Géher István (1940–2012)
költő, műfordító, esszéista, irodalomtörténész, egyetemi tanár, az irodalomtudomány kandidátusa, tanszékvezető egyetemi tanár
„A géheri költészetre oly jellemző, mindig és mindenhol mintegy vízjelként jelenlévő, keserédes, sokszor szomorkás hangnemet megütő, mégis játékos-ironikus alanyiság már itt, a »Mondom: szerencséd« verseiben is tetten érhető. Bár a kiváló formaművésztől elidegeníthetetlen az irodalmárság/irodalomtudósság, rengeteg kötött formát kipróbál, és e kötött formák keretei között rengeteg magyar és külföldi szerzőt megidéz, számtalan maszkot magára ölt, vershangja mindig következetes marad. Az olvasónak nem lehet kétsége afelől, hogy minden maszk mögül ugyanaz a Géher István szól hozzá kissé elváltoztatott, de felismerhető hangon – a költő, az irodalomtörténész, a tanár, az ember.” (Kántás Balázs)
„Shakespeare munkásságának egyik legnagyobb hírű magyar kutatója, nemzetközi szinten elismert irodalomtörténész. Tudományos munkássága mellett költői és műfordítói munkássága is jelentős, a Műfordítók Egyesületének elnöke volt. Pályája során számos kötete jelent meg, több irodalmi díj, többek között az Év Könyve Jutalom és a Soros Alapítvány Alkotói Díjának kitüntetettje. 2008-ban Déry Tibor-díjjal és József Attila-díjjal tüntették ki.” (Pikli Natália)
„Nemzedékeket nevelt az irodalom szeretetére és értő magyarázatára a Színház- és Filmművészeti Egyetemen és az Eötvös József Collegiumban is; alakja legendás, a Magyar Rádióban tartott Shakespeare-szemináriumai és egyéb irodalmi műsorai révén országszerte ismert. Műfordításai és könyvszerkesztései sokakhoz juttatták el az angol és az amerikai irodalom remekeit.” (Pulai Éva)
Az embernek javára és örömére válik, ha a másik ember gondolkodásával megismerkedhet.
Önerejéből az ember nem teheti magát sem naggyá, sem boldoggá.
Hogyne hinne magában az, akinek nemcsak természete, de hivatása is, hogy önmaga legyen; és lehet-e elég nagy, elég kiváló az ember?
Örömeink törékeny világát (személyiségünket, otthonunkat, szeretteink körét) a körülmények ellenében kell megteremtenünk.
A jó élet: művészet. Okos, mert nem fél az oktalanságtól; értelmetlen, mert értelme annyiféle, ahányan élik.
A halállal zsúfolt színpad embervoltunk eredendő szégyenét tárja elénk. S egyben megkülönböztetett dicsőségét is, mert egyedül az embernek adatik meg, hogy tudatában legyen halandóságának.
A legkülönb ember is halandó. Sőt, pótolható, fölcserélhető, behelyettesíthető.
Minden tudomány legfőbb tudnivalója abban keresendő, amit megtudni nem lehet.
Az ember számára csak a halálon át vezet út az áhított halhatatlanságba; vagyis emberi minőségben odajutni csak az lehet képes, aki már életében meghal, s így a halálban is él.
volt – nincs. volt, ami nincs?
múltja kimúlt. múlik időd.
letűnt, megroggyant, lekopott mind, aki élt…
********
A hatalmat csak ember viselheti, de kétséges, hogy elviseli-e.
A hatalmi pozícióból föltett kérdésre nem adható emberi válasz.
Ha egyesek (mondjuk, a becstelenek) pozíciókba ügyeskedik magukat, mások (mondjuk, a becsületesek) ragaszkodni kénytelenek a pozícióikhoz, kézen-közön elvesztegetik az értelmes cselekvés lehetőségét, és közmegegyezéssel mind megbízhatatlanabb embereket állítanak mind fontosabb bizalmi posztokra.
Ahol csak fizetett szolgák vannak, reszkethet a hatalom, mert a biztonság megfizethetetlen.
Új helyzetben nem követhető büntetlenül a régi taktika.
Alapvetően romlott az emberi természet; minél tökéletesebbnek mutatja magát, annál inkább színlel.
Embertelenné lenni is emberi sors.
Mit ér a magánsiker, amely abból táplálkozik, hogy a többség kudarcot vall.
Kötelességet önként – eszményként – csak szabad lélek vehet magára.
A tiszta ész arról ismerszik meg, hogy végére jár a dolgoknak.
Az ember kinyomozza, tetten éri a bűnt – embertársaiban, önmagában; s hogy a kárhozatban, a büntetésvégrehajtásban, a szenvedésben, a testi-lelki nyomorúságban is hű marad önmagához: ez az erény.
A magával meghasonlott, önmagát megtévesztő hatalom akkor is kártékony, ha nincs ártó szándéka. Mivel nem hajlandó felismerni önmagában a bűnt, nem is tud neki ellenállni, azaz engedni kénytelen neki.
Nemcsak az ember üldözi a bűnt; a bűn is üldözi az embert: kísérti rosszra, jóra.
A bűnt nem szabad szeretni. Az ember nem Isten, hogy a kegyelem irracionális csodájával jóra fordíthassa a rosszat.
Sztárjainkban felnagyítjuk és feláldozzuk az embert. Magunkat, magunk helyett. Mert magunkkal igazában szembenézni nem szeretünk.
Mi lesz, ha a fogyasztói társadalom polgára addig sündörög szolgálatban és szolgáltatásért, míg egyszer és mindenkorra elfelejt dolgozni?
Egyáltalán: mi teszi naggyá az embert – a múltja vagy a jövője? A pozíció vagy a misszió?
Aki vinni akarja valamire a földi életben, annak mértéket kell tartania.
A gondolkodó egyéniség, mert egyedül van világa közepén, sohasem lehet biztos benne, hogy a helyes úton jár, s ezért állandóan hibáztatja magát. Joggal, mert mindig ott áll – útban – önmaga és a célja között.
Aki lelketlen világban él, mely csak testet ismer (ölésre, ölelkezésre), csak a teste nélkül tudná a lelkét szépen megtartani.
Lehet-e a romlandó emberanyagból maradandó új világot teremteni?
Lehet-e rombolással, leépítéssel bármit is fölépíteni? Lehet-e nélküle?
Rendet hagyni magunk után: talán a legnagyobb tett, ami embertől kitelik.
********
A tragikus inspiráció forrása a gondolkodó extázis, mely lángra gyújtja, hitvallássá lobbantja egy élet felgyülemlett kétségeit.
A tragédiának nélkülözhetetlen kelléke a lelki- és világállapot pozitív vetülete is: a hit, a lelkesedés, a lendület, a progresszió.
Shakespeare tragédiáiban minden benne van, amit a „végtelen” emberiségről – a modern társadalomról, a mindig-más egyéniségről, saját magunkról – tudni akarunk. Meg az is, amit nem akarunk tudni: végzetünk.
Az, hogy nevetni tudunk, éppoly egyedülálló és megkülönböztető emberi adományunk, mint a haláltudat.
A komikum és a tragikum egyaránt a létezés természetében rejlik, tükörképük egymásra vetül az ember csodálkozó tekintetében. Hogy vagyunk, itt vagyunk, ilyenek vagyunk: elképesztő.
A szenvedély: gyűlöletben és szerelemben ugyanaz a tűz. A komédiában lehet vele játszani, a tragédiában el kell égni benne.
A komédiákban ugyanazon az alaphelyzeten nevetünk, amitől a tragédiákban kétségbeesünk. Hogy az ember állhatatlan, a világ átláthatatlan, a szó és tett megbízhatatlan.
Jó esetben, egy határig, mindannyian szeretetre méltóak vagyunk. Azon túl már tragikusak – vagy, ami még rosszabb, csak komikusak.
Nem hihetünk abban, amin nevetni nem merünk.
Aki megtanít minket a mai világban nevetni, attól sokat tanulhatunk.
********
Aki fiatal, az szerelmes, még ha nem is tud róla; s ha tud is, semmit se tud. A szerelemben nincs logika.
Bölcsen élni annyi, mint megérteni, hogy mind bolond, aki szerelmes, de még nagyobb bolond, aki nem az.
Az etikai optimum: ha két ember egymásban lelheti meg az élete értelmét.
Ha a szerelem nem akar valamit, ami önmagán túl vezet, ha nem kívánja birtokba venni, elválasztani és egybekötni a jót és a rosszat: az öncélú élvezet rövidre zárul, kimeríti, leégeti, kioltja magát.
Nem szerethetünk igazán, amíg esendőségünk szégyenét elménk vértezetébe rejtjük.
Az intimszféra határa a pokol és a csillagos ég.
Alkalmas-e arra a világ, akármikor, hogy törvényes rendjében helyet adjon a boldogságnak?
********
Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska