Csehszlovákia (Filmové studio Barrandov), 73 perc, Eastmancolor/ff., cseh

Rendező: Vera Chytilova

A film egy mozgó fogaskerékkel kezdődik, párhuzamosan vágva háborús képekkel, melyen robbanások, bombázások láthatóak. Ezek alatt a bevezető képek alatt harci dob és trombita szól...

A bevezető képek után azonban valami egészen más következik, aminek semmi köze nincs az előtte látottakhoz. (A film végén térnek csak vissza a háborus dokumentumfelvételek képei.)

A csehszlovák új hullám egyik jelentős alkotása ez a film, és megtekintése közben az járt a fejemben, hogy ha ilyen volt a hatvanas évek közepén a kommunizmus, akkor ez mégsem lehetett olyan nagyon rossz... (de mint kiderült, tévedtem, hiszen a filmet szinte azonnal betiltoták, de erre majd késpbb visszatérek)

Egy szőke és egy barna húsz év körüli lány (mindkettő Marie) ül nyújtott lábakkal a padlón és beszélgetnek.

Miközben beszélgetnek, furán mozgatják karjaikat, melyek úgy nyikorognak, mintha a lányok valami régi marionettfigurák lennének:

És az utolsóként kissé indulatosan megszólaló barna Marie lekever egy pofont a szőkének, aki ettől hátraesik, és a vágás után már egy mezőn ér földet... És az eddigi fekete-fehér film átvált rikító eastmancolorba. (Avantgérd filmekben a tér-idő kontinuum ilyenfajta laza kezelése teljesen normális dolog.) A lányok találnak a réten egy almafát... ez nyílván a bűnbeesést szimbolizája, hiszen az imént határozták el, hogy romlottak lesznek. És elkezdenek romlottak lenni...

Később a film során egyszer majd elkezdenek ráunni romlottságukra, és elhatározzák, hogy még romlottabbak lesznek...

Bármennyire is igyekszenek azonban romlottak lenni, nem igazán sikerül nekik. Legalábbis nekem nem sikerült romlottnak látnom őket. Legközelebb talán akkor jutottak ahhoz, hogy annak lássam őket, amikor idősebb urakat próbálnak lehúzni (leginkább ingyen éttermi meghívásra) majd amikor jóllaktak, jól lerázzák őket... De még ekkor sem tűnt többnek az egész gyermeki ártatlan csínytevésnél... A becsapott áldozatok sokkal inkább tűntek romlottaknak, mint a lányok.

A film rendezője Very Chytilová groteszk filozófiai dokumentumnak szokta címkézni ezt a filmjét. Mások egyszerűen avantgárdnak nevezik. Ha ez az avantgárd, akkor nekem jöhet az avantgárd. Sajnos a hatvanas évek nemzetközi filmvilágában sok olyan avantgárdnak nevezett kísérlettel is találkozhattunk, melyek alsóhangon is nézhetetlenek voltak számomra. Ennek oka részben az lehet, hogy egyáltalán nem fogyasztok kábítószereket, gyanúm szerint viszont a hatvanas évek avantgárd mozgalmának jelentékeny része rendszeres fogyasztó volt, ami nagyban befolyásolta művészeti ízlésüket. Fű illetve LSD hatása alatt valószínűleg egész más hatással voltak rájuk ama "avantgárd" filmek, mint énrám. Na de térjünk vissza az efajta cseh avangárdra, mely kifejezetten fogyaszthatónak bizonyul.

A film rendszertelenül váltogat a színes, a feketefehér, illetve a virazsírozott (egytónúsúra színezett) képek között. Sőt, még előfordul ezeken kívül mindenféle más is, lásd például a fenti fotó színkomponensekre bomló képét. A képi színvilág változása hozzátartozik a film esztétikai élményéhez.

Azon kívűl, hogy a lányok döntést hoznak romlottságukról, nincsen különösebben elmesélhető története a filmnek. Tulajdonképpen össze nem függő kis epizódok láncolata az egész. (Ebben nagyon emlékeztetett egyébként a Gyerekbetegségek című 1965-ös magyar filmre.) Néha szinte burleszkbe fordul a jelenet, van, hogy különböző kalandokat élnek át a lányok, néha egyszerűen csak beszélgetnek.

A film valószínűleg meglovagolni igyekezett a '68-as pillanatnyi szabadság érzésének előszelét, amikor úgy tűnt, hogy többé-kevésbé szabadon lehet alkotni. A kritikusoknak tetszett is a film, nagyobb közönségsiker viszont nem lett. Nem is nagyon lehetett volna, mert viszonylag gyorsan betiltotta a hatalom. Egyrészt a sok "hancúrozás és céltalan enyelgés" ábrázolása miatt, ami egyáltalán nem illett a szocialista társadalom idealizált képébe, másrészt egy régi burleszk filmekre emlékeztető tortadobálós jelenet miatt. Az étel ilyen módon való pocsékolása szintén vállalhatatlan volt a vezetés számára. 

Őszintén szolva, nem biztos, hogy értem, mi volt a bajuk a filmmel... talán magukra vették? Hogy ez az ártatlan fiatalos lázadás talán a rendszer ellen szól? Hát nem tudom... Utólag hajlamosak sokan rendszerellenességet belelátni mindenbe ami lázadónak tűnik, hát nem tudom... Én el tudom képzelni, hogy ez csak egy amolyan hippi életérzést sugárzó minden ellen lázadó alkotás volt.

Talán  segít megtalálni a választ erre a kérdésre a film végi (!) ajánlás: 

Ezek szerint a cenzorok máson is felháborodtak...

Mindenesetre a szőke Marie (Ivana Karbanová) és a barna Marie (Jitka Cerhová) végig nagyon bájosan voltak romlottak, még akkor sem lehet rájuk haragudni amikor férfi nézőként azt látjuk, hogy az uborkát és a banánt olyan élvezettel nyiszáják ollóval mintha azok nem is gyümölcsök, hanem .... lenne.

Olaszország, Spanyolország, (Arturo González, PEA), 161 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Sergio Leone

Producer: Alberto Grimaldi

Milyen érdekes, hogy a westernt, ezt a tipikusan amerikai műfajt, - mely a hatvanas évek közepére azért sokat veszített már népszerűségéből, egykori csillogásából - pont egy olasz tudta megújítani, és egyúttal minőségileg magasabb szintre emelni.

Volt ugyan néhány igen színvonalas western - ld Hatosfogat (1939), illetve Délidő (1952) - de azért többségük meglehetősen klisés, kiszámíthatóan hamiskás: a férfias medve John Wayne vagy a jóképű, és végtelenül korrekt James Stewart harcolt a gonosz bűnözők ellen. Most pedig jön egy rendező, aki megnyomja a reset gombot a western műfajon, és olyan remek filmeket tesz le az asztalra, melyekkel gyakorlatilag új műfajt teremt: a spagetti westernt. (Az amerikaiak kezdték így nevezni, kezdetben kicsit lenézően ezeket az olasz gyártású filmeket)

Na, de hogyan jutott Leone idáig? Fiatalon segédrendezőként dolgozott például DeSica keze alá a Biciklitolvajokban (1948), de megfordult sok más kisebb-nagyobb produkcióban, pld. Quo Vadis? (1951) illetve Ben Hur 1959. Akkoriban sok nagy produkciójukat olasz közreműködéssel (Cinecittá) készítettek a nagy hollywoodi stúdiók.

1959-ben a Pompeii Végnapjai című film forgatása során annak rendezője, Mario Bonnard súlyosan lebetegedett, és Leone-t kérték fel a film befejezésére. (Nem kapott érte társrendezői megjelölést) Ebből annyi haszna származott (a fizetésén túl), hogy beletanult abba, hogyan lehet nagy költésgvetésűnek tűnő kardozós+szandálos filmet csinálni kis költségvetésből. (ugyanis ennek okán költöztették ide ezen filmjeinek forgatását a hollywoodi stúdiók) Ez a film nagyrészt Andalúziában forgott, és a produkcióban rész vevő olasz filmesek közül valamelyik felvetette, hogy tulajdonképpen westerneket is lehetne ebben a környezetben itt forgatni. (Nem véletlen, hogy ide tér majd vissza Leone pár év múlva)

A hollywoodi szuperprodukciók díszleteit bizonyos megkötésekkel az olasz rendezők felhasználhatták saját filmjeik elkészítéséhez.  Leone első önálló filmje is ilyen volt: a nem különösebben említésre méltó Rodoszi Kolosszus (1961).

Ekkoriban azonban kezdtek ráunni a nézők ezekre a kardozós+szandálos filmekre, így az amerikai megbízók kivonultak Olaszországból. Maradt viszont a kiépített infrastruktúra és a hozzájuk tartozó munkaerő, akik így feladat nélkül maradtak.

Leone ekkor lépett egy nagyot, és egy éppen leforgott nem különösebben jó western (Le pistole non discutono - 1964) díszletében és maradék nyersanyagával elkészítette első olyan filmjét, ami igazán a sajátja volt, amivel már hatalmas sikert ért el: az Egy maréknyi dollárért (1964) című filmet Clint Eastwooddal a főszerepben. Ez a film az 1961-es Testőr című Kurosawa film westernesített változata volt - minden hivatalos engedély nélkül. Előfordult már korábban is, hogy westernesítették Kurosawa egyik filmjéből, A Hét Szamurájból (1954) lett Amerikában A Hét Mesterlövész (1960).

Mivel a filmnek hatalmas sikere volt, Leone nem habozott elkészíteni egy hasonló filmet Pár Dollárral Többért (1965) címmel a következő évben. Ebben már a nagyon karakteres arcú Lee Van Cleef is szerepet Eastwood mellett. Bár a cím alapján azt gondolná az ember, hogy ez az előző film folytatása, valójában nem különösebben kapcsolódnak egymáshoz azon túl, hogy Clint Eastwood gyakorlatilag ugyanazt, de legalábbis nagyon hasonló karaktert játszik a két filmben. Azért nem mondható ki biztosan az egyezés, mert a karakternek hivatalosan nincsen neve. Mások adnak neki becenevet ugyan, de az viszont a két filmben eltérő.

Mivel ez a film csak tovább fokozta a sikert, Leone nem habozott tovább ütni a vasat. Így készült el a jelen poszt témájául is szolgáló harmadik film. Ebben Eastwood (JÓ) és Lee Van Cleef (ROSSZ) mellé harmadik központi karakternek Eli Wallach (CSÚF) csatlakozik.

Időben néhány évvel a másik kettő előtt játszódik az amerikai polgárháború alatt (míg a másik kettő utána). A három most említett (egymási utáni években készített) Leone filmeket szoksás dollár-trilógiaként illetve névtelen-trilógiaként is emlegetni. Ez utóbbi Clint Eastwood névtelen karakterének köszönhető, aki mindhárom epizód meghatározó alakja.

Az alábbi werkfotókon a kövérkés, szemüveges férfi Sergio Leone.

Na, de miért mondjuk, hogy Leone spagetti-westernje annyira megreformálta a westernt? 

Az egyik legszembeötlőbb  eleme a vátozásnak, hogy itt minden kopott, mocskos, durva és erőszakos. Ha összehasonlítjuk ezt a képet (James Stewart az 1950-es Broken Arrowban) ...

...ezzel...

... akkor talán minden azonnal érthető. És nem csak a vizuális megjelenésre mondhatjuk, hogy mocskos, de az emberi minőségekre is. Ennek a filmnek a három főszereplője például mind gátlástalan bűnöző. Nevezheti ugyan Leone a névtelen férfit "JÓ"-nak, valójában nem sokkal jobb, mint a többi. Szemrebbenés nélkül lelövi mindazt, aki utjába kerül, és mellesleg fő bevételi forrása az igazságszolgáltatás kijátszása. Partnerével (CSÚF) abból élnek, hogy az ő fejére kiírt vérdíjat felveszi, majd amikor a férfit felakasztja a serif, a JÓ kilövi a kötelet, elszöknek, majd felezik a vérdíjat. A JÓ erkölcsösségéről elég annyit mondani, hogy első pénzügyi nézeteltérésüket úgy zárja le, hogy kiszolgáltatott üzlettársát otthagyja a sivatagban ló nélkül. A korábbi westernekkel ellentétben, ahol - néha faragatlan vagy indokolatlanul durva volt a főhős, de - megkérdőjelezhetetlen volt a jók-rosszak szembeállása, itt már nem olyan egyértelmű, hogy ki a jó, ki a rossz. Nincs amolyan igazság harcosa, alapvetően mindenki a pénz megszerzéséért harcol. (nem véletlenül hívják dollár-trilógiának is a három filmet együtt)

Leone alapvetően a látványt igyekezett a lehető legautentikusabban megalkotni. Ebben valószínűleg hitelesebb volt, mint az amerikai elődök többsége.

A durva megjelenésen túl persze a Leone-féle spagetti western más ismérveit is könnyen kiemelhetjük. Például a zeneszerző Ennio Morriconét. Őt talán be sem kell mutatnom, hiszen filmzenéi a filmtörténelem legjobbjai és legismertebbjei közé sorolhatóak. 

Leone állítólag eleinte nem rajongott Morricone zenéiért, amikor a film producere össze akarta hozni vele. Egy munkamegbeszélésre azért nagy nehezen rá lehetett beszélni. Ha akkor ez a beszélgetés elmarad (ahol megtört végül a jég közöttük), akkor meggyőződésem, hogy Leone filmjei messze elmaradnak ettől a színvonaltól. Leone élete végéig hűséges maradt Morriconéhoz, még azokhoz a filmekhez is őt kérte fel, melyeket a későbbiekben nem ő rendezett, csak producerként jegyzett. Ők mindketten kellettek ezekhez a filmekhez!

Morricone zenéi újszerűek voltak abban a tekintetben, hogy teljes természetességgel keveredett benne a klasszikus nagyzenekari hangzás a torzított Fender-gitárok hangjával vagy éppen a szájharmonikával.. Ne felejdük, hogy az amerikai western leginkább hagyományos country-zenével társult. 

Állítólag a film sok jelenetéhez Leone előre megkompnáltatta a zenéket, hogy arra a zenére komponálhassa ő maga a képet. Ahogy általában szerzőpárosok esetében zenére szokták írni a dalszövegeket, úgy Leone is a kész zenére, annak hangulatához illeszkedve igyekezett megkomponálni jeleneteit. Talán ez sikerének egyik legnagyobb titka...

De említhetjük a képek kompozícióit is. Hosszú totálokat szuperközelikkel variál, ahol egymás után látjuk a helyszínt,  majd az arcok durvaságát...Az idő megáll, a szereplők mozdulatlanok, a váltások egyre gyorsabbak... míg el nem jön a mindent feloldozó leszámolás

A film első tíz percében nem szólal meg senki... Megismerkedünk a három főszereplővel. Mindhárman másodpercek alatt képesek lelőni három-három embert, ha úgy hozza a helyzet. A Névtelen (Eastwood) és Tuco (Eli Walach) együttműködéséről ejtettem már szót. (Itt jegyzem meg, hogy a névtelen férfit végig Szőkének hívja üzlettársa, amire nem találtam teljesen meggyőző magyarázatot, hiszen Eastwood mégiscsak barna, mégha valamennyire világos is...

Tőlük kicsit elkülönül Angyalszem (nagyon "találó" név, ha figyelembe vesszük férfiasan kemény, szinte félelmetes megjelenését) - Lee Van Cleef, aki - ahogy menet közben kiderül - ugyanazért a kincsért hajt mint a másik kettő. Talán nem túlzás azt mondani, hogy egy road movie-ba hajlik ez a western, ahogy a férfiak vándorolnak sivatagon és mindenféle veszélyen, akadályon keresztül a 200.000 dollár megszerzésétől hajtva. Ketten tudják, hogy melyik temetőben, a harmadik, hogy ott melyik sírban van elásva a mérhetetlen kincs. Ha belegondolunk, 200.000 dollár még ma is szép összeg (durván 80 millió forint mai árfolyamon), az 1800-as évek végén viszont felfoghatatlanul nagy összeg lehetett akkori értékén. 

A fiúk útközben akarva-akaratlanul belekeverednek a polgárháborúba is...

... de végül megérkeznek a temetőbe...

És ebben a fantasztikus zárójelenetben összeérnek a szálak, elérünk a katarzishoz egy hármas párbajjal... ez önmagában is újszerű, hiszen a western párbajok jellemzően két fél vitájára szoktak pontot tenni. Nem tartom kizártnak, hogy van még ilyen hármas párbaj - ahol mindhárman ellenségei/ellenfelei a másik kettőnek - de én nem emlékszem ilyenre.

Nyilván nem lövöm le a poént, hogy ki szerzi meg a kincset... bevallom én nem annak drukkoltam, akinek feltehetően a többség szurkolt... Nekem a JÓ figurája volt a legkevésbé szimpatikus. Ez az erőltetett szótlansággal párosuló megállás nélküli szivarozós fazon nekem nem jött be annyira. Eastwood itt gyakorlatilag a színészi eszköztelenség végletekig vitt módszerét alkalmazza. A teljes filmben ugyanaz a kifejezéstelen arc, ami csak akkor mutat némi életet, ha szivarát kell szája sarkában elhelyezni. Ettől még lehet szeretni, de két ellenfele sokkal izgalmasabb színészi teljesítményt mutat.

Eli Wlach viszont imádnivaló a gátlástalan CSÚF szerepében. A kegyetlen ROSSZ pedig... hát annyira jól játssza a gazembert, hogy nekem - bevallom - ő volt a kedvencem...

Az alábbi képen sorrendben: A JÓ - A CSÚF - ÉS A ROSSZ

A film egyébként Spanyolországban forgott. A nemzetközi szereplőgárdából egyedül a három főszereplő beszélt angolul a felvételeken, a többiek a saját anyanyelvükön, majd később mindenki angol utószinkront kapott.

A legtöbb jelenet Andalúziában, Almeríában készült, de többek között a temetői zárójelenet északon a dombosabb Contrerasnál. Ezt a helyszínt 2016-ban, a film bemutatójának 50. évfordulójára gyönyörűen rekonstruálták a környék lakói. (Talán extra idegenforgalom generálásában bízva.) Filmrajongók számára igazán megér egy látogatást ez a kultikus hely, ha a környéken járunk... esetleg eljátszhatjuk barátainkkal a film emblematikus záró jelenetét. (Kb félúton van Vallaloid és Bilbao között: Sad Hill cemetery). 

Nagy-Britannia (Carlo Ponti Production), 111 perc, Metrocolor, angol

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Carlo Ponti, Perre Rouve

Antonioni a következőt mondta ezzel a filmmel kapcsolatban:

Sean Connery állítólag azért utasította vissza ennek a filmnek a főszerepét, mert semmit nem értett abból, amit Antonioni mondott filmtervével kapcsolatban. Őszintén szólva, egy kicsit megértem... Én sem mondhatom, hogy teljesen összeállt bennem a kép. Ez nem jelenti, hogy nem tetszett, sőt bizonyos jelenetek, motívumok nagyon is tetszettek, de a film végén úgy voltam vele, hogy "na akkor most mi van???"

A film eredeti címe kicsit mélyebb, mint a magyar fordítás. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a legtöbb országban meghagyták az eredeti angol címet, még akkor is, ha valószínűleg a legtöbben nincsenek tisztában a többes jelentéssel. 

blow up: elrobban, felrobbant, felfúj, felfújódik, felpumpál, felerősít, felnagyít

Láthatjuk tehát, hogy a magyar fordítás ez esetben igencsak leszűkíti a lehetséges értelmezéseket.

A film elején egy "rag party" utcai pénzgyűjtő akciójának lehetünk tanúi. 10-15 fehérre mázolt arcú fiatal egy dzsipre kapaszkodva járja a várost, és vidáman hangoskodva adományt gyűjtenek. Ugyanennek a csoportnak a pantomimes játéka fogja zárni a filmet.  Ez a rag party annyira angolos dolog, hogy szerintem utánaolvasás nélkül nem sok ember érti, hogy valójában mi is történik. (Érdekes, hogy az olasz Antonioninak fontos volt egy ilyen tipikus angol dologgal nyitnia és zárnia a filmet) A rag party - ha szó szerint próbáljuk fordítani - akkor rongyosbált jelent, valójában a főiskolák által szervezett adománygyűjtéssel egybekötött hagyományos rendezvénysorozatról van szó.

A következő jelenetben megismerkedünk a film főszereplőjével, a David Hemmings által játszott sztárfotóssal, aki egy éjjeli menedékhelyről (melyet első ránézésre valami ipartelepnek néztem) távozik hajléktalanok tömegével. Elköszön a többiektől, majd a legteljesebb természetességgel ül be sötét Rolls Royce-ába. (És mosolyogva ad egy kis pénzt a vele összefutó rag partyzó főiskolásoknak)

Mint kiderül, fotósunk két vonalon aktív. Egyrészt divatfotós, - a legmenőbbek közé tartozik - másrészt a durva valóságot is megörökíteni vágyik készülő könyvében, melyben az élettől összetört egyéneket örökíti meg: hajléktalanokat, gyári munkásokat fotóz realista stílusban, saját környezetükben. (Így kiderül tehát, hogy a gyárban is ehhez az albumához gyűjtött anyagot) Érdekességképpen jegyzem csak meg, hogy a fotós által mutatott képek közül az egyiken szerepel a film alapjául szolgáló novella írója (Julio Cortázar) mint hajléktalan.

Kisebb epizódokban megismerjük fotósunk divatfotós életét is. Aki akkoriban Angliában élt, valószínűleg ismerte a karakternek mintául szolgáló sztárfotóst, David Montgomery-t, aki vélhetően főhősünkhöz hasonlóan egy pökhendi, igazán tenyérbemászó, emellett rendkívűl sikeres alak volt. Az biztos, hogy az ő sajátja volt az alábbi stílusban való fotózás. (Hemmings egyébként parádésan hozza az öntelt fotós figuráját!)

A jelenetben látható gyönyörű modellt a hatvanas évek egyik szupermodellje, Veruschka von Lehndorff játssza, és jelenetbeli partneréhez hasonlóan remekül játszik a jelenetben. Olyan volt ő a hatvanas években, mint mondjuk a nyolcvanas években Cindy Crawford vagy a kilencvenesekben Naomi Cambell. Íme egy galéria Veruschka korabeli fotóiból:

Veruschkának egy későbbi jelenetben is van egy fantasztikus mondta. Amikor egy partin (továbbra is Londonban vagyunk) , ahol a marijuana füstjét szinte vágni lehet, fotósunk számonkéri az ott meglátott modelt:

A további fotós jelenetek során ér az első komolyabb meglepetés: szolídan kivillanó női mellek is feltűnnek a vásznon... Európai filmekben nem volt olyan nagyon fura dolog a női meztelenség, angolszász filmekben viszont annál inkább. Ne felejtsük el, hogy a Hayes-kódex még elvileg érvényben volt Amerikában, és Nagy-Britanniában sem volt szokás a szép női test kendőzetlen bemutatása a vásznon, még ízléses formában sem. Állítólag ez volt az első "hivatalos" brit film (tehát nem vesszük figyelembe az amatőr felvételeket, illetve avantgárdnak nevezett szörnyszülötteket), melyben full frontal - azaz teljes, elölről mutatott - meztelenség látható. Átmeneti győzelmet fogunk tehát aratni az elkövetkező évtizedek során angolszász területeken a prüdéria felett, hogy aztán a kétezres évek első évtizedében szépen visszasüllyedjünk a szürkén prüd unalomba... (Aki meztelen női testet akar látni, az nézzen ízléstelen pornót)

(Az alábbi animgifen a film egyik wannabe fotómodellje Jane Birkin látható - Őt egyrészt onnan ismerhetik sokan, hogy ő énekelte akkori párjával Serge Gainsbourggal a Je Taime című hírhedt-híres dalt, másrészt, hogy ugyanezzel az úrral közös gyermekük lesz Charlotte Gainsburg színésznő.) Veruschka karakterével ellentétben ő és barátnője még azon a szinten tart, hogy bármit megtesznek, le is fekszenek örömmel a férfivel, csak, hogy az lefotózza őket.

Most, hogy bepillantást nyertünk főhősünk divatfotós életébe, váltsunk át élete árnyéskosabb oldalára, a már említett készülő fotóalbumával kapcsolatos munkájára. A sok elborzasztó képhez készíteni szeretne egy nyugalmat árasztó képet az album utolsó oldalra, ezért a divatfotózás után kimegy egy parkba, ahol teleobjektívvel lekap egy furcsa párt.

A pár nőtagja (Vanessa Redgrave) éeszreveszi, hogy a fotós lefotózta őket, és követeli a tekercset, amin rajta vannak. Valamiért nagyon fontos neki, hogy a kép ne kerülhessen nyilvánosságra. A férfi először nem adja neki oda, de a nő a lakásán is felkeresi. Követel, könyörög, felajánlkozik, csak, hogy megkapja a nyersanyagot.

A fotós enged a csábítástnak, de van annyira aljas, hogy átveri a nőt és egy másik tekercset ad át. 

Viszont a férfit elkezdik érdekelni ezek a képek, és előhívja őket. 

Ahogy nézegeti a képeket, valami furcsaság tűnik fel neki a háttérben, ezért az adott részt kinagyítja... Majd egy izgalmasnak tűnő kis részt mégjobban kinagyít... Egészen addig, amig már csak szemcsés foltokat látunk, de ezekből a foltokból egy gyilkosság nyomai kezdenek körvonalazódni... talán emiatt akarta a nő annyira visszakapni ezeket a képeket?

Aki még emlékszik a Kaland - 1960 című Antonioni filmre, az tisztában van vele, hogy a rendező nem mindig adja meg a nézőnek a talány megoldásával járó feloldozást... Hogy ezúttal megkapjuk-e, azt nem árulnám el... de annyit igen, hogy van még néhány további jelenet, ami mégjobban bonyolítja az összképet (drogparti, Yardbirds koncert) de ahogy a poszt elején beismertem, számomra nem egészen állt össze a fejemben a kép. 

Ehhez hozzáteszem, hogy most, a poszt írása közben újra bele-bele nézve a filmbe néhány apró részletet észrevettem, ami első megtekintéskor elkerülte a figyelmemet... Talán érdemes lenne egyszer újranézni az egészet, és esetleg jobban összeállna a kép

Mindezektől függetlenül nagyon kellemes élmény volt megfürödni a hatvanas évek Londoni szubkultúrájában. Antonioni első nemzetközi terepen született filmje nagyon kedves meglepetés volt. A Vörös Sivatagnál (1964) én úgy éreztem mintha kicsit megfeneklett volna, jó hatással volt rá a váltás.

Magyarország (MAFILM) 110 perc, ff., magyar

Rendező: Kósa Ferenc

Az ilyen filmeknek köszönöm, hogy sok száz alkotás megtekintése után - bár természetesen továbbra is vannak filmek, amik tetszenek, és vannak amelyek kevésbé - ezek szerint még mindig van (és remélem, hogy lesz is) még olyan, ami még mindig ekkora erővel tud hatni rám.

És ezt mellesleg azzal a meggyőződéssel mondom, hogy azt hiszem, a mai átlag filmnézők körében egész biztosan nem lenne túl népszerű ez a film.

 Bár hivatalosan a MAFILM készítette ezt a filmet, valójában a Balázs Béla stúdióban fogantatott meg. (A BBS-ről szóltam már pár szót az Elégia - 1965 kapcsán.) Ez akkoriban egy olyan - Kelet-Közép-Európában egyedülálló - műhely volt, ahol a közösség tagjai teljesen függetleníteni tudták magukat a politikától. És ez azért igazán különös, mert a stúdió Aczél György "kultúrcézár" kezdeményezésére jött létre! Mégis szinte teljesen szabad kezet kaptak a rendezők, azzal a megkötéssel, hogy ha Aczéléknak nem tetszik amit csinálnak, akkor nem mutatják be sehol a filmet. Nyilván egy rendező azért csinál filmet, hogy azt megnézze a közönség, tehát a teljes szabadásg csak illúzió volt, de mégis egy szokatlanul progresszív szellemiségű műhely jött létre.

1963-ban Aczélék rendeltek egy filmet a szövetkezetesítés történetéről. (Magyarul arról a fájdalmas időszakról, amikor minden paraszttól megkövetelték, hogy önként adja be a jószágait, földjét, egyszóval mindenét a közösbe). Szokásuk szerint Aczélék semmibe sem szóltak bele, még abba sem, hogy ki rendezze a filmet. Eleinte nem is volt annak gazdája, többeket is érdekelt a dolog, így csoportosan kezdtek el foglalkozni vele. Nyolcan-tízen indultak az ország különböző tájaira, hogy anyagot, történeteket, adomákat gyűjtsenek amolyan bartóki módon, magnószalagra. Már itt látszik, hogy nem egy Várkonyi-féle idealizált film van készülőben, hanem ezúttal a valóságot szeretnék minél autentikusabb formában bemutatni.

Az országszerte összegyűjtött anyagok valahogy Kósa Ferenchez kerültek, és idővel a kezdetinél végül jóval kevesebben maradtak aktívan a projektben. Gyömgyössy Imrével és Csoóri Sándorral hallgatták a felvételeket, és kezdték összeállítani a forgatókönyvet.

Furcsa, epizódokra töredezett a film. Az alkotás időben a hatvanas évek elején a kollektivizáláskor kezd, majd visszaugrik tízezer napot (kb. 27 év) és ezután is ugrál az időben. Ebben a tekintetben nagyon hasonlít egyébként a Húsz Órára: végigtekint az adott időszak minden fontosabb történelmi eseményén egy Tisza-menti falu szemszögéből tekintve. 

Kósának ez volt a pályakezdő filmje, gyakorlatilag a főiskolás diplomamunkája. (Sokak szerint életművének legjobb darabja) Igen ám, de amikor 1964-ben Aczél meglátta az elkészült forgatókönyvet, akkor jelezte Kósának, hogy nem erről volt szó. A forradalmat forradalomnak nevezik, és a parasztok láthatóan nem nagyon örülnek a téeszesítésnek, egyszóval nem ezt a filmet rendelték a BBS-től.

Ekkor Kósa gondolt egyet, és elvitte a filmet a Balázs Béla Stúdiótól a MAFILM IV. stúdiójába, ahol annak vezetője, Nemeskürty István próbálta kicsit finomítani a forgatókönyvet. A készülő film viszont ettől a forgatókönyvtől is eltért, ráadásul igencsak necces pontokon. Nemeskürty összehívta a stúdiót (melyben olyan súlyos személyiségek voltak, mint Jancsó, Mészáros Márta, Gaál István, Várkonyi Zoltán, stb), és ezek a rendezők nem nagyon álltak Kósa mellé, amire Kósa komoly sértődöttséggel, és személyeskedéssel reagált. (Kilátásba helyezte, hogy majd ő is leszólja Jancsó éppen készülő Szegénylegények-ét)

Végül Kósa egy ravasz csavarral a stúdióvezetéssel való egyeztetés nelkül elintézte, hogy Grigorij Csuhraj, a (háborús érdemérenddel is rendelékező) híres szovjet rendező legyen a film mávészeti tanácsadója. Gondolom az volt a stratégia, hogy ha valamit egy szovjet rendező támogat, az a magyar vezetésnek olyan lesz, mint a pápai bulla, szent és sérthetetlen. És a manipuláció működni is látszott, mert Nemeskürtyvel szemben  Csuhraj kimondottan támogatta, hogy benne maradjanak a filmben a problémás jelenetek. 

Végül Aczél behívatta mindannyiukat: Kósát, Nemeskürtyt és Csuhrajt is. Sőt, még mások is voltak ott. Amolyan raport szerű lehetett a hangulat. És ekkor Csuhraj a lehető legkritikusabban, Nemeskürty utólagos véleménye szerint igazságtalanul lesujtóan nyilatkozott a filmről. Arról a filmről aminek politikailag problémás jelenetével kapcsolatban ő maga nyilatkozott, hogy nem szabad változtatni rajta... (!) Finoman szólva is inkorrekt volt a szovjet rendező. Erre viszont Aczélék nem sokat totojáztak: Ha Csuhrajnak ez a véleménye a filmről, akkor ezt nem lehet bemutatni...

Kósa ekkor már mindenkire meg volt sértődve, és megintcsak egyeztetés nélkül fogta, és átvitte a filmet a III-as stúdióba Herskóhoz, aki Nemeskürty szerint politikailag jobb helyzetben volt. Ott korrigálták a film legproblémásabb részeit, ha jól informálódtam, akkor esetenként újraforgatásokkal, vagy ha az is elég volt, akkor az utószinkron szövegének megváltoztatásával. De bemutatni már így sem lehetett, sőt állítólag Aczél kilátásba helyezte, hogy Kósa nem fog ezért a filmért diplomát kapni, és életében nem rendezhet több filmet.

(Az eredeti változatban például az ellenforradalmárok nem lövik le a kommunistákat a kápolnában, míg a végső változatban jobbnak látták, ha a gonosz ellenforradalmárok mégiscsak gyilkolnak)

Ezután már annyira futotta csak, hogy Kósa le tudta vetíteni a BBS keretein belül szakmai érdeklődőknek. Valószínűleg itt láthatta meg valaki, akin keresztül valahogy eljutott a Cannes-i filmfesztivál szervezőinek fülébe, hogy létezik ez a remek alkotás.

1967 tavaszán egy szép napon autó érkezik Kósáért, akit legnagyobb meglepetésére a FIlmfőigazgatóságra visznek, ahol közlik vele, hogy hamarosan indulnia kell Cannes-ba, mert filmjét indították a versenyen. (Állítólag a szervezők azt üzenték Aczéléknak, hogy ha ezt a filmet indítják, akkor azt örömmel veszik, de ha ezt nem,akkor más nem kell nekik.) Ne felejtsük el, Kósának még mindíg nem volt rendezői diplomája, és a film még nem került nyilvánosan bemutatásra. Ennek ellenére Cannes-ban a film megnyeri a legjobb rendezőnek járó díjat, melyet Virna Lisitől vesz át. Érdekes adalék, hogy Magyarországon Cannes-al nagyjából egy időben mutatták be a filmet a mozikban (azaz elkészülte után néhány évvel)... mégis csak kínos lett volna, ha esetleg úgy kap érmet egy magyar film, hogy itthon még csak nem is hallottak róla az emberek... ez mindenféle gonosz pletykának adhatott volna alapot...

Ha már Cannes-ban (azaz a tengerparton) vagyunk, idekívánkozik a filmben elhangzó több remek mondatból az egyik kedvencem. Amikor a hatvanas években a fiú lehetőséget kap, hogy elutazzon a tengerpartra, nagyanyja ezzel a jótanáccsal látja el:

Kíváncsi lennék, Kósa vajon vitt-e magával híslevest Cannes-ba...

A film középpontjában két barát: Széles István (Molnár Tibor) és Bánó Fülöp (Koltai János) áll. Koltai Jánossal kapcsolatban meg kell jegyeznem azt a furcsaságot, hogy őt Mádi Szabó Gábor szinkronizálja, és ehhez bizony nehezen szoktam hozzá. Talán akkoriban Koltai (az alábbi képen balra) nem volt annyira ismert, hogy ez különösebben zavarja a nézőt (Cannes-ban pedig végképp nem zavarta ez a nézőket), de nekem minden megszólalásakor elvonta a figyelmemet a hang-kép összeférhetetlensége. Érdekes, hogy sehol sem találtam még csak utalást sem arra, hogy miért volt szükség erre a meglehetősen szokatlan megoldásra...

Hála a bőséges anyaggyűjtésnek, a párbeszédek véletlenül sem erőltetettek, minden pillanatban úgy éreztem, mintha a huszadik század második negyedének vidéki valóságába csöppentem volna. Ide kapcsolódik másik kedvenc idézetem: A munkát kereső Julit faggatja lehetséges jövőbeli munkaadó gazdája:

Hát igen, ilyen, és ehhez hasonló ízes párbeszédek alkotják a film mozaikköveit. 

De ne feledkezzünk el a képi megvalósításról sem. Amint megtudtam, hogy Sára Sándor volt a film operatőre, azonnal sejtettem, hogy a látvány is parádés lesz, nem csak a beltartalom. 

Agascope szélesvásznú formátumban készült a (fekete-fehér) film, ami a gyakorlatban ugyan az, mint a  Cinemascope, csak így nem kellett érte jogdíjat fizetni... Ez a képarány monumentálissá teszi a látványt, és lehetőséget ad az operatőrnek, hogy gyönyörű kompozíciókat alkosson. Sára elképesztően szép felvételeit megcsodálhattuk már a Sodrásban megtekintésekor is, és ezúttal is néha egészen elvarázsol a látvány, amit alkotott. Mindehhez persze szükség volt arra, hogy a Magyar Filmlabor 2011-ben digitálisan felújítsa a filmet. Először egy pocsék régi változat jutott a kezembe, de éreztem, hogy Sára esetén semmiképpen nem szabad megelégedni a gyenge kópiával, így sikerült megtalálnom a felújított változatot.

Magyarország (MAFILM), 101 perc, ff., magyar

Rendező: Keleti Márton

Ki ne hallotta volna már ezt a mondatot? ... Én is sokat hallottam, és fogalmam sem volt, hogy honnét ered.

Nos, ha érzékeltetni szeretném, hogy mire számítson aki ezt a filmet megnézni tervezi, talán azt mondanám, hogy amolyan Rejtő Jenő-s humora van ennek a filmnek. Helyenként kicsit abszurd, és - bár háború van, - a gyilkolásnak csak marginális jelentősége van, gyakorlatilag képernyőn kívül történnek, és a szerencsés rendezői felfogás miatt szinte humorosak is ezek a halálesetek. 

Kezdésnek íme egy fotó arról a jelenetről, amikor egy orosz a spázban van...

Sinkovits Imre, Darvas Iván és Major Tamás hármasa kiemelkedik a filmben, holott remek további színészek színesítik a palettát. Lásd például Márkus László Oberstrumführere, aki gyakorlatilag minden jelenetében eszik, mert állítása szerint cukorbeteg. (Mivel nem vagyok érintett, nem tudom pontosan, hogy a cukorbetegség miért indokolna folyamatos evést. Eddig úgy tudtam, hogy a cukorbetegeknek pont vigyázniuk kell az evéssel)

Amolyan szovjet-jugoszláv stílusú partizánfilmnek indult ez az alkotás a MAFILM 3. stúdiójában, de szerencsére a stúdió vezetője, Herskó János azt javasolta, hogy - az akkor még csak mellékszereplő - tizedes legyen a cselekmény központi figurája, és legyen az egész inkább vígjáték. Szász Péter dramaturg nagyon jó irányba vitte el az alkotást, és állítólag Sinkovits Imre is jócskán hozzátette a magáét. Elképzelhető, hogy jónéhány poén az ő ötlete volt.

A tizedes (Sinkovits) egy motorral száguld különböző ellenőrzési pontokon keresztül. Nyakában hatástalanított kézigránátokban elrejtve a zászlóalj zsoldjával. Egyszer csak úgy dönt, hogy neki elege van ebből az egész háborúból baromságból és beköltözik egy hatalmas villába, hogy lehetőség szerint kellemes körülmények között ott vészelje át a háborúból még hátralevő időt. A tizedes figurája az a tipikus magyar karakter, aki a legnehezebb időkben is megtalálja boldogulását, amolyan "szemesnek áll a világ" jelleggel.

Igen ám, de mint kiderül, a villában mások is vannak. Először is ott van Albert, a korábbi lakók által otthagyott inas. Major Tamás remekül hozza a karaktert. Hozzá van szokva a  jó modorhoz és a műveltséghez. 

Mint kiderül, már bujkál ott három másik dezertőr is, élükön Gálfy Eduárt zászlóssal, akit Darvas Iván alakít remek visszafogottsággal. Poénjai kevésbé harsányak, Darvasra jellemzően inkább kimértek.

Melléjük csapódik még egy munkaszolgálatos kommunista (Pálos György), aki folyton abban bízik, hogy ha majd megérkeznek az oroszok, akkor jön el az ő ideje.

Szép kis szedett-vetett társaság jön össze, és ők gondoskodnak a néző szórakoztatásáról. Meg kell mondanom, hogy remekül. 

Nem csoda, hogy kirobbanó kasszasiker lett ez a film már akkor is, és Sinkovits - ha lehet - az eddigieknél is nagyobb közönségkedvenc lett. 

Ahogy kell, a nácikból bohócot csináltak, úgy, hogy az oroszokból nem csináltak különösebben pozitív karaktereket. A magyar főhősök is inkább amolyan szerethető gazemberek voltak, mint a háború példamutató hősei.

A film cselekményének nagy része a Tóalmási Andrássy-kastélyban játszódik.

Magyarország (MAFILM), 87 perc, ff., magyar

Rendező: Jancsó Miklós

Jancsó Oldás és Kötés című filmjével valószínűleg nem tudatosan, de elindította a magyar újhullámot. Egy helyen így nyilatkozik:

Azért ezek (főleg az utolsó mondat) kemény szavak! Főleg, hmert Várkonyi és Jancsó is ugyanahhoz a MAFILM IV. stúdióhoz tartozott. 

Érdekes ennek a tudatában összevetni a két filmet... 

Jancsó tulajdonképpen a Kőszívű ember fiai (1965)-ra válaszul készített egy egészen más stílusú történelmi filmet. Bevallom őszintén... a Várkonyi film megtekintése - még akkor is, ha ezzel kiváltom a népharagot - sok energiámat és türelmemet vette igénybe. A Szegénylegények viszont egy percig sem untatott, sőt! ... Holott látszólag minden Várkonyi javára szólhatna. A Kőszívű ember fiai, színes, és - szinte - kalandfilm, de legalábbis monumentális kommerszfilm, míg Jancsó filmje fekete-fehér parabola, melyben tulajdonképpen végig egy helyszínen járkálunk körbe-körbe az Alföldön, Apajpusztán. Egy "Sánc" nevű épületben látjuk rabokat és fogvatartóikat.

A film témájának alapot adó események valójában a szegedi várban zajlottak. 1869-ben, - a kiegyezés után két évvel - gróf Ráday Gedeon különleges hatáskörrel felruházott kormánybiztos (ő hozta létre a csendőrséget) elkezdte összefogdosni Rózsa Sándor szabadcsapatokba verődött betyárjait. Ezek a betyárok a szabadságharc hősei voltak, de annak leverése után tanyáról tanyára voltak kénytelenek bujkálni, és bizony sok esetben csak fosztogatással tudtak életben maradni. A filmben találóan "szerző-mozgó" embereknek hívják azokat, akik így tartják fenn magukat. Másik szó ezekre az emberekre a "nehézéletűek"... Itt jegyzem meg, hogy 1965 augusztusában a Filmvilág még "Nehéz Életűek" címmel említi a készülő Jancsó-filmet.

Jancsó a helyszínt a szegedi várból a már említett pusztába helyezte át, és egy nagyon ötletes - bár történelmileg teljesen hiteltelen, inkább szimbolikus jelentőségű - "Sánc" nevű épületbe, és az épületet körbevevő végtelen puszta szépségébe helyezte a cselekményeket.

Ezt a "Sánc"-ot egyébként Banovich Tamás tervezte Jancsó felkérésére. (Vele találkozni fogunk hamarosan rendezőként is a 303 magyar film listáján haladva). Banovich úgy emlékszik, hogy miután Jancsó elmondta, hogy pontosan milyen jeleneteket, milyen mozgásokat szeretne megmutatni a filmben, szó szerint azt kérte tőle, hogy "olyan legyen, ami jellegzetesen magyar, de furcsa" ... és mindenképpen épített legyen, Jancsó ezúttal egyáltalán nem akart valós helyszínen forgatni.

Banovich kétségtelenül furcsa, egyedi és nagyon emlékezetes díszletet tervezett, Jancsó kérésének megfelelően. A fa keveredik a fehérre meszelt falazattal. A lépcsőn megközelíthető faszerkezetű félemeleten helyezkedik el a tíznél is több magánzárka (a fenti képen a háttérben láthatók) , melyekben állni vagy ülni lehet, fekvésre már nem jut hely szerencsétlen rabok számára. Még arra is figyelt Banovich, hogy a rabok csak úgy tudjanak belépni a szük kis zárkába, hogy le kelljen hajtani a fejüket, hogy beférjenek. Be vannak szorítva, meg vannak nyomorítva itt az emberek.

Jancsó itt villantott fel először igazán karakteresen sok olyan stílusjegyet, amivel világszerte hírnevet szerzett magának: Még nem teljes filmtekercsnyi (mint pár filmmel később), de esetenként már percben mérhető hosszúságú beállítások/snittek, melyek izgalma aprólékosan koreografált mozgékonyságukban rejlik. Senki nem mozgatta a magyar filmművészet történelmében a tömeget olyan kreatívan, mint Jancsó.

A film nézése közben szinte ötpercenként esik le az állunk attól, hogy a semmiből fölbukkan egy hatalmas színész pár percre, hogy aztán újabb percek múlva végleg el is tűnjön. A hatalom kiszolgálói, az alantas, szadista módszereket alkalmazó kihallgatók ugyanis teljesen felcserélhetők. Nem is tudjuk, hogy ki kinek a felettese, a raboknak mindegy... nekik minden egyenruhásnak egyformán engedelmeskedniük kell...

Az egymást  váltó egyenruhások pedig egyformán sikeresen kényszerítik rá foglyaikat egymás elárulására. Csak, hogy néhány példát mondjak azokról, akik néhány percnyi játékidővel is hatalmasat tettek hozzá a filmhez: Latinovits, Madaras József, Őze Lajos, Basilides Zoltán, Bárdy György, Csurka László, Tordy Géza...  és még lehetne sorolni... Itt jegyzem meg, hogy Latinovits érdekes módon kettős szerepet kapott: A csendőrök között és a "nehézéletűek" között is szerepel. A történetben ennek jelentősége van: összekeverik kettejüket, így a csendőr Latinovits egy rövid időre lefokozásra kerül, és a rabok közé vetik, amig ki nem derül, hogy ő csak nagyon hasonlít az egyik betyárra. 

Kedvenc szereplőm a fenti képen fekete subában és kalapban látható Görbe János. Minden megszólalása aranyat ér. Annyit és úgy mond mindent ahogy kell, ahogy Jancsó elképzelte. Egy szóval sem többet. 

A legemlékezetesebb jelenet pedig talán mindenki számára Juli meztelen vesszőfutása, mely során nem magát Julit büntetik, hanem a legjobban keresett Rózsa Sándornak igyekeznek csapdát állítani a kegyetlen csendőrök. Úgy akarják kiugrasztani a "nyulat a bokorból", hogy olyan valakit kínoznak látványosan, akiről tudják, hogy hozzá tartozik. (Csak, hogy érthető legyen: az is bizonytalan, hogy Rózsa Sándor a rabok között van-e. A csendőrök nem ismerik fel. Árulással és csapda állítással próbálják megkeresni)

Ezzel a filmmel Jancsó már egyértelmű nemzetközi elismertséget szerzett. A magyar Filmvilágban már a bemutató előtt éles látásáról tanúbizonyságot téve a kritikus a korszak legjelentősebb alkotásai  közé sorolta. (pedig sok-sok fanyalgó írást olvastam én az akkori Filmvilágban a korábbi hazai filmes felhozatallal kapcsolatban).