Olaszország (Rizzoli Film, Francoriz Production), 148 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Federico Fellini

Producer: Angelo Rizzoli

Fellini a 8 1/2 bemutatása után szinte azonnal, 1963 Novemberében el akarta kezdeni ennek a filmnek a forgatását, de csak 1964 nyarán sikerült valóban megkezdeni a munkát.

Fellini így nyilatkozik erről a csúszásról:

"Most olyan vagyok, mint egy hajótörött. Indulásra készen álltam. A történet a fejemben volt. Úgy éreztem, minden jól fog menni. Aztán gyártási okok miatt mégsem kezdhettem forgatni. Hónapok múltak el tétlenül. Üres hónapok, fárasztó hónapok. Mert én nem tudom hidegen átgondolni a munkámat. Csak a munka lázában tudok alkotni. A legnagyobb zűrzavarban ébred az ihlet. Most aztán itt állok többhónapos üresség és fáradtság után kimerülve. Kezdhetem elölről az egészet, és nyilván a történet sem lesz már ugyanaz, amit tavaly télen akartam elmondani. Ezért mondom, hogy hajótöröttnek érzem magamat."

Érdekes így belelátni egy nagy rendező munkamódszerébe. Én például igazán hatékonyan akkor tudok jól elvégezni egy munkát, ha rend és nyugalom van körülöttem. Ezért hát nagyon nehezen tudom magamat egy olyan alkotó fejébe beleképzelni, aki pont ennek az ellenkezőjét igényli.

Az első igazán szembeszökő ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy pályája során Fellini először engedett a színes nyersanyag csábításának, Mit engedett... szinte gyermeki lelkesedéssel kísérletezett vele. Mintha kezébe kapva a színek használatával kapott lehetőségeket, hirtelen minden más háttérbe szorult volna. Olyat is olvastam valahol, hogy Fellini maga vallott arról, hogy kis LSD hatása is komoly szerepet kapott a film vizualitásának megformálásában. Ezt sem tartom teljesen elképzelhetetlennek.

Fellini maga mondja egy másik helyen, hogy:

"Mesét akarok mondani, s az effajta elbeszélésben mindennek meseszerűnek kell lennie. Egy kicsit igaznak és egy kicsit képtelennek"

A színekkel való játéknál ne felejtsük el, hogy amit a technicolor nyersanyag esetén a vásznon látunk, az legtöbb esetben igencsak messze van a valóságtól. Az alapszínek (vörös-zöld-kék) jellemzően nagyon élénkek. A másik ami megjegyzendő, hogy kamerába nézve a forgatás alatt természetesen ugyanazokat a színeket látja a rendező és az operatőr, mint amik a valóságban léteznek. Ezek az elvarázsolt színkavalkádok csak a nyersanyagon kelnek életre. (Itt most felejtsük el a modern digitális technikát, ahol természetesen már a kamera kijelzőjén látszik, hogy mi az amit rögzítünk, és amit persze az utómunka folyamán még mindig ezerféleképpen változtathatunk.)

És valóban: a valóság keveredik álomszerű jelenetekkel. Néha nem is teljesen egyértelmű, hogy a valóságban vagy egy látomás-szerű jelenetben vagyunk, esetleg éppen a kettő határán...

Az Országút - 1954 forgatásakor, a külső jelenetek felvételének egyik helyszínén egy kolostorban Fellini talált egy jegyzetet, melyben egy kis apáca látomásait jegyezte fel annak főnöknője. A lányt később boszorkányság vádjával Rómába rendelték, ahol a kínvallatások során a keresztényi szeretet jegyében meghalt. Először ezt a történetet szerette volna Fellini megfilmesíteni, de aztán úgy érezte, hogy ez túl sok megkötést jelentene számára, és szép lassan eltávolodott ettől,  tulajdonképpen csak a látomások maradtak meg az eredeti elképzelésből...

Ez a film felfogható a 8 1/2 ellenpárjaként is abban a tekintetben, hogy ott egy férfi nézőpontjából járta körül Fellini, hogy szerinte hogyan lehet megszabadulni a nevelés némely korlátjától, bizonyos hibáktól és téves berögződésektől. Itt viszont egy férjétől elhidegült nő útkeresését látjuk, aki problémáinak megoldását a szomszédban lakó szexmániás nő barátságától, szellemidéző spiritisztáktól, pszichoanalitikustól, magánnyomozóktól vagy éppen egy furcsa szektától várja, noha végül mindegyik esetben megijed, szinte elmenekül az általuk kínált lehetőség elöl... 

A két film (a 8 1/2 és emez) a hasonló témák ellenére formailag egyébként teljesen különböző, még akkor is, ha mindkettőre igaz, hogy a valóság és az álom határán téblábol végig a történet. A 8 1/2 elképesztő hatással volt rám, emezzel viszont nem nagyon tudtam mit kezdeni... és azon kívül, hogy nyilván az én fogadókészségem okolható ezért elsősorban, én megint csak Giulietta Massinát hibáztatom... akit úgy általában nem különösebben szeretek (még ha talán ez szentségtörésnek is tűnhet). Azok a Fellini filmek, melyekben nem szerepel a maestro felesége, számomra nagyságrendileg jobban működtek.

A film egyik pikantériája egyébként, hogy az a Sandra Milo (az alábbi képen balra), aki a filmben Giulietta férjének szeretőjét játssza, a valóságban Fellini szeretője volt, aki így tehát gyakorlatilag a filmben leképezte a valós szerelmi háromszöget az élet valós szereplőivel. Hát tényleg elég pikáns...

Az álomjelenetek izgalmasak voltak. Az utolsó harmad helyenként már átment lázálom szerű light-horrorba... 

Mindenképpen ki kell emelni Nino Rota remek zenéjét, mely néha karneváli, néha félelmetes hangulatot adott a filmnek...

Olaszország (Film Duelmina, Francoriz Productions, Federiz), 117 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Tonino Cervi, Angelo Rizzoli

Antonioni a Napfogyatkozás után azt nyilatkozta, hogy pályájának új szakaszához érkezett, és ha még készít filmet, akkor az vígjáték lesz, és biztosan színes.

Nos, ez a film valóban színes lett, a rendező első színes filmje, a mondat összes többi eleme azonban tévedésnek bizonyult. Még csak mosolyogni sincs kedve az embernek, vígjátékról beszélni pedig eszünkbe sem jut, ha végignézzük ezt a filmet. De szintén tévedésnek bizonyult az új pályaszakasz említése, hiszen valójában ez lesz az a film, ami majd lezárja Antonioni első korszakát. 

Szokás tetralógiának, azaz négy egymással összefüggésben álló műként kezelni ezen szakasz utolsó négy filmjét: A Kaland (1960), Az Éjszaka (1961), a Napfogyatkozás (1962) és eme Vörös Sivatag (1964) összeköthető egyrészt Monica Vittivel, aki mind a négy filmben szerepel, másrészt tartalmilag az emberi kapcsolatok válságával, elhalásával, és általában véve a korabeli jelen vizsgálatával.

Először is egy feltehetően sokakat kiábrándító dolgot kell közölnöm: Elsősorban mai elemzéseknél jelenik meg sok helyen tévesen, hogy a film a Ravenna környékét elárasztó petróleumfinomító telepek ábrázolásával akarja felhívni a közvélemény figyelmét a környezetszennyezésre és az iparosodás negatív következményeire. Mai szemmel ez triviálisnak tűnik. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy ami ma alapvetés, az 50-60 évvel ezelőtt nem volt feltétlenül érvényes. (És ezt jó lenne, ha a #metoo és #blm mozgalmak harcosai sem felejtenék el, amikor évtizedekkel, esetenként évszázadokkal ezelőtti eseményekkel és emberekkel kapcsolatban ítélkeznek.)

Szóval utánaolvasva, a korabeli sajtóban megtalálható, hogy Antonioni Godart-nak nyilatkozva elmondja, hogy ő pont az iparosodás szépségét akarta ünnepelni ezekkel a képekkel: 

Szeretem az újat, szeretem a rakétákat, a gyárkémények füstjét, az ipar terjedése által megváltozott tájat.

Mindenesetre, ha valóban ez volt a célja Antonioninak, nálam nem sikerült betalálnia. Engem bizony nem varázsoltak el ezek a képek, sőt, kifejezetten nyomasztóan hatottak rám. És bevallom, nem is igazán értettem a logikát a színek használatában. A vörös különböző árnyalatainak nagyon, - talán túlzóan is - hangsúlyos esztétikai szerep jutott, ám a puszta megjelenítésen túl nem sikerült rájönnöm, hogy milyen dramaturgiai szerepet kapott ez a hatás.

A vörösnek egyébként többféle árnyalata is ránehezedik a képre. Sokszor inkább a barnába hajló rozsdavörös, illetve okkeres árnyalatok uralkodnak. A két főszereplő (Monica Vitti és Richard Harris) haja is vörös.

Aki látott már filmet Antonioni első (legfontosabbnak tartott) korszakából, az tudja, hogy ezekben a filmekben nem mondható, hogy kapkodjuk a fejünket az eseményeket nézve. Talán közelebb állunk a valósághoz, ha azt mondom, hogy szinte nem is történik semmi... és ez a közel két órás műsoridőben bizony nagy fegyelmet és összpontosítást igényel a nézőtől.

Giuliana (Monica Vitti) egy igen neurotikus, súlyos lelki problémáktól gyötört nő. Többször említésre kerül egy korábbi baleset, amiről aztán kiderül, hogy valójában egy öngyilkossági kísérlet volt, amit férje elől is titkol. Férje mérnök, aki - vele ellentétben - láthatóan minden lelki problémától mentes. Giuliana belegabajodik férje egyik kollégájába, Corradoba (Richard Harris) aki munkaügyben jár az ipartelepen, ami mellett Giulianaék élnek. 

A film nagy része ezt a se ide se oda kapcsolatot ábrázolja, komoly hangsúlyt helyezve közben a vörös árnyalatainak minél gyakrabban történő megjelenítésére. Még a korabeli kritikák között is több helyen olvasni hozzám hasonló "tanácstalankodókat", akik nem pontosan értik a vörös ennyire eltúlzott jelentőségét... 

Az viszont sejthető, hogy Giuliana lelki baja pont a modernizálódó környezettel való ellenérzésekből fakad. 

Ha el is fogadjuk Antonioni vallomását, mely szerint az iparosodott környezetet akarta eltúlzott szépségben bemutatni, én mégiscsak túlnyomó részt nyomasztó hangulatú képekre emlékszem.

Két olyan jelenet volt, amelyre kellemesen emlékszem vissza, ami kis kitörést jelentett ebből az igen lassan és szinte céltalanul hömpölygő filmből:

Az egyik a kis csónakház furcsa jelenete, ahol több pár is össze volt zsúfolódva. Talán nem is valóság, hanem álom volt? Nem is derül ki igazán, hogy hogyan kerültek ide, és a jelenet után azokkal az idegen párokkal, akikkel előtte nem találkoztunk, később sem találkozunk újra, ez az álom-elméletemet erősíti meg.

Olyan szűk a hely, és annyira érthetetlen, hogy a láthatóan jómódú emberek miért vannak így összezsúfolódva ezen a koszos kis helyen...Egyetlen ágy van, és egymás ölében, szorosan egymáshoz simulva fekszenek. Kifejezetten erotikus töltete van ennek a jelenetnek.

A jelenet kulcsszereplője a szintén vöröshajú Rita Renoir, aki a fenti kép középpontjában fekszik, és akiről érdemes elmondani, hogy állítólag az 50-es 60-as években Európa legismertebb sztriptíztáncosnője volt.

Arca valahogy minden játék nélkül is vad erotikát sugároz. Hozzá kapcsolódik az egyetlen olyan momentum, ami mosolygásra késztetett a film során:

- Utálom!

- Kit?

- A férjedet! Olyan, mint egy vércse, és arra mindig készen áll, hogy rávesse magát egy tönkremenőben lévő gyárra... vagy egy válságban lévő nőre... Meglátod... Meglátod, a végén velem is célt ér majd!

Hát igen... ez a csónakházas jelenet ilyen volt.. Bárki bárkinél célt érhetett végül...

Az említett másik jelenet, mely pár perces fellélegzést okozott a nyomasztó ipartelep hangulata alól: A kétségbeesett Giuliana egy mesét rögtönöz beteg gyermekének. Egy 12-14 éves lányról, aki magányosan strandol egy gyönyörű rózsaszín homokos tengerparton. Érdekes figyelni, hogy a jelenet képei hogy reagálnak a mesélő gondolataira. Amikor Giuliana először említ egy furcsa közeledő vitorlást, akkor a képen a hajó kifejezetten hasít a vízen. Majd amikor érezhetően improvizálva meséli tovább, ahogy a lány úszva megközelíti a furcsa vitorlást, akkor azt már állva látjuk a vízen... 

Itt válik igazán érzékelhetővé, hogy Antonioni nagyon is tud harmonikus, meleg képeket mutatni nekünk, ha úgy tartja kedve. A mesebeli gyönyörű tengerpart egyébként a Sardinia melletti 1 km átmérőjű, Budelli nevű kis szigeten található, a partszakaszt Spiaggia Rosanak hívják. Valóban rózsaszín homokja van.

Ezzel a filmmel már valóban lezárul Antonioni első korszaka. Ezután szerződést köt az amerikai MGM-el három angol nyelvű filmre. Ebből kettő rajta is lesz a listán, úgyhogy hamarosan újra találkozunk vele.

USA (Warner Bros), 170 perc, Technicolor, angol

Rendező: George Cukor

Producer: Jack L. Warner

Talán nem túlzás azt írni, hogy a My Fair Lady minden idők egyik legkedveltebb musical filmje. Itt szinte minden összejött, aminek össze kell jönnie.

G.B. Shaw tollából 1912-ben remek alapmű született Pygmalion címmel, melyet már ezt megelőzően is több alkalommal dolgoztak fel filmre illetve tévére. Pügmalion egyébként az ókori Ovidius egyik költeményének szereplője, aki beleszeretett egy maga által készített szoborba, melyet kérésére Aphrodité végül életre is keltett.

1956-ban készült belőle egy Broadway musical My Fair Lady címmel. Ahogy a regény eredeti címe, úgy ez a cím is kis magyarázatot igényel: Valamiért nem is szoktak vele erőlködni, még nem láttam olyan előadást sem színházban, sem vetítésen, ahol magyarítani próbálták volna a címet. Holott a Grease esetében láttam már Pomádé-t, a Cabaret esetén Kabaré-t, vagy mondjuk Cats esetén Macskák-at... Mondjuk a Hair-t nem szokták lefordítani, és a Mamma Mia! esetén sem próbálkoztak szerencsére semmi sületlenséggel, - igaz - ebben az esetben a Mamma Mia! a darab közismert címadó dala. Viszont a My Fair Lady-ben nincsen olyan dal, amiben azt éneklik, hogy My Fair Lady, de még csak el sem hangzik prózában sem ez a szókapcsolat.... A My Fair Lady az My Fair Lady marad, úgy, hogy valószínűleg az emberek többsége nem is tudja, hogy mit jelent. A My Lady - Hölgyem - nyilván nem okoz túl sok fejtörést, a Fair szócska az, ami nem feltétlenül kézenfekvő. Nos, itt a fairy tale (tündérmese) jelenthet kis segítséget. A Fair Lady valami tiszta, szépséges, ártatlan hölgyet jelent, amolyan tündéri teremtményt... Valami ilyesmit... (mint Audrey Hepburn)

A már említett 7 évvel korábban színpadra állított Broadway változatban a főszerepet Julie Andrews játszotta, akit elsősorban A Muzsika Hangjából vagy a Mary Poppins-ból ismerünk, de a fiatalabb korosztály ismerheti többek között a Neveletlen Hercegnő című filmből is, hiszen 70 évesen is vállalt filmszerepeket, sőt valójában a mai napig (86 évesen is) aktív, igaz, manapság elsősorban hangját kölcsönzi rajzfilmszereplők számára. 

Julie Andrews neve annyira összenőtt ezekben az években a My Fair Lady Elizájával, hogy az 1964-es Oscar gálán úgy hívták színpadra az egyik díj átadójaként, hogy "our fair lady"... Talán senki nem gondolta volna, hogy másra esik a választás a megfilmesítésnél. Hepburn szerint egyébként Andrewsnak kellett volna kapnia a szerepet. Mindenesetre az 1965-ös gálán, ahol a My Fair Lady-re díjeső zúdult ű88 darab), Rex Harrison - aki színpadon még Andrews-zal is játszotta korábban a szerepet - nem hagyta ki, hogy "Two Fair Ladies" -ként utaljon a két hölgyre... (e pillanat került megörökítésre az alábbi nagyképen) A két színésznő állítólag egyébként kifejezetten jóban volt egymással, és belső információk szerint, ha Hepburn visszautasította volna a szerepet, akkor sem Andrews kapta volna azt, mivel a stúdió főnökei nem tartották őt akkoriban elég ismertnek ehhez a filmhez.

Hepburnt egyébként volt, aki túl idősnek találta ehhez a szerephez (34 éves volt a forgatás idején), de szerencsés genetikája miatt simán eladható huszonévesnek.

Bevallom, egy világ dőlt össze bennem, amikor megtudtam, hogy nem is Audrey Hepburn énekli a dalokat. Ezzel kapcsolatban a művésznőnek is hasonló érzései lehettek, hiszen ő abban a tudatban írta alá a szerződést, hogy ő fog énekelni, és heteken keresztül énektanárhoz járt, hogy a dalokat begyakorolják. A forgatás első napján szembesült azzal, hogy Marni Nixon (lásd az alábbi képen) fogja adni Eliza hangját, aki egyébként többek között Natalie Wood énekhangját is kölcsönözte a West Side Storyban. Hepburn azt mondta később, hogy ha ezt előre tudja, alá sem írta volna a szerződést.

Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy az nem igaz, hogy Hepburnnek egy hangját sem lehet hallani a dalok közben! Becslések szerint nagyjából 10%-ban az ő hangja szól. Sok helyen a mélyebben fekvő sorokat ő maga énekli, majd amikor a dallam átmegy magasabb lágéba, már Nixon hangját halljuk.

Ha már itt tartunk, akkor meg kell jegyezni, hogy a színészek többsége nem maga énekel ebben a filmben. Érdekes kivétel a Henry Higginst játszó Rex Harrison, akit nem szinkronizáltak, holott ő egyáltalán nem tud énekelni. Viszont ott volt azon a színészmesterség órán, ahol a színészeket arra tanítják, hogy hogyan kell úgy csinálni, mintha énekelnének, holott csak beszélnek, mégis a néző szinte észre sem veszi, hogy ez nem éneklés. 

Elmagyarázni nehezebb mint megcsinálni: láthatjuk, hogy valójában alig van egy-két hang a dal során amit valóban kiénekel (és azt is csak tessék-lássék) Harrison... mégis olyan zseniális és szerethető az egész!

Ha már a szinkronhangoknál tartunk, érdemes kitérni a magyar szinkron vs eredeti hang problematikára. Ennek a filmnek a magyar szinkronja akkor készült, amikor még igazi színészhatalmasságok szinkronizáltak Magyarországon. Henry Higgins például Sinkovits Imre hangján hallható, ami egészen elképesztő magasságokba emeli a film élvezeti értékét. Viszont, ha az eredeti hangsávra kapcsolunk, akkor - feltéve, ha legalább középszinten beszélünk angolul - kapunk egy kis ízelítőt a brit angol kiejtés egészen elvadult típusaiból is. Pont azokról, amiket Higgins és Pickering ezredes oly lelkesedéssel kutat és elemez. Mindez a magyar szinkronban csak erőlködés marad, hiába próbálkoznak valami tájszólás-szerűséggel, közelébe sem jutnak annak, amit az angol eredetiben hallhatunk. Akit hozzám hasonlóan szórakoztat, ahogyan az angolok cincálják saját nyelvüket, annak talán érdemes egyszer meghallgatni szinkronnal, majd kis pihenő után eredeti nyelven is a filmet...

Eliza egy szegény virágárus lány Londonban. Piszkos, műveletlen és - mint a Londoni alsóbb osztályok tagjai,-  rettenetesen beszéli anyanyelvét. Henry Higgins (Rex Harrison) nyelvész egy hirtelen ötlettől vezérelve fogadást köt Pickering ezredessel, - aki kedvtelésből foglalkozik nyelvészettel - , hogy hat hónap alatt olyan úrinőt farag a lányból, aki bármilyen társaságban megállja a helyét. 

Már az alapötlet is izgalmasan hangzik, és kifejezetten érdekesen van megírva a történet. Nagyon szerethető minden központi karakter. Érdekes módon, bár életemben legalább tízszer láttam már ezt a filmet, mégsem emlékszem soha pontosan, hogy mi is a vége... Most újra visszanézve ennek az az oka, hogy kicsit nyitva is hagyja a film a befejezést... Az eredeti regényben nagyon pontos lezárása volt a történetnek, a film szándékosan kicsit a nézőre bízza, hogy milyen befejezést képzel el magának...

George Cukor remek filmet rakott össze a rendelkezésére álló alapanyagból (forgatókönyv, zene, színészek és persze hatalmas költségvetés). Meg is lett az eredménye: 8 OSCAR-díj, köztük a legjobb film, rendező és férfi főszereplő díjai. Megunhatatlan klasszikus. Nem véletlen, hogy időről időre a színpadokon is újra feltűnik. A cikk írásának időpontjában például a Centrál Színházban látható egy elég jó változata.

USA (Alfred J. Hitchcock Productions), 130 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Alfred Hitchcock szokásához híven névtelenül, ügynökön keresztül adott megbízást a Marnie című 1961-es Winston Graham regény megfilmesítési jogainak megvásárlására. Ezt természetesen azért bonyolította így, hogy neve hallatán ne srófolják túl magasra az árat. Graham azonban a nagy titkolózást látva kifejezetten vérszemet kapott, és az ügynöktől kapott ajánlat kétszeresét kérte. Hitchcock ezt is azonnal elfogadta. Amikor létrejött a szerződés, és Graham megtudta,  hogy a ki is áll a vásárlás hátterében, nagy büszkeségében azt mondta, hogy ha tudta volna, hogy a nagy Alfred Hitchcock akarja megvenni a regényéhez kapcsolódó jogokat, neki ingyen is odaadta volna, akkor megtiszteltetés ez neki....

Hitchcock első választása a főszerepre Grace Kelly lett volna, akivel a rendező az ötvenes években többször is dolgozott együtt, és aki azóta Monaco hercegnéje lett. Úgy tűnt, sikerül is megállapodni a nagy visszatéréssel kapcsolatban, ám állítólag a monacóiaknak nem tetszett, hogy hercegnéjük egy szexuális zavaroktól szenvedő nőt alakítson.

Így végül a Grace Kellyhez nagyon hasonló zsánerű Tippi Hedrenre esett újra a választás, aki Hitchcock előző, Madarak (1963) című - filmjében is főszerepet kapott (a madarak mellett). 

Hedren és Hitchcock kapcsolata állítólag végzetesen megromlott a film forgatása során. A pocakos rendezőállítólag megalázóan és durván bánt a színésznővel, amit ő nem hagyott szó nélkül. Ezeknek a vitáknak, veszekedéseknek nyilván az alábbi forgatási fotókon nyoma sincsen. Mindenesetre olyan pletyka is terjengett, hogy a forgatás utolsó harmadában a rendező már csak asszisztensén keresztül instruálta a színésznőt.

Ez utóbbit a poszt írásának időpontjában is élő, idősként is nagyon szép Tippi Hedren cáfolta. Érdekes, hogy ő maga ezt tartja kedvenc saját filmjének a forgatási nehézségek ellenére is.

Bármi is történt kettejük között, azt mindenesetre tudjuk, hogy ez a Hitchcock film volt az utolsó amelyikben a központi karakter egy ilyen tipikus Hitchcocki szőke szépség volt. 

A zseniális Psycho (1960) és a szintén remek Madarak (1963) után - bevallom - kissé csalódott voltam, közel sem éreztem olyan egyenletesnek a filmet, mint az említett két korábbi alkotást.

Voltak itt is pazar megoldások,- ha egyet kell kiemelnem,- akkor egyértelműen a széfes jelenet, melyben a kleptomán szőkeség a lebukás határán egyensúlyoz, mindezt úgy, hogy ő erről nem is tud, csak mi tudjuk! Kedvenc beállításom az alábbi képen látható, ahol mi látjuk, ahogy éppen rámolja ki a széfet, de azt is látjuk, hogy közeledik a takarítónő. Ez a gyakorlatilag földre helyezett kameraállás ahogy belátja az egész teret - nem tudok mást mondani - zseniális!

Aztán távozáskor a szőkeség leveszi és zsebre rakja magassarkúját, hogy halkan ki tudjon osonni, ám abból ahogy a cipő kilóg a zsebből pontosan tudjuk, hogy annak a cipőnek ki kell esnie... tudjuk, számítunk rá, de arra nem, ami a kiesés után történik. Megint csak zseniális!

Szerkezetében nagyon emlékeztetett a Pszicho-ra ez a film. Az elején megismerkedünk Marnie-val, aki fekete hajjal éppen megszabadította főnökét egy nagyobb összegtől, majd látjuk, ahogy lemossa hajáról a feketét, és immár szőkén éli másik életét.

Újabb áldozata Mark Rutland (Sean Connery), aki Marnie pechére egyrészt rendkívül fejlett magánnyomozói képességekkel rendelkezik, másrészt szerelmes lesz a nőbe. Senkinek sem esik jól, ha szerelme meglopja, de Rutlandet láthatóan nem különösebben bántja a dolog... Hiába, az igaz szerelem mindent legyőz...

Marnie azonban nem szerelmes, így Rutland kénytelen mocskos játékot játszani. Vagy hozzámegy feleségül a szőkeség, vagy feljelenti, és mehet a börtönbe. Marnie így a házasság börtönét választja inkább.

Idáig egyre csak nőtt a feszültség. Megtudjuk, hogy Marnie kapcsolata az anyjával igencsak furcsa, valami megmagyarázhatatlan szeretet-gyűlölet van közöttük. Marnie emellett a vörös színtől pánikszerű rohamokat kap. Persze mindenre magyarázatot kapunk majd a film vége felé.

Rutland elhunyt feleségének húga (Diane Baker) gyengéd érzelmeket táplál a férfi iránt. Nem csoda hát, hogy ettől fogva egyetlen életcélja a hirtelen közéjük furakodó Marnienak a családból való eltávolítása lesz... 

Pedig nem is sejti, hogy az ifjú pár nászútja nem sikerül valami fényesen. A kényszer hatására házasodó nő teljesen elzárkózik a férfi közeledésétől. Külön szobában alszik férjétől, és egy ujjal sem engedi, hogy hozzá érjen. Ennek köszönhető a film egy másik ikonikus jelenete, amikor Rutland egyszerűen letépi feleségéről a ruhát. Természetesen szinte semmit nem látunk a nő meztelenségéből (hiszen ez Hollywood még a hatvanas évek közepén!!!), mégis tudjuk, hogy meztelen. Azért ez is nagy haladás, hiszen pár évvel ezelőtt még sejtetni sem lehetett Hollywoodban, hogy valaki meztelen. Lazul a cenzúra, és a cenzúra lazulásának mindig örülni kell!

A jó kezdés után kezdtem egyre inkább elbizonytalanodni a filmmel kapcsolatban. A nő szexuális zárkózottsága állt a film középpontjában. Nade! A film végig azt sugallja, hogy kizárólag valami súlyos elmezavar okozhatja azt, hogy a szőkeség ennyire elzárkózik a jóképű férfi közeledésétől, mintha kizárható lenne az a magyarázat, hogy a zsarolással kierőszakolt házasságban nem feltétlenül találja meg egy nő a boldogságot. Ennek a szürreális vonalnak a csúcspontja az a már szinte vicces jelenet volt, ahol Rutland egy "A bűnöző nő szexuális aberrációi" című szakkönyv segítségével próbál kettejük kapcsolatán dolgozni...  Hát az eszem megáll.... azért ez a Hitchcock is érdekes szögből tekintett a nőkre!

A 110. percig kell várni, hogy egy gyilkosságot lássunk. Hitchocktól ez kicsit sok, ráadásul, ez sem olyasmi, amit egy krimitől várnánk....

Egyre inkább kényelmetlenül éreztem magamat a film utolsó harmadában, egyre erőltetettebbnek éreztem a történet vezetését. Nem tudom, hogy ez inkább a regény vagy a rendező hibájaként róható fel...

Végül Rutland nem adja fel, és megfejti Marnie titkát!!! Az utolsó percben lehull a lepel arról, hogy mi okozott ekkora törést Marnie lelkében... amit én most nyilván nem fogok lelőni... 

A film során több helyen is volt olyan érzésem, mintha Hitchcock kezdene elavulttá válni. A kortársaihoz képest nézve gondolom. Néhány ütemtelen vágás - például a lóról való leesés során - a hatvanas években már szerintem nem elfogadható. 

A kritikák nem voltak elragadtatva a filmtől. Azt szokás mondani, hogy "meglehetősen vegyes" volt a film szakmai visszhangja. A mozipénztáraknál amolyan átlagos sikernek volt mondható. Kis időnek el kellett telnie, míg beérett a film a közönség körében. Sajnos számomra nagyon erőltetettnek hatott a film végi megoldás is, és az egész alapkoncepció is... A széf-kirámolós jelenet viszont parádés volt, amolyan igazi Hitchcocki.

Közeledünk Hitchcock életművének vége felé. Négy további filmet forgatott ezután, melyek közül a Téboly lesz az utolsó ami felkerül a listára.

Nagy-Britannia (Danjaq, Eon), 112 perc, Technicolor

Rendező: Guy Hamilton

Producer: Albert R. Broccoli, Harry Saltzman

Ez a harmadik James Bond film. Nade, hogy is kezdődött az egész?

Ian Fleming újságíró 1951-ben kiadta Casino Royale címmel első kémregényét, melynek egy James Bond nevű titkos ügynök volt a főszereplője. Fleming amellett, hogy korábban újságíróként dolgozott, a második világháború alatt maga is dolgozott Bondéhoz hasonló szakterületen a tengerészeti hírszerzésnél. Itt felettese egy Goldfrey nevű admirális volt, aki pont azt a vodka martini koktélt fogyasztotta (rázva, nem keverve!), amit a Fleming által később megalkotott figura.

Fleming 1964-es haláláig tizenkét James Bond könyv jelent meg, halála után még kettő. A tizennégy könyvből kettő rövidebb történetek gyűjteménye volt, de ezek közül a rövidebb történetek közül is van jó pár, amiből később film lett.

1961-ben két producer - Albert R Broccoli és Harry Saltzman - megvette az addigi és a jövőbeli Fleming regények megfilmesítési jogát. Az amerikai United Artists stúdió pénzügyi támogatásával megalapították az Eon filmgyártó céget, kifejezetten a Bond filmek sorozatos gyártására.

Bizony, ők hatan alakították eddig James Bondot az Eon stúdió filmjeiben. Balról jobbra: Timothy Dalton, Roger Moore, Daniel Craig, Sean Connery, George Lazenby és Pierce Brosnan.

Volt két James Bond film, melyet nem az Eon forgatott: az egyik ilyen az 1967-es Casino Royale, mely Fleming első könyve volt, és aminek a jogait az Eonosok előtt megvette még 1954-ben Charles K. Feldman. Ez alapján David Nivennel forgattak egy - az Eon sorozattól eltérő hangulatú - filmet, melyet sokan inkább Bond-paródiának tartanak, mint önálló jogú Bond filmnek.

A másik nem Eon-os film az 1983-as Never Say Never Again, melyet pedig a már őszülő Sean Connery-vel forgattak annak ellenére, hogy az Eon filmekben akkoriban már rég Roger Moore volt James Bond. A Never Say Never Again egyébként az 1965-ös Thunderball című Bond film remake-je volt. Pontosabban az eredeti regény újrafeldolgozása más cím alatt. Ebben az esetben bonyolult szerzői-jogi helyzet volt, mivel a Fleming által írt regény egy olyan forgatókönyv tervezetre alapult, amit Fleming nem egyedül dolgozott ki. Emiatt ennek a történetnek a megfilmesítési jogát a társírók is értékesítették. (Fleming ekkor már nem élt).

Az első James Bond film a Dr. No (1962) volt, melyben Bond egy egzotikus szigeten számol le a gonosz Dr No-val.

A második film a From Love from Russia (1963) volt, ahol már a szovjetek voltak az ellenség.

És harmadikként hatalmas sikerként robban a Goldfinger (1964). Imádták az emberek, voltak mozik, ahol éjjel-nappal vetítették, akkora volt a kereslet iránta. Ez indította be igazán a hatvanas évek hatalmas James Bond őrületét, minden évben kijött egy új Bond film. 

A Goldfinger volt az a film, ami igazán megteremtette azokat a hagyományos elemeket, melyek többnyire minden későbbi Bond filmben visszatértek. Néhány példa:

1. A kezdő főcím előtt a 007-es ügynök (Bond) egy rövidebb küldetést hajt végre, melynek semmi köze a film további részéhez. 

2. Hangulatos, igényesen kivitelezett főcím, általában egy nagyon ütős slágerrel... esetünkben a Goldfingerrel.

3. Bond lányok, akik vagy áldozatul esnek a gonosznak, vagy éppenséggel Bond csábítja el az adott rész gonosza mellől.

4. Állítólag minden Bond epizódban van a gonosznak egy olyan beosztottja, aki valamilyen speciális módon gyilkolja az ellenséget. Ebben a részben ez Harold Sakata (súlyemelő és birkózó), aki így kezdte el színészi karrierjét. Specialitása egy kalap, melyet eldobva annak karimájával lenyakazza a kívánt személyt.

5 És hát itt vannak a speciális kütyük, amik akkoriban utópisztikusnak hatottak, de jó részük ma már teljesen hétköznapi eszköz. Például van egy GPS-es nyomkövető ebben a filmben. Ma már minden mobiltelefon képes rá, de akkoriban még ilyesmi nem volt. Egészen anakronisztikus, és érdekes, hogy bármilyen filmet nézünk, ha valami utópisztikus találmányt látunk, szinte biztos, hogy nincsen nagyfelbontású kijelzője, sem érintőképernyője egész addig, amíg ezeket valóban ki nem fejlesztették. (Például a Star Wars filmekben létezik hologrammos üzenettovábbítás, de a legbonyolultabb szerkezetek kezelőpanelje is böszme színes nyomógombokból áll, sehol nincs lcd képernyő, vagy egyéb szofisztikált beviteli eszköz) Itt is a GPS megjelenítője egy tussal rajzolt térkép, amin villogó pötty jelzi a követett járművet,

Persze Bond autójában jó pár különleges funkció megtalálható, és persze a legizgalmasabb, a rejtett gomb, amit soha nem szabad megnyomni, mert... 

És persze minden Bond film tartalmaz valami egzotikus helyszínt is!...

Nézzük ki is Auric Goldfinger, ennek a résznek a főgonosza: egy milliárdos, felfújt idióta, aki annyira imádja az aranyat, hogy máson nem is jár az esze... (még keresztnevének első két betűje /Au/ is az arany vegyjelét adja, de rendszáma is AU-val kezdődik... egyszóval szerelmes az aranyba...

Gert Fröbe német színész kapta ezt a szerepet, aki annyira nem tudott angolul, hogy amerikai színésznek kellett szinkronizálnia. Nem pontosan értem, hogy így viszont miért volt szükség pont őrá...

Ha Goldfinger meg akar ölni egy lányt, akkor az egész testét befújja arannyal, hogy un. bőrfulladásban haljon meg. Az senkit se zavarjon, hogy bőrlégzés nem létezik, - legalábbis embereknél nem -, így bőrfulladás sincsen. Ettől függetlenül nekem tetszik az a vizuális hatás... 

Szóval ez a megalomán milliárdos elhatározza, hogy behatol az USA aranykészletét (és ekkoriban a magyar Szent Koronát is!) őrző Fort Knox-ba, és ott egy robbantással sugárszennyezéssel fertőzi meg az aranykészletet, ami emiatt használhatatlanná válik, így az ő saját felhalmozott aranykészlete sokszorosára értékelődik fel. Hogy hogyan jutnak be az erődbe? Nos a Pussy Galore's Flying Circus nevű szőke csajokból álló különítmény kábító gázt szór a környékre, amitől mindenki elkábul egy rövid időre, így gond nélkül bejutnak az arany őrzésére szolgáló építménybe.

Pussy Galore egyébként Goldfinger egyik beosztottja. Vele kapcsolatban talán érdemes megjegyezni, hogy neve egy kicsit meredek, mert "Pussy" angolul gyakorlatilag "Punci"-t jelent. Amerikában állítólag a posztereken nem is Pussy Galore, hanem Miss Galore néven tüntették fel szerepe szerint a hölgyet. Talán sokan tisztában vannak vele, de sokan nem, hogy az amerikai és a brit angol között sok stilisztikai különbség van. Amerikában a "pussy" szó sokkal kevésbé szalonképes, mint Angliában, ahol szintén ugyanazt jelenti, mégis sokkal enyhébb. Valószínűleg mára közeledett egymáshoz a két ország ilyen tekintetben, de jómagam is ismertem olyan Angliában élő hölgyet, akit a hatvanas hetvenes évek környékén a családjában "Pussy"-nak becéztek, és ez akkoriban egyáltalán nem volt meghökkentő.

A Pussy Galore-t alakító Honor Blackman a film készítésekor 39 éves volt, ami kicsit elbizonytalanított abban a hitemben, hogy a Bond lányok (ideértve az ellenségtől átálló hölgyeket is) általában a fiatalabb, inkább húszas éveiben levő csajokból közül szoktak kikerülni. 

A nagy gonosz - Goldfinger - ihletője egyébként az a Goldfinger Ernő volt, aki Budapesten született, és Angliában lett híres modernista, brutalista stílusú építész. Fleming valamiért ellenszenvvel viseltetett iránta, így felhasználta vezetéknevét egyik könyvében... A valódi Goldfinger perrel fenyegetőzött, amikor erről tudomást szerzett, de a hírek szerint a kiadó valamilyen egyességet kötött vele.

Sokan nem szerették akkoriban ezt a Goldfinger által is képviselt építészeti stílust... bevallom nekem tetszik, sőt, pont amiatt a kissé disztópikus, hideg hangulata miatt, ami miatt sok poszt-apokaliptikus filmet is szeretek egyébként...

Ian Fleming, a Bond karakter megalkotója ennek a filmnek a bemutatója előtt nem sokkal halt meg. Mint ahogy az első két film esetén, a Goldfinger forgatásán is tiszteletét tette a Pinewood stúdió díszletei között. Ha már itt tartunk, megjegyzem, hogy bár a film közel fele az USÁ-ban játszódik, Sean Connery egy percet sem töltött a forgatás során Amerikában, hiszen minden díszletet a már említett London melletti stúdióban építettek fel.

Olaszország (S.G.C, Nouvelle Pathé, Titanus), 185 perc, olasz, Technicolor

Rendező: Luchino Visconti

Producer: Coffredo Lombardo

Nem akárkiket láthatunk a baloldali francia plakáton a film főszereplőiként. Ráadásul mindhárman különböző származásúak. A tunéziai születésű, olasz Claudia Cardinale olyan gyönyörű, hogy az ember  szinte nem is igényel tőle különösebb színészi képességeket. Ha van is neki, nem ebben a filmben derül ki. Őt ellensúlyozandó, a hölgyek szívét a francia Alain Delon dobogtatja meg. És hát hol máshol találhatták meg a legigazibb szicíliait alakító színészt, ha nem Hollywoodban: Salina hercegét Burt Lancester alakítja, 

Lancestert állítólag a 20th Century Fox (az előre leszerződött amerikai forgalmazó) erőltette Viscontira, aki nem lelkesedett különösebben a világsztárért. "Ne már egy cowboyt!" - mondta. Megmutatták neki Lancestert az Ítélet Nürnbergben című filmben, és ezt látva Visconti végül elfogadta őt. Eleinte kifejezetten feszült volt a viszony közöttük, a rendező rendszeresen piszkálgatta Lancestert a forgatáson, míg egyszer csak elszakadt a cérna a sztárnál, és kiadott mindent magából. Na ez volt az a momentum, amikor Visconti véleménye 180 fokos fordulatot vett. Olyan őszinte és érzelemmel telített volt Lancester kirohanása, hogy ezzel nyerte el végül Visconti szimpátiáját, melynek köszönhetően a forgatás további tartama alatt már harmonikus - sőt baráti - volt kettejük viszonya.

Alain Delon viszont Visconti egyik kedvenc színésze volt, - nem először dolgoztak együtt - állítólag ő volt az egyetlen akinek saját öltözője volt a forgatáson, míg Lancesternek ki kellett várnia, hogy felszabaduljon a közös .öltözők valamelyike...

Claudia Cardinale pedig tényleg varázslatosan gyönyörű. Amikor esőtől csapzottan megjelenik a palotában... hát az már-már erotikus filmben is elmenne...

Szegény állítólag olyan szűk ruhákat kapott, hogy Lancester a két kezével (tehát nem a karjaival, hanem a kézfejeivel) át tudta karolni a derekát... (persze én ezt nem hiszem el, de sztorinak jól hangzik)

A film alapjául az 1958-ban megjelent azonos című Lampeduza által írt, az olaszok körében akkoriban nagyon népszerű regény szolgált, mely a Risorgimento mozgalom éveiben játszódik. Csak egy mondatban, hogy felfrissítsük az emlékeket: eme mozgalom a több kisebb államból álló Itáliai-félszigetet kívánta egy közös, olasz államba egyesíteni, lehetőség szerint köztársaság formájában. A regény - és ezzel együtt a film is - a főnemesség végnapjait mutatja be. Visconti úgy emlékezik vissza a filmet lezáró grandiózus báljelenetre, hogy az "nem is bál, hanem requiem, melyet a szicíliai főnemesség celebrál saját tiszteletére"

És itt mindjárt meg is értjük, hogy a film miért volt összességében anyagi bukás a maga idejében: hiába kapta egy hollywoodi sztár a főszerepet, a film nem kapott semmi olyan szálat (gyilkosság, megcsalás, stb), mely az olasz nemzeti érzést híján levő nemzetközi nézőt is különösebben meghatotta volna. Egy tengerentúli nézőt az olasz újjászületés folyamata tökéletesen hidegen hagyja, mi európaiak is legfeljebb érintőlegesen tanultunk róla. (Ellentétben mondjuk a francia forradalommal, melynek szereplőit és dátumait kívülről tudtuk), a Risorgimentóval kapcsolatban Garibaldi neve talán fölmerült, de olyan részletességgel legtöbbünk nem foglalkozott vele, hogy ez a több, mint három órás, rendkívül lassú sodrású, kifejezetten terjengős film tágabb összefüggéseiben is érthetővé (és élvezhetővé) váljon a széles közönség számára... Körülbelül, mintha egy külföldivel nézetnénk egy negyvennyolcas szabadságharcot és az azt követő eseményeket felölelő filmet, de úgy, hogy az nem a harcokra  és a magyar hősökre, majd a forradalmat követő megtorlásokra koncentrál, hanem arra, hogy a Habsburgok palotájában, a családi körben mi zajlik eközben. Ez talán még nekünk magyaroknak sem hangzik túl izgalmasnak...

A film címét adó párduc a szicíliai főnemesség allegóriája, mellyel szemben a lázadók hiénái állnak... avagy a párduc lehet maga Salina hercege is... teljesen mindegy.

"Az oroszlánok és a párducok átengedni kénytelenek a helyüket a sakáloknak és a hiénáknak"

Ezt a filmet a "három herceg filmjének" is szokás nevezni, hiszen egyrészt Salina hercegéről szól, másrészt a regény írója Giuseppe Tomasi di Lampedusa is herceg volt, harmadrészt a rendező Visconti is az volt, még ha erősen szimpatizált is időnként az olasz kommunistákkal...

Ha már szóba kerültek a párducok, érdemes megnézni, hogy országonként milyen macskaféle volt a film címe:

Eredetileg "il gattopardo", mely olaszul igazából ocelotot, más néven párducmacskát jelent. Ez a párducnál jóval kisebb, amolyan vadmacska méretű macskaféle. Francia mozikban "La Guépard" címen futott, mely gepárdot jelent. Amerikában "Leopard" néven futott, nálunk pedig "A Párduc" címet kapta....

Cardinale és Lancester mindenesetre egy gyönyörű gepárddal pózol a tengerparton valamilyen promo eseményen. Itt szögezem le, hogy a filmben nem szerepel egyik macskaféle sem.

Az olasz megújhodási folyamat hátterében zajló összefüggések apró rezdüléseire - hozzám hasonlóan - kevéssé fogékony nézőnek nem marad más, mint az audiovizuális élmények élvezete.

A fület Nino Rota gyönyörű zenéje kényezteti, a szemet pedig gyakorlatilag a film minden pillanata. Hiszen tagadhatatlan, hogy látványban nehéz lett volna túltenni azon, amit Visconti elénk helyez... a díszletek, a jelmezek, a táj... minden pillanatban gyönyörűség ami elénk tárul. Köszönhetően a technicolor és szélesvásznú nyersanyagnak, látvány hiányában egészen biztosan nem szenved ez a film.

A film producere mesélte, hogy 2-3 naponta San Remoból hoztak virágot a forgatás szicíliai helyszínére, mert odalent délen nem kaptak olyan virágot, ami a rendezőnek megfelelt volna.

A már említett (45 perces) báljelenethez gyertyák ezreit használták fel. A fenti képen látható, hogy hány gyertya kellett egy csillárra. Nos, az összes csillár összes gyertyáját ki kellett cserélni óránként, hiszen a forgatáshoz szükséges filmes lámpák olyan meleget produkáltak, hogy attól a gyertyák egy órán belül saját súlyuk alatt meghajlottak. A báljelenet előkészítése egyébként két hónapig, leforgatása pedig 3 hétig tartott. A film teljes forgatása pedig közel 6 hónapig. 

A bevétel messze nem kompenzálta a csillagászati költségeket. Olaszországban szerették a filmet, de mégsem volt akkora siker, hogy az önmagában kiváltotta volna a tengerentúli langyos fogadtatás miatti bevétel-elmaradást.