USA (Hecht-Lancester Productions), 86 perc, ff., angol

Rendező: Delbert Mann

Producer: Harold Hecht és Burt Lancester

Lehet, hogy csak gonosz pletyka, de a mende-mondák szerint ezt a filmet a két producer Harold Hecht és Burt Lancester arra a célra szánta, hogy a róluk elnevezett produkciós cég adózás előtti nyereségét csökkentsék vele. Magyarul, egyáltalán nem volt cél, hogy különösebben jó filmet csináljanak. Sőt, amikor fölmerült, hogy a főszerepet esetleg Marlon Brando-nak adná a rendező, a két főnök hallani sem akart róla, mert akkor esetleg túl sok néző váltott volna jegyet a filmre. Őszintén szólva számomra nem világos, hogy miért éri meg veszteséges filmet gyártani, lehet, hogy ezek valóban csak rosszindulatú pletykák.

Ami viszont biztosan igaz: bármilyen mostoha csillagzat alatt született is a film, nyolc Oscar jelölést kapott, és ezekből négyet el is nyert, köztük a legfontosabbat, a legjobb filmnek járó szobrot is! Hab volt a tortán a Velencei filmfesztivál Arany Pálma díja!

Mindezt úgy, hogy gyakorlatilag teljesen sztár-mentes volt a szereplőgárda, a női főszereplő például baloldali szervezkedés ürügyén feketelistán volt, évek óta nem volt filmes ajánlata, csak férje tudta kizsarolni, hogy legalább ebbe a filmbe kerülhessen be. Ehhez persze Gene Kelly-nek kellett hívni ezt a férjet. Alacsony volt a költségvetés, nem volt benne hatalmas dráma, igazából egy 1953-as tévéfilm újrafeldolgozásáról beszélünk. Nem volt szélesvásznú, holott egyre több ilyen filmet készítettek már ekkor, de még csak színes sem volt. 

A legjobb filmnek járó szobor mellett a legjobb forgatókönyvért és rendezésért is díjat kapott a film. A negyedik szobrot pedig a férfi főszereplő Ernest Borgnine (jobbra) kapta. (balra Jack Lemmon)

Ernest Borgnine-t a listán néggyel ezelőtti filmnél (Rossz nap Black Rockban) örök mellékszereplőnek tituláltam. Tény, hogy eddigi filmjeiben leginkább keménykedő "gonosz"-ként volt látható kevéssé jelentős szerepekben.

Gyerekkoromban sok filmben láttam, - akkor már - őszes hajával, pocakos mackó alkatával, és Süsü a Sárkány fogsorára hasonlító fogaival olyan kedves nagypapis karaktereket játszott, amik jellemzően szimpatikus szerepek voltak. Ezt az arcát (leszámítva az ősz hajat) ebben a filmben tudta először igazán megmutatni. 

Az első nagyfilmjét készítő rendező (Delbert Mann) keresgélte a legalkalmasabb jelöltet a film férfi főszerepére... egy barátja, a szintén rendező Robert Aldrich javasolta neki Ernest Borgnine-t.

Élete végéig (szép kort, 95 évet élte meg) maga Borgnine is sokszor emlegette, hogy Robert Aldrich-nek köszönheti a karrierjét.

Egy olasz-amerikai család életébe kapunk egy kis betekintést, leginkább persze a főszereplő Marty (Borgnine) sorsát ismerjük meg. 36 éves, hentes és édesanyjával él. Reménytelennek látja, hogy valaha is egy megfelelő nőt találjon magának. A rokonai piszkálják is, hogy mikor nősül már meg... Ő persze nősülne, ha tudna, de ezzel a nem túl vonzó kinézettel kinek kellene?

Egy párhuzamos szálon megismerkedünk az édesanya húgának családjával is, pontosabban a hölgy fiával, annak feleségével és gyermekükkel. Nem túl harmonikus az együttélés, természetesen a feleség és anyósa között van állandó feszültség...

Marty azért eljárkál barátaival hétvégenként szórakozóhelyekre, és míg barátai számára mindig akad egy-egy hódítás, Marty számára csodával érne fel, ha valaki az első alkalom után újra kíváncsi rá. Végül rátalál egy csodára, ő Clara (Betsy Blair - civilben Gene Kelly felesége 1940-től)

Clara majdnem szép. Tanárnő, és nem olasz származású... annyira nem is fiatal...

• 
• 
• 

Anya: Az effajta nőket egy lépés választja el az utcalányoktól!

Marty: Miket beszélsz? Rendes lány!

Anya: Nem olasz családból való! 

Marty: Nem tetszik? Hát alig láttad öt percet!

Mint látható, az anya, aki tökéletes harmóniában élt fiával kettesben, ráadásul állandóan piszkálta őt, hogy házasodjon meg - most, hogy elérhető közelségbe került egy potenciális meny rémképe - azonnal elkezdi az aknamunkát a hölgy ellen...

Kedves film, szükség van az ilyen trükköktől, látványosságtól mentes, megnyugtató, emberközeli filmekre, ezzel együtt mégis nagyon meglepett, hogy ezzel 1955-ben Oscart lehetett nyerni...

 

Magyarország (Mafilm), 92 perc, ff., magyar

Rendező: Fábri Zoltán

Az eredeti (amerikai) 1001-es listán három magyar film szerepel (Csillagosok, Katonák; Még Kér a Nép és a Sátántangó). A magyar kiadás szerkesztőjének (Bori Erzsébetnek) köszönhetően a magyar kiadásba bekerült további hat cím. Ez - a Hyppolit, a lakály után - a második ilyen kakukktojás.

Nem mintha kicsit is úgy érezném, hogy kilógna a sorból. Persze nem tudom külső szemlélőként nézni, nem tudom a gyönyörűen szomorú nótát úgy hallgatni, mintha nem az anyanyelvemen szólna bús szövege.

Gyerekkoromban Törőcsik Mari érdes hangja és talán a Szegény Dzsoni és Árnikában nyújtott Százarcú Boszorka szerepe miatt sokáig ellenszenves volt, felnőtt koromban azonban nagyon megkedveltem, minden sallangtól mentes, természetes játéka nem véletlenül emelte a Halhatatlanok Társulatába. 

20 éves korában ezzel a filmmel lett országosan híres. Látva ezt az ártatlanul szép arcot, nem csodálom, ha egy ország kezdett el rajongani érte. Na persze a szépség egy dolog, de ez a finom, természetes, nagyon visszafogott játék felejthetetlenné teszi a Törőcsik által játszott Pataki Mari figuráját.

Törőcsik Mari játékmódját kiemeli partnere, a fiatalon (27 évesen) öngyilkossá lett Soós Imre sokkal színpadiasabb, a harmincas évekbeli magyar filmekből ismerős gesztusokat felmutató stílusa.

Többen zseniális, meg nem értett tehetségnek tartják/tartották, nekem Törőcsik mellett túlzottan modorosnak tűnik.

Pszichiáter feleségével közösen elkövetett öngyilkosságuk körülményei nem teljesen világosak. Több helyen szó esik egy esetleges harmadik személy jelenlétéről is, melynek tisztázására valószínűleg már soha nem fog sor kerülni.

Bár a film zenéjét Ránki György szerezte, aki több más film mellett ebben is remek dolgokat alkotott, számomra ebből a filmből a legemlékezetesebb mégis egy magyar nóta, mely többször is felhangzik a film folyamán: a Jaj, de széles, jaj, de hosszú ez az út...

A rendező, Fábri Zoltán mesélte egy interjúban, hogy már minden megvolt a filmhez, a forgatókönyv, a díszlettervek, a filmzene nagy része is, egyedül ez a szinte kesergő motívum hiányzott. Egyszer valaki elénekelte neki ezt a nótát, és rögtön tudta, hogy ez az, amit keresett. A filmben Soós Imre hangján szólal meg. Bár színjátszó stílusa az én ízlésemtől viszonylag távol áll, ahogy ezt a dalt elénekli, annál szebben talán nem lehet ezt előadni... Így a filmből kiragadva talán zavaró lehet, hogy a nóta alatt hallható a lagziból kiszűrődő egészen más zene is.

A neten több változatban  is megtalálható ez a dal, de emellett a többi teljesen érzelemmentesnek hat egytől egyig. Itt van hát az eredeti:

Falusi Rómeó és Júlia történetnek is szokás címkézni a Körhintát. Pataki Mari (Törőcsik) Bíró Mátéba (Soós Imre) szerelmes, a szülei - leginkább édesapja - azonban a tehetős Farkas Sándornak (Szirtes Ádám) szánják:

"Főd a fődhöz házasodik"

Az ellentmondást nem tűrő apa (Barsi Béla) áll szemben a szerelmének megálljt parancsolni nem tudó, épphogy csak lázadni merő lánnyal, és annak udvarlójával. Az édesanya (Kiss Manyi) láthatóan félelemből és hagyománytiszteletből inkább semelyik oldalon nem foglal állást. Férjurától fél, lányát meg félti.

Egy leheletnyi zavaró - talán akkoriban elkerülhetetlen - mellékszál a téeszből való kilépők és maradók ellentéte, ami belegondolva, hogy a Rákosi rendszer legsötétebb éveiben járunk, még elcsodálkozásra is készteti az embert, hogy ilyen halványan és szinte demagógiától mentesen van jelen.

• 
• 
• 
• 
• 

Kétszer jelenik meg igazán hangsúlyosan a körhinta a filmben. Egyszer valóságosan, amikor egy mulatságon egy vidámparkos körhintán ülnek az önfeledten nevető fiatalok. Szinte mi is ott ülünk velük, részesei vagyunk a szédítő pörgésnek. Abból a perspektívából és szinte ugyanúgy látjuk a kívülállókat, ahogy a körhintán szédítő sebességgel pörögve látni szoktuk. Közben az annyira jellegzetes wurlizer-es walzer szól.

• 
• 
• 

Másodszor már átvitt értelemben ülünk a körhintán. Amikor egy lagzin az egymástól eltiltott szerelmesek áthágják a rájuk erőltetett szabályokat, és egymással táncolnak, mintha soha nem akarnák abbahagyni, egyre gyorsuló tempóval... Ekkor is, mintha újra azon a körhintán ülnének, önfeledten...

Az 1956-os Cannes-i fesztiválon a vetítés után állítólag feltörték a magyar standot, hogy szétkapkodják az ott tárolt sajtófotókat. Meglepetésre nem kapott semmilyen díjat ez a film, ami kisebb közfelháborodást is keltett.

Fábri Zoltán olyan további remekművekkel ajándékozott meg minket, mint a Húsz Óra, Isten hozta, Őrnagy Úr, Az ötödik pecsét és A Pál utcai fiúk.

• 
• 
• 

 

India (Nyugat-Bengáli Kormánya), 126 perc, ff., bengáli

Rendező: Szatjadzsit Raj

Az ilyen filmek miatt vagyok igazán hálás az 1001 Film listájának. A lista filmjeinek a végignézése nélkül valószínűleg soha nem került volna a kezeim közé egy ilyen 1955-ös fekete-fehér indiai film, melynek a története ráadásul igen lassan csordogál, szomorkás a végkicsengése. Mindezek ellenére ez egy gyönyörű alkotás.

A film Nyugat-Bengáliában készült. Erről az Indiai tag-köztársaságról annyit érdemes tudni, hogy India keleti részén helyezkedik el. Azért a nyugat előtag, mert az India szétszakadása előtti nagy Bengál nyugati része Indiához került, keleti (muszlim többségű) része pedig az Indiát két oldalról közrefogó Pakisztáné lett. Később Pakisztán keleti része önállósult, így a korábbi Bengál keleti fele (Kelet-Pakisztán) ma Banglades néven ismert. De mi most térjünk vissza az Indiában maradt Nyugat-Bengál-hoz. Bengáli nyelven beszélnek, mely csak egy, - ráadásul nem is legelterjedtebb - az indiai nyelvek közül. 

Írásuk balról jobba halad, és jellemzője (bár ez több Indiai nyelvre is jellemző) a nyomtatott írásnál látható felső vízszintes vonal, mely szinte minden betűnél jelen van, a szavaknál az egybeírt betűk úgy néznek ki, mintha erre a vonalra lennének felaggatva az egyes írásjegyek. Kézírásnál ez a felső vonal nem annyira karakteres (lásd a poszteren).

প   থে   র  পাঁঁ   চা   লী                            পথের পাঁঁচালী

PA         TE    RA  -  PÁ    CSÁ     LI

Szó szerint azt jelenti, hogy:  A kis út dala.

Csak érdekességképpen erről az írásrendszerről:

A cím utolsó betűje a ল (la) mássalhangzóból a ী (i korrekciós magánhangzó) hozzáírásával válik লী karakterré, azaz li-ként olvasandóvá.

 

Ebben a filmben az egyik legkülönlegesebb, hogy szinte mindenki kezdő volt a szakmájában. A rendezőnek (a fenti képen ő néz a kamerába) ez az első filmje. Az operatőr (Szubrata Mitra - a képen balra) ez előtt a film előtt nem dolgozott kamerával, az hírlik róla, hogy még csak a kezében sem fogott mozgófilmes kamerát. Fotográfusként volt csak köze a fényképezéshez.

A színészek nagy része - mintha csak egy tipikus olasz neorealista filmről beszélnénk - szintén amatőr volt. Az egyik legerősebb szereplő, a film tulajdonképpeni főszereplője, a tizenéves Durgát alakító Uma Das Gupta például ezen a filmen kívül semmi másban nem látható.

Az amatőr szereplők mindegyikének játéka olyan természetes, hogy nehéz eldönteni, ez vajon az ő tehetségüket dícséri, vagy a rendező Raj ilyen bámulatosan erős játékot hozott ki belőlük. A film teljesen mentes az amatőr színészekre olyannyira jellemző eltúlzott, erőltetett gesztusoktól. Talán erre is utalhatott a Vittorio De Sica forgatókönyvírója, Cesare Zavattini, amikor ezt mondta a filmről: "Végre egy neorealista film, amilyet az olaszok nem tudtak készíteni"

Ez a film Raj Apu-trilógiájának része, és gyorsan jelzem, hogy Apu itt egy kisfiú neve, akinek személye összeköti a trilógia darabjait. Apu életének különböző szakaszait mutatja be, természetesen különböző életkorú szereplőkkel. A kisfiú itt még szöveggel alig rendelkező mellékszereplő, ám a megható zárójelenetben Raj már előrevetíti, hogy fontos szerepet szán neki a későbbiekben.

• 
• 
• 

Emberi kérdésekkel foglalkozik a film - bár ezzel a kijelentéssel félő, hogy sok potenciális nézőt elijesztek... Maradjunk annyiban, hogy bár több tragédia is szegélyezi az "utat", a film szépségét maga az út adja. Ha átadjuk magunkat ebben a szinte elhagyatott faluban zajló élet lassú csordogálásának, akkor észrevesszük, hogy tökéletesen rá lehet hangolódni erre a lassú tempóra, és az előzetesen viszonylag hosszúnak tűnő több, mint két órás játékidő végén az lehet az érzésünk, hogy bizony még néztük volna. Vigasztalt, hogy a trilógia másik két része is rajta van az 1001-es listán, tehát hamarosan láthatom azokat is.

Jóleső érzés nézni ezt a miénktől annyira különböző világot, ahol nem evőeszközzel, hanem kézzel esznek. Ahol nincsenek székek, mindenki a földön ül. Ahol az egykor feltehetően díszes épületek romjai között egy szegény család él. Édesanya, az ő kisfia Apu, nagylánya Durga, és a vénséges vén nagynéni (Indir) élnek így együtt.Lehet, hogy az általam látott, 50-es években készült amerikai filmek összessége is kellett ahhoz, hogy ez a film szinte az első perctől a markában tartott és többet el sem engedett. Ebben bizonyára szintén nagy szerepe van a Criterion Collection-nek is, akik ezt a filmet (a trilógia másik két tagjával együtt) 2015-ben gyönyörűen felújították. Gyakorlatilag olyan minőségben láthatjuk, mint a korabeli nézők.

Ja, a zenét Ravi Shankar szerezte és játszotta a filmhez. Ő mondjuk nem az amatőrök táborát erősítette...

USA (The International Union of Mine, Mill and Smelter Workers), 92 perc, ff., angol

Rendező: Herbert J. Biberman

Producer: Adolfo Barela, Sonja Dahl,Biberman, Paul Jarrico

Ezzel a filmmel búcsúztatom 1954-et, de egy pillanatra sem merül föl bennem, hogy a film bármelyik szereplőjével vagy alkotójával találkozni fogok az 1955-ös Oscar gála felvételét nézve, melyet ilyenkor - egy adott év lezárásakor - rendre megnézek. 

Ez a film ugyanis nem került mozikba amerikában. Legalábbis egészen 1965-ig. Európában állítólag vetítették. A kommunista blokkban szinte biztosan. Tekintettel arra, hogy a filmet gyakorlatilag kommunista meggyőződésük miatt feketelistázott alkotók (rendező, forgatókönyvíró, producer, zeneszerző) készítették, nem az a fő kérdés, hogy miért nem került mozikba, hanem, hogy egyáltalán hogy tudott létrejönni?

Amerikai színészek gyakorlatilag szóba sem jöhettek, hiszen ki merte volna feláldozni karrierjét egy film miatt? Jobb híján néhány Mexikói színésszel, néhány (már feketelistázott) amerikaival, és amolyan neorealista módon sok-sok bányásszal kiegészítve állították össze a szereplők listáját.

Jónéhány olyan statiszta-mellékszereplő látható így a filmben azok közül a szakszervezeti tagok közül, akik a film történetének alapját adó 1951-es sztrájkban is részt vettek. 

Persze a Mexikói színészeknek is volt vesztenivalójuk. Rosaura Revueltast például, - aki a női főszerepet játszotta - kiutasították az USA-bol, több amerikai filmben nem is szerepelt. No, nem mintha amúgy nagyon kapkodtak volna érte, hiszen angolja hallhatóan nagyon erős mexikói akcentussal volt terhelt, mint a szereplők többségének úgyszintén.

• 
• 
• 

Magának a filmnek az elkészítése is különleges biztonsági intézkedések közepette kellett, hogy folyjon. A készítők féltek a szabotázs-akcióktól. A filmet éjszaka, titokban hívták elő, cím nélküli dobozokban tárolták. Így is volt, hogy forgatási helyszínt kellett változtatniuk, mert halálos fenmyegetést kaptak a helybeliektől.

Egy kommunista propagandafilm megtekintése mindig előrevetíti, hogy egy idegtépő, csigalassúsággal tellő másfél órát kell végigszenvedni, és azt kell mondanom, hogy a valóság az előzetes félelmeimet is felűlmúlta. Helyenként mintha harminc évet utaztunk volna vissza az időben. Néha a némafilmes korszak didaktikus eszközeit láttam újra. Még azt is megkockáztatom, hogy abban sem vagyok biztos, hogy ha a hatóságok moziba engedték volna ezt a filmet az ötvenes években, akkor lett volna olyan nézősereg, amely megtöltötte volna a termeket ezzel a filmmel.

Japán (Daiiei), 125 perc, ff., japán

Rendező: Kenji Mizoguchi

Producer: Masaichi Nagata

A nyolcadik század végén kezdődő japán Heian-korba repít vissza minket ennek a filmnek a története. A korszak névadója Heian város, mai nevén Kiotó. Ide tette át Japán fővárosát a császár 794-ben, és ez csak 1868-ban változik meg újra, amikor majd Tokyo lesz az új főváros.

A közel négyszáz éves korszaknak az volt a legfőbb jellegzetessége, hogy a császár helyett többnyire a Fudzsivara család gyakorolta a hatalmat. Fokozatosan, nem kevés ármánykodással és cselszövéssel kezükbe vették a tényleges irányítást. Beházasodtak a császári családba, a császárokat sokszor viszonylag fiatalon rávették, hogy korukra hivatkozva lépjenek vissza utódjaik javára a hatalomtól, és a - még gyermek - utódok helyett viszont közülük (Fudzsivarák közül) jelöltettek ki valakit régensnek. Idővel olyan szervezetté vált a Fudzsivarák árnyék-hatalma, hogy a császári család már nem volt képes ellentmondani nekik. 

A tényleges hatalomtól megfosztott uralkodói család természetesen valamivel el kellett, hogy foglalja magát. Mivel az előzőkből adódik, hogy ez az elfoglaltság nem az ország irányítása volt, kézenfekvő, hogy a művészetek élvezetével múlatták drága idejüket a császári udvar tagjai. Ennek köszönhető a sok kimagasló - főleg irodalmi - műalkotás létrejötte ebben az időszakban.

Emellett ennek a korszaknak köszönhető a japán írésjegyek (Hiraganák és Katakanák)  létrejötte is. Eddig a japánoknak nem volt saját írásuk, a kínai betűkészletet használták az íráshoz. Ám, mivel a japán és a kínai nyelvek nagyon eltérőek egymástól, a kínai betűk nem voltak maradéktalanul alkalmasak a japán nyelv leírására. Talán ez is az oka, hogy hivatalos és emelkedett, művészi színvonaló szövegekre inkább a kínai nyelvet használták, ahogy Európa jelentős részén ekkoriban a latint vagy a görögöt. 

Ebben a korszakban a császári udvarnak bőven volt ideje ilyesmivel bíbelődni, ráadásul külkapcsolataikban is befelé fordultak, nem küldtek kínába sem követeket, így a kínai nyelv használatától is próbáltak eltekinteni. Ezért kidolgoztak maguknak két új betűkészletet is, amivel a többezer kínai betüt helyettesíteni tudták. 

Az egyik ilyen a - nőiesen ívelt - hiragana volt (felső), a másik a férfias, szinte kardvágásokat utánzó katakana (alsó) A dolog érdekessége, hogy mindkettőből 46 van, és tökéletesen párba állíthatóak. Az alábbi két betű például az "A" hangzót írja le hiraganával illetve katakanával.

Mindkettő betűkészlet könnyen megtanulható 1-2 nap alatt, és a japán nyelv tökéletesen leírható lenne akár kizárólag az egyik használatával is. A Japánok mégsem ezt teszik. Ugyanis ami leírható a kínai kandzsikkal, azt a mai napig azzal kell leírni. Hiraganákat csak arra szokás használni, amihez nincs kandzsi (például ragozás, vagy olyan szavak, amik újabban keletkeztek) Katakanát pedig a külföldi szavak átírása esetén használják, vagy ha valamit ki akarnak emelni, mint ahogy mi a dőlt betűkkel tesszük. Ezekkel az új betűkkel már nem volt akadálya a japán irodalmi művek pontos lejegyzésének. 

Ezeknek az új betűknek a birtokában szinte megmagyarázhatatlan, hogy a Japánok miért ragaszkodnak a mai napig a többezer kínai betű használatához, melyeknek megtanulása több év kemény gyakorlásának az eredménye. A fenti mozi-poszteren látható nagy piros cím mindegyike ilyen kínai kandzsi. Az egyes piros betük mellett jobbra kis zöldes árnyalatú apró hiraganákkal a gyengébbek (gyerekek) kedvéért oda van írva, hogy hogy kell a nagy kandzsikat kiolvasni. (szán-sou-da-juu). 

A Heian-kornak volt néhány kevésbé humanista termése is. Ekkoriban jött létre a rabszolgák osztálya, mely főleg elszegényedett parasztokból, nemfizető adósokból és elítélt bűnözőkből állt. 

Mizugucsi filmjeinek témája legtöbbször az elesettek és az elmaradottak melletti kiállásról, hányattatott sorsukra való figyelem felhívásáról szól. Ennek a lassan csordogáló filmnek a kiindulópontja, hogy egy kegyvesztett és száműzött kormányzó családja emberrablók áldozatául esik. Az anyától elrabolják két gyermekét, azokat rabszolgának adják, az anya pedig prostitúcra kényszerül.

A film címét adó Szansó uraság az a kegyetlen császári tiszttatró, akinek a két kis rabszolgát eladják. Ő az, akinél a gyermekek sanyarú körülmények között felnevelkednek. Lépten-nyomon érdekes morális kérdésekbe botlunk a film megtekintése során: Például bűnös-e aki parancsra kínoz másik embert? Tudnak-e mit kezdeni a felszabadított elnyomottak a hirtelen jött szabadsággal? Van-e értelme valakinek eldobnia saját életét, ha azzal más valakiét megmentheti?

• 
• 
• 
• 

A drámai fordulatokban is gazdag történetet Mijagava Kazuo szépen megkomponált, gyakran mozgó kamerával készült képei teszik vizuálisan is gazdaggá. Mizugocsi egyike volt azoknak a japán rendezőknek, akiknek alkotásait Európában is értékelték: A Velencei filmfesztiválon Ezüst Oroszlán díjjal értékelték rendezői munkáját. Magyarországon viszonlag ismeretlen maradt. Először 1983-ban lehetett hallani róla, amikor a tévében egy 6 részes Mizugocsi sorozatban mutatták be legfontosabb filmjeit, közöttük ezt is.

• 
• 
• 
• 

Japán (Toho), 207 perc, ff., japán

Rendező: Akira Kurosawa

Producer: Sojiro Motoki

Szokásomhoz híven először a japán nyelvű cím magyarázatával kezdem. Akit ez untat, az nyugodtan ugorjon az hét szamurájt ábrázoló kép utáni részre. A japán betűkkel (és nyelvvel) való ismerkedés engem mindig ráhangol egy kicsit a japán kultúrára.

Szóval: a japán cím olvasható fent a magyar cím mögött zárójelben, de a plakáton (balra) a klasszikus szokás szerint függőlegesen egymás alá írt négy piros karakter is ugyanez. 

Kezdjük az első két kandzsival (kínaiból átvett, szavakat ábrázoló betűk)

七: Ha fejjel lefelé nézzük, akkor rögtön rájövünk, hogy ez nem lehet más, mint a japán 7-es szám. kiejtve sicsi. Itt jegyzem meg, hogy a hetest náná-nak is lehet olvasni. Sokan nem szeretik a sicsi-t kimondani, mert tartalmazza a halál szavát (si). Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a 4-esre ugyanezen okból szintén két változat van: a si mellett a jon is használható azok számára, akik félnek a haláltól.

人: embert jelent. kiolvasva itt: nin

七人: Ha emberre vonatkozik a számolás, akkor kicsit módosulnak a számok. Mivel itt szamurájokat, azaz embereket számolunk, az emberekre vonatkozó számokat kell használni. Írásban egyszerűen a szám mögé írjuk az ember írásjegyet. Kiejtésben az egyes és a kettesnél viszont rendhagyó az alak:

egy (ember)  一人   nem icsi-nin(!), hanem rendhagyóan hitori

kettő (ember): 二人 nem nin-nin(!)  (amúgy a kettő és az ember is nin lenne) hanem rendhagyóan futari

három (ember): 三人 már a sima szan-nin

....

hét (ember): 七人  sicsi-nin

A cím első felével tehát megvolnánk. Jön egy hiragana, a 

の (kiejtve: no)

Ez már nem a kínaiból átvett kandzsik közé tartozik, hanem japán fejlesztés, nincs önálló jelentése, és - mint a hiraganák mindig - , egy-szótagos, és mindig ugyanúgy kell olvasni. Itt jegyzem meg, hogy egy japán vagy kínai szöveg esetén a szórványosan megjelenő kerek, lágyabb hiraganák látványa (vagy azok hiánya) ami alapján azonnal látszik, hogy kínai vagy japán szöveggel van dolgunk. 

A címben előforduló の sok esetben birtokviszonyt jelöl, de sok egyéb másra is használatos. Maradjunk annyiban most, hogy itt a 7-es szám és a szamuráj közötti kapcsolatért felelős.

És utoljára maradt a 

侍

Ez ránézésre is egyértelműen kandzsi. Jelentése: szamuráj, és így is kell kiolvasni.

A cím tehát egyben kiolvasva: sicsi-nin-no-számurái 七人の侍 : A Hét Szamuráj.

Ahogy az Ugetsu Története című film esetében is, most is a hadakozó fejedelemségek kora környékén vagyunk, annak viszont már a vége felé, 1586-ban. A háborúskodások szépen lassan abbamaradnak. A vereséget szenvedett nagyurak harcosai elvesztették szamuráj rangjukat, és gazda nélküli kóborló ronin-ok lettek, akik ellátás fejében időnként beálltak egy-egy falu védelmét ellátni. Ilyen lecsúszott harcosok lesznek ennek a filmnek a főszereplői is.

A szamuráj rang gyakorlatilag nemesi származást jelentett. Nem lehetett kívülről ide bekerülni. Kezdetben íjjal, majd jellegzetes görbe kardjaikkal harcoltak. Nem is eggyel, hanem kettővel: egy rövidebbel, melyet  hét éves korukban kaptak, és egy hosszabbal, melyet 14 éves koruk környékén.

Viszonylag közismert tény, hogy a Hét Mesterlövész című westernnek ez a film nemcsak, hogy az inspirációt adta, de szinte egy az egyben át lett ültetve Japánból Amerikába. Ezért hát, aki látta az említett westernt, annak igencsak ismerős lesz a történet: Egy falut negyven kegyetlen rabló tart rettegésben. Amint beérik a termés, a kegyetlen haramiák jönnek, és elvesznek szinte mindent, néha még a feleségeiket is. Végső elkeseredésükben a falubeliek felkerekednek, hogy szamurájokat (illetve roninokat) keressenek a falu védelmére. 

Találnak is egy harcost, aki vállalja, hogy maga mellé kerít megfelelő társakat a feladat elvégzésére. Így lesznek végül heten.

A fenti kép előterében balra látható TAKASHI SHIMURA (az előbb említett vezető figura) már joggal lehet ismerős annak, aki velem tart az 1001-es lista filmjeinek megtekintésében. Ő látható az Élni című (szintén Kuroszava által rendezett) filmben. És többek között az is nagyon jól mutatja az ő színészi nagyságát, hogy hiába volt ismerős az arca, valószínűleg soha nem tudtam volna megmondani, hogy honnét, mivel az Élni-ben annyira mást és máshogyan formál meg, hogy az ember alig akarja elhinni, hogy a két szerepet ugyanaz a színész játssza. 

Mint ahogy ezt a Hét Mesterlövész is remekül alkalmazza majd, a hét főhős mindegyikének saját, a többitől eltérő karaktere van. Mindegyik más egyéniség. De Kuroszava még ennél is továbbment. Annyira kidolgozta a jellemüket, hogy nemcsak komplett élettörténetük lett, a színészek tudták, hogy mi karakterük kedvenc elfoglaltsága, sőt, még a kedvenc ételük is ismert volt. Függetlenül attól, hogy ezeknek jelentősége van-e a filmben vagy nincs, Kuroszavának fontos volt, hogy a színészek teljesen bújjanak bele az általuk játszandó karakter bőrébe. (Kuroszava az alábbi képeken Surda-kalapjáról ismerhető fel)

• 
• 
• 
• 

Eredetileg egyébként nem hét, hanem csak hat szamurájról szólt volna a film. Menet közben jött egy hetedik, kicsit szabálytalan, nem is igazi szamuráj, Kikucsijo. Sok képen (például a fenti plakáton is) ő van a középpontban, pedig nem ő a hetek központi figurája, de tény, hogy szertelenségével gyakran lopja el a show-t a többiek elöl. A történet szerint ő szamuráj szeretne lenni, és végül látva elszántságát, a többiek befogadják.Ettől persze még nem válik igazi szamurájjá, hiszen annak születni kell... de ettől tekintsünk most el...

• 
• 
• 
• 

Nem csak a szamurájok kaptak részletes személyiséget Kuroszavától, de a falu 101 lakója is például komplett családfát kapott. Mint ahogy egy igazi faluban is, mindenki tudta, hogy ki kinek a kicsodája...

Brutálisan hosszú a film. Közel három és fél órás. De az jobban belegondolva nem emlékszem, hogy bármelyik rész untatott volna. Az viszont igaz, hogy már az elején vártam, hogy jöjjenek a szamurájkardozós összecsapások. De menet közben rá kellett jönnöm, hogy ennek a filmnek nem is ez lesz igazából a lényege. Van benne ugyan harcos jelenet, de például ahány szamuráj meghal, mind puska által vész el. Maguk a kardozós jelenetek sem azok a kifejezetten látványos harcművészet bemutatók. 

De feszültségben azért nincs hiány. Helyenként elképesztően jól komponált felvételeket látunk. Ez annak is köszönhető, hogy a megszokott egykamerás felvétel-készítéstől eltérően, a csatajeleneteket Kuroszava sokszor három kamerával egyszerre vette.

• 
• 
• 
• 

A Japánok imádják az esőt filmen megmutatni, és én ezt megértem, sőt, kifejezetten támogatom. Mivel nagyon hangulatos képek jönnek létre ennek eredményeként. Amint a fenti  képeken is látszik, a film fő harci jelenete is esőben készült. Az nem látszik, hogy igazából ekkor már téli fagy volt, és  meleg vízzel kellett esőztetni, hogy elviselhető legyen a fagyott talaj a színészek számára. Ugyanis a TOHO stúdió akarata ellenére nem stúdióban forgattak, hanem vidéki helyszínen. Ami nagyon megdobta a költségvetést. A stúdió többször idő előtt be akarta fejezni a forgatást, de szerencsére Kuroszava győzött...