USA (Lawrence Turman Productions), 106 perc, Technicolor, angol

Rendező: Mike Nichols

Producer: Joseph E. Levine, Lawrence Turman

Nem akarom visszafogni magam: Végre a sok csalódás után egy ellenkező jelű, igazán pozitív meglepetés jött egy olyan rendezőtől, akinek előző filmjét (Nem félünk a Farkastól - 1966) nemrég láttam, és különösebben nem kerültem a hatása alá.

Ezzel a két Mike Nichols filmmel tipikusan az volt a helyzet, hogy ha egymás után levetítették volna nekem mind a kettőt, még véletlenül sem jutott volna eszembe, hogy esetleg mindkettőt ugyanaz rendezte. Jó, mindjárt hozzáteszem azt is, hogy a két film stábja között nem nagyon találtam átfedést. Talán a vágó és a díszlettervező ugyanaz volt, de sem a forgatókönyvíró, sem mások nem dolgoztak mindkét filmen, a producerek is mások voltak. Így talán nem csoda, hogy ennyire különböző lett a két alkotás, még akkor is, ha az általános megítélés szerint mindkettő hasonlóan remekmű. (IMDB mindkét esetben kerek 8-as)

Ha valaki csak egyetlen képet látott erről a filmről, az nagy valószínűség szerint a fenti promóképet látta. Ennek pedig az az érdekessége, hogy bár egy hasonló jelenet van a filmben, ezt a fotót nem a filmben szereplő Anne Bancrofttal készítették, hanem valamilyen okból az akkor még teljesen ismeretlen Linda Gray nevű fotómodellel, aki később a Dallas sorozat Samantha-jaként lett igazán híres és népszerű. (Csak a pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy csak nálunk hívták Samanthának a sorozatban, eredetileg Sue Ellen Ewing volt a neve, és fogalmam sincs, hogy miért nevezték át nálunk)

Na de kanyarodjunk vissza jelen filmünkhoz: Tudtam róla előzetesen, hogy egy fiatal srác és egy nála idősebb hölgy kapcsolatáról van benne szó, és talán éppen azért, mert ez a téma soha nem érdekelt különösebben, (sőt kicsit feszélyez a dolog) előre féltem, hogy feszengeni vagy éppen végtelenül unatkozni fogok megtekintése során. Talán mondanom sem kell, hogy pont az ellenkezője történt.

Ez persze nagyon nagy részben köszönhető a párost alakító két színésznek. Nem tudom eldönteni, hogy ki tetszett jobban: Dustin Hoffman úgy alakított remekül, hogy tulajdonképpen nem csinált semmit, Anne Bancroft pedig egyszerűen varázslatot hajtott végre a vásznon. Ha mégis választanom kell, akkor azt mondom, hogy Bancroft volt, aki jobban elvarázsolt, de talán csak azért, mert őt nem ismertem, Dustin Hoffmant, meg ki ne ismerné...?

Egyetlen parányi dolog zavart - de csak éppen, hogy - mégpedig az, hogy Mrs. Robinson elvileg jóval idősebb (negyven feletti) a nemrég érettségizett, húsz év körüli Bennél. A valóságban azonban Bancroft 36 éves volt, míg Hoffman már 30! Főleg ez utóbbi szembetűnő, hiszen egy 21 éves fiatalember azért jóval fiatalabbnak nézne ki nála... De akárcsak a 28 évesen gimnazistát játszó Olivia Newton-John a Grease-el, Hoffman is úgy összenőtt ezzel a filmmel, hogy mással már nem is igen tudnám elképzelni.

Hoffmannak egyébként ez volt az első mozifilmes főszerepe. Játszott ugyan néhány tévésorozatban, de annyira ismeretlen volt ekkor még, hogy amikor megérkezett a castingra, a producer véletlenül összekeverte egy ablaktisztítóval. Ki is adta neki a feladatot, és állítólag Hoffman (nem tudom, hogy játékból, vagy egyszerűen nem akart nemet mondani) szépen le is mosta az ablakokat a szobában.

A film azzal indul, hogy elvégezve a főiskolát, Ben hazatér szüleihez a keleti partról, és egy családi rendezvényen vesz részt, ahol kiszúrja magának egy ismerős felesége. (Gyorsan közbevetem, hogy megint téves a magyar cím: Ben éppen lediplomázott, tehát már nem diploma előtt áll) A nő hazaviteti magát Bennel, és nagyon durván kikezd vele. Gyakorlatilag Ben számára nem volt apelláta, ha éppen akkor nem állít be a hölgy férje, akkor valószínűleg elkerülhetetlen lett volna számára az azonnal aktus. Ben ekkor még nagy valószínáség szerint szűz volt egyébként.

De persze, ami késik, nem múlik. Másnap Ben rájön, hiába tiltakozott előző nap, igenis izgatja a fantáziáját a dolog, és ő maga hívja fel Mrs Robinsont, hogy randevút kérjen tőle. A szexre éhes nő nem sokat habozik, egy óra múlva már a közeli szállodában vannak mindketten. Hamar kiderül, hogy hosszas csevegésre nem vágyik Mrs Robinson (keresztnevét sosem tudjuk meg), a hosszas romantikázás, beszélgetés nem az ő asztala. 

Anne Bancroftról nem tudok mást mondani, mint, hogy zseniális. Úgy hozza a csak (!) szexre éhes középkorú nőt, hogy egy pillanatra sem válik közönségessé.

Közös jeleneteik között van egy, mely váratlansága miatt biztos mindenkiben megmarad, aki látja ezt a filmet. Ahogy Bancroft vetkőzik, Hoffman egyszer csak megfogja a nő mellét. Úgy érdemes nézni ezt a jelenetet, hogy ez nem volt benne a forgatókönyvben. Hoffman abban a pillanatban úgy gondolta, hogy ez amolyan tipikus tinédzseres kíváncsiság, egy olyan fiújé, aki még életében nem fogta egy nő mellét sem, és most hirtelen lehetősége van rá. Azt is figyeljük meg, hogy Bancroft milyen tökéletesen megőrizte hidegvérét. Ha ma ilyet rögtönözne egy férfi színész, akkor nyugodtak lehetünk, hogy minimum kizárnák az összes Hollywoodi szakszervezetből, klubból, és színész-ügynökségből, maximum pedig 30-tól életfogytiglani börtönbüntetésre ítélnék szexuális erőszak miatt.

Akkoriban még nem találták fel a cancel culture-t, így még a filmbe is ez a változat került. Egyébként maga Hoffman érezte magát zavarban leginkább emiatt a rögtönzés miatt, annyira, hogy visszatarthatatlan nevetésben tört ki állítólag, amit úgy próbált leplezni, hogy elsétált a szoba túlsó falához, és elkezdte falba verni a fejét. Ez a momentum nekem kicsit fura volt egyébként, de így persze már érthető. A rendezőnek ez is anynira tetszett, hogy ezt is bennehagyta, de persze az utószinkronban kihagyták a nevetést.

A film első fele tehát ennek a furcsa kapcsolatnak a jegyében zajlik. Ekkor még nem sejtjük, hogy mekkora fordulat jön a film második felére... Mrs Robinsonnak ugyanis van egy lánya. Egy gyönyörű, fiatal, Elaine nevű lánya... aki szintén hazajön a nyári szünetben. Mr Robinson, aki mit sem sejt a felesége és Ben közötti kapcsolatról, állandóan azzal zaklatja Bent, hogy ugyan vigye már el lányát randevúzni. Ben végül saját édesapja kérlelésére beadja derekát, és elhívja randevúra Elaine-t... 

Láthatóan az Ben terve, hogy mindent megtesz azért, hogy Elaine pocsékul érezze magát, így biztosítva azt, hogy soha többé ne kérjék ilyen kényszeredett randevúra... ennek egyik jól kiszámított módja, hogy sztriptíz-bárba viszi szórakozni a kisasszonyt....

A dolog működni is látszik... egy dologra nem számított csak Ben, mégpedig arra, hogy a randevú előrehaladtával valami megmozdul benne, és nagyon megtetszik a lány...  így gyorsan elkezd korrigálni...

Veszélyes terepre érkezett tehát Ben, hiszen annak a Mrs Robinsonnak a szeretője, akiről hamarosan kiderül, hogy lánya kedvéért sem hajlandó lemondani a fiatalemberről. Ennek a szerelmi háromszögnek köszönhető a film egyik legerősebb jelenete, ahol minden lelepleződik... Mrs. Robinson nem kispályás játékos. Láthatóan magáének vallja a mondást, mely szerint szerelemben és háborúban minden megengedett. Még, ha talán nem is papírforma szerelem az ő kapcsolata a fiatal Bennel, eszközeiben nem válogat, amikor arra próbál kísérletet tenni, hogy megtartsa magának.

Nem fogom a teljes történetet elmesélni, de annyit mondhatok, hogy egy pillanatig nem lankadt figyelmem, és őszintén drukkoltam Bennek, hogy sikerüljön visszahódítani a csalódott lány szívét... 

Amilyen elragadtatással beszéltem az anyát alakító Anne Bancroftról, olyan dícsérő szavakkal szólok a lányát alakító Katharine Rossról, akiról mellesleg szintén megjegyzem, hogy 27 évesen alakította húsz körüli Elaine-t, pedig róla nem sejtettem, hogy ennyivel idősebb szerepénél.

A film forgatókönyvírója, Buck Henry mesélte egyszer egy interjúban, hogy amikor Katharine Ross megjelent castingolni, a színésznőnek volt ugyan már néhány sorozatszerepe, de mozifilmekben csak elvétve szerepelt, ők nem ismerték még akkor. Belépett tehát az ajtón, és már az első másodpercekben megállt a levegő, mindenki elolvadt a lánytól. Utólag megegyeztek abban, hogy mindegy volt, tud-e színészkedni, mindannyian ezt a bájos lányt akarták látni a flmben. 

A három fontos szereplő mellett van egy negyedik is, mely nem látható, csak hallható: az egészen fantasztikus Simon & Garfunkel zene. Ráadásul micsoda jó zene! Nem tipikus filmzene, az egyszer biztos, és talán éppen ezért annyira hatásos. Mrs Robinson, The Sound of Silence, Scarborough Fair... szerintem mindenkinek ismerősen csengenek ezek a dalok... ha nem is címről, de meghallva őket biztosan. Kockázatos volt ezeknek a folkos hangzású daloknak a visszatérő használata ebben a nem túl folkos hangulatú filmben, de kétségtelenül tökéletes választás volt. Mit tökéletes, zseniális!

Amerikában állítólag hatalmas felhördülés követte a film bemutatását. Ismerve az amerikai emberek egy részének hangos prüdériáját, ezen semmiképpen nem érdemes csodálkozni, tudván, hogy a férfi főszereplő anyával és lányával is kapcsolatba kerül, sőt némi meztelenség is látható... Tíz évvel korábban még a házasság előtti szex is tabutéma volt Hollywoodban. Az említett zúgolódás természetesen nem tudta megakadályozni, hogy ez a fantasztikus film az 1967-es év legnagyobb kasszasikere legyen a maga 104 millió dolláros bevételével.

Franciaország (Anouchka, Aros, Carrosse, Parc), 90 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Anatole Dauman, Raoul Lévy

Egyre erősebb az a meggyőződésem, hogy a művészet fő sodrába csont nélkül bekerülnek időnként olyan kamu-egyéniségek, akik egy életen át el tudják hitetni magukról a közönségükkel, hogy egyéni látásmódjuk olyan mély tartalmat hordoz, amit csak a nagyon különleges kiválasztottak érthetnek teljes mélységükben. A többiek meg nem merik bevallani, hogy nem értenek semmit az egészből... 

Hát én bevallom... nem sok értelmét látom annak, hogy ez a film elkészült. Így voltam egyébként már a Hímnem, nőnem-mel is, azzal a különbséggel, hogy azon ránézésre is látszott, hogy egy viszonylag olcsó, kísérleti produkció. Emez viszont sokkal igéretesebbnek tűnt, hiszen drága nyersanyagra, színes szélesvásznú Eastmancolorra készült, tehát bizakodtam, hogy így talán Godard kénytelen volt olyan filmet készíteni, amit rajta kívül más is megnéz...

A végeredmény annyival lett szórakoztatóbb az előbb említett Hímnem, Nőnemnél, hogy maguk a felvételek, a képek általában szépek, igényesek. Bár a film középpontjában alapvetően különböző érdektelen nők voltak, a legkellemesebb pillanatok mégis különböző Párizsi építkezésekről készült felvételek voltak.

Az alábbi képen a rendező Godard a film egyetlen olyan szereplőjével, Marina Vladyval, akit tulajdonképpen főszereplőnek lehet nevezni - már, ha ennek a titulusnak ez esetben van létjogosultsága. Ha őket levennénk a képről, akkor kapnánk egy olyan tipikus Párizsi architektúrát bemutató kompozíciót (gyakrlan építkezéseket), mely ebben a filmben az egyes "nőközpontú jeleneteket" kötötte össze.

A film unalmasabb, embereket ábrázoló jeleneteiben többnyire hölgyek egymás közötti - teljesen érdektelen - kommunikációit látjuk, illetve riport-dokumentarista jelleggel a kamerába beszélnek magukról szintén teljesen érdektelen dolgokat. Például egymás után elmondják, hogy hánykor kelnek, hánykor reggeliznek, stb. 

Godard is tisztában van ezen jelenetek érdektelenségével, egy alkalommal például narrátorként így vezeti fel a soron következő hölgyet: "Íme a következő nő, akiről nem tudunk meg semmit". Az volt az érzésem, mintha tudatosan hülyének nézné Godard a nézőt... és közben röhögne a markába...

Önmagában az, hogy a filmnek nincs története, egyáltalán nem lenne baj. Újszerűsége és merészsége miatt izgalmas is lehetne 10-20 percig, vagy akár tovább is. A bajom ezzel a filmmel az, hogy az égvilágon nem vezet sehova. 

Nem kellene szükségszerűen unalmasnak lennie egy ilyen kísérletezésnek, de ez nagyon is az. A felvonultatott női karakterek semmi érdekessel nem szolgálnak. Nincs mélysége semminek. Nem történt több, mintha másfél órán keresztül belehallgattunk volna egy-egy éttermi beszélgetésbe, de nem találomra, hanem szigorúan a leginkább semmitmondókba....(Pont ugyanezt éreztem a Hímnem, Nőnemben is egyébként). 

Annyi kiderült számomra Godard-ról, hogy erősen Amerika-ellenes. (A Vietnami háború árnyékában ez végülis érthető). Az ebből kinövő, hamarosan nyilvánvalóvá váló maoizmusa már kevésbé megmagyarázható számomra. Ideje lenne elengedni Godard-ot. (Egyébként már csak egy filmje van a listán): Pedig volt néhány filmje, amit igencsak tudtam szeretni. Ilyenformán érzelmileg legközelebb a Megvetéshez kerültem.

Sokszor merült föl bennem a filmet végigszenvedve az a kérdés, hogy tényleg volt ember, aki fizetett azért, hogy ezt moziban végignézze? Azt mondjuk el tudom képzelni, hogy jól befüvezett extrém cinephilek esetleg többet is beleláttak a filmbe, mint ami abba belekerült, de mivel ilyesmi tudatmódosító szerekkel nem élek, ezért kevesebb esélyem volt élvezni ezt az alkotást...

A film során állandóan visszatér Godard bizarr narrációja, melyet erőltetett suttógással kivitelezett ezúttal...

Előbbi gondolatom tükrében lehet, hogy a film legfontosabb mondanivalója volt ez a mondta:

Ha valamiért nem tudsz LSD-t szerezni, vegyél egy színes tévét...

Részemről a színes tévénél maradok, de azon is inkább más rendezők filmjeit nézném a jövőben. És ezúttal sajnos Marina Vlady sem tetszett....

Ezt a filmet egyébként párhuzamosan forgatta a Made in U.S.A.-val. (felosztva idejét délelőtt-délután mentén) Meg is látszik ezen a filmen egyébként, hogy nem volt különösebben erős koncepció azon túl, hogy vegyünk fel nőket, ahogy beszélnek. Vagy kérdezzünk tőlük hülyeségeket, amikre válaszolnak majd (talán) érdekeset, és ezeket összevágom építkezésekről készült érdekes felvételekkel, és az így kapott anyagra rásuttogom ami éppen eszembe jut.... Könyörgöm, jelentkezzen olyan valaki aki élvezni tudta ezt a filmet, és kommentben jól oktasson ki engem!

Magyarország (MAFILM), 105 perc, ff., magyar

Rendező: Kovács András

A film plakátja - és néhány további fotó - alapján erősen tartottam attól, hogy egy nagyon unalmas, egy szűk, zárt cellában zajló kamaradrámát fogok végigszenvedni, ahol a négy vádlott az életről, bűnről és saját ártatlanságáról fog valamilyen emelkedett, inkább elméleti és filozófiai síkon zajló vitát folytatni... Mi sem állhatott volna ettől távolabb!!! Ehelyett egy olyan (akkoriban) modernnek számító elbeszélésmód alkalmazását csodálhattam meg, melynek köszönhetően úgy izgultam végig a másfél órás filmet, hogy egy percig sem éreztem, hogy kicsit is lankadt volna az érdeklődésem! Hogy pontosan mi ez a speciális mód és szerkezet, arra visszatérek kicsit később, miután képbe helyezem magunkat a film cselekményével kapcsolatban.

1942-ben, az akkor már egy éve visszafoglalt Bácskában, Újvidék környékén (ma Szerbia) razziát tartott a helyi partizánok ellen a magyar csendőrség vállvetve a magyar katonasággal. A razzia végül túlmutatva az eredeti terveken véres etnikai leszámolássá fajult, melyben hozzávetőleg 3500 embert mészároltak le néhány nap alatt. Többségüket a Dunába lőtték. Mivel azokban a napokban rendkívűl hideg volt, a Duna fagyott, ezért léket robbantottak a jégbe, és azon keresztül tuszkolták a vízbe a halottakat. Az áldozatok nagy része szerb és zsidó volt, de akadtak közöttük cigányok, sőt magyarok is.

Ime, a dunai kivégzés jeleneteinek egyik forgatási képe:

1942-es újvidéki vérengzésként vonult be a történelembe ez a néhány nap. Az eset azért egyedülálló a hasonló esztelen és értelmetlen háborús pusztítások között, mert meglepő módon a Horthy-rendszer már 1943-ban vizsgálatot indított ebben az ügyben, és 15 felelős ellen bírósági eljárás is indult! Tudomásom szerint a háború alatt egyetlen másik országban sem indult az adott kormányzat által indított vizsgálat lakossággal szembeni attrocitás miatt. Az más kérdés, hogy  - bár a fő felelősöket halálra ítélték - a büntetéseket nem lehetett végrehajtani, mivel időközben az elkövetők Németországba menekültek, ahol tettükért inkább dícséretben és védelemben részesültek. A háború után viszont ezeket a fő felelősöket a náci múltjával leszámolni igyekvő Németország kiadta Szerbiának, ahol egyes beszámolok szerint rendkívül kegyetlen módon végezték ki őket. 

A film jelenideje már 1946. Négy további, kisebb jelentőségű részvétellel gyanúsított katona várja tárgyalását egy közös cellában. Három különböző rangú tiszt, és egy legénységi állományú (tizedes) katona. 

Már a négy vádlottat alakító színészek névsora is parádés: (balról jobbra) Szirtes Ádám, Latinovits Zoltán, Darvas Iván és Szilágyi Tibor. Mellettük olyan további nagyok fordulnak meg kisebb-nagyobb szerepekben, mint a gyönyörű Bara Margit, Vass Éva illetve Szemes Mari. Vagy mondjuk Avar István, Major Tamás, Benkő Gyula... de abba is hagyom a felsorolást, mert egy igencsak hosszú bekezdést is betelítenének még azok a nagy nevek is, akik csak pár másodperces néma szerepre ugrottak be.

1946-ban vagyunk tehát, és a négy vádlott beszélgetni kezd cellájában arról a bizonyos három hideg napról, melybe mindegyikük úgy keveredett bele, hogy tulajdonképpen semmi alantas szándékuk nem volt, és végülis parancsra cselekedtek. Sőt, némelyikükről idővel kiderül - vagy legalábbis így emlékeznek vissza - ,hogy akit tudtak, - ha éppen nem esett túl nehezükre - próbáltak meg is menteni. 

Mitől olyan izgalmas és különleges a filmnek az elbeszélés módja? Négy ember különbözőképpen élte meg azt a néhány napot. Mindegyikük csak egy szeletét látta annak ami ott történt, egyikük sem ismeri a teljes igazságot. Az egyes beszámolók nem csak a szereplők szájából hangzanak el, de képileg is megjelennek. Sőt, sokszor visszaugrunk ugyanahhoz az eseményhez, amit már láttunk más elmeséléséből, de ezúttal egy további szereplő szemszögéből látjuk, és így néhány dolog egészen más jelentőséget kap.

A fenti képen látható nőt például az egyik szereplő szemszögéből látjuk egy lövés miatt meghalni. Sok ilyesmit látunk háborús filmekben. Mivel még az arcát sem igen látjuk, egy lesz a film (és a háború) ártatlan halottai közül... Utána viszont egy másik szereplő szemszögéből elmesélt történetben az illető hölgyet még látjuk amikor él, és segít megmenteni egy csomó embert. Így viszont már egészen más, bizarr jelentőséget kap, amikor elindul hazafelé, és pontosan tudjuk, hogy éppen halála felé siet.

Nagyon jól ábrázolja a film a háború embertelenségét, azt, hogy adott esetben a puszta szerencsén, illetve egy - éppen az adott helyzetben diszponáló - ember ad hoc döntésén múlik egy élet....

Nagyon jól illusztrálja ezt a Darvas Iván által megszemélyesített karakter monológja is, melyben elmeséli, hogy nem tudta, mitévő legyen az előtte felsorakoztatott tömeg elszámoltatásával kapcsolatban. Még azt sem tudta, hogy arrafelé kötelező volt-e valamilyen személyazonosító irat magával hordása az embereknek:

"Akinél van írás jobbra álljon, akinél nincs, az balra!" - utasítja az embereket hangosan...

... majd közben így emlékezik vissza: "... nem volt különösebb jelentősége ennek a jobb és balnak, de magam is éreztem, hogy ebben a pillanatban élet-halál urai vagyunk. Pedig még nem is tudtam, hogy mit fogok határozni a két csoporttal..."

értjük ezt? Lehet, hogy az irat nélkülieket halálba küldi, mert megteheti. De lehet, hogy csak hazaküldi őket az irataikért... és ez az igazán félelmetes! A teljhatalmú parancsnok balra küld, vagy jobba... nem tudod, hogy melyik az, amelyik az életet jelentheti neked... és itt derült csak ki, hogy nem lehetsz elég okos, hiszen még ő maga sem tudja, aki a döntést meghozza a sorsodról, hogy hogyan fog határozni...

Nem csak a vérengzés részleteit rakjuk ki a vádlottak elmesélte mozaikokból, de maguknak a vádlottaknak a személyes sorsa, egyeseknek a tragédiája is kirajzolódik a kirakósból, ráadásul az egyes szereplők csak most jutnak hozzá a másik három által elmesélt információkhoz... (Attól most tekintsünk el, hogy nyilvánvaló nyomozástechnikai baklövés egy cellában tartani az esetlegesen összebeszélő tanúkat).

Ezt a filmet 1968-ban beválasztottak a Budapesti Tizenkettőbe, mely a legjobb tizenkét magyar filmet volt hivatott csokorba szedni. Tökéletes választás! Az utóbbi idők egyik legintenzívebb film-élményét kaptam ettől az alkotástól!

Magyarország (MAFILM), 89 perc, ff., magyar

Rendező: Szabó István

Szabó István első trilógiájának ez a második filmje. Ezt a trilógiát legszembetűnőbben Bálint András személye köti össze, a rendező alteregójaként. Ez rögtön nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek a filmek erősen életrajzi ihletésűek. Ez persze nem azt jelenti, hogy Szabó saját élete történetét meséli el, de sok valós életrajzi elem felismerhető bennük.

Ez esetben például az apa karaktere (Gábor Miklós) teljesen megfeleltethető Szabó valós édesapjának, aki orvosként dolgozott, és szinte a háború végével egy időben - természetes halállal - hunyt el.

Míg a trilógia első filmje a felnőtté válás - az iskolapadból a "valós életbe" történő kikerülés - gyönyörű balladája, ezúttal a mítikus apa-képtől való elszakadás történetét meséli el Szabó. A film első felében a 10 év körüli kisfiú (Erdély Dániel) szemszögéből, majd a film második felében a már fiatal felnőtt (Bálint András) nézőpontjából. Az apától való elszakadás jelentősége abban rejlik, hogy a fiú a kora gyermekkorában elveszített apát egy misztikus, valójában csak a képzeletében létező apa képével pótolja. Számára az édesapa nem csak, hogy nem halt meg (külföldön van), de tulajdonképpen az ország hőseként ünnepli a felvonuló tömeg is. Mi nézők is az ő szemszögéből látjuk, ahogy a Május 1-i felvonulók az Apa fényképét ábrázoló táblákkal vonulnak.

Holott a fiú a valóságban olyan fiatalon elvesztette édesapját, hogy őszinte elmondása szerint igazából összesen három emléke van róla. Egyik ilyen emléke a karóra, melyet édesapjától örökölt. Szabóra nagyon jellemző visszatérő motívum válik az órából is: egyik születésnapja alkalmából édesanyja (a leírhatatlanul bájos Tolnay Klári) engedélyével "hosszas könyörgésre délután hordhatja apa óráját... de felhúzni nem szabad!"...

A Bálint András szájából elhangzó narráció furcsasága - ahogy az Álmodozások kora esetében is volt, - hogy egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról.

Édesapa felépített emléke folyamatosan változik, függően a környezet vélt vagy valós elvárásaitól. A kommunista hatalomátvétel után például nyilasokkal harcoló hőssé, vagy partizánná válik. De adott esetben kollegák és betegek által egyformán csodált orvosként látjuk a fiú képzeletében.

Szabó István iránti tiszteletem a Napfény Íze (1999) megtekintése után alakult ki, mely véleményem szerint a filmtörténelem TOP10-es listáján egészen biztosan helyet érdemel. Abban a filmben csakúgy, mint ebben és az Álmodozások Korában (1964) van egy jelenet az 1956-os forradalomról, és ezeket nagyon költőien köti össze, hogy mindhárom esetben Beethoven Egmont nyitányának rendkívül dinamikus motívuma csendül fel.

Ezzel sokan voltak így akkoriban... ugyanúgy elképzelhetetlennek tűnt előzetesen a második világháború véres embertelensége, mint ahogy néhány éve valószínűleg senkiben nem merült volna fel komolyan, hogy Hitler után kevesebb, mint száz évvel egy újabb degenerált vezér jelentkezik arra, hogy értelmetlen pusztítást végezzen Európában. Mi most jórészt ugyanazt gondoljuk, mint dr Takó a második világháború előtt, azaz, hogy "itt nem lesz úgyse semmi baj"... hát reméljük, hogy mi szerencsésebbek leszünk, mint amaz a generáció...

A fiú egy filmforgatáson vesz részt statisztaként, ahol először a sárga csillagot viselő zsidók menetében kap szerepet, de a rendező utasítására átsorolják a nyilasokat alakító szereplők közé.  És ez a mozzanat igazán elgondolkoztathatja a nézőt azzal kapcsolatban, hogy valójában mekkora szerepe van a szerencsének életünk alakulásában... tulajdonképpen sokszor a vak szerencse dönti el, hogy üldözők vagy üldözöttek leszünk egy válság közepette.

Ezt követi a film számomra legerősebb jelenete, mely során a fiú szerelme Anni (Sólyom Katalin) egy hosszabb, megszakítatlan monológban meséli el saját zsidóságával való kapcsolatát. A második világháború ebből a szempontból perdöntő változást hozott minden zsidó életében. Addig saját zsidósága tulajdonképpen mellékes magánügye volt mindenkinek, azután azonban aki megtagadja zsidóságát akár érezheti úgy is, hogy a náci haláltáborokban elpusztított ősei emlékét tagadja meg.

Anni hatására kezd a fiú rájönni, hogy tulajdonképpen ő egy krónikus hazudozó. Anninak vallja be először, hogy amit apjáról felépített, az végülis egy nagy hazugság. Apja teljesen átlagos volt, semmi kiemelkedő. Amikor visszamegy apja szülővárosába, akkor látjuk, hogy emléke már megkopott, alig-alig emlkeznek édesapjára a volt barátok, ismerősök...

Végül az Álmodozások korához hasonlóan egy rendkívül szimbolikus lezárást kap ez a film is:

És itt valóban, szimbolikusan is megtörénik a felnötté válás pillanata, hiszen meglátjuk, ahogy a fiú megvalósítja ezt az átúszást, és immár nem édesapja általa elképzetét hőstetteivel próbál elismerést nyerni a környezetétől.

Az Apa számomra kicsit nehezebben emészhető, mint a trilógia első filmje volt. Ennek legfőbb oka talán az, hogy a korán elvesztett szülő problematikájával szerencsére nekem nem kellett azonosulnom. Így ez a film egy olyan motívumot vitt végig, amit én nehezebben tudtam átérezni, szemben az Álmodozások kora élményeivel (első szerelmek, első munkahelyek, stb.) melyeket gyakorlatilag minden felnőtté váló ember megtapasztal.

Ezt a filmet 1968-ban beválasztották a legjobb magyar filmeket tartalmazó Budapesti Tizenkettőbe, majd 2000-ben ez a magasfokú elismerés újra megillette a filmet, hiszen az Új Budapest Tizenkettőbe is beszavazták.