. Itt számomra valami kétségtelenül nem jött át az üzenetből...

Úgy látszik, mostanában egy kicsit peches vagyok, mert a listán ezt kettővel megelőző film, (a Persona)- az általam igen kedvelt Ingmar Bergmantól - is hidegen hagyott... De ha már Bergmannál tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy neki sem tetszett ez a film!

Nyilván önmagában a narráció hiányával nem magyarázható, hogy engem nem fogott meg annyira... Számomra erőtlen volt ezúttal a színészi teljesítmények jó része. Egyedül Arnold, az alkoholista (Jean-Claude Guilbert) volt rám különösebb hatással, a többiek az amatőr színészek eszköztelenségével ezúttal nem tudtak megfelelően a rendező keze alá dolgozni... 

Véleményemmel nyilvánvalóan törpe kissebségben vagyok, hiszen általánosan elfogadott kritikusi válemény szerint ez a film a "tisztaság csúcspontja"... és ezért természetesen tőlem is kijár a megfelelő tisztelet!