Nagy-Britannia (Springbok Productions), 112 perc, ff., angol

Rendező: Joseph Losey

Producer: Joseph Losey és Norman Priggen

Az 1001-es listáról ez volt számomra az utóbbi időszak egyik legkülönösebb, legfurcsább filmje. 

Joseph Losey rendezőre általánosságban is jellemző volt ennek a filmnek az egyik legkarakteresebb vonása, nevezetesen, hogy amikor a néző érteni véli, hogy mire megy ki a játék, hogy hova látszik kifutni a történet, akkor rá kell jönni, hogy szépen belesétáltunk a csapdába. Sőt, a végén még arra is rá kell jönni, hogy még az sem egészen egyértelmű, hogy tulajdonképpen mi volt ez az egész... ?

Ez persze nem olyan nagyon nagy baj, hiszen ennek köszönhető, hogy órákkal, vagy adott esetben napokkal később is az ember fejében marad ez a film, próbálva helyére rakni a dolgokat.

Nálunk "A Szolga" címmel ment ez a film a mozikban. Ezt a fordítást kicsit szerencsétlennek tartom. A szolga szó szerintem nem azt a jelentést sugallja, ami itt helyénvaló lenne. "Az Inas" vagy "A komornyik" - azaz egy olyan férfi alkalmazott, aki gyakorlatilag vezeti a háztartást a főzéstől a takarításig, akár még a háziúr tisztálkodásába is besegítve - sokkal szerencsésebb lehetett volna.

A nyugágyon alvó Londoni üzletember, Tony (James Fox) épp beköltözik üresen álló új lakásába. Ahhoz segítségül, hogy a lerobbant ingatlant felújítsa, és utána abban lakjon, felveszi maga mellé Hugo Barrettet (Dirk Bogarde) az inast. 

Az inas tökéletesen végzi a dolgát. Bár vannak apróbb ízlésbeli különbségek közöttük, alapvetően harmonikus kettejük együttélése. Tony barátnője, Susan (Wendy Craig) viszont nem nézi jó szemmel az inas felbukkanását. Kettejük között egy olyan rivalizálás alakul ki, mint amilyenek a jól ismert anyós - meny konfliktusok szoktak lenni.

• 
• 
• 
• 

Később megismerjük az inas húgát is, aki tervezi hamarosan meglátogatni bátyját...

Nagyjából ilyen mederben zajlik a film első negyvenöt perce... amikor váratlanul kiderül, hogy a két férfi közül az egyik nagyon nem az, akinek mutatja magát... nem akarom lelőni, hogy pontosan mi történik, de ahhoz képest, hogy 1963-at írunk - bár igaz, hogy nem Hollywoodban vagyunk - nagyon fülledten erotikus jeleneteket látunk. Olyan irányba megy el a történet, amire nagyon nem számít az ember...

Csak egy példa arra, hogy zéró meztelenséggel is mennyi szexualitást lehet csempészni egy jelenetbe:

A rendező, Losey ekkor már 10 éve elhagyta Amerikát. Ő is egyike volt azoknak, akiket a vérszomjas McCarthy szenátor ellehetetlenített, kommunista gyanú miatt feketelistára került, és így hivatalosan nem rendezhetett. Egy darabig megpróbálkozott más neve alatt tevékenykedni, de a végső megoldás az lett, hogy Angliába emigrált. 

Itt láthatóan lazábbak voltak ekkoriban a filmesek kezét kötő szabályok, mint Hollywoodban. Még egy jó pár évig elképzelhetetlen marad, hogy a tengerentúlon egy olyan (meztelenség nélküli) orgia jelenet kerüljön bele egy filmbe, mint ami eme film végén látható.

• 
• 
• 

Kevéssé ismert film ez, mégis azt kell mondanom, hogy ez az eddig látott 60-as évekbeli filmek közül az egyik kedvencem...

Nagy-Britannia (Argyle), 112 perc, ff.

Rendező: Robert Wise

Producer: Denis Johnson

Robert Wise rendezőt nem lehet azzal vádolni, hogy egyformák a filmjei, hiszen az a három film, - mellyel tőle eddig találkoztunk az 1001 film között - mindegyik más műfajba sorolható: A nap, mikor megállt a Föld (1951) sci-fi, a West Side Story (1961) musical, míg a most tárgyalt film igazi, klasszikus horror. És mindháromról elmondható, hogy remek film. (Na jó, a West Side Story-nál nyögtem néhány helyen, de az nem is igazán Wise filmje)

Egy amerikai írónő, Shirley Jackson The Haunting of Hill House című 1959-es regénye alapján készült a film forgatókönyve. 

Egy Dr John Markway nevű antropológus (Richard Johnson), - tehát az embert tanulmányozó tudós - mellesleg paranormális jelenségek tudományos magyarázatait is kutatja. (az alábbi képen balra)

Jelen esetben éppen egy Hill House nevű kastélyt övező misztikus események magyarázatát próbálja megtalálni. Ezt az házat egy fura szerzet építtette 90 évvel ezelőtt magának és családjának. Az eltelt időszak alatt négy nő is igen furcsa körülmények között halt meg itt. A tudós teóriája szerint ez a ház esetleg kulcs lehet a túlvilág felé, de legalábbis feltételezhető, hogy valamilyen kísértetek lakják a villát.

Nem egyedül vág neki az üresen tátongó épület felderítésének. Hat főből álló csapatot szervez maga köré, akikből végül egy férfi és két nő marad, a többiek az utolsó pillanatban elrettennek a feladattól.

Hogy már a film eleje is feszültséggel telve induljon, a "kísértetvadászok" nem is egyszerre érkeznek ebbe a fura kastélyba. Először az amúgy is láthatóan lelki problémákkal küzdő Eleanor (Julie Harris) érkezik az elhagyatott környékre. 

Róla a későbbiekben kiderül, hogy akarva vagy akaratlanul okozója volt rátelepedő édesanyja halálának, és ez a bűntudat azóta is gyötri. Szinte azonnal beleszeret az amúgy házas professzorba.

Később érkezik a csapat másik hölgy tagja: Theodora (Claire Bloom). Ő viszont Eleanorba szeret bele. Ez nem félregépelés... A hatvanas évek angolszász filmes környezetében ugyanolyan tabutéma voltak leszbikus  érzelmek, mint a 21. századi Magyarországon a melegellenes törvény elfogadása után.

Nem is kerül kimondásra, csak erőteljesen vibrál a levegőben a dolog. A korabeli cenzorok elvileg még ahhoz is ragaszkodtak, hogy a két színésznő soha nem érhet egymáshoz (egy ujjal sem), hogy bizonyosan elkerülhesse a produkció az obszcenitás vádját. Theodore mellesleg elmondása szerint belelát mások gondolataiba...

A professzorhoz és a két hölgyön kívül csatlakozik még a ház jelenlegi tulajdonosnőjének unokaöccse, Luke (Russ Tamblyn). Vele találkoztunk a West Side Story Riff-jeként (az alábbi képen fehér kardigánban).

Vannak olyan horrorok, melyek gusztustalan hullákkal, torz, csonka illetve vérben fürdő testekkel érik el a néző rettegését. A skála túlsó végén vannak az olyan filmek (mint ez is), melyek úgy tartják félelemben az erre nyitott nézőt, hogy nem igazán mutat semmit. Mégis dermesztő a feszültség.

• 
• 
• 

A félelmetes hangulatot hanghatásokkal, és megfelelő vizuális technikákkal (izgalmas díszlet, ferde képkivágások, tükröződések, halszáloptika) éri el. Azok közé a filmek közé tartozik ez, melynek kifejezetten jól áll, hogy fekete-fehér. Alapvetően jobban kedvelem a színes filmeket, de ezúttal gyakorlatilag észre sem vettem, hogy ez nem az. Talán a noir filmekben volt utoljára akkora jelentősége a fény-árnyék játéknak, mint most ebben.

• 
• 
• 

A különleges épület küseje egy valódi angol kastély, a belsőt viszont stúdióban építették fel, pazar díszletekkel. A kísértetvadászok "operációs központja" az úgynevezett bíbor szalon, de a legemlékezetesebb szoba az összes közül a valószínűtlenül szűk, magas és labilis vas csigalépcsőt tartalmazó könyvtár.

• 
• 
• 

Ha valaki magyarázatot vár a film végén a félelmetes dörömbölésekkel és megmagyarázhatatlan eseményekkel kapcsolatban, akkor csalódni fog. Mégis korrekt, kerek lezárása van a filmnek. Az ilyen jellegű történetek egyik nagy veszélye ugyanis, hogy a feszültség nőttön-nő a film során, és a végén a néző csalódottan áll fel, mert valami egész bugyuta magyarázattal próbálja a rendező kiszúrni a szemét.

Már-már kamaradráma jellegű, hiszen tulajdonképpen a 4 fő szereplő körül zajlik a film túlnyomó része, szinte bezárva a kastélyba. Egy-egy mellékszereplő jelenik meg néhány percre csak.

Valamiért újra és újra megihleti ez a film a későbbi korok rendezőit. Stephen King akarta mindenképpen megcsinálni a remake-et Steven Spielberggel. Abból a projectből végül nem lett semmi, pedig már kész forgatókönyv-terv is volt hozzá. Stephen King végül másik rendezővel egy mini-tv-sorozatot csinált belőle Rose Red címmel.

1999-ben többek között  Liam Neeson és Catherine Zeta-Jones főszereplésével már az 1963-assal azonos című remake készült igen mérsékelt sikerrel.

És itt még mindig nem álltunk meg. The Haunting of Hill House - azaz az eredeti regény címével azonosan - a Netflix is készített egy sorozatot.

 

Nagy-Britannia (Woodfall Film Productions), 104 perc, ff., angol

Rendező: Tony Richardson

Producer: Tony Richardson

Tony Richardson talán a legfontosasabb, de mindenképpen az egyik központi figurája volt a brit új hullámnak (British New Wave Cinema). A Szombat Este, Vasárnap Reggel c. film kapcsán megemlítettem az inkább dokumentumfilmeket készítő free cinema mozgalomból kibontakozó Kitchen Sink Cinema realizmusát, a "dühöngő ifjúság" lázadó fiataljait bemutató filmeket, melyek jellemzően a részben Tony Richardson által alapított Woodfall Films stúdióban készültek.

Angliában többnyire problémás a kültéri forgatás, mivel - Hollywoodtól eltérően - kimondottan gyakori, hogy nem süt a nap, felsős az ég. Richardson (a film rendező-producere) azonban pont ezt a fényhiányt akarta, hogy az angol iparvárosok szürkeségét minél realistább módon ábrázolhassa. 

Nottingham egyik lepusztult negyedében él a film főszereplője, Colin Smith (Tom Courtenay). A környék egyszínűségét sikerült olyan jól érzékeltetni, hogy az embernek az az érzése, hogy ha nem fekete-fehér, hanem színes nyersanyagra forgott volna a film, akkor is ugyanezt a szürkeséget látnánk.

Két idősíkon mozog a film. A jelenben Colin bekerül egy javító-nevelő intézetbe. A jelenbe ékelődő közelmúlt eseményeit nézve pedig látjuk azt a folyamatot, ahogy Colin ebbe az intézetbe került.

Először nem értettem pontosan milyen intézet lehet ez, ami nem börtön, de amiben nem is kifejezetten fiatalkorúak (azaz 18 alattiak) élnek. Kicsit utána kellett olvasnom, hogy mi is ez az angolul borstal-nak nevezett intézmény. Eredetileg 21 éves korig lehetett ide bekerülni, de 1930-tól a korhatárt felemelték 23 évre. Tehát nem kifejezetten gyerekeknek, hanem annál egy kicsit idősebb korosztály számára fenntartott büntető-nevelő intézményről van szó. Feltehetően az a szerepe, hogy az ide bekerülő kezdő bűnözők még egy sanszot kapjanak az élettől, anélkül, hogy profi, hétpróbás bűnözőktől kapjanak kiképzést az igazi bűnöző életformával kapcsolatban, mint ahogy az a normál börtönökben elkerülhetetlen.

Közös munka és szervezett sportolási lehetőséget biztosítanak minden fiatal számára. Sőt, a kiemelkedő tehetségek lehetőséget kapnak különböző versenyeken való részvételre is. A film főszereplője hosszútávfutásban bizonyul kiemelkedőnek, amiből nyilván adódik, hogy a film egy - rivális bentlakásos iskolával szembeni -  nagy futóversenyen való erő-összemérésbe torkollik. De csak azért, hogy az utolsó pillanatban lázadó hősünk jól odaszúrhasson egyet az őt felhasználó hatalomnak...

A visszatekintésekben pedig látjuk, hogy a csellengő fiatalok - részben a nem megfelelő családi háttérnek is köszönhetően - hogy kapnak rá fokozatosan a könnyen szerzett pénz okozta gondtalanabb élet ízére. 

A jelent ismerve pontosan tudjuk, hogy a bukás elkerülhetetlen lesz, mégis olyan jól építí fel a rendező a feszültséget, hogy szinte azt hisszük, hogy a srácnak esélye van megúszni, hogy fülöncsípjék.

Tom Courtenaynak ez volt az első mozifilmje. Előtte egy tévéfilmben és egy tévé sorozatban szerepelt. Tökéletes választás a lepattant városi fiatalság megjelenítésére. Pár napon belül 84 éves lesz, és egészen a legutóbbi  időkig aktív színész. 

Amikor a filmet záró nagy versenyen látjuk futni, a sáros, izzadt fiúnak simán elhiszem, hogy rengeteg mérföld van a lábában, és épp utolsó erejével küzd. Egyébként a film legütősebb része pont ez a futóverseny, mely során a rendező remek (eisensteint megidéző) montázsokkal érzékelteti velünk a fiú fejében zakatoló gondolatokat. 

A film szinte minden pillanata nyomasztó, és valószínű, hogy ez a hatás nem áll távol a rendezői szándéktól. Újszerűsége miatt jónéhány hasonló jellegű kitchen sink cinema készült, de mivel egy idő után túl sok újdonságot nem tudtak belecsempészni ebbe az alműfajba, viszonylag hamar le is csengett.

USA, Nagy-Britannia (A.A. Productions, Anya, Transworld Pictures), 152 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: James B. Harris

Sokat gondolkoztam, hogy a sok rendelkezésre álló poszterből melyiket használjam ide balra, a szokásos helyre. Mindig igyekszem kiválasztani azt, amelyik a legközelebb áll a film hangulatához. Végül amellett a változat mellett döntöttem, amelyik ikonikussá vált a film kapcsán, bár meg kell jegyeznem, hogy nagyon nem tartom szerencsésnek. 

Mondhatnám, hogy a filmen Lolitán soha nincs ilyen napszemüveg, és arra sem emlékszem, hogy nyalókát szopogatna... A legfőbb bajom ezzel a plakáttal, hogy ez alapján inkább egy sikamlós erotikus filmre számít az ember, holott a film nagyon, de nagyon nem ilyen. Ha nagyon skatulyába szeretném szorítani, akkor itt egy nagyon komoly lélektani drámát láthatunk, amibe sikerült beleszorítani egészen komikus és kifejezetten feszült jeleneteket is.

Ne köntörfalazzunk: Egy negyvenes éveiben járó férfi (James Mason) és egy 14 éves Lolita becenevű lány (Sue Lyon) szerelmi kapcsolata van a film középpontjában. Az csak "hab a tortán", hogy a férfi a lány mostohaapja. Az eredeti regényben Lolita 12 éves volt, és ez azért még a hatvanas évek amerikájában is kiverte volna a biztosítékot, így a filmhez két évet "öregítettek" rajta. Így már átment a cenzorokon akkor is és a kilencvenes évekbeli újrafeldolgozás alkalmával is. Ma már szerintem problémás lenne a bemutatója.

• 
• 
• 

Rögtön tisztázzuk, hogy pontatlanság ebben az esetben pedofíliáról beszélni, hisz amaz a serdülőkor előtti gyerekek iránti szexuális vonzalmat takarja. Itt viszont már jócskán serdült - ám még fiatalkorú - lányról van szó. Hebefíliának nevezi a szakirodalom a serdülőkorúak iránti vonzalmat, efebofíliának pedig a már serdült fiatalkorúak iránti vonzalmat. Ez esetben talán inkább az utóbbiról beszélhetünk, hiszen Lolita itt már a felnőtté válás elég előrehaladott jeleit mutatja. Ha azt mondanák, hogy elmúlt 18 éves, simán elhinném. A forgatás idején Sue Lyon azonban még csak 14 éves volt. (Gyorsan leszögezem, hogy a filmben meztelenség vagy szexuális aktus egyáltalán nem látható)

• 
• 
• 
• 

A férfi főszereplő Humbert Humbert (James Mason ekkor 53) a filmben negyvenes éveiben járó francia irodalomtanár munkát kap egy amerikai egyetemen, és éppen kiadó szobát keres a környéken. Egy kisvárosban az özvegy Charlotte mutatja be kissé rendezetlen lakását az érdeklődőnek, aki láthatóan nincs különösebben oda az ingatlanért, ám amikor meglátja a kertben napozó, és első pillanattól igen kihívóan viselkedő csitrit, azonnal a beköltözés mellett dönt.

Ez volt az a pillanat, amelyről kijelenthetjük, hogy a férfi sorsa megpecsételődött.

A film során olyan valóságosnak hat az összes szereplő viselkedése, motívációja, hogy gyanúm szerint a regényt író Vladimir Nabokov vagy személyesen élt át valami hasonlót, vagy a közvetlen közelében nézhette végig egy ilyen kapcsolat alakulását. 

• 
• 
• 

A film első felében az özvegyasszony (Shelley Winter) beleszeret az agglegénybe, aki hozzámegy a nőhöz, hogy annak lánya közelében lehessen. A nő persze minden idegszálával érzi, hogy igazából nem ő kell a férfinak, ám az igazságot inkább a szőnyeg alá akarja söpörni egészen addig, amíg csak lehetséges. 

A férfi persze Lolitába szerelmes, és úgy tűnik, hogy Lolita ezzel nemcsak, hogy tisztában van, de az eszközök teljes arzenáljával rendelkezik ahhoz, hogy a férfit megörjítse. És Sue Lyon rendelkezett azzal az eszköztárral, amivel mindezt tökéletesen meg tudta jeleníteni. Nézzük csak ezt a pillantást ettől a 14 éves színészlánytól... Nem közönséges, nem túlzó, pont annyi amennyi kell... zseniális...

A film második felében úgy alakulnak a dolgok, hogy realizálódik a férfi és a lány kapcsolata. A filmnek ez a része kicsit megelőlegezi a később divatba jövő road movie-kat. Járják az országot, hogy nyugodtan kettesben lehessenek... közben viszont egy titokzatos férfi (Peter Sellers) folyton ott van a nyomukban. Ezzel a férfival kapcsolatban tudhatjuk - hiszen a film első jelenetében látjuk -, hogy főhősünk pár év múlva egy feltehetően igen kiadós és elszabadult parti romjain majd lelövi. Most még csak azt tudjuk, hogy ahol ők ketten járnak, előbb utóbb feltűnik ez a férfi egy furcsa nővel, aki egyetlen szót sem szól a film sorén, de néma jelenléte így is elmondhatatlanul zseniális. 

• 
• 
• 

Masonnek az volt az érzése, - és ezzel egyetértek -, hogy Peter Sellers bizony ellopja tőle a showt közös jeleneteikben. Sellers egyszerűen lehengerlő. Kubrick hagyta improvizálni, és mivel a tapasztalat szerint mindig az első felvétel sikerült Sellersnek a legjobban, úgy döntöttek, hogy három kamerával veszik fel a jeleneteit, hogy az első felvétel teljes egészében vágható és felhasználható legyen. Normál esetben egy jelenetet egy kamerával, egymás után többször, különböző szögekből vesznek fel, és abból vágnak össze valamit. 

A sziporkázó Sellers impresszív jelenléte véleményem szerint semmit nem von le Mason teljesítményéből, sőt, neki is volt egy kifejezetten vicces jelenete az egyik szállodai szoba pótágyával. Mason szerepe jellemzően drámai erőt hordozott, és ebben ugyan úgy maradandót alkotott!

Ez volt Kubrick (az alábbi képen Sue Lyonnal) első igazán önálló filmje, ahol tulajdonképpen teljesen szabad keze volt mindenben. 

Bár a történet az Egyesült Államokban játszódik, a filmet teljes egészében Angliában forgatták, mivel jórészt angol cégek finanszírozták a filmet.

A film első forgatókönyv tervezetét maga Nabokov írta, de abból nem sok mindent használtak fel. A végső változat egyébként ettől függetlenül nagyon tetszett az írónak, csak sajnálta, hogy fölöslegesen vesztegetett annyi időt saját forgatókönyvének a megírására. Hogy valami haszna azért mégis legyen, könyv formájában kiadta az ő változatát, így aztán a film lelkes rajongói elolvashatják, hogy milyen lett volna a film, ha Nabokov forgatókönyve alapján készül el. Ja, és mellesleg így is őt nevezték a film forgatókönyvírójának, így nem csoda, hogy ő kapta a legjobb forgatókönyv kategóriában az egyik Oscar-jelölést.

Zseniális film. Egy pillanatig sem untam. Mindig hozott valami kiszámíthatatlant. A legvégén meg olyan csavart hozott, ami felülírt mindent, amit addig a szereplőkről gondoltam... Ha valaki látta az 1997-es változatot Jeremy Ironsszal, kérem írja meg kommentben, hogy az milyen. Kacérkodom a gondolattal, hogy azt is meg kellene nézni. Ha valaki esetleg mindkét változatot látta, kérem mindenképpen ossza meg a gondolatait!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

És legvégül térjünk vissza oda, ahol elkezdtem, a filmplakátokhoz. Szívem szerint ezt választottam volna. Bár ez nem szó szoros értelemben vett filmes plakát, de talán ez adja vissza legjobban, hogy mire számítsunk a filmben.

Van egy amelyik egészen merészre, már-már találóan megbotránkoztatóra sikerült. Ha megnézzük ezt a nyalókát ábrázoló posztert, és kicsit jobban elkezdjük értelmezni, akkor talán nem nagyon kell magyaráznom találónak találó, de nagyon nem ehhez a filmhez való: egy Forró Rágógumi epizódhoz viszont simán elmenne....

És itt van ömlesztve a több is:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nagy-Britannia (Horizon), 216 perc, angol, Technicolor

Rendező: David Lean

Producer: Sam Spiegel

Az első világháború idején a törökök számára elsősorban vallási okokból volt szükségük a muszlim szent helyek (Mekka és Medina) fölötti ellenőrzés fenntartására. A britek viszont szívesen láttak volna egy - a világháború után megalakuló -  baráti arab államot a közel-keleten.

Eme terv kivitelezését a britek úgy képzelték el, hogy különböző sivatagi arab törzsek egyesítésével török-ellenes felkelést robbantanak ki. Ennek vezetését Fejszál szíriai emír vállalta magára, segítőjéül (illetve közvetítőként) azt a T.E. Lawrence alezredest küldték mellé, aki amúgy a háborút megelőző években végig a közel-keleten régészkedett, azaz pontosabban ezzel a fedőtevékenységgel álcázta katonai hírszerző tevékenységét. Tökéletesen beszélt arabul, népszerű volt az arabok körében. Felvette szokásaikat, arabként öltözködött. Az alábbi képeken a valódi Lawrence látható. Róla érdemes megjegyezni, hogy amellett, hogy a brit hadsereg alezredese volt, Fejszál herceg is vezérkari főnökének nevezte ki.

• 
• 
• 

A fenti képek közül a jobb alsó egy olyan kérdést vet fel, amire évtizedek után a film segítségével találtam meg a választ: a jobb alsó képen látható, közel 180 fokban meghajlított tőrtokból vajon hogyan lehet kihúzni a tőrt? Én mostanáig valóban azt hittem, hogy ilyesmi csak rajzfilmeken, illetve elfuserált jelmezeken léteznek. Most kiderült a nagy igazság. Tévedtem. Aki nem tudja a megoldást, az a poszt végéig törje rajta a fejét. Ott elárulom, mit láttam a filmben.

1918-ban az összevont arab erők a brit csapatokkal egyeztetett hadműveletekben elfoglalták Damaszkuszt, a mai Szíria fővárosát, mely akkoriban az arab szellemi élet egyik fontos központja volt. Bár a sivatagi területeken megalakult a hatalmas Szaud-Arábia, a közel-kelet nagy része mégis brit és francia gyarmatként üzemelt tovább még egy jó darabig. Lawrence kapcsolata meg is romlott a britekkel, visszautasította az angol királyi kitüntetést is. A háború után kedvenc hobbyjával, a motorkerékpározással foglalkozott leginkább. Egy motorhalesetben halt meg 1935-ben. Egyes vélemények szerint ez egy szándékos merénylet volt ellene.

A film ezzel a balesettel indít... majd visszapörgetve az időt, látjuk, ahigy a kissé kelekótya tisztet megbízzák a Fejszál emír felkutatásával...

És itt álljunk meg egy szóra... A főszerepet alakító Peter O'Toole-on kívül tulajdonképpen minden szereplő játéka tetszett. Legjobban az alábbi képen is látható szürke öltönyös Claude Rains tetszett, aki feltűnésének első pillanatától ismerős volt, de istennek sem tudtam megmondani, hogy honnét ismerem. Yoda mester egyik reinkarnációjakén folyton bottal sántikálva, apró termetével, és szellemi fölényével a háttérből mozgatja a szálakat. Ő valójában egyike a valóságban nem létezett személyeknek. Karaktere mindenesetre jól kitalált. Claude Rains egyébként a Casablanca Renault kapitányaként vésődött emlékezetembe, húsz évvel fiatalabb másával.

Rajta kívül is volt persze ismerős arc, akiken nem nagyon kellett gondolkoznom. Anthony Quinn volt az egyik arab törzs vezetője: Terjesen rendben volt, azon az egy kis zavaró ponton túl, hogy egy hatalmas kampós műorrot szerkesztettek neki, amit viszont nem sikerült soha az arcbőrével azonos színűre sminkelni. Ezért akárhányszor feltűnt, soha nem tudtam másra figyelni, csak arra a fura orra.

• 
• 
• 

A Fejszál emírt alakító Alec Guiness átalakulása viszont olyan jól sikerült, hogy a forgatáson az ott dolgozó arab stábtagok és statiszták többször azt hitték, hogy maga az igazi emír mászkál közöttük.

A sok arab karakter közül egy volt, akit valódi arab származású színész alakított. Az egyiptomi Omar Sharif ekkor már nagy sztár volt szülőhazájában, és a nyugati filmes világot tervezte meghódítani. Szerencséje volt, mert ezzel a filmmel nem csak azonnal világhírű lett, de rögtön Oscar jelölést is kapott. (A film egyébként tíz jelöléséből 7-et meg is nyert)

Neki köszönhető egyébként, hogy több arab országgal ellentétben - ahol be sem mutatták a filmet, mert úgy érezték, hogy kedvezőtlen színben mutatja be őket - Egyiptomban Nasser elnök Sharif hathatós kampányolása miatt nagyon kedvelte a filmet, és hatalmas kasszasiker is lett belőle az észak-afrikai országban.

• 
• 
• 

Peter O'Toole-t hagytam a végére... Be kell vallanom... és simán lehet, hogy ezzel teljesen magamra maradok... (főleg mivel őt is Oscarra jelölték) ő volt a leggyengébb szereplője a filmnek. Állítólag súlyos alkoholista volt, és néhány jelenetben látható furcsa megoldását ez talán meg is magyarázza... A producerek először egyébként Brando-ban gondolkoztak. Valószínüleg az jobban tetszett volna... de Brandonak - kis túlzással - nem volt kedve életéből két évet tevegeléssel tölteni...

A sivatagi forgatás valójában 14 hónapot vett igénybe, ami tényleg nem kevés. Először Jordániában kezdtek el forgatni. Husszein jordán király gyakori vendége volt a munkáknak. Mint később kiderült, nem csak a filmművészet iránti érdeklődése vitte oly gyakran a helyszínre, hanem az egyik női stábtag iránt lobbant szerelme is, akivel később össze is házasodott. A képen balról Peter O'Toole, középen a fiatal Husszein király, jobbra pedig a rendező David Lean. 

Ha valaki nem ismerné, Husszein az a jordán uralkodó, aki később 1994-ben a Washingtoni Fehér Ház kertjében kezet fog Izrael akkori elnökével, Yitzak Rabinnal, szimbolikusan is megjelenítve a két ország békekötését. Ő volt az is, aki közel egy évvel később (arabként!) az egyik legmeghatóbb beszédet mondta a merényletben megölt Rabin temetésén.

Innét visszakanyarodva a filmhez, megjegyezném, hogy a jordániai hosszú forgatás olyan drágának bizonyult, hogy le kellett állítani a munkálatokat. Sam Spiegel producer két hónapos szünetet rendelt el, ami alatt nem csak előteremtette a forgatáshoz szükséges pénzmennyiséget, de megszervezte a forgatás helyszínének áttelepítését Spanyolországba. Nem feltétlenül azért volt ugyanis drága a jordániai forgatás, mert maga az ország olyan drága volt, hanem azért mert egyrészt állandóan betegségek tizedelték a stábot, másrészt az infrastruktóra akkoriban olyan gyenge volt arrafelé, hogy alapszükségleteket is csillagászati áron lehetett csak biztosítani. Volt olyan helyszín például, ahonnan a legközelebbi ivóvíz vételezési forrás 150 km-re volt.

 

• 
• 
• 
• 

A film forgatókönyve alapvetően T.E. Lawrence önéletrajzi írása alapján készült, ami egyben azt is jelenti, hogy nem feltétlenül történelmileg hiteles benne minden. Sokak szerint Lawrence leginkább magáról nyilatkozott elfogultan önéletrajzában. 

A film kivitelezésére panasz nem lehet. A hatvanas évek technikájának legjava került felhasználása. 70mm-es Super Panavision, ami lehetőséget adott a sivatagi panoráma olyan hű visszaadására, hogy szinte érezzük bőrünkön a tűző nap forróságát.

Grandiózus totáljaival a szemnek legalábbis mindent megadott ami egy jó moziélményhez kell.

Számomra ez azonban kevés volt ahhoz, hogy ezt a három és fél órás filmet élvezni tudjam. O'Toole zavaró játéka mellett a forgatókönyv számomra teljesen érdektelen volta tette nehézzé, hogy jól szórakozzak. Nyilván a főbb eseményekben (az adott városok elfoglalása, illetve a gerillaakciók ábrázolása) nem térnek el a valóságtól, a karakterek motívumai, a személyiségek azonban számomra rettenetesen sablonosak, többnyire unalmasak és semmitmondóak maradtak. Lawrence-t például helyenként idióta félnótásként ábrázolják, aki tisztelegni sem tud szabályosan feletteseinek, holott a valóságban egy ilyen félnótás nyilván el sem jut az alezredesi rangig. Katonáknál legalább annyira fontos az élre vasalt egyenruha és a tökéletes vigyázban állás képessége (és ezt némi gúnnyal mondom), mint az ész.

Ami a film felénél kezdett feltűnni, hogy gigantikus hossza ellenére ez egy olyan film, amibe nem sikerült egyetlen beszélő női szereplőt sem beleszuszakolni... ez azért érdekes ... mondjuk a rendező-producer páros másik nagysikerű filmje, a Híd a Kwai folyón sem hemzseg az izgalmas női karakterektől...

Na és akkor mi annak a furcsán meghajlított tőrnek a titka? Hogyan lehet kihúzni őt a meghajlított tokból? Hát az, hogy a tőr nem hajlik meg ennyire. Csak pont annyira, hogy be lehessen dugni. A tok tulhajlítása csak dísz, oda már nem csúszik be semmi...

Hogy erre nem jöttem rá magamtól....

 

Nagy-Britannia (Michael Powell), 102 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: Michael Powell

Producer: Michael Powell

Szinte mindenhol, ahol ennek a filmnek valamilyen formában utánaolvastam, párhuzamba állították a Psycho-val. Bár az összehasonlítás elsőre kézenfekvőnek tűnik, hiszen mindkét filmben egy pszichopata gyilkos nőket öldös, - valamilyen gyerekkori (illetve fiatalkori) trauma folyományaként - ám a párhuzam itt tulajdonképpen meg is szakad, szinte minden másban élesen különbözik a két - amúgy remek - alkotás.

Kezdjük a színekkel. A Psycho fekete-fehér, a Kamerales viszont vibrálóan a színes. És ez nemcsak a Technicolor nyersanyag - amúgy is általában élénken pompázó - színeinek köszönhető, hanem az izgalmas, effektes világításnak is.

Nézzük például az alábbi képen, mennyire izgalmas hatást kelt a baloldali előhívó szoba piros fénye, és a jobboldali kis lámpa narancsos fénye. Mindenképpen kijelenthetjük, hogy az alkotók nagyon szépen bántak a színekkel.

Nézzük a tartalmi elemeket. A pszichopata főszereplő a történetben egy filmes, aki egy ilyen Bell&Howell "Filmo" 70-DR modellel veszi fel a saját maga elkövetett hidegvérű gyilkosságokat. Pontosabban szólva nemcsak az ölés pillanatát veszi fel, de lehetőleg minél több előzményt, sőt a halott testének "utóéletét" is minél részletesebben rögzíteni szeretné. Bizarr, kényszeres tevékenységének a lényege, hogy minden egyes gyilkosságát dokumentumfilmként dolgozza fel. Így is mutatkozik be a hölgyeknek: "dokumentumfilmes vagyok". Vajon hogy alakul ki egy ilyen perverz vágy? Természetesen megkapjuk a magyarázatot a film vége felé.

A válasz egy furcsán zaklatott gyermekkorban található. Egy visszaemlékezésben megtudjuk, hogy nagyon is megvan az oka, hogy miért alakult ki a férfiban ez a velejéig torzult személyiség. Gyermekkora azzal telt, hogy híres pszichiáter apja szinte kísérleti egérként használta. Kutatásának legfontosabb tárgya az volt, hogy hogyan hat az idegrendszerre a félelem. Leginkább a gyermeki félelem érdekelt. Saját gyermekét, azaz a film férfi főszereplőjét hozta olyan helyzetekbe, ahol félelmet élt át a gyermek, és ezt rögzítette a kegyetlen apa. SZprnyű, kegyetlen lelki kínzásoknak tette ki fiát.

A főszerepet egyébként az a Karlheinz Böhm játszotta, aki a magyarok számára feltételezésem szerint a Sissi - A magyarok királynéja című 1955-ös filmből lehet ismerős, ahol Ferenc Józsefet alakította.

Durva film valóban, nem egy tinimatiné... mégis egészen máshogy durva, mint a vele párhuzamba állított Psycho. Mai szemmel persze már egészen máshogy látjuk, mint a korabeli nézők. A mai ingerküszöb hol van már  ehhez a filmhez képest. Ennél azért sokkal durvább dolgokhoz vagyunk már szokva, de a bemutató után öt nappal levették a mozik műsoráról, annyira elsöprő volt a vetítéseket követő felháborodás. Mindez annak ellenére, hogy néhány jelenetet már a bemutató előtt kivett a brit cenzúra-hivatal. Főleg (de nem kizárólag) a félmeztelen modelleket bemutató képkockákról lehet sejteni, hogy a cenzúrának köszönhetően vesztek el örökre.

"Karrier-romboló" filmnek is szokás nevezni a Kameralest, hiszen ezzel akkorát bukott szegény Powell (az alábbi képen az egyik szereplőt igazgatja), hogy alig-alig csinált filmeket ezután. És ez nem feltétlenül csak rajta múlott, hiszen a filmvilág annyira kiközösítette, hogy sokan szinte szóba sem álltak vele ezután a film után. Az angolszász prüdériának tehát nincs határa.