Franciaország (Argos Film), 33 perc, színes/ff., francia

Rendező: Alain Resnais

Producer: Anatole Dauman, Samy Halfon, Philippe Lifchitz

Egy kicsivel több, mint félórás dokumentumfilm egy olyan rendezőtől, aki később játékfilmjeivel (Szerelmem Hirosima, Tavaly Marienbadban) vált igazán híressé, bár a dokumentumfilmekhez időnként vissza-vissza tért.

Ma már talán Dunát lehet rekeszteni a sok Holocaust-ról szóló dokumentumfilmmel, de ne felejtsük el, hogy ennek a filmnek a készítésekor még csak 10 évvel vagyunk a történtek után. Ha valószínűleg nem is az első, de mindenképpen az elsők egyike azon filmek sorában, melyek teljes nyíltsággal, naturalista módon, kendőzetlenül mutatja be a rémtetteket.

Ahhoz, hogy magyarázatot kapjunk a címre, viszonylag mélyebb történelmi ismeretekkel kell rendelkeznünk. Nacht un Nebel - Himmler, a náci birodalom második legerősebb embere azt az ördögi direktívát adta ki a megszállt területek ellenállóival szemben, hogy a börtön vagy a kényszermunkatábor túl kegyes büntetés lenne számukra, ezért úgy kell likvidálni őket, hogy családjuk semmit ne tudjon róluk. Egyszerűen tűnjenek el az "éjszakában és a ködben"... Így akarta növelni a félelmet és a rettegést a harmadik birodalommal szemben...

A film egyébként felkérésre készült, nem Resnais ötlete volt a náci haláltáborokról szóló dokumentumfilm ötlete. Érdekes módon a "zsidó" szó talán egyszer sem hangzik el a kommentátor szájából, amikor az áldozatok számát említi akkor sem a közismerten 6 millió körüli zsidó áldozatról, hanem (persze jogosan) 9 millióról beszél, hiszen nem csak zsidókat, hanem cigányokat, homoszexuálisokat, kommunistákat, fogyatékosokat, és közönséges bűnözőket is pusztítottak a nácik ezekben a haláltáborokban.

A filmben váltakoznak a táborok működése alatt (illetve azok felszabadításakor) készült felvételek az 1955-ben ugyanazokon a helyszíneken, immár rabok nélkül, elnéptelenedett állapotukban, színes filmre forgatott felvételekkel.

Nem finomkodik, az arcunkba tolja a meztelenül álló megalázott foglyokat, a csonttá-bőrré fogyott halottak tömegét, a még felismerhető kivégzetteket, akinek arca semmiben nem különbözik mondjuk a szomszédban lakó hölgytől, csak éppen rossz időben, rossz helyre született, amikor olyan világ volt, hogy származás, vagy egyéb adottságok alapján összeszedték, és a legembertelenebb körülmények között a halálba küldték...

Kellenek az ilyen filmek, hogy ne feledkezzünk meg erről... De hát ilyesmi megtörtént azóta is számtalanszor... Gondoljunk csak a szomszédunkban zajló szégyenletes dolgokra a kilencvenes években... a fentihez hasonló képeket láthattunk az újságok címlapjain, és a világ éveken át gyakorlatilag semmit nem tett ennek megakadályozására...

Továbbá elgondolkoztató hogy hogyan juthat ilyen állapotba egy civilizált társadalom? Nem üres szólamnak szánom, tényleg sokat gondolkozom ezen, annyira embertelen, és annyira felfoghatatlan az, hogy egy család papírt kap arról, hogy egy adott napon meg kell jelennie egy pályaudvaron... vajon mit mondhatnék gyermekemnek, ha az én családom kapna ilyen papírt? ... Majd amikor pökhendi egyenruhások vagonokba vezényelnek sorstársak százaival, és napokon át bezárva szállítanak... vajon mivel vigasztalnám rémült gyermekemet? 

Aztán ott vannak a felelősök... ez is jó kérdés... vajon az SS katona, aki a táborok őrzésével volt megbízva mennyire felelős? A kápó, aki maga is rab volt, de a többi rab fegyelmezésével volt megbízva, és ezt a feladatot - bízva abban, hogy ezért őt megkímélik - adott esetben a kelleténél is szigorúbban látta el... vajon ő mennyire felelős? Nehéz kérdés... Az ember a saját életét mentendő sok mindenre képes, és ilyen esetekben nehéz ítélkezni... de az biztos, hogy a háború utáni felelősségre vonások során felelősöket nem nagyon lehetett találni... "Természetesen" mindenki csak parancsra cselekedett...

A választ persze egyik fenti kérdésemre sem találom... És őszinte csodálattal nézek azokra a túlélőkre, akik meg tudtak bocsájtani egykori fogva tartóiknak...

Franciaország (Les Films de la Pléïade), 28 perc, színes, francia

Rendező: Jean Rouch

Nem tudom eldönteni, hogy hogyan viszonyuljak ehhez a helyenként igen megdöbbentő képsorokat tartalmazó, közel fél óra hosszú dokumentumfilmhez, melyben a csúcspontot egy élő kutya megnyúzása, vérének és húsának nyersen való elfogyasztása jelenti. Ez utóbbi esemény miatt állítottam 18+-osra ezt a posztot, még úgy is, hogy az előbb említett eseménysor nagyobb részét nem mutatja a kamera...

Két verziója létezik ennek a filmnek. Az általam látott 28 perces változat mellett létezik egy 36 perces is. Nem tudom, hogy mi az amit kivágtak, de nem nagyon tudom elképzelni, hogy túl sokat hozzátett volna az összképhez.

A nyugat-Afrikai Ghánában vagyunk, pontosabban Accra városában, ahol fekete bennszülöttek a telepesek elnyomása alatt élnek. Egy Hauka nevű szekta tagjai évente egyszer összegyűlnek egy furcsa szertartás miatt.

Jean Rouch etnográfus készítette ezt a filmet, melynek nagy része maga az említett Hauka szertartásról szól. Rouch az operatőr, a narrátor, a producer, szinte minden. Teleobjektívet használt a történések dokumentálására, így lehetősége volt szinte észrevétlenül, a cselekménytől tisztes távolban maradva rögzíteni az eseményt, melyen kidülledt szemekkel, habzó szájukkal, teljesen eltorzult arccal eszelősen vonaglanak, futkosnak az emberek. Néha fáklyával égetik magukat, illetve áldozatként az oltárnál levágják egy még élő kutya fejét, megisszák a vérét és a kutya testének nagy részét elfogyasztják, a maradékot megfőzik, hogy jelen nem levő társaiknak is tudjanak juttatni belőle.

A furcsa rítusra nem kapunk magyarázatot. Az önkívületi állapotot kiváltó ok nincsen megnevezve. Gyanúm szerint, ha a látott dolog valódi, akkor feltehetően valami helyi drog következményeit láthatjuk. Rouch persze ragaszkodik hozzá, hogy minden, amit látunk igazi, és ez akár még így is lehet, de attól még, hogy a film készítője ezt mondja, nem kell feltétlenül elhinni. A dokumentum filmekre jellemző, hogy készítőik a valóság hű tükreként beszélnek róluk, de a valósághoz legjobban hű dokumentumfilmes is csak úgy tudja a valóságot megörökíteni, hogy közben többé-kevésbé befolyásolja annak alakulását.

Aki idáig eljutott a cikk olvasásában, azt kicsit "megterhelem" a következő kép magyarázatával. A transzban levő férfi orrából és szájából habzó váladékot pirosra festette az elfogyasztott kutyavér... 

Sok Afrikai országban betiltották ezt a filmet, és sokan megpróbálták rávenni Rouch-ot, hogy semmisítse meg a nyersanyagot. Erre szinte minimálisra csökkent az esély, amikor a Velencei filmfesztiválon díjat nyert ez a film...A Hauka rítusnak egy furcsa érdekessége van, ami mentén el lehet indulni, ha valaki komolyan érdeklődik, hogy mi is ez az egész furcsaság: a rendező-narrátor beszámolója szerint amikor ezek a szektatagok transzba esnek - akkor hitük szerint egy-egy angol telepes szelleme szállja meg őket. Az egyiket például a mérnök úré, a másikat a doktor felesége (rá női ruhát húznak), harmadikat a polgármester... Mindez évente egyszer történik meg velük. A film azzal zárul, hogy ezúttal olyan jól sikerült a szeánsz, hogy jövőre jó lenne kettőt is tartani belőle...

Hát váljék egészségükre...

USA (Robert Flaherty), 79 perc, ff., angol, francia

Rendező: Robert J. Flaherty

Producer: Robert J. Flaherty

Ha Flaherty, akkor leginkább dokumentumfilmre számítunk, vagy legalábbis valamilyen "természetközeli élményre". Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy műfaji besorolást adjunk ennek a filmnek, akkor a doku-fikció az, amit leginkább ráaggatnak. Azaz előre megírt története van a filmnek, mégis, a történet szinte másodlagos. A természetről és az olajfúró toronyról készült felvételek dokumentarista jellege szinte háttérbe szorítja az amúgy is egyszerű történetet.

Vegyes érzelmekkel kezdtem bele a film megtekintésébe, hiszen köztudott, hogy a Standard Oil Company finanszírozta a film elkészítését, ami legalábbis elültet egy kis bizalmatlanságot az emberben, tudva, hogy bizony olajfúró torony is szerepel a filmben, és nyilván a mecénás pontos igénnyel rendelkezett azzal kapcsolatban, hogy a rendezőnek milyen kontextusban kell feltüntetnie a ezt a nyersanyag-kitermelő tevékenységet..

Flaherty-től soha nem állt távol a dokumentarizmus és a fikció összevegyítése. A listán szereplő Nanuk esetében is sokan feltételezik, hogy a vadászó eszkimó feltehetőleg csak a rendező kedvéért kerített valahonnan lándzsát, valójában mindig is lőfegyverrel vadászott.

A film nagy részében az izgalmasan rejtélyes Louisianai mocsárvidék vizén hajókázik a főszereplő fiú. Őserdő szerű növényzet és nyálkás algaréteg ostromolja a mindent elborító vizet. A fiú úgy közlekedik az aligátorok és egyéb állatok által benépesített lápon, mintha ez lenne az ember legtermészetesebb élőhelye.

Ám amikor már egészen belefeledkezik az ember ebbe a Tüskevár szerű, Kis-Balatont idéző környezetbe, megjelenik egy hatalmas úszó  olajfúrótorony. A fiú érthető érdeklődéssel közelíti meg a rettenetes méretű szerkezetet. Azon természetesen nagyon barátságos emberek (a szponzor alkalmazottai) dolgoznak, akik azonnal összebarátkoznak a fiúval.

Talán fölösleges belemenni a történet szinte teljesen érdektelen részleteibe (történik egy majdnem-katasztrófa, amit a rendkívüli szakértelemmel rendelkező alkalmazottak megoldanak), ami itt érdekes lehet az a látványos képi világ meglehetősen jól összerakott zenei aláfestéssel megtámogatva. És mivel a film nagy része ilyen felvételek összessége, végig az járt a fejemben, hogy a Nanuk óta eltelt 26 évben nem sokat változott Flaherty stílusa, még mindig, minta némafilmet készítene.

• 
• 
• 

Én bevallom, meg voltam győződve arról, hogy a Cajun-i fűszerezés (amit úgy gondoltam, hogy káhun-nak kell ejteni) Mexikóhoz kötődő dolog. Ennek a filmnek a kapcsán világosodtam meg, hogy a Cajun-ok (kéidzsönök) Louisiana-i francia nyelvű Kanadából származó emigránsok. 

Ezt csak azért említem meg, mert a főszereplő fiú és családja ilyen Cajun származású. Hol angolul, hogy franciául beszélnek maguk között is.

• 
• 
• 

A film legjobb pillanatai azok, amikor a fiú és a háborítatlan mocsár találkozik, és senki más nincs jelen, csak ő és a természet. Először azt gondoltam magamban, hogy milyen kár, hogy nem színesben látjuk ezt a különleges tájat, de végül úgy gondolom, hogy a fekete-fehér képek még különlegesebb hangulatot kölcsönöztek ennek különleges vidéknek.

USA (U.S. Army), 33 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: John Huston, Frank Capra

Ez volt az az alkalom, amikor Hollywood a legközelebb került egy háborúhoz. John Huston, a Máltai Sólyom rendezője a második világháborúban haditudósítóként dolgozott, azaz valamennyire szakmájánál maradhatott a seregben is.

A 33 perces dokumentumfilm a Nápoly közelében lévő hegyi kisváros melletti csatát mutatja be, mely során az amerikai gyalogság kiszorította a környékről a németeket. A filmen olvasható felirat szerint a felvételek nagy része a valódi csatában készült, és csak néhány felvételt készítettek el utólag azért, hogy érthető legyen a cselekmény. Friss kutatások szerint azonban a stáb a csata után érkezett csak a helyszínre. 

John Huston mellett Frank Capra is érintett volt ebben a filmben produceri minőségben. Számára Leni Riefenstahl alkotásai (pl. Az Akarat Diadala) mutatták meg, hogy a film mennyire alkalmas harcra buzdításra. Készített is egy hétrészes sorozatot Why We Fight (Amiért Harcolunk) címmel, melyekhez német anyagokat ötvözött amerikai harci beszámolókkal, a Disney stúdió által készített animált térképekkel és narrátor értelmezésével alátámasztva. Ezeket a hadsereg újoncainak kötelező volt megnézni.

A film Mark Clark tábornoknak, az Olaszországban állomásozó amerikai csapatok vezetőjének a köszöntőjével kezdődik. Vannak szakmák, akiknek a képviselői csak idegesítően tudnak beszélni. A katonák, főleg a magas rangúak - személyiségükből adódóan - nagyon férfiasnak akarnak mutatkozni, ami elkötelezettségükkel ötvözve úgy látszik, hogy szükségszerűen egy monoton, erőltetett, minden hangsúlyozást nélkülöző beszédmódot eredményez. Náluk talán csak a rendőrök rosszabbak, akik sokszor még a nyelv alapvető használatával is küszködnek, miközben elképesztően szabatosan próbálnak fogalmazni.

A - szerencsére nem túl hosszú - ajánló után a narrátor (John Huston) bemutatja San Pietro-t. Ezután következik a leghosszabb, és számomra legunalmasabb rész, maga az ütközet bemutatása. Ismerteti a stratégiát, térképpel illusztrálja a szemben álló csapatok elhelyezkedését, mozgását. Hogy valódi csata közben készültek a képek vagy tényleg minden utólag készült... nem tudom eldönteni, és talán nincs is jelentősége. Látványos, és aki érdeklődik a harci stratégia iránt, annak biztosan érdekes is.

Bennem csak az motoszkált végig, hogy milyen szerencse, hogy eddigi életemet úgy tudtam leélni, hogy közvetlen környezetemben nem pusztított háború, nem kellett tankok elöl menekülni, szeretteimért aggódni. Akik meg szeretnek katonásat játszani azoknak nyitva állnak a toborzó irodák kapui, mehetnek külföldi háborúkba harcolni. 

A film végén azért csak sikerült elérzékenyülnöm, amikor bemutatták a rejtekhelyükről előbújó helyi lakosokat, ahogy előmerészkedtek a harcok végeztével. Látjuk az újjáépítés, az újrakezdés első lépéseit. Így néz ki San Petro manapság:

 

Nagy-Britannia (Crown Film Unit), 74 perc, ff., angol

Rendező: Humphrey Jennings

Producer: Ian Dalrymple

Vannak szakmák, melyek tiszteletet ébresztenek az emberekben. Melyeknél nincsen mismásolás, képviselői életüket kockáztatják azért, hogy mások életét megmentsék. Ilyenek például a tűzoltók.

Róluk készült egy nehezen meghatározható műfajú film a második világháború közepén járó Angliában. Azért meghatározhatatlan a műfaja, mert elsőre talán dokumentumfilm-szerűségnek próbálja eladni magát (úgy tudom, akkoriban így is beszéltek róla), de annyira azért nem is erőlködik, nem is nagyon próbálja a dokumentumfilmek legjellemzőbb formai jegyeit felvenni. A képek például jellemzően szépen megkomponáltak, statikusak, semmi pillanat hevében történő kapkodás. Vagyis igazából egy pillanatig sem tudom elhinni, hogy itt valódi dokumentumfilmet látnék. Ugyanakkor fikciós filmhez viszont nem elégséges a dramaturgia. Mai elnevezése talán doku-dráma lenne, bár ki tudja, pontosan mit is jelent ez a fogalom...

A lényeg, hogy egy tűzoltó parancsnokság 24 óráját mutatja be a film. Reggeli kezdés, beérkeznek az éppen ügyeletes tűzoltók, biliárdoznak, énekelgetnek, ebédelnek... és egyszer csak megszólalnak a szirénák...

• 
• 
• 

Valódi tűzoltók szerepelnek, és a 33. percben történő első riasztás után kiderül, hogy valóban értenek a tűzoltáshoz. Már az első fél órában elhangzott, hogy aznap telihold lesz, ami nagy valószínűséggel vetíti előre, hogy éjszaka erős bombázások lesznek, mert a relatív világosság kedvez a bombázó repülőknek. Ki is lövik egy dokk egyik raktárépületét, és félő, hogy a tűz átterjed egy ott horgonyzó lőszer-szállító hajóra. A küldetés kockázatos tehát, és persze veszélyes, sérülés és halál is előfordul. (Ez esetben nyilván nem valódi). A rendező ehhez a jelenethez egy korábban lebombázott kikötői épületet gyújtott fel, hogy a lánglovagok a film számára is meg tudják mutatni, hogyan kell azt eloltani.

• 
• 
• 

A filmnek két változata készült, egy 74 perces "I Was a Fireman" címmel, és egy 65 perces "Fires Were Started" címmel. Én a hosszabb változatot láttam.

Mint általában a propagandafilmek, - háborús lelkesítés volt a célja, megmutatni, hogy hogy kell összefogni a bajban - nagyrészt elavulttá vált... 

Azzal zárom soraimat, hogy a tűzoltók iránti tiszteletből udvariasan végignéztem a filmet.

 

Németország (Tobis Film),  120+93 perc, ff., német

Rendező: Leni Riefenstahl

Producer: Leni Riefenstahl

A rendezőnő másik híres dokumentumfilmjéről (Az Akarat Diadala) szóló írásom végén jeleztem, hogy Riefenstahl még egyszer szerepelni fog a listán. Itt van tehát ez is, és újfent leesett az állam látva azt a technikai színvonalat, amelyen a rendezőnő 1936-ban alkotott.

Talán túlzónak fog hatni, - bár egyáltalán nem érzem annak -, ez az 1936-os berlini olimpiáról szóló dokumentumfilm technikai és esztétikai értelemben is vetekszik, sőt helyenként túlszárnyalja a mai olimpiai-, vagy akár a cikk írásakor is zajló budapesti vizes vb. közvetítéseit.

Erős megállapítás, tudom, és nem is teljesen igazságos, hiszen a sport-közvetítések általában élőben kerülnek szerkesztésre, míg Riefenstahl-nak két éve volt összerakni ezt a filmet. Mindenesetre a végeredmény pazar. 

Technikailag nem egy, hanem két filmről beszélünk, bár a kettő valójában szerves egységet alkot. 

A Népek Ünnepe

Ez a címe az első, - közel két órás - filmnek, mely három részre tagolható: (1) Az olimpiai láng útja (2) Az olimpiai megnyitó (3) Az atlétikai versenyek.

A bevezető részben az olimpiai lánggal kapcsolatban visszatekintünk az ókori görög olimpiákra is. Nemcsak a klasszikus görög épületek felvételeivel idézi meg számunkra az ókort a rendezőnő, de a meztelen tornász hölgyek és a majdnem meztelen tornász férfiak mozdulatsorai is erre a hangulatra erősítenek.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Jó, jó... az ókori olimpiákon nemhogy meztelen, de semmilyen hölgyek nem vehettek részt, még vendégként sem, a férfiak akkoriban valóban meztelenül szerepeltek. Ám Riefenstahl filmjében a meztelen hölgyek táncából születik a tűz, mely az olimpiai lángot adja Görögországban. 

Apropó, tudja valaki, hogy az ókori görög olimpiákon honnét hozták az olimpiai lángot?

Bizony... sehonnan. Mivel ez a szokás erről az 1936-os Berlini olimpiáról származik. Igen, a játékok főszervezője, Carl Diem találta ki ezt a futást a lánggal, mely azóta elmaradhatatlan eseménye az olimpiát megelőző heteknek.

• 
• 
• 
• 
• 

A film nagy része tulajdonképpen bármelyik ország bármilyen politikai rendszerében készülhetett volna. Élvezettel nézhető egy sportrajongó szemüvegén keresztül. Ezt az alkotást véleményem szerint igazságtalan lenne bármilyen náci ideológiával vádolni. Ha átadjuk magunkat a sport látványának, akkor a legtöbb résznél el lehet feledkezni arról a mocskos rendszerről, melyben ez az esemény megrendezésre került. A német sportolók horogkeresztes meze persze gondoskodik róla, hogy ebből az állapotból időnként kizökkenjünk, de a sportfelvételek annyi érdekes és különleges élményt nyújtanak, hogy javaslom, adjuk meg a filmnek ezt a sanszot.

A film második (középső) része, az egyetlen, ahol esélyünk sincs "félrenézni", hiszen a megnyitón végig ott pöffeszkedik Hitler, így esélyünk sincs elfelejteni, hogy hol járunk térben és időben.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az stadion, mint általában az olimpiai megnyitó ünnepségeken, tele van. A világ minden tájáról. A nemzetek bevonulása hasonlóan történik, mint ahogy azóta is látjuk. Az egyetlen furcsaság, hogy néhány ország náci karlendítéssel vonul. Na de a Franciák is??? Ezt nem értettem... ennek utána kellett néznem...

És itt megint egy olyan érdekességre bukkantam, amiről szerintem sokan nem tudnak: létezik ugyanis egy úgynevezett olimpiai üdvözlés, mely majdnem megegyezik a náci karlendítéssel. A különbség, hogy míg a nácik maguk előtt emelték a karjukat, addig az olimpiai üdvözléskor - előírása szerint - kicsit jobbra tartjuk a kart. Azért írom mindezt jelenidőben, mert hivatalosan most is érvényben van ez az üdvözlési forma az olimpia szabályzata szerint, csak éppen - érthető okokból - gyakorlatilag nem használja senki. A Franciák (és még néhány ország) nem a náci karlendítést mutatták tehát, hanem az akkor még közismert olimpiai üdvözlést. 

Az alábbi képen Ondina Valla látható, aki egy olasz atléta volt, így az ő esetében nehéz eldönteni, hogy a karlendítés hogyan értelmezendő.

Az érmes sportolónő fényképén még egy dolog van, ami furcsa lehet: nincsen a nyakában érem. Ezen az olimpián ugyanis nem érmeket adtak, hanem az ókori görög olajfa koszorúra rímelő, tölgyfa koszorút tettek a győztesek fejére, melyet a stadion mellé ültetett fa ágaiból készítettek. Mint a képen látszik, a német tölgyfa kultusz itt nem állt meg, hiszen az aranyérmesek egy tölgyfacsemetét is kaptak azzal a szándékkal, hogy azt otthon ültessék el. Az olimpiai stadion mellett ma is ott árválkodik az említett fa.

És akkor ezzel rá is kanyarodtunk az első film harmadik, záró szakaszára, az atlétikai versenyekre. Bár az atlétikai számok alatt még egy-egy alkalommal megmutatja a rendezőnő a kényszeres mozdulatokkal szurkoló Führert, ettől kezdve már tényleg a sporton van a hangsúly.

Az atlétika az a sport, mely talán a legkevesebbet változott 1936 óta. Egyébként a film során a bravúros felvételeken túl az egyik legizgalmasabb szempont az volt, hogy melyik sportág milyen furcsaságokat kínál. Hol, milyen változásokat veszek észre?

Nos, az atlétika esetében a legszembeötlőbb, és legfélelmetesebb látvány az volt, hogy a magasugróknál 1936-ban még nincs szivacs. Homokra érkeznek.De még a rúdugrók is, akik 4 méter körüli magasságot ugranak át, azaz gyakorlatilag erről a magasságról esnek le... Hogy egyik sem töri össze magát??? Egész félelmetes látvány, de tény, hogy mindegyik atléta saját lábán távozott, legalábbis sérülést - ennél a számnál - nem mutatott a film.

A Szépség Ünnepe - Talán a címből is érződik, hogy ez a második film végképp el kíván távolodni a politikától, és kizárólag a sport és vele az emberi test szépségével foglalkozik.

A film elején még ellátogatunk az olimpiai faluba, ahol betekintünk egy-egy ország csapatának a mindennapjaiba. Kézenfekvő lenne, hogy Riefenstahl kizárólag a német csapat "acélos" felkészülését mutassa, ám ő nem ezt teszi. Ide is, oda is betekint. Még ha nyilván megrendezettek is az egyes jelenetek, mégis valami olyan hangulatot sikerül bemutatnia, ami valóban lehetett akkoriban egy ilyen olimpiai faluban.

• 
• 
• 

Az olimpiai falu egyébként ma üresen áll, és a legfrissebb tervek szerint lakóparkká kívánják alakítani. Néhány hete az indexen jelent meg erről egy érdekes cikk, mely itt olvasható.

Az 1936-os olimpián 21 sportágban lehetett indulni, mely valójában 20 volt, hiszen az úgynevezett "művészeti verseny"-t én nem tartanám valódi sportágnak, a film egyébként nem is említi. Ebben a művészeti versenyben különböző alkotók indultak sporttal kapcsolatos műalkotásaikkal. Összehasonlításképpen, 2016-ban 28 sportág szerepelt az olimpián.

Számomra ez a második film volt igazán izgalmas, hiszen ez mutatta be az olimpiai versenyek atlétikán kívüli sportágait 1936-os állapotukban. Volt jó néhány érdekesség. Szinte mindegyik sportágra jutott legalább néhány perc. Lovaspóló, gyeplabda, foci ... Sajnálatomra talán egyedül a kedvencem, a kézilabda maradt ki a filmből. Holott ennek külön érdekessége lett volna, hogy 1936-ban még nagy pályán, szabadtéren, kétszer 11 emberrel játszották. Szívesen megnéztem volna, hogy milyen lehetett ez a ma már szigorúan teremben űzött sportág kint a füves pályán...

De érdekes például, hogy a torna is szabadtéren került megrendezésre.

• 
• 
• 
• 
• 

Az is sporttörténeti érdekesség, hogy a mellúszók futamában az úszók nagy része pillangóban úszik, anélkül, hogy tudott volna erről. Ekkor már néhány éve ugyanis néhány úszó áttért a mellúszásnak erre a kissé módosított formájára. Csak 1956-ban választották külön a pillangó úszást a melltől.

• 
• 

A lovastusán látványos bukásokat okozott, hogy az egyik akadály utáni "medence" mélyebb volt a vártnál, így a lovasok nagy része bukott. Furcsa módon a német lovasok sikerrel vették az akadályt. Sok óvás érkezett, mivel gyaníthatóan a német versenyzők tudták, hogy a medence mely részén lehet száraz bőrrel venni az akadályt.

Ha valaki sajnálná a közel 4 órát az életéből, mely ennek a két filmnek a végignézéséhez szükséges, és egyetlen sportág megtekintését kellene ajánlanom számára, akkor feltétlenül a műugrást javasolnám megtekintésre. Olyan varázslatos felvételek készültek ugyanis erről a számról, hogy külön ezt a részt még egyszer meg kellett néznem. A poszt írásakor zajlik a 2017-es Budapest vizes VB, de olyan szép képeket még a mai technikával felszerelkezett stábunktól sem láttam, mint ami ebben a filmben látható.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Riefenstahl korábbi filmje, "Az Akarat Diadala" után hajlottam arra a véleményre, hogy aki náci nagygyűlésről  készít propagandafilmet, az kisebb vagy nagyobb mértékben, de nyilván bűntársa is a rendszernek. Nos, ezt a filmet látva hajlamos vagyok kicsit átértékelni az álláspontomat. Riefenstahl számára láthatóan fontos volt, hogy monumentálisat alkosson. Elképzelhető, hogy számára a tárgy mellékes volt. Mindegy volt, hogy náci nagygyűlés vagy éppen olimpia. Grandiózus filmet akart csinálni bármiről. Nyilván abban a korszakban ez a két dolog volt, aminek az ilyen színvonalon történő megörökítésére a rendszer megfelelő mennyiségű pénzt áldozott. Ezzel a filmmel kapcsolatban úgy vélem Riefenstahl-nak nem volt semmi szégyellni valója. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•