USA (Disney), 64 perc, Technicolor, angol

Rendező: Ben Sharpsteen

Producer: Walt Disney

Az 1937-es Hófehérke elsöprő sikere után, majd az azt követő 1940-es két film - a Pinokkió és a Fantázia - pénzügyi sikertelenségét követően Walt Disney-nek ki kellett találnia valamit, hogy negyedikre végre újra nyereséges egész estés filmet tudjon készíteni.

Ilyenkor az ember kényszerből azzal kezdi, hogy lefarag a költségekből, úgy biztosan több marad a bevételből. A festékanyagon is spóroltak: a háttereket vízfestékkel festették, így olcsóbb volt. A film hossza is csak 64 perc, és úgy általában kevésbé volt kidolgozott a képi megjelenítés, mint ahogy az addig megszokott volt a Disney-s nagyfilmek esetében.

Szerencséje volt Disney-nek, mert bejött a dolog. Nem csak spórolni sikerült sokat, de ez a film végre megint sikeres lett, így az alacsonyabb költségek mellett a nyereség is újra jól alakult. Állítólag ez volt egyébként Walt kedvence a stúdiója által gyártott mesefilmek közül.

Egy aranyos kis elefánt a film főszereplője. Egy gólya pottyantja le édesanyjához, aki egy cirkusz elefántjaként dolgozik. Szegény csöppségnek van egy 'kis' testi hibája: Hatalmas fülei vannak, és emiatt gúnyolódás tárgyává válik. 

Mivel egy édesanyának nem lehet nagyobb fájdalmat okozni annál, mint, hogy drága kicsikéjét bántják, egyszer csak elszakad a cérna nála, és nekiesik a gúnyolódó tömegnek, amire persze a cirkuszigazgató bezáratja egy lakókocsiba, elválasztva gyermekétől.

Furcsa módon Dumbo egyetlen egyszer sem szólal meg a film során, és édesanyja is csak egyszer, amikor Dumbo-nak nevet ad. Holott Dumbo társa, aki felkarolja a magára maradt állatot, - Timothy az egér - folyamatosan beszél. Érdekes lenne megtudni, hogy DIsney végül miért döntött úgy, hogy Dumbo nem beszél, főleg, mivel eredetileg már meg is volt, hogy ki lesz az elefánt szinkronhangja. De itt meg kell jegyeznem, hogy a mese során egyetlen egyszer nem tűnt föl, hogy nem beszél az elefánt, csak amikor - szokásom szerint - elkezdtem utánanézni a filmnek, akkor olvastam valahol. Ekkor esett le, hogy valóban...

Van egy jelenete a filmnek ami viszont egészen megdöbbentett. Hozzáteszem, hogy felnőtt fejjel láttam először. Szóval van egy jelenet, ahol Dumbo (a gyermek elefánt) lerészegedik. Víz helyett tévedésből alkoholt iszik. Már ez is meglepett. De ami utána jön, az egy olyan pszichedelikus utazás, egy  hallucináció, ami alatt csak néztem, és leesett az állam. Persze teljesen indokolatlan a tiltakozás, ami néha fogadja ezt a jelenetet. Hat éves kis hercegnőmmel néztük a filmet, és gyermekemnek semmi problémája nem volt vele. Hozzáteszem, - szerintem - nem is igazán értette. Nem is tudja mi a részegség, ő ezt az öt perces jelenetet egy nagyon vicces, színes-zenés közjátéknak vette...

Nem hiszem, hogy nagy meglepetést lövök le, ha elárulom, hogy végül azért minden a helyére kerül. Mindenki boldog lesz.

Mint a többi Disney-s posztom végén sem, most sem állom meg, hogy fel ne hívjam a figyelmet arra, hogy Európában is van egy Disneyland, ahol arra az időre, amennyit megengedhetünk magunknak, hogy ott töltsünk, mi is a mesék részesei lehetünk. Kisgyermekeknek két kihagyhatatlan Dumbo-s játék is van: Az egyik a repülő elefánt, a másik a Casey Junior. Így hívják a kis-vonatot a filmben, amivel a cirkusz Amerikát járja.

USA (Warner), 134 perc, ff., angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks, Jesse L. Lasky, Hal B. Wallis

Az 1001-es listán haladva néha előfordul, hogy olyan filmbe akadok, ami szinte egyáltalán nem tetszik. Ilyenkor is utánaolvasgatok azért a készítés körülményeinek, megnézem, hogy mi volt a jelentősége a maga idejében, néha találok olyan anekdotákat, melyek érdekesebbek, mint maga a film. Ez a poszt is valami ilyesmi lesz.

Egy valóban létező I. világháborús katonáról szól a történet, ami véleményem szerint borzasztóan didaktikusan, és amerikai patriotizmustól csöpögve kerül elmesélésre. Ha rátekintünk a plakátra, már abból sejteni lehet, hogy valami nagyon hazafias dologról lesz szó...

Amitől különleges ez a katona, - aki a francia becsületrendet, és egyéb díjakat is kapott, - az az, hogy ő valójában egy humanista, aki elítéli az ölést. 

Alvin York-nak hívják ezt a fura embert, akit a filmben Gary Cooper alakít. Más nem is alakíthatta volna, hiszen a valódi York őrmesternek három feltétele volt ahhoz, hogy egyáltalán hozzájáruljon életének megfilmesítéséhez.

Az első feltétel az volt, hogy őt Gary Coopernek kell játszania. Ez nem volt vitakérdés. Vagy ő vagy senki más. A baj az volt, hogy eleinte Coopert egyáltalán nem érdekelte egy ilyen ideális, túlságosan pozitív - és unalmasnak is tűnő - szerep. Aztán a stúdió annyit erősködött, hogy összehozták Yorkot Cooperrel egy találkozóra, ami meggyőzte a színészt. Elvállalta a szerepet. 

A második feltétel az volt, hogy a szerelmét alakító színésznő nem lehet dohányos. (!) Nem vicc! --- Tehát nem szabta meg a haja színét, a vallási meggyőződését, testalkatát vagy a korát, de az nagyon fontos volt, hogy ne dohányozzon a hölgy. Ez már nem volt akkora kihívás persze, mint Cooper leszerződtetése. Az ekkor még csak 16 éves Joan Leslie-re esett a választás.

A harmadik feltétel az volt, hogy a film bevételeiből alapítani kell egy egyházi iskolát. Mivel elég jól ment a film, gondolom ennek sem volt akadálya.

Ez az Alvin York egy vidéki, bunkó, semmirekellő volt, egy olyan isten háta mögötti helyen Tenessee-ben, ahol angolul sem tudtak rendesen. Ha nem lett volna feliratozva a film, akkor alig értettem volna valamit, mert olyan kitekert módon beszélték az angolt (nem csak kiejtésileg, hanem nyelvtanilag is), hogy néha szinte érthetetlen volt. A seregben rá is kérdeznek erre York-nál:

- Nálatok mindenki így beszéli az angolt, mint te?

- Ahol én élek, ott nincsenek angolok, csak amerikaiak.

Haha.

Szóval van egy vidéki parasztfiú, és a film első fele nagyjából arról szól, hogy szerelmes lesz, családot akar alapítani, ehhez megpróbál földet szerezni, de nem igazán jön össze neki, pedig szinte belegebed a munkába. A nagy csalódás a kereszténység felé tereli, és hívő ember lesz belőle. A film közepén az USA hadba lép, és bár ő hívő keresztényként nem akar embert ölni, mégis besorozzák. Kiderül róla, hogy jobban kezeli a puskát, mint Robin Hood az íjat. Gyakorlatozáskor ahányszor csak lő, eltalálja a céltábla közepét. Rögtön elő is akarják léptetni, ő azonban a bibliára hivatkozva le szeretne mondani eme megtiszteltetésről. Végül felettesei meggyőzik, hogy ha az ellenséget öldösi, azzal jó emberek életét menti meg, ergo "bibliailag" tökéletesen elfogadható amit tesz. Elnézést kérek, ha helyenként túl cinikus vagyok.

Erről, és a francia fronton való tevékenységéről szól a film második fele. A csatajelenetek között van egy-kettő, ami egész jól van megcsinálva, de amikor a magára maradt York őrmester egymaga megadásra késztet egy komplett német századot, ott már nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek...Az amerikaiak persze odavannak az ilyesmiért. Cooper kapott is a szerepért egy szép Oscart, és mellette még a film vágója is elnyerte ezt a magas presztízsű elismerést. 

Az alábbi képeken látható Cooper, kezében a szobrocskával. Közvetlenül mellette a Manderley-ház Asszonyából a gyönyörű Joan Fontaine, aki a Suspicion című film női főszereplőjeként kapta a díjat. (Vele látható egyébként a kis képeken is Cooper). Még jobbra Mary Astor, aki az eggyel előző Máltai Sólyomban volt látható, ő pedig a The Great Lie női mellékszereplőjeként nyert, végül jobbra Donald Crisp a How Green was my Valley című film mellékszereplőjeként. Ez utóbbi filmmel hamarosan találkozni fogunk a listán.

USA (Warner), 101 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: Henry Blake, Hal B. Wallis

Legtöbben ezt a filmet tekintik a film noir első képviselőjének. Még nem virágzott ki rajta ennek az izgalmas stílusnak az összes jegye, de már látszik, hogy elindult valami, ami meghatározó lesz az elkövetkező két évtizedben.

Brigid: Csak nem gondolja, hogy valami közöm volt a gyilkossághoz?
Sam: Miért... volt?
Brigid: Nem.
Sam: Akkor jó.

Ízlelgetem ezt a kis párbeszédet, és sokadszor olvasva egyre inkább azt érzem, hogy - mint egy kis kapszula - , ez a kis idézet a Máltai Sólyomból tartalmazza az film noir esszenciáját. Vagy csak azért tetszik ennyire, mert Bogart-ra olyan jellemző? Nem tudom... Mindenesetre ahányszor újraolvasom, elmosolyodom, pedig nincs is benne poén. Egyáltalán nem komédia ez a film, mégis többször nevettem fel rajta, mint egy screwball comedy-n. Ennek persze az is lehet az oka, hogy egy feszült hangulatba belehelyezett poén-bomba nagyobb hatással lehet, mint egy alapvetően vidám hangulatú filmben.

A vizuális stílusjegyek viszonylag könnyen összefoglalhatóak: Fokozott, látványos játék a fény-árnyék hatásokkal. Nem új dolog ez persze, láttunk már ilyesmit a német expresszionista filmeknél. Lásd Dr Caligari vagy mondjuk Nosferatu.

Jellemzőek még ezeknek a filmeknek a látványvilágára a nagyvárosi, rideg utcák, gyakran esőtől csillogó járdákkal. Bár megszokhattuk, hogy a harmincas években igyekeztek mindent stúdióban felvenni, a film noir szakít ezekkel a hagyományokkal, gyakran kimerészkednek valódi helyszínekre. Jelen filmnek is van egy-egy nyúlfarknyi jelenete San Francisco utcáin. 

És bár a film noir (magyarul fekete v. sötét film) elnevezés azt sugallná, hogy ebben a stílusban a képi világ az elsődleges, ez messze nem így van. Tartalmi stíluselemei legalább ennyire meghatározóak - erre utaltam a fenti kis idézettel kapcsolatban is.

Lássuk csak: 

1. Általában van egy magányos férfi főszereplő. Legjellemzőbb, hogy ez egy magándetektív, de nem feltétlenül. (Jelen filmben ez a figura a Humphrey Bogart által alakított Sam Spade)

2. Többnyire van egy (vagy több) fontos női szereplő, melyek gyökeresen szakítanak az eddigi hollywoodi romantikus nőideállal, és bár vonzóak, de alattomosak, veszélyesek, sőt gyakran életveszélyesek. Ebben a filmben két ilyen is van. A fajsúlyosabbat Mary Astor alakítja. Őt láthattuk az Élni vágyó Asszonyban egész más karaktert játszva.

3. Általában nyomasztó, sötétes a hangulat, de izgalmasan, nem melankolikusan. És emellett fontos még, hogy Hollywood-i gyökerei ellenére - meglepő módon - általában nincs happy end!

Bogart-tal a Játszd úja, Sam! című Woody Allen filmben ismerkedtem össze. Aki nem látta, annak érdemes elmondanom, hogy a kissé introvertált főszereplő, filmkritikus (Woody Allen) hatalmas Bogart rajongó. Ő a példaképe, még a jellegzetes felső-ajak felhúzását is próbálja imitálni. Nos, én gyerekként ebben a filmben találkoztam először Bogart alakjával. Sajátos, megnyerő karakter, jóképű - gondolom a nőknek is rettenetesen bejött, és nyilván a férfiak is könnyen azonosultak vele.

A film egy rejtélyes szobrocska (a Máltai Sólyom) körül zajlik. Többen is ennek a felbecsülhetetlen értékű kincsnek a megszerzésére hajtanak. Ebbe az ügybe keveredik bele a Bogart által alakított detektív. Csakhamar gyilkosságok kezdik összegabalyítani a szálakat. Még maga a detektív is gyanúba keveredik. Közben persze ahány nő megfordul körülötte, mindegyikről kiderül, hogy szerelmes belé. És ő természetesen ezt ki is használja, gátlásai nem nagyon vannak ez ügyben.

Van a filmnek egy szereplője, akit még nem említettem, pedig nagyon vártam már, hogy újra filmben láthassam. Nem okozott csalódást! Nagyon meglepett új megjelenésével, hiszen amikor utoljára láttam az M - Egy város keresi a gyilkost című filmjében, még száz kiló felett járhatott, most pedig cingár férfiként, szinte megfiatalodva kerül elénk. Ő a magyar származású Peter Lorre. 

Van néhány "hoppá" jelenet a filmben - olyan fordulatok, amikre egyáltalán nem számítottam. És bár ezek nem feltétlenül sorsdöntő fordulatok, de remek hangulatot adnak az amúgy is izgalmas filmhez. 

A film noir elnevezést majd 1946-ban adja egy francia újságíró ezeknek a filmeknek. Van tehát még ideje bontogatnia a szárnyát ennek a stílusnak. Az, hogy már az első képviselője ilyen remek, azt vetíti előre, hogy itt nagyon komoly dolgok előtt állunk. Mi jön még?!!

USA (Universal), 70 perc, ff., angol

Rendező: George Waggner

Producer: Jack J. Gross, George Waggner

Kedves Gyerekek! Ma a Vérfarkasokról fogok mesélni! Szokták őket farkasembereknek (angolban werewolf)  is hívni. Két jól elkülönülő fajtája létezik. Az egyik fajta önszántából bármikor képes ember és farkas között alakot váltani. A másik, sokkal drámaibb fajtája azonban teliholdkor akaratlanul változik át farkassá, és ilyenkor emberi mivoltából teljesen kivetkőzve akár szeretteit is képes legyilkolni. 

Vérfarkassá válni többféleképpen lehet, függően attól, hogy melyik nép mondavilágát nézzük. Filmünk a harapásos átadásra esküszik, azaz, ha egy vérfarkas megharap valakit, akkor az is vérfarkassá változik. És mivel ahány nép, annyiféle vérfarkas legendárium, innét már a film világához igyekszem kapcsolódni: Kigyógyulni ebből az állapotból nem lehet. Egyetlen ellenszere a halál. De megölni sem egyszerű az ilyen szörnyet. Csak ezüstből készített tárggyal (pisztolygolyóval, vagy ezüst végű sétapácával, stb.) lehet végezni a fenevaddal. Jól hangzó áltudományos filozófiát is sikerült a dolog mögé állítani: A farkasemberség (lükantrópia) a skizofrénia egy olyan formája, ahol az egy személyben küzdő jó és rossz közül a rossz állati alakban meg is testesül.A film vérfarkasát az a Lon Chaney alakítja, akinek azonos nevű édesapját - aki ekkor már nem élt - szintén olyan szerepekben láthattuk, melyekben valamiképpen eltorzult arccal vagy testtel szerepelt. Az Operaház Fantomjában arca volt félelmetesen csúnya, az Ismeretlenben pedig a karjai hiányoztak.

Érdekes megjegyezni, hogy a film forgatókönyvének első változataiban a vérfarkasság még csak a főszereplő tudatában jelentkezik, és soha nem láttuk volna a tulajdonképpeni átváltozást. Megjegyzem, nekem ez izgalmasabbnak tűnt volna, hiszen a képzelet néha félelmetesebb dolgokat tud produkálni az elénk tolt konkrét dolgoknál. Most tehát az ifjabb Chaney - akárcsak korábban édesapja - maszkot visel a film egy részében. Nem rossz, de mai szemmel azért nem is valami ijesztő... 

Nekünk (magyaroknak) talán izgalmasabb, hogy Lugosi Béla is szerepel a filmben. Állítólag szerette volna a főszerepet megkapni, de csak a mellékszerep jutott neki. Az ízes magyar akcentusa miatt - gondolom - komoly hendikeppel indult a legtöbb filmnél. Itt is "Béla a cigány" szerepét kapta, így az akcentus mindjárt előnnyé változott. Béla a cigány tenyérjós lesz az, akitől a filmben elindul a vérfarkasság. Ő látja meg első áldozatának tenyerében azt az ötágú csillagot (pentagramm), ami a vérfarkasok áldozatainak bélyege. 

Igazi B-film ez. A Universal - mely a hollywood-i stúdiók kisebbjei közé tartozott a Columbia mellett- ekkoriban kifejezetten erre az 1 óra időtartam körüli, kis költségvetésű filmekre specializálta magát. Viszonylag olcsón szerződtethető (gyengébb képességű, vagy csak kevésbé ismert) színészekkel készített, olcsón gyártható, de hangzatosan reklámozható filmekről van szó. Ekkoriban a mozi-láncok csomagban, látatlanban vettek filmeket. Néhány nagyobb költségvetésű, komolyabb filmet összecsomagoltak jó néhány ilyen B-filmmel, melyeknek a nagy része persze nem sokat ért, de néha ezek között is akadt néhány gyöngyszem.

Azonban a Farkasember - számomra legalábbis - nem ilyen gyöngyszem. Nem tudnám egy olyan tulajdonságát sem mondani, amivel lehengerelt volna. Horrorfilmnek nem elég félelmetes. Persze nem szabad elfelejteni, hogy emelkedett az ingerküszöbünk 1941 óta, ezek a maszkok akkoriban még sokkal hatásosabbak voltak, de - mint ahogy feljebb írtam - úgy is lehet félelmet kelteni, hogy nem mutatjuk a félelem tárgyát. Van a filmben szerelmi szál, de szinte marginális, romantikus filmnek sem működött tehát. Még a főszereplőt sújtó őrlődés sem kelt igazán nagy együttérzést, Chaney nem tud igazán sajnálatot kelteni. Röviden leírva, nekem nem működött a dolog. Persze be kell vallanom, hogy engem a mai farkasemberes filmek vagy sorozatok (lásd mondjuk a True Blood) sem tudnak különösebben felizgatni, tehát valószínűleg bennem lehet a hiba. A korabeli nézőknek nyilván tetszett, hiszen a Universal összesen öt farkasemberes filmet készített Chaney-vel a 40-es években.

USA (Paramount), 94 perc, ff., angol

Rendező: Preston Sturges

Producer: Paul Jones

Bevallom, Henry Fonda karakterét nem tudtam igazán utálni a Volt egyszer egy Vadnyugatban, hiába irtott ki egy ártatlan családot gyerekestül. Van Fonda arcán valami örök szomorúság, ami miatt nem tudtam karaktere irányába teljes megvetéssel fordulni. És itt most bevallom, hogy amikor Charles Bronson lelőtte... hát sajnáltam...

Ugyanezt a mélyen gyökerező szomorúságot véltem felfedezni a nemrég látott Érik a gyümölcsben is, de mivel az alapvetően nem egy vidám film, így nem különösebben csodálkoztam rajta. Viszont mivel ez meg egy alapvetően vidám film, így már tényleg feltűnt... vajon csak én látom így?

Barbara Stanwyck-kel sem először találkozom: a Stella Dallas-ban már lehengerelt egyszer, most pedig méginkább. Lényegre törően megfogalmazva: Nagyon bejön a csaj! Eszméletlenül szexi, színészileg is remek, és ott van az a plusz, ami miatt még nagyon vonzó is.

Hozzá kell tennem, hogy ennyire erotikus jelenetet, mint amik ebben a filmben vannak, a korszak műveiben ritkán látni. Ne gondoljon senki explicit szexre, vagy hasonlóra, az nyilván nem ment volna át a cenzorokon, de az a túlfűtött erotika, amit Stanwyck megjelenít szintén szokatlan volt ekkoriban. És ehhez azért gyorsan hozzáteszem, hogy semmi közönséges nincs abban, ahogy a szerepet megformálja.

Határozottan két részre tagolható a film. Az első felében a Stanwyck által alakított hölgyemény, - aki arra szakosodott, hogy óceánjáró hajókon gazdag úri fiukat szabadítson meg pénzüktől hamiskártyás apja, na meg saját vonzerejének bevetésével - kiszemeli a Fonda által alakított milliomos fiút, aki épp egy Amazon expedícióról tér vissza. A bökkenő az, hogy a nő - életében először - beleszeret áldozatába. Ennek köszönhetünk is néhány szellemesen vicces jelenetet: például amikor apja - aki továbbra is a kifosztással foglalatoskodik - próbálja lánya akarata ellenére is csalással legyőzni a fiatalembert. Ahányszor a lánya tönkreteszi a csalással behúzott győztes lapkombinációt, annyiszor villant egy pillanat alatt az előzőnél is jobbat. És nem csak a poén remek, hanem ahogy a jelenet össze van rakva az az igazán kacagtató.

Nem lövök le nagy titkot, ha elárulom, hogy a film felénél a társaság lebukik. Hiába szerelmes a hölgy, a Fonda által alakított szerelmes férfi már nem tud hinni neki. Elküldi. A film második fele így arról szól, hogy a szerelmes hölgy hogyan próbálja mégis visszaszerezni szerelmét. Egész váratlan megoldást eszel ki. Egy darabig nem is tudtam követni a dolgot, de a végére persze minden a helyére került, leesett a tantusz. Tökéletes megoldás volt arra, hogy elkerüljenek valami sablonos megoldást a film második feléhez. 

A film egyik érdekessége, hogy a forgatókönyvet maga a rendező (Preston Sturges) írta. Ez sem volt kifejezetten mindennapos dolog Hollywoodban ez idő tájt. De az sem volt gyakori, hogy Fonda kifejezetten komikus szerepet vállaljon. Itt tett egy - nem is sikertelen - kísérletet ebbe az irányba, és - bár jobban állnak neki a komolyabb szerepek - azért egy ilyen romantikus vígjátékban is izgalmasabb volt számomra, mint Cary Grant. 

USA (RKO), 119 perc, ff., angol

Rendező: Orson Welles

Producer: Orson Welles, Richard Baer, George Schaefer

Ki is volt Orson Welles? ... Egy igen kövér színész, aki először tévé-reklámokkal próbált pénzt keresni, majd kapott néhány izgalmasabb szerepet, amiből finanszírozni tudott néhány kisebb, saját rendezésű független filmet. A siker hatására erőt vett magán és lefogyott... Közben a nagy stúdiók is felfigyeltek rá, és engedték kísérletezni, de eleinte nem voltak elégedettek azzal, amit láttak, és kisebb-nagyobb viták során elvették tőle a projekteket. Végül a sok tapasztalatot összegezve elkészítette élete fő művét, melyet sokan az egyetemes filmművészet legnagyobb alkotásának tartanak. Ez a remekmű pedig a most soron következő film: az Aranypolgár, avagy a Citizen Kane...

Az előbb felsorolt életrajz egyébként egy szatirikus angol tévéműsorban (Spitting Image)  hangzott el Orson Welles-ről, és - bár minden igaz benne - de időrendben visszafelé!!! És ez egészen döbbenetes...! Valaki 24 évesen elkészíti élete fő művét, és onnét csak lefelé megy a lejtőn... ez vajon hogy volt lehetséges? Ráadásul szerzői filmről beszélünk, azaz nem arról van szó, hogy a korszak szellemében a stúdió vesz (vagy irat) egy forgatókönyvet, amit kiad a kezdő rendezőnek, hogy csináljon belőle filmet. Welles részt vett a forgatókönyv írásban, producer is volt, színészkedett és rendezett is... Mindezt az akkori Hollywood öt nagy stúdióinak egyikénél, az RKO-nál.

A képen fehérben, az a Brad Pitt-re hajazó úriember, na ő Orson Welles.A film főszerepét egy létező személyről mintázták, akinek a neve azért nem túl fontos, mert szerintem senki nem ismeri már (W.R.Hearst), másrészt ekkora idő távlatából a konkrét személynek nincs is túl nagy jelentősége. Talán annyi érdekes róla, hogy gyakorlatilag ő találta ki a bulvár újságírást. Előtte illett tényszerűen, és komoly dolgokról írni. De ő rájött, hogy többet lehet eladni hangzatos címekkel, az mellékes is, hogy igazat írnak-e vagy sem. 

A film azzal kezdődik, hogy Charles Foster Kane, a multimilliomos médiacézár meghal. Az utolsó szó, amit kiejt a száján: "Rózsabimbó". Vajon ez mit jelenthet? Mit akart ezzel mondani? Ez foglalkoztat mindenkit. És egy újságíró ennek a talánynak a nyomába ered. A nyomozás során ugrálunk időben össze-vissza, és kirajzolódik egy kép a meglehetősen ellentmondásos és öntörvényű ember életéről.

Nem csak időben ugrálunk (önmagában ez is teljesen újszerűen hatott), hanem stílusokban is tobzódunk. Az első 10-12 perc például mintha egy mozis filmhíradó lenne az épp elhunyt médiacézárról. Aztán van egy blokk, ami mintha egy harmincas évekbeli Warner musical lenne. Énekel a tánckar, Welles is énekel velük...

Majd átváltunk interjús műsorba, amikor az említett újságíró próbálja feltárni a múltat, melyben reménye szerint megtalálja a magyarázatot a "Rózsabimbó"-ra. És ezek az interjús részek is megfelelő stílusban vannak megcsinálva, az újságíróból szinte semmi nem látszik, az interjúalanyok vannak a középpontban. Aztán, ha kicsit nem figyelünk oda, azt vesszük észre, hogy egy politikai krimiben találjuk magunkat, majd családi drámában, továbbra is ugrálva az időben. Ehhez persze nagyszerű maszkokra van szükség, és azt kell mondanom, hogy ezek az öregítések szinte semmivel sem rosszabbak, mint egy mai filmben.

Nagyon jók a díszletek is. Úgy általánosságban kifejezetten izgalmas a képi világ. Nem véletlen: az a Gregg Toland volt az operatőr, aki az Érik a Gyümölcs-ben is elkápráztatott. Sokban hozzájárulnak a látványhoz a kreatív díszletek. Íme néhány koncepció rajz, és néhány megvalósult festett díszlet.

Se szeri se száma a mindenféle kreatív megoldásnak. Van, hogy a szereplő tudatosan kinéz a nézőre, amikor valami fontosat akar mondani. Szerintem minden amatőr szereplőnek azzal kezdi a rendező az instrukciót, hogy a kamerába soha nem nézhet. De erre is igaz, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Amikor kinéz az illető, az tökéletesen van időzítve, kicsit meglep, és ezzel éri el a tökéletes hatást.

Érdekesek az expresszionista filmekre emlékeztető díszletek. Helyenként meg az egész hosszú tereket létrehozó megoldások. Gyakran előfordul, hogy a jelenet középpontjában álló szereplő sötétben van, csak a kontúrját látjuk, és a környezetében állók vannak megvilágítva. Majd a szereplő kilép a képből, és csak ekkor válik láthatóvá.

Hogy megtudjuk-e a Rózsabimbó rejtélyét, ahhoz végig kell nézni a filmet. A legnagyobb rejtély számomra, hogy ha ez a srác huszonévesen ilyen filmet tudott összerakni, akkor mi történt vele idős korára, hogy leginkább pezsgő és bor-reklámokban kapott szerepet...

Na azért mi még vissza fogunk térni rá!