Belgium (BRT, Nemzeti Oktatási és Kulturális Minisztérium), 94 perc, ff., flamand

Rendező: André Delvaux

Producer: Paul Louyet, Jos Op De Beeck

Eredetileg tévéfilmnek készült. Láthatjuk is, hogy a produkciós cégek között egyrészt a belga oktatási és kulturális minisztérium van feltüntetve, másrészt a BRT, ami a Belga Rádió és Televízió rövidítése. Belgiumban tehát 1965-ben a tévében került bemutatásra, de később Párizsban és Londonban sikeresen vetítették mozikban (megtehették, hisz akkoriban még filmre készültek a tévéfilmek is, nem videószalagra, mint a nyolcvanas évektől pár évtizeden keresztül), így 1966-ban végül úgy döntöttek, hogy a belga mozikban is műsorra tűzik.

Fura egy film, az biztos... A flamand mágikus realizmus egyik első példányaként szokták említeni. 

wikipedia: A mágikus realizmus olyan művészeti irányzat, amelyben varázslatos, mágikus elemek tűnnek fel az amúgy realista megjelenítésben.

Elsősorban irodalmi irányzatként ismerhetjük a mágikus realizmust, melynek egyik remek példája Bulgakovtól A Mester és Margarita. Magát a kifejezést azonban az 1920-as években használta először egy német kritikus olyan amerikai festőkkel kapcsolatban, akiknek a képein a valóság keveredett szürreális elemekkel.

A film első felében egyértelműen a realizmus dominál. Megismerkedünk egy kissé introvertált, gátlásos tanárral, aki valamilyen művészeti iskolában tanít, és szerelmes egyik tanítványába. Látjuk, ahogy a diplomaosztón vélhetően utoljára látja titkos szerelmét. Az eseményt megelőzően szinte hiper-realista módon nézzük, ahogy a fodrásznál frizuráját igazíttatja. A kamera hosszasan időz szuperközelivel, ahogy az olló nyissz-nyissz belevág a tincsekbe, miközben a főszereplő monológjában ecseteli, miért szereti, ha viszonylag rövid a haja. (Mert ez kellemes érzés szélben és esőben)

Majd a diplomaosztó után, abbeli elkeseredésében, hogy (a mellesleg családos férfi) nem láthatja többet szerelmét otthagyja az iskolát, és másik állást keres. Egy bíróságon kezd el dolgozni, ahol egy halottkém kolléga egyszer elinvitálja egy bűncselekmény nyomozásával kapcsolatos utólagos vidéki boncolásra. Tehát egy már eltemetett, oszló félben levő halottat kiföldelnek, és végeznek rajta különböző vizsgálatokat, melynek része a halott test viszonylag mélyre hatoló felnyitása is.

A legtöbb ember nyilván a közelébe sem menne egy ilyen eseménynek, de gátlásos főhősünk nem elég bátor ahhoz, hogy nemet mondjon kollegája szívélyes meghívásának. (Akiben természetesen fel sem merül, hogy egy laikusnak esetleg megterhelő lehet ez a látvány) Mi nagyrészt megússzuk a gusztustalan részeket, de azért halljuk ahogy a szerszám recsegve-ropogva vágja a porcokat a mellkason, illetve elhűlve nézhetjük, ahogy a boncmester elismerően emeli ki a koponyát, dicsérve annak fejlettségét...

Valószínűleg itt valami eltörik hősünkben, mert ettől a ponttól (azaz a film utolsó fél órájában) kezdenek furcsán alakulni az események. Itt kezd a néző számára is keveredni a valóság a szürrealizmussal. Nemrég láthattuk Polanski Iszonyat-ában, hogy milyen az, amikor a megbomlott elme szemszögéből látjuk a világot. Ez esetben annyival más az élmény, hogy mi nézők sem kapunk végső magyarázatot azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen mi is volt a valóság, míg Polanski filmjének esetében ez szinte minden pillanatban egyértelmű volt.

A traumatikus boncolás után egy váratlan meghívás miatt a szakemberek vidéken töltik az éjszakát egy szállodában, ahol a férfi összefut titkos szerelmével. Visszatekintve erre a jelenetre, már itt sem lehetünk biztosak, hogy ez valóság vagy csak a képzelet játéka volt. Ezután a férfi ülve elalszik, majd felriad, és tovább gyűrűznek, a furcsánál furcsább dolgok... A férfi az estét a nő társaságában tölti...

Már több filmben is láttam azt a megoldást, hogy egy hosszabb szürreális jelenetet úgy old fel a film készítője, hogy visszavág az alvó emberre, aki egyszer már látszólag felkelt, de mint kiderül, az a felkelés csak az álom kezdete volt, és a szürreális szakasz lezárásakor kel csak fel valójában. Ahogy írom, erre a már sokszor eljátszott cselre számítottam, de ravasz módon ez most elmaradt, azaz jól becsapott a rendező, és más irányba ment el...

... azt kell mondanom, hogy a végén már annyira összezavarodtam, hogy fogalmam sincs, hogy mi volt valóság, és mi zajlott csak főhősünk képzeletében, de azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy pontosan ennek a bizonytalanságnak a fenntartása volt a film készítőjének a célja. Talán ez a mágikus realizmus legfőbb lényege....

Hát mit mondjak... érdekes film volt...

India (J.J. Films), 123 perc, ff., bengáli

Rendező: Ritwik Ghatak

Producer: Radheshyam Jhunjhunwala

Ez a film valójában 1962-ben készült de általam nem ismert okból (talán az 1962-65-ös indiai-pakisztáni háború miatt?) csak 1965-ben került bemutatásra.

A lista eddigi két bengáli rendezője közül Ghataktól ez a második film, amit látunk, míg Satyajit Ray-tól négyet láthattunk. Előre kijelentem, hogy nekem Ghatak egyik filmje sem tetszett annyira, mint Ray bármelyik filmje a négyből. Több helyen meg is jegyzik, hogy általában Európa szerte nagyon kedvelt volt Ray, míg Ghataknak ugyanezt az európai népszerűséget meg sem sikerült közelítenie, pedig állítólag Ray sokat próbált tenni azért, hogy kollegáját földrészünkön reklámozza. Ghatak viszont cserébe otthon volt valamivel népszerűbb Ray-nál. Bár erről a filmről úgy hírlik, hogy a nézőit annyira felzaklatta a végkifejlet, hogy végül alig játszották a mozikban. 

A történet az India kettészakadása utáni zűrzavaros időszakban indít egy bengáliai menekülttáborban. Éppen hírt kapunk Gandhi haláláról, ami segít pontosan belőni, hogy 1948 január végén vagyunk.

A maga is menekült Inswar (középen) és húga Sita (balra) magához vesz egy kisfiút, Abhiramot, akinek anyját elűzték a menekülttáborból, mert kaszton kívüli, érinthetetlen. Így természetesen a fiú is az, de ő megússza a kiközösítést. 

Ugrunk pár évet: ...  Inswar egy volt osztálytársának köszönhetően igazgatói megbízást kap egy öntödében. Abhiram pedig tanulmányai befejeztével hazatér a családhoz. Azonnal észre is vesszük, hogy a két fiatal bizony vonzódik egymáshoz. Nem vér szerinti rokonok, tehát első ránézésre olyan eget rengető akadálya nem lenne kapcsolatuknak, de nem szabad elfeledkeznünk a merev indiai kasztrendszerről, melyben teljesen elképzelhetetlen, hogy a brahmin varnába (kasztba) tartozó Sita hozzámenjen a kaszton kívüli fiúhoz. 

Bátyjuk így természetesen ellenzi kapcsolatukat, aminek az lesz a vége, hogy el kell költözniük otthonról... és sorsuk végül több csavarral tarkított tragédiába torkollik. Ezek közül a csavarok közül az egyik egészen váratlan, és talán annak idején komolyabb felzúdulást és megbotránkozást is okozhatott, és nagy valószínűséggel pont ez volt az, ami a korábban említett, csak szórványos mozis vetítésekhez vezetett.

Azt szerintem leszögezhetjük, hogy a felnőtt Sita-t játszó 20 éves Madhavi Mukherje gyönyörű szép. Vele kapcsolatban nem csak azt érdemes megjegyezni, hogy Ghatak és Ray több filmjében is szerepelt, hanem azt is, hogy 80 évesen a mai napig aktív színésznő. 

A film címe szó szerint Aranyvonalat jelent, ami egy folyó neve a film legjelentősebb helyszínén. Így lett valahogy a magyarított cím kissé helytelenül Aranyfolyó. A testvérére (szerelmére) váró lány sokszor énekel ennek a folyónak a partján. Indiai filmekben nem szokatlan az éneklés, sőt hindi filmekben simán táncra is perdülnek az énekesek, itt viszont a szomorúságot támasztja alá a lány fájdalmas dala.

সুবর্ণরেখা

betűzve: সু - ব - র্ণ - রে - খা           kiejtve: su - bo - rno - ré - khá

És ezzel a filmmel sajnos elköszönünk a nagyszerű bengáli rendezőktől. Lesz még néhány indiai film a listán, de ilyen költőien szép filmekkel Indiából már nem fogunk találkozni, ha jól látom...

USA (Eve Productions, BBHFILMS), 83 perc, ff., angol

Rendező: Russ Meyer

Producer: George Costello, Eve Meyer, Russ Meyer, Fred Owens

Koromból adódóan (kicsivel az ötvenes kő előtt) én abban a helyzetben vagyok, hogy előbb ismertem Tarantino filmjeit, mint azokat a filmeket, melyek letagadhatatlanul hatással voltak a rendező zsenire.

Ez is ilyen, sőt kiemelkedő abban a tekintetben, hogy egy időben még arról is szó volt, hogy Tarantino elkészíti ennek a filmnek a remake-jét. Én olyan nagyon nem bánom, hogy ez nem történt meg, de izgalmas volt olyan szemmel is nézni, hogy hol találok olyan vágásokat, kameraállásokat, illetve egyéb nüanszokat, melyek az általam egyébként imádott Tarantino filmekből már ismerősek. Egyébként a Deathproof (Halálbiztos) - 2007 című filmjének végén Tarantino a külön köszönetet (special thanks) érdemlők között Russ Meyer-t, ennek a filmnek a rendezőjét meg is említi.

Ez annyira rossz, hogy attól szinte jó. - mondtam magamban, a film eleje felé... de végül rájöttem, hogy összességében azért egyáltalán nem nevezhető jónak, mint ahogy a legtöbb exploitation filmről amúgy is elmondható általában, hogy pocsék.

exploitation filmek (wikipedia):  Ezek olyan filmes produkciók, amelyek eleve, a szerzői szándék szerint is pőrén a pénzszerzésről szólnak, és a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák a közönség alantasabb (szex, erőszak stb.) igényeit -- más babérokra pedig többnyire nem is pályáznak.

Aztán persze van néhány kivétel, amikor egy-egy exploitation film szerencsés csillagzat alatt születik, és véletlenül sikerül valami kimagaslót alkotni.

Menet közben itt is azt vettem észre, hogy a "színészek" játéka csapnivaló... a dramaturgia több sebből vérzik - a történet hemzseg az erőltetett, a józan észnek ellentmondó fordulatoktól. 

De aztán rájöttem, hogy a gagyi mellett megtalálható a minőség is. Esztétikailag ugyanis nagyon rendben van a dolog. És itt nem csak a szépen megkomponált képekről beszélek, hanem a látvány és a hangulat remek elegyéről.

A történet középpontjában ez a három go-go táncos lány áll, akik belekeverednek egy teljesen értelmetlen gyilkosságba, majd elrabolják az áldozat barátnőjét, hogy váltságdíjat kérjenek érte, de menet útközben - ahogy említettem, teljesen indokolatlanul - beköltöznek egy családhoz, mely egy fura, kerekesszékes apából és annak két gyengeelméjű fából áll.

Nézzük csak, ki ez a három "cicamica", akik szinte egyetlen értelmes gondolat nélkül, teljes "mellbedobással" hajtják végre gyilkosságokkal teletűzdelt ámokfutásukat.

Hármuk közül a leggonoszabb, a legagresszívebb és talán a legnagyobb mellekkel rendelkező Varla, akit a Japánban született Tura Satana alakít. Róla érdemes megjegyezni, hogy 13 évesen (!) már go-go táncoslány volt, és ugyanekkor hozzáment egy 17 éves fiúhoz, akivel házassága nem tartott túl sokáig, mindössze 9 hónapig, 

A Rosiet alakító színésznő erős akcentusa bizonytalanná tett származását illetően. Hol oroszosnak tűnt angolsága, hol latin-amerikai gyökereket véltem felfedezni benne. Végül kiderült, hogy az őt alakító Haji Kanada francia tartományában született Barbarella Catton néven, filippíno és brit felmenőkkel, tehát egyik tippem sem volt helytálló... Tura Satana fiatalkori karrierjét megismerve már szinte meg sem lepett, hogy Haji 14 évesen kezdte a topless táncolást. Kaliforniában. Ugyanebben az évben gyermeke is született.

Mennyit változott a világ... atyaúristen... Ma többszörös életfogytiglan és villamosszékben beadott méreginjekció várna annak a bárnak a tulajdonosára Amerikában, aki 18 év alatti topless táncos lányt alkalmazna. 

A lánybanda szőke, Billie nevű tagjáról kevesebb információt találtam: csak annyit, hogy őt az amerikai születésű Lori Williams alakította, aki egyébként néhány Elvis-filmben, illetve egyéb tengerpartos filmben játszott kisebb - de mindig fürdőrucis - statiszta szerepet. Hogy karaktere mit keres a másik két brutál csajszi társaságában, arra nem találtam semmi értelmes magyarázatot, hiszen a film első kockájától kezdve tulajdonképpen kilóg közülük. Belőle hiányzik a másik két lányban meglevő gátlástalan brutalitás, sőt, rögtön az első jelenetben össze is veszik (majd verekszik) egyikükkel. Nem találtam magyarázatot, hogy miért tart velük eszement balhéjukban.

Ezen a ponton - elkerülendő az esetleges csalódást - le kell szögeznem, hogy a filmben (eltérően Russ Meyer legtöbb filmjétől) egyetlen meztelen jelenet sincsen. A legtöbb, ami a lányokból látható, az a meztelen hátuk zuhanyzás közben. Én egyébként azt vallom, hogy a nem mutatás néha izgalmasabb, mintha minden láthatóvá válik. 

Van a filmnek egy negyedik női szereplője is, az elrabolt lány, akit az ekkor még csak 16 éves Sue Bernard játszik. 

A film rendezője, Russ Meyer a hatvanas, hetvenes évek erotikus filmjeinek, a (s)exploitation filmeknek az egyik ikonikus amerikai alakja. Korábban (fotós és filmes) haditudósító volt a hadseregben, és ezt a tudását a civil életben arra használta, hogy az ekkoriban már évtizedek óta népszerű erotikus magazinokat mozgóképes formában is megteremtse. Ne felejtsük el, hogy a Hays kódex a hatvanas évek első felében még érvényben volt, és Amerikában szigorúan tilos volt minden erotikus tartalom filmes bemutatása, még az érzéki csókolózás is, nemhogy a meztelenség.

Ma, amikor az interneten található pornó mennyisége gyakorlatilag végtelen, fura belegondolni, hogy a hatvanas évek Amerikájában a meztelenség is tabunak számított a mozikban. (Mondjuk ma gyakorlatilag újra itt tartunk, mintha a nyolcvanas, kilencvenes évek szabadsága nyom nélkül elmúlt volna) Meyer filmjeinek azonban semmi közük nem volt a pornográfiához, de legtöbb filmje tartalmazott meztelen jeleneteket. Ezért talán furcsa, hogy ebben a filmben viszont nincsen semmi ilyesmi. Ez a film egy olyan időszak terméke volt, amikor a rendező úgy gondolta, hogy stratégiát vált, ideiglenesen felhagyja a harcot a cenzorokkal, és a meztelenséget elhagyva az erőszak megjelenítésével próbálja bevonzani a nézőket. (Ez a próbálkozás akkor teljesen sikertelen volt, évekkel később került csak kult-státuszba ez a film)

Az erotikus magazinok helyett az akkoriban szintén nagyon népszerű képregények világát próbálta filmre átültetni. Ezek a jó esetben igényesen megrajzolt képregények akkoriban is jellemzően színesek voltak, ezért sajnálatos, hogy ez a film fekete-fehérben készült, hiszen a jellegzetesen élénk színek felhasználása még több izgalmat csempészhetett volna a vizuális esztétikumba.

Mivel Meyerrel a későbbiek során már nem találkozunk, érdemesnek tartom itt megemlíteni, hogy 1970-ben a 20th Century Fox felkérte egy nagy költségvetésű film elkészítésére (Beyond the Valley of the Dolls), mely egyértelmű kudarcként sült el mindkét fél számára. Mindenesetre érdemes belegondolni, hogy milyen nyitott lett hirtelen Amerika a hetvenes évek elejére, ha egy mainstream hollywoodi stúdió egy köztudottan erotikus filmrendezőt kért fel egy stúdió-film elkészítésére. Ma az amerikai filmekben meztelenség sem nagyon van már nagyjából húsz éve. Visszasüllyedt Hollywood az ötvenes évek prüdériájába.

Meyer a 20th Century Fox-os fiaskó után visszatért saját jól ismert terepére, ahol az évtized végéig készítette saját stílusában a tőle megszokott sexploitation filmeket. Aztán amikor a hetvenes évek végén megjelent a pornó, és az ő műfaja ebben a környezetben már nem érte el a nézők ingerküszöbét, ahelyett, hogy beállt volna pornót csinálni, inkább nyugdíjba ment. De volt olyan előrelátó, hogy korábban megtartotta magának az összes filmes jogot, így a 80-as évek VHS őrületében sorra megjelentette filmjeit kazettán, majd a 90-es évek DVD lázában lehúzott filmjeiről még egy bőrt azoknak lemezen történő kiadásával. A pornótól megcsömörlött réteg körében ekkor kapott igazán kult-státuszt Russ Meyer.