1001 Film

... amit látnod kell, mielőtt meghalsz


279. Érzelem (Senso) - 1954

2019. április 28. 02:15 - moodPedro

mv5bytzlztq1mtmtyzgymi00mgfiltk1mtktzgnmmziwzdq1yzuwxkeyxkfqcgdeqxvymtiynzy1nzm_v1_sy1000_cr0_0_508_1000_al.jpgOlaszország (Lux), 126 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Luchino Visconti

Producer: Domenico Firges Davanzati

Modrone Hercege, azaz Luchino Visconti felmenői között ott voltak a Milánói hercegség alapítói is. Gazdag, arisztokrata környezetben nevelkedett, ennek köszönhetően fiatalon lehetősége volt összeismerkedni Toscaninivel, Puccinivel, Coco Chanellel, de aki talán mindenkinél nagyobb hatást tett rá az Jean Renoir volt. Ennek köszönhetően részt vett a francia rendező asszisztenseként az 1936-os Mezei Kirándulás című film forgatásán.

Érdekes módon (Rossellinihez hasonló arisztokrata származása ellenére) komolyan érdeklődött a kommunista mozgalom iránt, sőt, a második világháború alatt be is lépett az Olasz Kommunista Pártba. 

Sokan Viscontit tartják az olasz neorealizmus elindítójának a Megszállottság (1943) című filmjével, mely A Postás Mindig Kétszer Csenget engedély nélküli feldolgozása volt. A film mozikba került ugyan, de a cenzúra betiltotta és megsemmisítette a forgalomban levő kópiákat. Maga Visconti megmentette a saját példányát. Ezután öt éven keresztül nem filmezett. Színdarabokat és operákat rendezett.  (Ennek jelentősége lesz majd a most tárgyalt és kásőbbi filmjeiben is)

1948-ban újabb film forgatásába fogott, még mindig a neorealizmus jegyében. Egy szicíliai halászfalú lakóinak szereplésével készítette a Vihar Előtt című filmet. A még amatőr színésznek sem igen mondható szereplőket csak lazán instruálta, hozzávetőleges forgatókönyv alapján dolgoztak. Csúnya bukás lett belőle, de úgy, hogy közben elnyeri érte a Velencei nagydíjat. Sokan a neorealizmus fő művének tartják.

Néhány év kihagyás után 1951-ben leforgatta utolsó neorealista filmjét, a Szépek Szépé-t, amit már a kritikusok sem tudnak hova tenni.

És itt rá is kanyarodunk Visconti negyedik egész estés filmjére, mellyel eltávolodik a neorealizmustól, és a melodrámák világába érkezik. Külsőre is látványos a változás, hiszen ez a film - a korábbiaktól eltérően - Technicolor, melyet ki is használ a rendező, hiszen az 1866 tavaszán kezdődő történetben végig komoly szerepe van a látványos díszletnek. A Velencei operaházban (La Fenice) kezdünk a Traviata előadásán, de az opera-díszlet szerű látványvilág az egész filmen végigvonul, ahogy Verdi zenéje is.

Azért szeretem a melodrámát, mert pontosan az élet és a színház határán helyezkedik el. - mondja Visconti.

senso20.jpg

Az olasz újraegyesítés (Risorgimento) célegyenesénél járunk, a fehérruhás osztrákok még megszállva tartják Velencét, de az olaszok közül már sokan lázadoznak. Puskaporos a hangulat.

A kezdő jelenetben megismerjük a film két kulcsfiguráját: Talán vitathatatlanul a film legizgalmasabb szereplője az olasz Livia Serpieri grófnét játszó Alida Valli, akivel A Harmadik Emberben találkozhattunk már, ott is rögtön felhívta magára a figyelmet. Partnere az osztrák tisztet játszó Farley Granger.

Alida Valli arcában van valami, ami miatt a szenvedély szinte áradni látszik belőle. Nem tud kicsit szeretni. Égető hőfokon tud imádni valakit, - de ha az ellőki magától, - ugyanilyen fokon képes gyűlölni is...

Talán mondanom sem kell, hogy az olasz grófné (aki tehát házas asszony) és az osztrák tiszt szerelme önmagában több okból is problematikus lenne, de mindketten tesznek azért, hogy ez a kapcsolat a lehető legzavarosabb legyen.

senso6.jpgVisconti eredetileg Marlon Brando-t és Ingrid Bergman-t szemelte ki a két főszerepre, de a producerek nem voltak elragadtatva Brando castingjától. Más források szerint Bergman férje (Rossellini) nem akarta elengedni feleségét más rendező filmjébe, nélküle pedig Brando amúgy sem vállalta a filmet. Akárhogy is, Alida Valli tökéletes választás volt, nála szenvedélyesebbnek látszó nőt javasolni sem tudnék egy címe alapján is szenvedélyről szóló film női főszerepére.senso_visconti.jpeg

Rajta kívül egy 18 éves olasz lány - Marcella Mariani - érdemel külön említést, leginkább fájóan rövid élete és karrierje miatt. A film forgatása után már egy év sem telik el, és egy repülőgép-szerencsétlenség áldozatává válik.

senso_1954_marcella_mariani.jpgZárásul érdekességképpen szeretném megjegyezni: ahogy Visconti neve rendezőasszisztensként feltűnt Jean Renoir filmjénél, úgy itt is találhatunk később híressé vált neveket rendezőasszisztensként: kötük is a legismertebb talán Franco Zeffirelli.

Szólj hozzá!

165. Megszállottság (Ossessione) - 1943

2018. január 31. 02:48 - moodPedro

mv5bzmvhztfmntutytvmns00mtayltkzzwitmjm3y2iymzdimza3xkeyxkfqcgdeqxvynjc1ntyymjg_v1_sy999_cr0_0_704_999_al.jpgOlaszország (ICI SA.), 135 perc, ff. olasz

Rendező: Luchino Visconti

Producer: Libero Solaroli

Talán hihetetlennek hangzik, de a 165. filmig kellett várni, hogy egy olasz film is szerepeljen végre a listán. Ami késik, nem múlik: az 50-es évektől a 80-as évek elejéig majd az olasz filmművészet remekművei is jócskán helyet fognak szorítani maguknak az 1001 film között.

Hogy kicsit azért képbe kerüljünk, nézzük nagy vonalakban, hogy mi is a helyzet 1943-ban Olaszországban: A több mint húsz éven át tartó fasizmus legvégén járunk. Néhány hónap múlva a Fasiszta Nagytanács ripsz-ropsz leváltja Mussolinit, sőt, az olasz király mindjárt le is tartóztatja. Az olaszoknak elegük volt a fasizmusból, de mielőtt az "olasz közvélemény" (azaz a vérszomjas tömeg) egy lámpavason fejjel lefelé örök nyugalomra helyezte a Ducét 1945-ben, a németek még kiszabadítják, hogy jó másfél évig elbohóckodjon a Salói Köztársaságban. Erre a bábállamra majd bővebben 1975-ben visszatérünk a Saló avagy - avagy Sodoma 120 napja című bizarr Pasolini film kapcsán.

A fasizmus egyébként eltérően közeli rokonaitól, - úgy mint a nácizmustól és a sztálinizmustól - ideológiájával nem telepedett rá olyan nyomasztóan a művészetekre. Persze készültek fasiszta filmek, de ezek nem voltak olyan jelentősek, mint mondjuk Eisenstein vagy Riefenstahl propagandafilmjei. Mussolini egyébként sem volt annyira totalitárius, mint kortárs diktátorai: nem igazán államosított, nem bolygatta túlságosan a magánérdekeltségeket. 

Sőt, a Duce 1932-ben útjára indította a mai napig is igen jól csengő nevű Velencei filmfesztivált. Támogatta az olasz filmgyártást. A jegyeladás alapú dotálás persze leginkább a népszerű filmeknek kedvezett. 1935-ben kormánya megalapítja a Centro Sperimentale nevű filmes főiskolát. 1937-ben  átadják az állami tulajdonú CineCittá-t. Ebben a stúdióban készült ekkoriban az olasz filmek több mint fele. Ugyanebben az évben elindítják a Bianco e Nero című színvonalas filmes lapot, mely a mai napig működik. Bizonyos törvényi szabályozásnak köszönhetően nem érte meg Hollywoodi filmeket importálni, ami az olasz filmgyártás további erősödéséhez vezetett. Tehát azt lehet mondani, hogy a filmművészet szempontjából nem voltak túl rosszak a körülmények.

Az 1910-es években született a - "Türelmetlenség" című Griffith filmet részben inspiráló - Cabiria (1914) című monumentális mű volt. (Kicsit érthetetlen nekem, hogy miért nem került fel legalább ez a film az 1001-es listára. ) Az 1910-es években születtek még ún. realista irányzathoz tartozó, eredeti helyszínen (azaz nem stúdióban) forgatott, a szegények és a gazdagok ellentétét pontosan ábrázoló művek is.

Az 1940-es évek elejének két népszerű műfaja volt: A romantikus melodrámák, melyek jellemzően az arisztokraták világában játszódtak, valamint az un. "fehér telefonos" vígjátékok. 

1943-ban a CineCitta nagy része romokban állt a bombázások miatt, így jobb híján természetes környezetben forgatott a filmkészítők jó része. A Megszállottság is jórészt ilyen környezetben forgott a közép-olaszországi Ferrara és Ancona városok környékén. A film történetében is ezek a városok szerepelnek, azaz tulajdonképpen Visconti mindent ott forgatott, ahol a filmbeli események éppen zajlottak. Már-már dokumentarista a képi megjelenítés. És mielőtt rátérnék a film konkrét elemzésére, le is zárom a filmtörténeti fejtegetést azzal, hogy ezzel a filmmel kapcsolatban említették legelőször a neorealizmus szót, mely a feljebb említett 1910-es évekbeli realista filmekre való visszautalás volt. Sokan vitatkoznak, hogy ez a Visconti film ennek a neorealista irányzatnak az első filmje volt-e vagy annak csak az előfutára. Mindenesetre a stílus jó néhány elemét megvillantja: például ellentétben az addig divatos témákkal, inkább az alsóbb néposztályok életét, problémáit ábrázolja, kevésbé híres színészek szerepeltetésével. Mindenfajta idealizálás nélkül, a dolgokat kifejezetten realista, hétköznapi módon ábrázolja kilátástalan, fáradt figurákkal.

ossessione-01-1-g.jpg

A férfi - aki azzal tölti életét, hogy stopposként járja a vidéket - bemegy egy útszéli bisztró konyhájába, hogy ételt kérjen. Pénze nincs. A tulajdonos felesége a konyhaasztalon (!) ül, körmét festi (!), és közben énekel. Gyönyörűen.

A nő a férfi léptére felpillant. Egymásra néznek, és azonnal látszik, hogy a sorsuk megpecsételődött. A férjes asszony és a jóképű csavargó a film elején egymásba szeret. 

f4417c26-4f44-4931-bcc1-67c1155a4e9b.jpg

Giovanna:  Mikor jöttél rá, hogy tetszel nekem?

Gino: Azonnal. Amikor ételt kértem.

A két főszereplő közötti korkülönbség első látásra is szembeötlő: míg a nőt a 33 éves Clara Calamai játssza, addig a férfit a nála majdnem tíz évvel fiatalabb, 24 éves Massimo Girotti. Szerepük eljátszását sokban segítette, hogy állítólag szerepen kívül is nagyon vonzódtak egymáshoz. Ez meg is látszik a már-már erotikusan érzéki jeleneteiket nézve. Ezzel kapcsolatban két dolog jut eszembe: Egyrészt, ha egy szakács munkavégzés közben megkóstolja az általa főzött ételt, az adott esetben ugyanolyan kellemes érzetet okozhat, mint amikor mi - vendégek - fogyasztjuk el ugyanazt az ételt. Nekem egy színész se mondja, hogy egy vad, szerelmes jelenetet meg lehet csinálni úgy, hogy kicsit se éljük át azt az érzést. A másik dolog ami eszembe jut erről: szokás mondani, hogy egy színész azért színész, hogy eljátsszon olyan dolgokat, amik nem valósak. Egyrészt ez igaz, de mégiscsak könnyebb dolog olyat eljátszani, ami valós. Sok rendezővel kapcsolatban olvastam már olyasmit, hogy egy-egy színészét speciális  (pl. kellemetlen vagy váratlan) szituációba helyezett, hogy az könnyebben eljátsszon egy adott jelenetet.

A kibontakozó szenvedélyes vonzalomnak egy praktikus akadálya van csak: a férjes asszony férje: Bragana (Juan de Landa), aki mit sem sejtve felveszi mindenesnek az egyébként ügyes csavargót a ház körüli munkák elvégzésére szállásért és élelemért cserébe. Bragana a bisztró kövér tulajdonosa egyébként nem kifejezetten ellenszenves, inkább semlegesnek mondanám, sőt bizonyos pontokon még talán sajnálatra méltónak is éreztem, annyira bolondot csinált belőle a felesége. cover1300.jpg

A szerelmesek hamarosan úgy érzik, hogy a férj, aki az anyagi létet biztosítja, már csak a boldogságuk egyetlen akadálya, így tervet szőnek egy végleges megoldásra vele kapcsolatban. Hogy e tervet végrehajtják-e, és, hogy közös boldogságuk megvalósul-e, azzal kapcsolatban túl sok mindent nem mesélnék el, de az alábbi képekből azért sejthető, hogy nem minden fenékig tejfel. Ha más nem, Gino képe a fiatal prostituált lánnyal legalábbis sejteti, hogy nem a tervek szerint alakulnak a dolgok...

A boldogság csak egy-egy ölelés futó pillanataira keríti hatalmába a történet szereplőit. A feleség - aki férjéhez nem, csak az ő általa biztosított gazdasági biztonsághoz hűséges - és a csavargó férfi, aki senkihez nem hűséges, mert lételeme a függetlenség - kettejük kapcsolata már az első pillanatban felvillantja a tragikus végkimenetelt. A történet néha bizony lassan csordogál ebben a két és negyed órás filmben.

Ha valakinek ismerős a történet, az nem véletlen. Visconti ugyanis az 1934-es A postás mindig kétszer csenget című regényt filmesítette meg. Gondot okozott, hogy a világháború miatt a feldolgozás jogi hátterét nem sikerült biztosítani, magyarul mindenfajta szerzői engedély nélkül készült a film. Emiatt az USA-ban csak 1976-ban mutatták be, és Európában is csak az ötvenes évek végén.

Örömmel olvasnék kommentet olyanoktól (is) akik esetleg emellett a film mellett látták az alapmű más filmes feldolgozását is. Ugyanis nem ez volt az első, és főleg nem az utolsó. 1939-.ben Pierre Chenal már feldolgozta Le Dernier Tournant címmel, illetve 1946-ban és 1981-ben is készült egy-egy Hollywood-i adaptációja az A postás mindig kétszer csenget-nek. 

lobbymv5bnte3odvmywmtnjhlni00zjy5ltkzzmitnmyzmjixytjimgflxkeyxkfqcgdeqxvynjg1nta4odq_v1_sy1000_cr0_0_725_1000_al.jpg

7 komment