Franciaország, Olaszország (Rome Paris Films, Les Films Concordia, Compagnia Cinematografica Champion), 103 perc, Technicolor, francia

Rendező: Jean-Luc Godard,

Producer: Carlo Ponti, Georges de Beauregard

Végre megérkeztük a nagy BB-hez, Brigitte Bardot-hoz. Bevallom, jómagam csak néhány hónapja láttam az első BB filmeket, egészen addig csak értetlenül csodálkoztam, hogy miért lett a 20. század egyik szépségikonja ez a szigorú tekintetű francia szőkeség. Persze azzal a filmjével kezdtem, amivel valóban berobbant az ismertségbe - És Isten megteremté a nőt (1956) - Roger Vadim - és innét kezdve nem volt több kérdésem BB titkával kapcsolatban. Azonnal meg kell jegyeznem, hogy nem tartom különösebben jó színésznőnek, talán még átlagosnak sem (bár ennek a biztonságos kijelentéshez még kevés filmet láttam tőle), de az biztos, hogy sikeresen megtalálta azt a stílust, ami nagyon jól áll neki, és amihez különösen nem is kell tudni játszani, csak sugározni kell azt az érzéki, megdönthetetlen dacosságot, ami BB védjegyévé vált. Valaki BB játékát színjáték nélküli színjátszásnak nevezte, és ez szerintem elég találóan fejezi ki a lényeget.Ehhez társul még persze egy igen karakteres arc, és egy gyakorlatilag tökéletes test, amit ebben a filmben sem félt megmutatni. 

A legszebb női lábak szerintem lapossarkúban - sőt mezítláb - mutatkoznak meg, hisz magassarkúban szinte minden láb kinéz valahogy. BB pedig közismerten imádott mezítláb járkálni, és amikor ezt tette, akkor volt igazán szembeötlő, hogy gyönyörű lábaival milyen szépen, szabályos tartással lépked.

Ezek a szabályos mozdulatok persze nem teljesen önkéntelenek, hiszen BB fiatalkorában balett táncosnak készült. És azok a lányok, akik ennek a mozgásművészetnek szentelik fiatal éveiket, általában messziről felismerhetők  fennkölt és elegáns lábtartásukról.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem megfeledkezve arról, hogy végülis egy Godard film kapcsán születik meg ez a poszt, lassan rátérek a film egyéb rétegeire is, bár mindenképpen megjegyzem, hogy BB jelenlétének véleményem szerint mindenképpen jelentős szerepe van abban, hogy ez egy nagyon szerethető film lett.

Jómagam Godard eddigi munkásságával kapcsolatban igen vegyes érzelmekkel bírtam. A Kifulladásig bennem nem keltett olyan katarzist, mint amire a film hype-ja miatt számítottam. Az Éli az életét sem talált a szívembe igazán... ez a film azonban kicsit más mint a többi...

Ez az első és utolsó Godard film, melyben amerikai finanszírozók vettek részt. Godard kíváncsi volt, hogy milyen egy nagyobb költségvetésű filmben részt venni, de állítólag nem érezte magát túl jól ebben a helyzetben. Szerintem viszont nagyon jót tett a filmnek, hogy talán a szokásosnál valamivel jobban meg volt így kötve a keze, és talán a megszokottnál erősebb szempont volt, hogy üzletileg sikeres legyen a film.

Jean-Luc Godard

• 
• 
• 

Elképesztő hatású zenét sikerült a filmhez szerezni. (lásd... azaz hallgasd alább!) És ez a zene szinte mindig a legváratlanabb - már-már indokolatlan - pillanatokban csendül föl, ám meglepő módon, alkalmatlankodás helyett az általa okozott megdöbbentő hatás mindig nagyon jó irányba taszigálja a film hangulatát. Ha belehallgatunk az alábbi témába, inkább egy monumentális léptékű történelmi filmre asszociálnánk, mint egy Godard mozira. Új hullámosoknál gyakran tapasztalom ezt a látszólagos zenei összeférhetetlenséget, mely meglepő módon minden esetben tökéletesen működni látszik.

Nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy ennél a filmnél éreztem először, hogy a fekete-fehér ötvenes évek után megérkeztünk végre a színes hatvanas évekbe. Azokat a színeket (szabásokat, hajviseleteket és egyéb vizuális elemeket) látom újra, melyeket gyerekkoromban (hetvenes évek) már retrónak, mégis furcsán szépnek tartottam. A fekete-fehér már akkor is idegenül távolinak, ósdinak tűnt, de a hatvanas évek színei izgalmas letűnt világ képeit villantották fel. (Nyilván lesz még jó sok fekete-fehér film, és persze már évtizedek óta léteznek színes filmek is, de itt már a színes nem üde színfolt, hanem lassan alapértelmezetté kezd válni)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film az események helyszíne alapján három jól elhatárolható részre tagolódik. 

Az első harmad Róma környékén, főleg a Cinecittá stúdióban játszódik. Itt megismerjük a történet főbb szereplőit, és azok egymáshoz való viszonyát.

Íme középen Paul (Michel Picolli) a forgatókönyvíró, mindig, még a fürdőkádban is kalapban... balra felesége Camille (BB). Jobbra Jeremy Pokosch (Jack Palance) az amerikai filmproducer, aki itt, a Cinecittában szeretné leforgatni az Odüsszeiát. Egy rosszabb pillanatában kirúgta a fél stábot, és most keres maga köré új embereket. Így került a képbe Paul, mint forgatókönyvíró.

Pokosch az a tipikusan gátlástalan üzletember, amelyik fajtából talán mindannyian ismerünk legalább egyet. Akinek semmi nem számít, csak a saját érvényesülése. Legjellemzőbb mondata a filmből:

"Szeretem az isteneket... pontosan tudom, mit éreznek..."

Hát hja.. Palance egyébként fergetegesen alakítja ezt a többnyire tenyérbemászó figurát, aki szinte a forgatókönyvíróval való találkozásuk első percében kinézi magának a gyönyörű szőke feleséget, akit az író pechére magával vitt eme Cinecittába megbeszélt találkozóra.

Megismerjük itt még a rámenős producer asszisztensnőjét is, akinek egyrészt az a dolga, hogy folyamatosan tolmácsoljon a csak angolul beszélő producer, és az angolul nem beszélő házaspár között. Másrészről dramaturgiai feladata, hogy rajta demonstrálja Pokosch szinte az ő állatias durvaságát. Néha megrúgja, néha arrébb löki, ha úgy tartja kedve, bizalmasan belekarol, vagy éppenséggel felsőtestét előre dönti, és a hátán ír valamit egy papírra. (a képen Pokosch áll Camille és az asszisztensnő között)

A második harmad beszorul Camille és Paul félig kész lakásába. Egy kb 34 perces vitát, veszekedést látunk, mely során világossá válik, hogy kettejük kapcsolatában valami nagyon nincsen rendben. Valószínűleg Camille-nek az a legnagyobb baja, hogy Paul túlságosan, és feltétel nélkül szereti őt. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Végül a harmadik harmadban, mely a film leglátványosabb része, a megismert szereplők elutaznak Caprira, ahol csatlakoznak a készülő film stábjához. Itt Godard magának is szerepet ad, mégpedig a filmben készülő film rendezőjének - az ekkoriban is már legendának számító - Fritz Langnak lesz a rendező-asszisztense. Fritz Langot pedig ki alakíthatná jobban, mint maga Fritz Lang...

Talán eme harmadik harmad esetében játszotta a legfontosabb szerepet, hogy a hatodik Godard film színes Technicolor és CinemaScope szélesvásznú nyersanyagra készülhetett. Az azúrkék tenger panorámája mégsem érvényesül igazán fekete-fehér nyersanyagon!

Remek helyszínt is sikerült találni Caprin: Casa Malaparte... nos ezzel az Adalberto Libera által tervezett modernista épülettel kapcsolatban biztos vagyok, hogy ha elkezdem terveim szerint végigjárni azokat az ikonikus forgatási helyszíneket, melyek hozzám a legközelebb állnak, ez a helyszín biztosan az elsők között lesz. 

• 
• 
• 
• 
• 

Szeretnék egyszer végigmenni azokon a lépcsőfokokon, melyeken BB lépkedett, és amelyek olyan jellegzetessé teszik ezt a vörös épületet. Bár ez a film kétségkívül sikeres volt, a forgatás után (és a filmen látható állapotot sejtve feltehetően már előtte is egy ideje) az épület üresen tátongott, csak amortizálódott közel két évtizeden át, míg a nyolcvanas években a poszt-modernista újjáéledés idején végre felújították. Ma információim szerint rendezvényhelyszínként funkcionál.

• 
• 
• 

Prokosch gátlástalan udvarlása itt végül célhoz ér. Ennek eléréséhez látszólag arra is szükség van, hogy Paul szinte tálcán kínálja fel Prokoschnak saját feleségét, aki számára úgy tűnik, mintha Paul az ő felajánlásával próbálna előnyhöz jutni a producernél. Ki tudja, ha Paul kicsit jobban félté feleségét, talán sikerülne megtartania? Nyilván ezt sosem tudjuk meg, de elmélkedhetünk rajta. Godard szereti megdolgoztatni nézőjét, szereti, ha nem csak befogadjuk amit megnézésre kínál, hanem figyelünk, és elgondolkozunk. Sokszor állít minket olyan jelenetek közepébe, melynek előzményei nem teljesen nyilvánvalók. Ránk, nézőkre bízza, hogy összerakjuk a képet saját gondolatmenetünk szerint.

• 
• 
• 
• 

Nagy örömömre szolgál, hogy most, amikor már szinte lemondtam arról, hogy Godard filmjeit igazán megkedveljem, jött ez a film, mely nagyon erős hatással volt rám. Ehhez persze kellett BB, Palance, a nagyszerű zene, a gyönyörű, Technicolorban pompázó Carpi, és persze nagyon is kellett Godard, hogy mindezeket egy filmbe összerakja...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Paramount), 107 perc, Technicolor, angol

Rendező: Jerry Lewis

Producer: Ernest D. Glucksman, Arthur P. Schmidt

Még az 1001-es könyv szerint is ez az egyik legkínosabb amerikai komédia. Talán jogos kérdés, hogy vajon akkor miért szerkesztették bele? Talán elrettentő példának?

A magyarázat talán az lehet, hogy az amerikaiak ízlése időnként furcsán eltér tőlünk európaiaktól. Ha csak belegondolunk abba, hogy mennyi amerikai nézi gyermeki lelkesedéssel az általunk pankrációnak (általuk wrestlingnek, azaz birkózásnak) nevezett, kamu balhékkal teletűzdelt show-műsort, akkor megértünk valamit ebből a különbségből.

Viszonylag közismert a Rober Louis Stevenson skót író által 1886-ban írt Dr Jekyll és Mr Hyde különös esete című regény, melyben a Dr Jekyll nevű tudós rájön, hogy egy bizonyos szerrel elő tudja hozni gonosz tudatalattiját (Mr Hyde-ot), melyben sokkal jobban érzi magát mint "normális" önmagában. Végül a gonosz személyiség a normális ellen fordul.

Rengetegszer megfilmesítették korábban ezt a történetet. Ha jól számoltam, csak 1944-ig tizenegy különböző változatban forgatták le, ezen kívül számos (pld Tom és Jerry féle) rajzfilmes feldolgozása is készült. 

Ezúttal azonban egy vígjáték kissé parodisztikus formájában látjuk viszont a történetet. Dr Jekyll helyett az idegesítően bugyuta és esetlen Julius Kelp doktor a tudós karakter, egy idióta egyetemi professzor.

Hát mit ne mondjak... az előbb említett "kínos" jelző talán nem íérzékelteti  eléggé, hogy mennyire gáz ez a figura... Nem mondom, hogy egyáltalán nincsenek vicces jelenetei, de egy felső tagozatos gyereknek is feltehetőleg ciki ezt nézni... (és ezt úgy írom le, hogy például a Jim Carrey féle Ace Venturával, - mely helyenként sok hasonlóságot mutat ezzel a karakterrel - , semmi bajom nincs)

• 
• 
• 

A dilinyós (de nevezhetnénk akár szellemi fogyatékosnak is) professzor folytonos megaláztatásnak van kitévehallgatói részéről, egyedül az alább láttható szexi szöszi (Stella Stevens) érez valami megmagyarázhatatlan, gyöngéd vonzalmat vele kapcsolatban.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A professzor azonban így sincs kibékülve magával, és felfedezve egy titkos szérumot, kihozza magából a mélyen ott lapuló alteregóját, Buddy Love-ot.

Buddy Love az eredeti szándék szerint egy ellenszenves, agresszív playboy, ami részben persze sikerült, de mint később kiderült, a rajongók inkább ezt az alteregót kedvelték a filmben, Jerry Lewis arra a következtetésre jutott tehát, hogy vehette volna a figurát egy kicsit még kevésbé szerethetőre... nem örült neki, hogy szándéka ellenére ez az öntelt hólyag volt a közönségkedvenc. (Én inkább azt mondanám, hogy a flúgos professzor annyira gagyi volt, hogy nem nagyon volt mit szeretni rajta)

Buddy Love karaktere viszont telitalálat!. A pökhendi, erőszakos macsó egyesek szerint Lewis korábbi filmes partnerének - Dean Martinnak - (esetleg egy kis Frank Sinátrával felturbózott) paródiája. 

A szőkeséget, - akinek a szíve megmagyarázhatatlan módon húz a professzor felé -, Buddy Love próbálja elcsábítani a professzor (azaz normális önmaga) elöl. A probléma persze majd abból adódik, hogy a titokzatos szérum hatása kiszámíthatatlanul, a legrosszabb pillanatokban múlik el.... 

A Jerry Lewis - Dean Martin duóban szerintem az volt az igazán nagyszerű, hogy kettejük teljesen eltérő karaktere kiegészítette egymást. Lásd az 1001-ben szereplő Művészpánik című 1955-ös filmet. Együttműködésük felbomlása után Lewis rendezőként és producerként is kipróbálta magát a Paramountnál. Ezen korszakának legjobb filmje egyesek szerint ez a Dilidoki, melyet ő rendezett.

Ha nekem nem is, az amerikai közönségnek mindenesetre bejött ez a film. Hallani arról is, hogy a francia közönség esetén talán még nagyobb volt a siker, ennek oka feltehetleg az, hogy sikerült olyan szinkront csinálni, mely az európaiak számára kevésbé működő poénok helyett belecsempészett sok olyat, ami ezen a kontinensen is ült.

Jerry Lewis sokszor említette, hogy szeretne folytatást készíteni a filmhez, végül azonban első körben nem folytatás készült, hanem 1996-ban Eddie Murphy főszereplésével egy remake, melyhez producerként Jerry Lewis nevét tüntették fel. 2000-ben már ennek a remake-nek készítettek folytatást. 2008-ban egy rajzfilmes folytatást is kapott a sorozat, melyben Jerry Lewis szinkronhangja hallható, és Kelp professzor unokája van a történet középpontjában.

Végül, - hogy a színház se maradjon ki, - 2012-ben Lewis egy musicalt rendezett az eredeti film alapján Nashville-ben. Mivel nem olvastam róla, hogy világ körüli, vagy akár csak országon belüli turnéra indult volna a musical, talán joggal feltételezem, hogy nem lett belőle túlságosan nagy siker.

• 
• 
• 

 

USA (Alfred Hitchcock Production Company), 119 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

A Madarak valószínűleg a Psycho mellett Hitchcock másik legismertebb filmje. Legalábbis egy átlagosan művelt filmkedvelő ezt a két filmet szinte biztosan ismeri a borzongás és feszültségteremtés mesterétől.

Hitchcock sok filmjére rá lehet sütni a krimit, mint műfaji besorolást, ami ugye alapvetően valamilyen bűnügyi történetet jelent. Itt azonban erről szó sincs! A "gyilkosságokat" ugyanis ezúttal madarak serege követi el, amit hagyományos értelemben nem szokás bűnügyként említeni. Annyiban is eltér ez a film a sablontól, hogy általában a néző szokott kapni valamilyen feloldozást a bűnügyi filmek végén: a keresett gyilkos személyét, vagy ha már korábban is ismertük, akkor az indítékot, vagy legalább azt, hogy látjuk az elkövető leleplezését. Ezúttal azonban a néző hiába számít bármilyen megnyugtató lezárásra, még azt sem magyarázza meg a film készítője, hogy mi okozza azt, hogy ezek a madarak hirtelen egyik napról a másikra seregestül támadnak az emberekre.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film első felében - bár érezhető némi feszültség a felszín alatt - egy romantikus történetnek indul az egész. Az első órában csak szórványosan jelenik meg egy-egy eltévedt, megvaduiltnak tűnő madár.

Grace Kelly helyett - mivel házassága miatt otthagyta Hollywoodot - Hitchcock kénytelen volt egy másik szőke szépséget találni a főszerepre. A 32 éves Tippi Hedren lett a kiválasztott. Kora csak azért érdekes, mert egy reklámfilmben tűnt föl a rendezőnek, komolyan filmszerepe korábban nem volt. Így hát teljes joggal nevezhetjük őt Hitchcock felfedezettjének

Tippinek fogalma sem volt ekkor még, hogy mire szeretné Hitchcock leszerződtetni. Volt a rendezőnek egy tévésorozata Hitchcock bemutatja címmel. Hedren azt hitte, hogy ebbe szeretné őt Hitchcock állandó szereplőnek, hiszen 7 éves szerződéssel kínálta meg. Előtte persze csinált vele rengeteg próbafelvételt. A rendező korábbi filmjeinek jeleneteiből vett fel jónéhányat Tippivel, és arra a véleményre jutott, hogy megvan benne az a nőies elegancia ami Grace Kellyben annyira tetszett neki. Így végül ezzel a szerződéssel övé lett a Madarak című előkészület alatt álló film főszerepe.

Tippi Hedren egyébként nemrég lett 90 éves! Érdemes még róla megemlíteni, hogy lánya Melanie Griffith, egyik unokája pedig Dakota Johnson. Nőágon tehát mindenképpen öröklődni látszik a színjátszáshoz való tehetség.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Egy kisállat kereskedésben Melanie (Tippi Hedren) közelebbről is megismerkedik Mitch Brenner (Rod Taylor) nevű ügyvéddel, akit egyébként futólag korábban is ismert már. Az ügyvéd egy törpepapagájt szeretne vásárolni 11 éves kishúgának, de ilyen madár éppen nem kapható a boltban. Angolul egyébként lovebird-nek hívják a törpepapagájt, ezért sokáig azt hiszi a néző, hogy valami egészen különleges madárról van szó, ugyanis a szinkron készítői egész egyszerűen szó szerint lefordították a lovebird-öt szerelemmadárnak. Pedig magyarul egyszerűen törpepapagájnak hívják ezt a fajtát...

• 
• 
• 

Mindenesetre a hölgy másnap elhatározza, hogy meglepi a férfi húgát a madarakkal, el is autózik a két frissen vásárolt papagájjal a San FRanciscotól nem messze fekvő Bodega Bay-be, ahol a férfi édesanyjával és kishúgával lakik egy parti házban.

És itt - Bodega Bayben - Melanie megérkeztével elkezdődnek a félelmetes madártámadások. Mint említettem, eleinte csak egy-egy madár által elkövetett, akár véletlennek is tűnő támadás következik be. A film fele előtt nem sokkal azonban bekövetkezik az első igazán komoly, madarak által elkövetett agresszió.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mivel az ember próbál minden furcsa dologra magyarázatot találni, bennem is zakatolt a kérdés, hogy vajon mi ez az egész? Szinte az elejétől az tűnt a leginkább kézenfekvőnek, hogy a Melanie által ajándékba vitt két törpepapagáj valamiért odavonzza a madarak tömegét, és valahogyan felkorbácsolja gyilkos ösztöneiket. Mint említettem nem kapunk választ arra, hogy helyes-e a teóriám.

Eleinte csak sirályok támadnak, akikről nem is gondolnánk, hogy Hitchcock szerint ők voltak az állatstáb legvadabb szereplői, később pedig koromfekete, baljós kinézetű varjak csatlakoznak a madárbandához, akik viszont állítólag remekül idomíthatóak voltak. A sirályok izgága vadságát viszkibe áztatott gabonaeleséggel próbálták csillapítani.

Mintegy 2300 valódi madarat, mellettük sok bábut és vizuális trükköket használtak az irgalmatlanul nagy madársereg megteremtéséhez. 

A támadások egyre félelmetesebbek, csapatuk száma egyre nagyobb. A legnyomasztóbb, legfélelmetesebb az, hogy egy idő után rá kell jönnünk, hogy az ember már sehol nincs biztonságban. Az egyedek annyira önfeláldozóak, hogy saját épségüket - sőt életüket is - feláldozzák azért, hogy a felállított barikádokon áttörjék magukat. A legbiztonságosabb bedeszkázás is hiábavalónak bizonyul végül.

Fura módon nincsen filmzene. Így méginkább félelmetes, amikor halljuk a csapatba verődü madarak ezreinek szárnycsapkodását, és fura, íjesztő, távolból visszhangó szórványos vijjogásukat.

Nekem nincs különösebb madár-fóbiám, de a végefelé már én is kezdtem kellemetlenül érezni magamat. Belegondolok azoknak a nézőknek a helyzetébe, akik 1962-ben, Londonban megnézték a film premierjét, és a moziból kilépve a park fáiról a HItchcock által titokban felszereltetett hangszórók ugyanezeket a madárhangokat játszották a filmről távozó nézőknek.

Hitchcock számára a hatvanas évek eleje mindenképpen pályájának csúcsát jelentette. Lesznek persze még jó filmjei, de a Psycho-t és a Madarakat szerintem nem sikerül felülmúlnia. Ez az utolsó filmje, mellyel Oscar-jelölést sikerült elérnie.

Nagy-Britannia (Horizon), 216 perc, angol, Technicolor

Rendező: David Lean

Producer: Sam Spiegel

Az első világháború idején a törökök számára elsősorban vallási okokból volt szükségük a muszlim szent helyek (Mekka és Medina) fölötti ellenőrzés fenntartására. A britek viszont szívesen láttak volna egy - a világháború után megalakuló -  baráti arab államot a közel-keleten.

Eme terv kivitelezését a britek úgy képzelték el, hogy különböző sivatagi arab törzsek egyesítésével török-ellenes felkelést robbantanak ki. Ennek vezetését Fejszál szíriai emír vállalta magára, segítőjéül (illetve közvetítőként) azt a T.E. Lawrence alezredest küldték mellé, aki amúgy a háborút megelőző években végig a közel-keleten régészkedett, azaz pontosabban ezzel a fedőtevékenységgel álcázta katonai hírszerző tevékenységét. Tökéletesen beszélt arabul, népszerű volt az arabok körében. Felvette szokásaikat, arabként öltözködött. Az alábbi képeken a valódi Lawrence látható. Róla érdemes megjegyezni, hogy amellett, hogy a brit hadsereg alezredese volt, Fejszál herceg is vezérkari főnökének nevezte ki.

• 
• 
• 

A fenti képek közül a jobb alsó egy olyan kérdést vet fel, amire évtizedek után a film segítségével találtam meg a választ: a jobb alsó képen látható, közel 180 fokban meghajlított tőrtokból vajon hogyan lehet kihúzni a tőrt? Én mostanáig valóban azt hittem, hogy ilyesmi csak rajzfilmeken, illetve elfuserált jelmezeken léteznek. Most kiderült a nagy igazság. Tévedtem. Aki nem tudja a megoldást, az a poszt végéig törje rajta a fejét. Ott elárulom, mit láttam a filmben.

1918-ban az összevont arab erők a brit csapatokkal egyeztetett hadműveletekben elfoglalták Damaszkuszt, a mai Szíria fővárosát, mely akkoriban az arab szellemi élet egyik fontos központja volt. Bár a sivatagi területeken megalakult a hatalmas Szaud-Arábia, a közel-kelet nagy része mégis brit és francia gyarmatként üzemelt tovább még egy jó darabig. Lawrence kapcsolata meg is romlott a britekkel, visszautasította az angol királyi kitüntetést is. A háború után kedvenc hobbyjával, a motorkerékpározással foglalkozott leginkább. Egy motorhalesetben halt meg 1935-ben. Egyes vélemények szerint ez egy szándékos merénylet volt ellene.

A film ezzel a balesettel indít... majd visszapörgetve az időt, látjuk, ahigy a kissé kelekótya tisztet megbízzák a Fejszál emír felkutatásával...

És itt álljunk meg egy szóra... A főszerepet alakító Peter O'Toole-on kívül tulajdonképpen minden szereplő játéka tetszett. Legjobban az alábbi képen is látható szürke öltönyös Claude Rains tetszett, aki feltűnésének első pillanatától ismerős volt, de istennek sem tudtam megmondani, hogy honnét ismerem. Yoda mester egyik reinkarnációjakén folyton bottal sántikálva, apró termetével, és szellemi fölényével a háttérből mozgatja a szálakat. Ő valójában egyike a valóságban nem létezett személyeknek. Karaktere mindenesetre jól kitalált. Claude Rains egyébként a Casablanca Renault kapitányaként vésődött emlékezetembe, húsz évvel fiatalabb másával.

Rajta kívül is volt persze ismerős arc, akiken nem nagyon kellett gondolkoznom. Anthony Quinn volt az egyik arab törzs vezetője: Terjesen rendben volt, azon az egy kis zavaró ponton túl, hogy egy hatalmas kampós műorrot szerkesztettek neki, amit viszont nem sikerült soha az arcbőrével azonos színűre sminkelni. Ezért akárhányszor feltűnt, soha nem tudtam másra figyelni, csak arra a fura orra.

• 
• 
• 

A Fejszál emírt alakító Alec Guiness átalakulása viszont olyan jól sikerült, hogy a forgatáson az ott dolgozó arab stábtagok és statiszták többször azt hitték, hogy maga az igazi emír mászkál közöttük.

A sok arab karakter közül egy volt, akit valódi arab származású színész alakított. Az egyiptomi Omar Sharif ekkor már nagy sztár volt szülőhazájában, és a nyugati filmes világot tervezte meghódítani. Szerencséje volt, mert ezzel a filmmel nem csak azonnal világhírű lett, de rögtön Oscar jelölést is kapott. (A film egyébként tíz jelöléséből 7-et meg is nyert)

Neki köszönhető egyébként, hogy több arab országgal ellentétben - ahol be sem mutatták a filmet, mert úgy érezték, hogy kedvezőtlen színben mutatja be őket - Egyiptomban Nasser elnök Sharif hathatós kampányolása miatt nagyon kedvelte a filmet, és hatalmas kasszasiker is lett belőle az észak-afrikai országban.

• 
• 
• 

Peter O'Toole-t hagytam a végére... Be kell vallanom... és simán lehet, hogy ezzel teljesen magamra maradok... (főleg mivel őt is Oscarra jelölték) ő volt a leggyengébb szereplője a filmnek. Állítólag súlyos alkoholista volt, és néhány jelenetben látható furcsa megoldását ez talán meg is magyarázza... A producerek először egyébként Brando-ban gondolkoztak. Valószínüleg az jobban tetszett volna... de Brandonak - kis túlzással - nem volt kedve életéből két évet tevegeléssel tölteni...

A sivatagi forgatás valójában 14 hónapot vett igénybe, ami tényleg nem kevés. Először Jordániában kezdtek el forgatni. Husszein jordán király gyakori vendége volt a munkáknak. Mint később kiderült, nem csak a filmművészet iránti érdeklődése vitte oly gyakran a helyszínre, hanem az egyik női stábtag iránt lobbant szerelme is, akivel később össze is házasodott. A képen balról Peter O'Toole, középen a fiatal Husszein király, jobbra pedig a rendező David Lean. 

Ha valaki nem ismerné, Husszein az a jordán uralkodó, aki később 1994-ben a Washingtoni Fehér Ház kertjében kezet fog Izrael akkori elnökével, Yitzak Rabinnal, szimbolikusan is megjelenítve a két ország békekötését. Ő volt az is, aki közel egy évvel később (arabként!) az egyik legmeghatóbb beszédet mondta a merényletben megölt Rabin temetésén.

Innét visszakanyarodva a filmhez, megjegyezném, hogy a jordániai hosszú forgatás olyan drágának bizonyult, hogy le kellett állítani a munkálatokat. Sam Spiegel producer két hónapos szünetet rendelt el, ami alatt nem csak előteremtette a forgatáshoz szükséges pénzmennyiséget, de megszervezte a forgatás helyszínének áttelepítését Spanyolországba. Nem feltétlenül azért volt ugyanis drága a jordániai forgatás, mert maga az ország olyan drága volt, hanem azért mert egyrészt állandóan betegségek tizedelték a stábot, másrészt az infrastruktóra akkoriban olyan gyenge volt arrafelé, hogy alapszükségleteket is csillagászati áron lehetett csak biztosítani. Volt olyan helyszín például, ahonnan a legközelebbi ivóvíz vételezési forrás 150 km-re volt.

 

• 
• 
• 
• 

A film forgatókönyve alapvetően T.E. Lawrence önéletrajzi írása alapján készült, ami egyben azt is jelenti, hogy nem feltétlenül történelmileg hiteles benne minden. Sokak szerint Lawrence leginkább magáról nyilatkozott elfogultan önéletrajzában. 

A film kivitelezésére panasz nem lehet. A hatvanas évek technikájának legjava került felhasználása. 70mm-es Super Panavision, ami lehetőséget adott a sivatagi panoráma olyan hű visszaadására, hogy szinte érezzük bőrünkön a tűző nap forróságát.

Grandiózus totáljaival a szemnek legalábbis mindent megadott ami egy jó moziélményhez kell.

Számomra ez azonban kevés volt ahhoz, hogy ezt a három és fél órás filmet élvezni tudjam. O'Toole zavaró játéka mellett a forgatókönyv számomra teljesen érdektelen volta tette nehézzé, hogy jól szórakozzak. Nyilván a főbb eseményekben (az adott városok elfoglalása, illetve a gerillaakciók ábrázolása) nem térnek el a valóságtól, a karakterek motívumai, a személyiségek azonban számomra rettenetesen sablonosak, többnyire unalmasak és semmitmondóak maradtak. Lawrence-t például helyenként idióta félnótásként ábrázolják, aki tisztelegni sem tud szabályosan feletteseinek, holott a valóságban egy ilyen félnótás nyilván el sem jut az alezredesi rangig. Katonáknál legalább annyira fontos az élre vasalt egyenruha és a tökéletes vigyázban állás képessége (és ezt némi gúnnyal mondom), mint az ész.

Ami a film felénél kezdett feltűnni, hogy gigantikus hossza ellenére ez egy olyan film, amibe nem sikerült egyetlen beszélő női szereplőt sem beleszuszakolni... ez azért érdekes ... mondjuk a rendező-producer páros másik nagysikerű filmje, a Híd a Kwai folyón sem hemzseg az izgalmas női karakterektől...

Na és akkor mi annak a furcsán meghajlított tőrnek a titka? Hogyan lehet kihúzni őt a meghajlított tokból? Hát az, hogy a tőr nem hajlik meg ennyire. Csak pont annyira, hogy be lehessen dugni. A tok tulhajlítása csak dísz, oda már nem csúszik be semmi...

Hogy erre nem jöttem rá magamtól....

 

Olaszország (Cineriz), 105 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Paolo Cavara, Gualtiero Jacopetti, Franco E. Prosperi

Producer: Gualtiero Jacopetti és Angelo Rizzoli

"Minden jelenet, amit ebben a filmben látni fog valódi, megtörtént. Ha esetenként megdöbbentek, az azért van, mert a valóságban is sok a megdöbbentő dolog. Mellesleg a krónikás feladata, hogy ne szépítsen az igazságon, hanem objektíven mutassa azt be."

Ezzel a felirattal találkozunk a film elején, ami egyrészt előrevetíti, hogy lesz néhány igen sokkoló jelenet, másrészt azt füllenti, hogy ez egy olyan dokumentumfilm, ami hiteles képet próbál mutatni a világ furcsaságairól. 

Sokkolónak valóban sokkoló. Volt egy-két jelenet, ahol tényleg inkább nem néztem oda, annyira rossz volt nézni. Pedig egyáltalán nem tartom magam érzékenynek, még kevésbé prűdnek. A magukat kövekkel véresre csapkodó vallási fanatikusok vágták ki nálam különösen a biztosítékot, ha valakit kíváncsi lenne, hogy melyik volt ez a jelenet.... Valószínűleg sokkal többen lesznek, akik az állatkínzást bemutató részeket fogják nehezen megemészteni, lásd kígyók élve nyúzását vagy amikor bosszúból cápák száját szúrós tengeri sünökkel tömik tele.

Azt, hogy a szó megszokott értelmében dokumentumfilmet látunk, rögtön az elején érdemes elfelejtenünk. Maradjunk inkább abban, hogy ez egy színvonalasan elkészített, rendkívül szórakoztató áldokumentumfilm, mely helyenként tartalmaz valódi felvételeket, van benne emellett sok rekonstruált felvétel, és bőségesen mutat teljesen hamis, beállított jeleneteket is. Továbbá az egyes epizódokon belül is él azzal a klasszikus manipulációs módszerrel, hogy a vágások segítségével építenek fel teljesen hamis "valóságot". Egyik legjobb példa erre, amikor a kínai haldoklók képeit vágják össze egy fesztivál képeivel, az alámondással azt sugallva, hogy a hozzátartozók jókedvűen vacsorázva várják, hogy a haldokló rokon végre meghaljon. Mintha Kínában ez lenne a haldoklás hétköznapi formája.

Ahogy az eddigiekből is kiderül, a világ legkülönbözőbb tájain felvett laza epizódokból (ha jól számolom, 35-ből) fűződik össze ez az áldoksi film. Az egyes epizódokat - nagyon ügyesen - mindig valamilyen szabad asszociáció köti össze. Például a szingapúri kígyó-leves előkészítését mutató jelenet után, egy Abruzziban felvett Szent Domonkos fesztivált mutatnak, ahol sokan kígyókkal a kezükben vonulnak a vallási menetben.

A film sikeréhez nyilván hozzájárult, hogy gyönyörűek (és színesek) a képek. És minden téren kifejezetten  színvonalas a megvalósítás. A zenéje például Oscar-díjat nyert.

Az egyik legjobban sikerült epizód, amelyik egy atomkísérletektől sújtott helyszínen a megváltozott környezetben mutatja az állatok pusztulását. 

Nem tudom persze megmondani, hogy ebben az epizódnak mennyi volt a fikció és a dokumentarizmus aránya...

Mindenesetre a felvételek, és az a mód, ahogy megvágták, illetve zenével illusztrálták, nagyon megrázóra sikerültek...

Nem csupa borzongás volt az egész film. Voltak persze vicces, és enyhén erotikus epizódok is. (Nem ezért, hanem a brutalitása miatt kapta ez a poszt a 18+ -os taget.)

Az egyikben részben például felajzott bennszülött lánycsapat kergetett szerelmi vágytól hajtva egy férfit a kókuszfa tetejére... máshol pedig egy avant garde festő - Yves Klein - meztelen női testekkel festi meg fura műalkotását.

Alapvetően semmit sem szabad készpénznek venni ebből a filmből, de persze mutatóban van néhány valóságos dolog...

Ez a film bátran nevezhető az exploitation filmek egyik alapkövének. Sőt, gyakorlatilag műfajt hozott létre az exploitation-ön belül, az úgynevezett "mondo" filmekét, melyek mindegyike hasonlóan sokkoló áldokumentumfilm volt. Nyilván legtöbbjük messze nem ilyen színvonalas, mint eme műfajteremtő előd.

Mondo Hollywood, Mondo Bizarre, Mondo Erotica, Mondo Inferno, Shocking Asia 1-2, A Halál Arcai... hogy csak néhány példát említsek... De nem muszáj ilyen messzire menni. Ha a kortárs művészeteket nézzük, akkor például az MTV hírműsorai hasonló kreativitással kezelik a valóságot, mint Jacopetti és társai.

USA (Mirisch, Seven Atrs) 151 perc, Technicolor, angol

Rendező: Jerome Robbins (táncos jelenetek), Robert Wise

Producer: Robert Wise

1957 szeptember 26-án mutatták be a Broadway-n ezt a musicalt, és 732 előadás erejéig műsoron is maradt. Ez egyébként nem olyan elképesztően nagy teljesítmény, de azért nem is hangzik rosszul. A Broadway színházaiban - ellentétben a nálunk megszokottal - általában egy adott színház folyamatosan, minden nap (akár többször is) ugyanazt a musicalt játssza. A Broadway rekordot az Operaház Fantomja tartja több, mint tizenháromezer előadással, és ezen a ranglistán a West Side Story bele sem fér az első százba.

Jerome Robbins tánc-koreográfus, rendező még 1947-ben környékezte meg Leonard Bernsteint (karmester, zongorista, zeneszerző), hogy készítsenek egy Rómeó és Júlia jellegű, de a jelenben játszódó musicalt. Első körben ír katolikus banda állt szemben zsidó fiatalok csoportjával. East Side Story volt ekkor még a tervezett cím. Közben Bernstein nem is igazán musicalben, inkább komolyabb, opera szerű megvalósításban kezdett el gondolkozni. A végeredményt illető elképzelések különbsége végül oda vezetett, hogy ideiglenesen dobták a projectet.

Az ötvenes évek második felében aztán újra egymásra találtak a Bernsteinék. Ekkor már fehérek és puerto ricoiak ellentéte felé mozdult a történet, és a cím is áttevődött a Central Park túloldalára: East Side helyett West Side Story lett.

• 
• 
• 
• 

Amikor Rómeó és Júlia jellegű történetről írtam, akkor kicsit finom voltam. A történet gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a Shakespeare-féle sztorival. Szinte minden szereplő megfeleltethető valakinek a színház number one-jának tekintett angol drámából. Néhány nem túl jelentős különbség van csak a történetben. 

• 
• 
• 

A film 11 Oscar jelölésből 10-et meg is nyert, úgyhogy mindenképpen népszerű volt a maga idejében. Ezt a népszerűséget - úgy érzem - mostanra részben elveszítette. Na de majd Spielberg rendezése visszahozza. 2021-re várható a remake bemutatója. Nagyon kíváncsian várom, hogy Spielberg mit hoz ki belőle. Ami ebben az 1961-es változatban nem tetszett, az mind könnyen kiküszöbölhető lenne... mert maga a zene például baromi jó! A tánc sem rossz. Mi bajom van vele akkor?

Hát van bajom vele rendesen...

Például a szereplők kiválasztása. Az egyik legízléstelenebb dolognak tartom amikor "cipőpasztával" próbálnak feketét vagy latin-amerikait létrehozni fehérekből. Mintha Hollywoodnak nem lenne elég fekete vagy latino színésze...

Ha a Bernardo-t játszó George Chakiris-t (amerikai születésű, de neve alapján görög származású) nézem, akkor minden pillanatban akaratlanul is csak az jár az agyamban, hogy miért járkál cipőkrémes arccal ez a puerto rico-i srác az utcán? A srácnak pedig elég karakteres arca van ahhoz, hogy elhiggyem neki, hogy puerto ricoi... kár volt ez az erőltetett arckrémezés...

De amin végképp nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak: Rita Moreno, aki Anitát, az egyik puero ricoi hölgyet játssza szintén bekenték az arcát, holott ő maga született puerto ricoi !!!  (ezek szerint nem elég puerto ricoinak lenni, annak is kell látszani - hehe)

• 
• 
• 

Ha már Puerto Riconál tartunk... ezt a spanyol gyarmatot az USA az 1897-es amerikai-spanyol háború megnyerése után nyúlta le Spanyolországtól. Azóta saját akaratból társult állama az USÁ-nak. Viszont nem tartozik az USA zászlajának 50 csillagát adó tagállamai közé. Bár 2012-ben Puerto Rico népszavazással kinyilvánította, hogy ők is tagállamokká szeretnének válni, a nagyhatalom nem különösebben volt nyitott a változtatásra, jó nekik úgy, ahogy van...

A főszereplők kiválasztásától sem vagyok túlzottan elájulva. A Júliát... akarom mondani Maria-t játszó Natalie Wood, tipikus amerikai lány. Nem éreztem benne azt a latinos tüzet, amit egy sztereotip puerto ricoitól elvártam volna. Nem hiszem el, hogy Hollywoodban nem lehetett találni egy épkézláb latin csajszit...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Maria szerepével kapcsolatban egyébként Audrey Hepburn neve is felmerült (akit amúgy imádok, de őt sem érzem tipikus latin csajnak) aki azért esett ki végül, mert terhes lett.

Natalie Wood tudott énekelni, fel is énekelte az összes filmbeli dalát. Első körben az volt a terv, hogy bizonyos helyeken, ahova nem ért el a hangterjedelme, egy megfelelő énekes (Betty Wand) fogja kiénekelni a nehezebb hangokat. Végül aztán az összes dalát teljes egészében kicserélték. 

Érdekességképpen megjegyzem, hogy Betty Wand hangját Rita Monero néhány dalában is felhasználták a húzósabb részeken, így az a vicces helyzet áll elő, hogy két színésznő is helyenként ugyanannak a harmadik személynek a hangján énekel.

A Rómeónak megfeleltethető Tony szerepét alakító Richard Beymerrel sem vagyok különösebben elégedett. Ő természetesen tökéletes választás külseje alapján a fehér amerikai srác szerepére... csak éppen személyisége valahogy teljesen érdektelenné teszi...

Erre a szerepre is volt másik jelölt.. nem is akárki: Elvis Presley. De menedzsere, az "ezredes" nem hagyta jóvá a szereplést. Állítólag kevesellte hogy csak a dalok felében énekelt volna Elvis.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A filmet részben ugyanaz a rendező rendezte (Jerome Robbins), aki a színházi 1957-es bemutató egyik megalkotója volt. (Ez az egyetlen mozifilm, amit életében rendezett) Társrendezőként mellé került Robert Wise, hogy azért legyen valaki, aki járt már filmforgatás közelében.

A helyszín végig Manhattan, New York város központja. Ezúttal azonban nem a csillogó, felhőkarcolós részt láthatjuk, mint mondjuk a Breakfast at Tiffany's-ban, hanem a lerobbant, csupasz téglafalakkal és kerítéssel szegélyezett tereket látjuk, New York sötétebb arcát.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ez is New York persze, sőt ez nagyon is New York! A bevezető jelenet valódi helyszínen forgott, ám azután a film további részében remekül felépített stúdió díszleteket látunk. Olyan szépen lettek ezek a díszletek felépítve, hogy utána kellett néznem, hogy voltaképpen mi hol forgott.

A film legnagyobb erősségei talán vitathatatlanul a zenéje és a táncok koreográfiája. Legismertebb dala talán az I like to be in America