1001 Film

... amit látnod kell, mielőtt meghalsz


270. A Rakparton (On the Waterfront) - 1954

2019. március 15. 18:12 - moodPedro

mv5bnjjhn2yznwqtyta2oc00mwizlthizdmtzjy0ntfjzdgwnda4xkeyxkfqcgdeqxvymdi2ndg0nq_v1_sy1000_cr0_0_714_1000_al.jpgUSA (Columbia, Horizon), 108 perc, ff., angol

Rendező: Elia Kazan

Producer: Sam Spiegel

Elia Kazan (a film rendezője) életének valószínűleg meghatározó eseménye lehetett, hogy 1952-ben elment a McCarthy féle kommunistaellenes bizottság meghallgatására, és bizony elmondott sok mindent a korábbi párttársakról. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Kazan 15 évvel korábban összesen 19 hónapon keresztül volt tagja az amerikai kommunista pártnak, akkor, amikor az még legális volt. Tehát törvényellenes dologgal semmiképpen nem volt vádolható. Viszont az ötvenes években, a hidegháborúban kialakult boszorkányüldözések során remek célponttá váltak ezek az emberek. Hasonlóan az itteni koncepciós perekhez, ahol mindenkit imperialista kémkedéssel vádoltak, Amerikában a volt kommunistákat szovjet ügynökökként kezelték, bizottság előtt kellett beszámolniuk a volt párttársaikról. Voltak tízen, akik  erre nem voltak hajlandóak, ők börtönbe kerültek a parlamenti bizottság munkájának akadályozásában való bűnösség miatt. Amerika egyik sötét korszakáról beszélünk tehát. Volt néhány ilyen, például - hogy ne menjünk sokat vissza a történelemben - amikor Pearl Harbor után az Amerikában élő japánokat koncentrációs táborokba zárták. Ezekről manapság nem divat beszélni.

Kazan hosszas hezitálás után elment a meghallgatásra, neveket és információkat mondott volt párttársairól. Ez nyilvánvalóan hatással volt hátralevő életére, és a Rakparton című film tulajdonképpen magyarázkodásnak, önfelmentésnek is felfogható. A bűnözők közé keveredő főhős (Marlon Brando) végül a bíróságon tesz vallomást a maffiával szemben. A párhuzam persze sántít...

mv5bndk3odc5nzi2n15bml5banbnxkftztgwmzawotc5mte_v1_sy1000_cr0_0_1267_1000_al.jpgA New York-i dokkmunkások ekkoriban döntően a társadalom legalsó rétegében helyet kapó katolikus írekből és olaszokból állt. A rakodómunkásokat képviselő szakszervezet pedig a maffia kezében volt. Ők osztották el például reggelenként a munkára jelentkezők között az aznapi teendőket. Teljesen valós volt tehát a film kiinduló szituációja. Annyira, hogy a film hatására a hatóságok megszüntették a nyugati parton tevékenykedő, maffiakézben levő rakodómunkások szakszervezetének működését.

Arthur Millerrel kezdett bele Kazan a forgatókönyv megírásába, ám amikor Kazan elment a bizottsági meghallgatásra, Miller kiszállt a projectből így Kazan végül Budd Schulberggel készíttette el a könyvet.

Terry Malloy (Brando) egy volt pénzdíjas ökölvívó. Bátyja révén belekeveredik a már említett bűnszervezetbe. Segít nekik lépre csalni egy barátját, akit a maffiózók megölnek, mert "beszél" a rendőrségnek. Malloy-nak viszont fogalma sem volt arról, hogy gyilkosság lesz a dologból, ő úgy tudta, hogy csak "el akarnak beszélgetni vele". 

Remek munkát végzett a film maszkmestere, Brando arca - főleg a szemei - csakugyan úgy néz ki, mintha korábban szétverték volna. mv5bndziowy0mdqtztm0my00mgvmlwjlmwutm2rjzde5mda3zty4xkeyxkfqcgdeqxvynjuwnzk3ndc_v1_sy1000_cr0_0_788_1000_al.jpg

A gyilkosság után nem sokkal összeismerkedik Malloy a halott fiú húgával Eddie-vel. Így a főszereplő abba a kínos szituációba kerül, hogy azzal a lánnyal randizik, akinek a bátyja halálában ő is közvetetten felelős.

A lányt az első(mozi)filmes (jelenleg 95 éves!) Eva Marie Saint játssza lehengerlően. Színre lépésének első másodpercétől izzik a képernyő ha jelen van. Tökéletes választás volt Brando mellé. Ezek a szemek mennyire beszédesek, ahogy megállás nélkül mozognak:

nc4q.gif

Nem véletlen, hogy élete első mozifilmes szerepéért megkapta a mindenki által vágyott arany szobrocskát. Tévében már jó pár éve szerepelt, de az ekkoriban jóval nagyobb presztízsnek örvendő nagy vásznon most tűnt föl először. Jó, azt meg kell jegyeznem, hogy mellékszereplőként került a plakátokra, mert a stúdióban ülők - bár érezték, hogy ezzel az alakítással várományos lehet, így mellékszereplőként több esélyét látták annak, hogy tényleg nyerni fog.1954_03_supporting_saint.jpgHa már itt tartunk, - kissé csapongva - hadd jegyezzem meg, hogy nem csak ezt az egy szobrot nyerte meg ez a film, hanem hét másikat is. Az 1954-es eresztésből ez lett a legjobb film, Brando is megkapta a legjobb színésznek járó szobrot, továbbá kapott egyet az operatőr, a vágó, a díszlettervező, a forgatókönyvíró, és kapott egyet maga Kazan is a rendezésért. Ekkor már túl vagyunk a bizottság előtti meghallgatásán, de érdekes módon - ahogy ez az alábbi felvételen is látszik, a közönség soraiból nem szűrődik ki semmilyen tüntető vagy tiltakozó hang. Csak érdekességképpen, a házigazda az a Bob Hope, aki a díjátadók történelmében a legtöbbször, összesen 19-szer volt házigazda. Volt amikor öt egymást követő évben is rá esett a választás. De ami ennél is érdekesebb, hogy azt a Marlon Brando-t kérték fel a díj átadására, aki így véletlenül pont a saját rendezőjének adja át a díjat.

1999-ben viszont, amikor Kazan életműdíjat kapott az akadémiától, bizony voltak színészek, akik kínosan feszengtek, voltak akik tüntetően nem tapsoltak, nyilván a rendező 47 évvel azelőtti, megkérdőjelezhető döntése miatt. Mindenesetre érdekes nézni, hogy ki tapsol állva, ki az aki visszafogottan ülve, ki az, aki - amikor látja, hogy a kamera rátévedt, - majdnem elkezd tapsolni, de időben észbe kap, és ki az, aki határozott állásfoglalásként karba tett kézzel tüntet a díj ellen. Kívülállóként persze könnyen foglal állást az ember, de azt hiszem, hogy egy öregember esetén, talán lehetünk annyira nagyvonalúak, hogy túllépünk egy közel ötven évvel korábban elkövetett hiba miatt. Végtére is nem ő rakta börtönbe azt a tíz embert, ehhez azért sok más embernek sokkal több köze volt. (Bírók, McCarthy-ék, sőt, állítólag Reagan, aki a színész-szakszervezet vezetője volt akkoriban, szintén elég sok információt átadott már korábban az FBI-nak két "színész-klikkről", mégsem kellett ezért soha semmilyen nyilvános megszégyenítést elszenvednie, valószínűleg azért, mert ezt nem nyilvánosan tette, mint Kazan) 

A sok díjat elnézve, kicsit furcsán hangzik, hogy amikor Brando először megnézte a készre vágott filmet, nagyon kiborult a látottaktól. Állítása szerint leginkább magával volt elégedetlen. Felállt, szó nélkül kisétált a vetítőből, és mély depresszióba zuhant. Úgy érezte, hogy itt vége a karrierjének. Ehelyett megkapta élete első Oscar-ját.1954_02_actor_brando_host_hope.jpg

Tényleg remek ez a film. Kicsit olyan, mintha a film noir és az európai neorealizmus szerelemgyereke lenne. Ez utóbbinak a vonásait egyébként erősebbnek éreztem, de ezúttal szerencsére nem volt olyan Rossellini-s kellemetlenül kommunista felhangja a dolognak (még jó, hogy!) - mindenesetre a maffia szakszervezeti beágyazottságára való utalás miatt valószínűleg akkoriban jóval erősebb lehetett az aktuális üzenete a filmnek, mint ahogy azt a mai néző látja. Külön érdekesség, hogy a rakodómunkások elsöprő többségét valódi New York-i rakodók alakították. A gengszterek némelyike pedig valódi bokszoló volt. Hát némelyik arc le sem tagadhatná, én azt is elhittem volna, hogy igazi bűnözőket kért fel Kazan, olyan ijesztőek voltak...

A zenét Leonard Bernstein komponálta, így ez volt az egyetlen olyan film, melynek ő volt a zeneszerzője, és nem musical volt. Általában dicsérni szokták a zenéjét. Nekem kicsit didaktikusnak hatott helyenként. 

Függetlenül attól, hogy nagyon jó a film, a legvége egy kicsit giccsesre sikerült. Kazan-ban talán túlságosan is benne volt az önigazolás utáni vágy. A főszereplőből ugyanolyan hőst (már-már mártírt) akart csinálni, mint amilyennek talán magát képzelte.

11 komment
Címkék: film ff USA Elia Kazan

233. A Vágy Villamosa (A Streetcar Named Desire) - 1951

2018. november 02. 03:24 - moodPedro

poster_a_streetcar_named_desire_05.jpgUSA (Warner Bros.), 125 perc, ff., angol

Rendező: Elia Kazan

Producer: Charles K. Feldman

Ha Marlon Brando, akkor a Keresztapa! Nyilvánvaló, hogy száz emberből száznak ez az alapfilm jut először eszébe Brando nevét hallva. Holott a Keresztapa igazából "csak" Brando "második eljövetele", amikor már szinte mindenki elfelejtette, és szinte senki nem akart vele forgatni, a Paramount torkán is csak nagy nehezen tolta le ezt a nevet Coppola, akkor Brando előjött rejtekéből, hogy újra megmutassa, hogy mit tud.

De Brando első nagy dobása igazából a Vágy Villamosában volt, ráadásul nem is filmen, hanem előbb színházban, a Broadway-en. Amikor a darab rendezője (Elia Kazan) színészt keresett a férfi főszerepre, valaki figyelmébe ajánlotta a teljesen ismeretlen, kezdő Brando-t. Kazan azonban kissé  bizonytalan volt, fiatalnak tartotta őt a szerepre. Az az ötlete támadt, hogy adott neki húsz dollárt, hogy utazzon le a darab szerzőjéhez, Tennessee Williams-hez, nyilatkozzon a szerző, hogy mit gondolna róla. Brando még New Yorkban elverte a húsz dollárt, és lestoppozott Williams-hez. A nagy drámaírónak éppen el volt dugulva a WC-je, amikor Brando megérkezett. Az ifjú színész pillanatok alatt rendbe hozta neki a hibás szerelvényt, ezután beszélgettek néhány órát, majd Williams telefonált a rendezőnek, hogy Brando-n kívül már senki mást nem tud elképzelni a szerepre, ragaszkodik hozzá. (a képen Brando és Kazan)

backstagea-streetcar-named-desire_jdayl0.jpg

A bemutató után állítólag másfél óra hosszú vastaps fogadta az előadást, ami, - ha tényleg igaz - akkor azért bír fokozott jelentőséggel, mert míg itthon még nem láttam olyan előadást, melyet ne fogadott volna szinte kötelezően többszöri visszatapsolás, addig a Broadway-en látott előadásokon a közönség egy udvarias (vastapstól mentes) tapssal, egyszeri meghajlás után elengedi a társulatot. Más kérdés, hogy ott a művészbejáró előtt szokás megvárni a hazainduló színészeket, akik többsége szívesen pózol és autogrammozik a rajongókkal. Na ez meg itthon nem szokás.

Amikor a Warner Bros felkérésére Kazan filmet készíthetett a sikeres darabból, természetesen az előadás húzóneveit magával vitte. Brando mellett Karl Malden és Kim Hunter is az ő előadásából jött a filmhez. A női főszereplőt viszont lecserélte a Londonban futó, Laurence Olivier által rendezett előadásban ugyanezt a szerepet játszó Vivien Leigh-re. Egyébként a különböző gyökerek számomra igen szembetűnőek. Brando nyers játékához valahogy sehogy sem akar illeszkedni Vivien Leigh klasszikus felfogása, akinek játékára bevallottan nagyobb hatással volt a korábbi Londoni előadásának rendezője (és egyben férje) Laurence Olivier, mint a film valódi rendezője, Kazan.

(a képen balról jobbra Vivien Leigh, Marlon Brando, Kim Hunter és Karl Malden)mv5bywfkzme2otatmmvhny00mtk1lthkzdatnjljothkzwqxotu5xkeyxkfqcgdeqxvynjuwnzk3ndc_v1_sy1000_cr0_0_813_1000_al.jpgA harmóniában élő fiatal pár életét fenekestül felforgatja, amikor ideiglenesen hozzájuk költözik a nő nővére (Blanche - Vivien Leigh), akinek elárverezték a házát. A férfi (Brando) egy tahó, erőszakos "polák", aki olyan undorítóan zabál, hogy keze tiszta zsír, és zokogva, mint egy óvodás kér bocsánatot terhes feleségétől (Kim Hunter), miután agyba főbe veri.

Szokatlan a dolgok ennyire realisztikus ábrázolása. Bár a legdurvább dolgok, mint mondjuk egy megerőszakolás - hollywood-i szokás szerint - nem láthatóak, az érzékiség ilyen nyers ábrázolása ebben a korszakban kifejezetten szokatlan. A képen még nem is jön át egészen a filmben jelen levő érzékiség, a nő szinte végigkarmolja a férfi hátát.

a-streetcar-named-desire_05fc4e42.jpgTalán vitathatatlan, hogy Brando miatt igazán emlékezetes ez a film. Ilyen energiával és hitelesen kevesen játszottak ekkoriban. 

Találó jellemzést nyújt a nyers vademberről Blanche:

"Olyan, mint egy állat... úgy viselkedik, mintha még nem érte volna el az emberi szintet...

Itt ülsz és várod... talán fejbe ver, talán megcsókol..."

Brando jó kapcsolata Tennessee Williams-el megmaradt. Az Orfeusz Alászáll című darabját például kifejezetten Brando számára írta. 

Ez a film számomra kifejezetten Brando miatt volt érdekes. A kamaradráma mind a négy fontos szereplőjét Oscar-ra jelölték. Furcsa módon Brando-n kívül mind a hárman elnyerték a szobrot. Neki erre egyelőre várnia kellett.

Furcsa elnézni, hogy ez a csupa izom fiatalember, aki ráadásul még piszok jó képű is volt, akinek tulajdonképpen mindene megvolt ahhoz, hogy boldog lehessen, mégis milyen méltatlanul élte élete utolsó szakaszát. A világtól elvonultan, Tahiti mellett egy saját kis szigeten, közel 200 kilósan. Lánya öngyilkos lett, fia börtönben egy gyilkosság miatt, feleségétől elváltan, és olyan filmekben felbukkanva, amiknek a címét szinte kínos leírni is... pld. Dr Moreau szigete...

a-streetcar-named-desire_d21f87.jpgBrando ezzel a szereppel - James Dean mellett - a lázadó ifjúság idoljává válik. A fiatalon, autó-balesetben elhunyt Dean állítólag őrülten majmolta Brando-t. Szinte lemásolta annak manírjait. Brando azonban meglehetősen lenézően nyilatkozott Dean-ről... Állítása szerint soha nem voltak barátok, alig ismerték egymást. Azt mesélte egyszer, hogy Dean állandóan megpróbált a közelébe kerülni, gyakran felhívta telefonon, de Brando mindig megvárta, hogy az üzenetszolgálata bejelentkezzen, és ha Dean-t hallotta üzenetet diktálni, sosem szólt bele a telefonba, és soha nem hívta vissza. Egyszer egy fogadáson Dean mégis a közelébe férkőzött, ekkor Brando ajánlott neki egy pszichiátert... Dean - Brando szerint - tudta magáról, hogy beteg, és fel is kereste az orvost... 

Előre tudtam, hogy A Vágy Villamosáról szóló posztom leginkább egy hosszú Brando poszt lesz... de igazából ez a film tényleg miatta volt számomra érdekes... az utolsó dolog amit el szeretnék mondani a címmel kapcsolatos. A magyar cím szerintem egy kicsit csalóka, bár talán még erősebb is mint az eredeti. A magyar cím szerintem sokkal erőteljesebben adja vissza a filmben érezhető izzó feszültséget. Az angol cím - bár vélhetően - hordozza ugyanezt a tartalmat, végül is csak egy "Vágy" nevű, angolul "Desire" nevű villamosvonalat említ (szó szerint "A Vágy nevű villamos", ami tényleg létezett New Orleans-ban, bár a film készítésekor a vonal már nem síneken, hanem buszként üzemelt... de azért szívesen ízlelgetem, magyarul mennyivel kifejezőbbnek tűnik: A Vágy Villamosa"...

2 komment
Címkék: film ff USA Elia Kazan