Franciaország (De Laurentiis, Rome-Paris Films, SNC), 110 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Georges de Beauregard

Godard tizedik filmje ez, és az ötödik azok közül, melyek felkerültek erre az 1001-es listára. A Kifulladásig még túl alternatívnak, túlságosan esetlegesnek tűnt számomra ahhoz, hogy igazán élvezni tudjam. Truffaut sokkal szimpatikusabb (és számomra emészthetőbb) volt a két feltörekvő újhullámos barát közül. 

Aztán jöttek Godard további filmjei, és azok elkezdtek egyre jobban tetszeni. A Megvetésért már szinte rajongtam, ami bevallom, részben BB-nek is köszönhető!

A Bolond Pierrot vizuális szépség dolgában vetekszik a Megvetéssel. Rikító színvilága és Techniscope szélesvásznú formátuma kimondottan kellemes hatást keltett nem sokkal az Alphaville fekete-fehér 4:3-as disztópiája után. (Amaz szintén remek mozi volt egyébként!)

A film két főszereplője Marianne (Anna Karina) és Ferdinand (Jean-Paul Belmondo). Utóbbi egy hirtelen döntéstől vezérelve kilép unalmas konszolidált életéből, otthagyja feleségét, és Marianne-al, korábbi szeretőjével egy eszement, hullákkal is tarkított ámokfutásba kezdenek. 

Anna Karináról tudni érdemes, hogy ekkoriban Godard felesége volt, ami egyértelművé teszi a rendező úr jó ízlését. Karina színészi tehetségét bizonyítja, hogy eddig ahány filmben láttam, mindegyikben egész más karaktert hozott. Most a kiismerhetetlen, titokzatos nő archetípusát formálta meg tökéletesen. Azét a nőét, akibe szerelmes vagy, aki látszólag (és talán valóban) szerelmes beléd, mégis lelép másvalakivel. És nem tudja megmagyarázni, hogy miért... Hasonló karakter mint a Noir filmek "femme fatale"-jai voltak.

Belmondot nehéz lehet nem imádni. Van benne valami gyermeki betyárság, és egy nagy adag sárm, amivel elvarázsolta a nőket, de a férfi nézők körében is igen népszerű volt. 

Ferdinand csak sodródik az árral. Marianne mindig Pierrot-nak hívja, annak ellenére, hogy Ferdinand minden alkalommal figyelmezteti, hogy őt nem így hívják, és nem szereti a Pierrot nevet. Pierrot egyébként a jellegzetes fehérre mázolt szomorú bohóc-karakter neve. Talán nem is véletlen, hogy a film drámai zárójelenetében a szomorú Ferdinánd is bemázolja saját arcát (igaz, ő kékre, nem fehérre).

Miután kiderül, hogy Marianne tulajdonképpen egy algériai bűnszervezet elől menekül, mert lenyúlta a pénzüket, a két szerelmes elindul a vakvilágba. A "vakvilág" talán a legjobb szó útjuk illusztrálására, mert ez a kaland teljesen cél nélküli. Fittyet hánynak a szabályokra, úgy érzik, övék a világ. Végül a tengerparton megtalálják a magánnyal ötvözött tökéletes szabadságot, de hamar kiderül, hogy mégsem lesznek igazán boldogok itt sem.

Ellentmondásosak a visszaemlékezések a forgatókönyvvel kapcsolatban. Godard minduntalan azt állítja, hogy a film nagy része improvizált, szinte forgatókönyv nélkül készült az egész. Anna Karina viszont határozottan állítja, hogy nagyon is pontos forgatókönyv állt rendelkezésre már a film forgatásának megkezdésekor, amit szinte kínos pontossággal követniük kellett a színészeknek... 

Raoul Coutard, a film operatőre szerint is inkább Godard által önmagáról gyártott legenda ez az improvizálásra alapozott filmkészítés. Szerinte Godard nagyon is pontosan tudta, hogy mit akar. Coutard egyébként a francia új hullám talán legkiemelkedőbb operatőre: csak Godarddal tizennégy filmet készített, Truffaut-val négyet.

Mindenesetre itt is jelen vannak a Kifulladásig-ban megismert látszólagos hibák: a hang és a kép nem mindig van összhangban egymással. (inkább stílusjegy, mint zavaró ál-hiba). A szereplők néha narrátorként összegzik, hogy mi is történik néha, illetve bizonyos pillanatokban spontán kibeszélnek a kamerába:

Például az egyik jelenetben Marianne a kamerához fordulva egy megjegyzést tesz Ferdinánddal kapcsolatban... erre...

Ferdinand: Most kihez beszélsz?

Marianne: Hát a közönséghez.

Ferdinánd erre megértően bólint, sugallva, hogy akkor így rendben van...

Na ezen hangosan felnevettem, pedig egyedül néztem.

Közeledünk Godard szerelmes-filmes korszakának a vége felé. Jó hír, hogy ennek a korszaknak a hátralevő két évéből még további hárommal találkozunk. Rossz hír, hogy ezután viszont többet nem találkozunk vele a listán... 

Olaszország (Rizzoli Film, Francoriz Production), 148 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Federico Fellini

Producer: Angelo Rizzoli

Fellini a 8 1/2 bemutatása után szinte azonnal, 1963 Novemberében el akarta kezdeni ennek a filmnek a forgatását, de csak 1964 nyarán sikerült valóban megkezdeni a munkát.

Fellini így nyilatkozik erről a csúszásról:

"Most olyan vagyok, mint egy hajótörött. Indulásra készen álltam. A történet a fejemben volt. Úgy éreztem, minden jól fog menni. Aztán gyártási okok miatt mégsem kezdhettem forgatni. Hónapok múltak el tétlenül. Üres hónapok, fárasztó hónapok. Mert én nem tudom hidegen átgondolni a munkámat. Csak a munka lázában tudok alkotni. A legnagyobb zűrzavarban ébred az ihlet. Most aztán itt állok többhónapos üresség és fáradtság után kimerülve. Kezdhetem elölről az egészet, és nyilván a történet sem lesz már ugyanaz, amit tavaly télen akartam elmondani. Ezért mondom, hogy hajótöröttnek érzem magamat."

Érdekes így belelátni egy nagy rendező munkamódszerébe. Én például igazán hatékonyan akkor tudok jól elvégezni egy munkát, ha rend és nyugalom van körülöttem. Ezért hát nagyon nehezen tudom magamat egy olyan alkotó fejébe beleképzelni, aki pont ennek az ellenkezőjét igényli.

Az első igazán szembeszökő ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy pályája során Fellini először engedett a színes nyersanyag csábításának, Mit engedett... szinte gyermeki lelkesedéssel kísérletezett vele. Mintha kezébe kapva a színek használatával kapott lehetőségeket, hirtelen minden más háttérbe szorult volna. Olyat is olvastam valahol, hogy Fellini maga vallott arról, hogy kis LSD hatása is komoly szerepet kapott a film vizualitásának megformálásában. Ezt sem tartom teljesen elképzelhetetlennek.

Fellini maga mondja egy másik helyen, hogy:

"Mesét akarok mondani, s az effajta elbeszélésben mindennek meseszerűnek kell lennie. Egy kicsit igaznak és egy kicsit képtelennek"

A színekkel való játéknál ne felejtsük el, hogy amit a technicolor nyersanyag esetén a vásznon látunk, az legtöbb esetben igencsak messze van a valóságtól. Az alapszínek (vörös-zöld-kék) jellemzően nagyon élénkek. A másik ami megjegyzendő, hogy kamerába nézve a forgatás alatt természetesen ugyanazokat a színeket látja a rendező és az operatőr, mint amik a valóságban léteznek. Ezek az elvarázsolt színkavalkádok csak a nyersanyagon kelnek életre. (Itt most felejtsük el a modern digitális technikát, ahol természetesen már a kamera kijelzőjén látszik, hogy mi az amit rögzítünk, és amit persze az utómunka folyamán még mindig ezerféleképpen változtathatunk.)

És valóban: a valóság keveredik álomszerű jelenetekkel. Néha nem is teljesen egyértelmű, hogy a valóságban vagy egy látomás-szerű jelenetben vagyunk, esetleg éppen a kettő határán...

Az Országút - 1954 forgatásakor, a külső jelenetek felvételének egyik helyszínén egy kolostorban Fellini talált egy jegyzetet, melyben egy kis apáca látomásait jegyezte fel annak főnöknője. A lányt később boszorkányság vádjával Rómába rendelték, ahol a kínvallatások során a keresztényi szeretet jegyében meghalt. Először ezt a történetet szerette volna Fellini megfilmesíteni, de aztán úgy érezte, hogy ez túl sok megkötést jelentene számára, és szép lassan eltávolodott ettől,  tulajdonképpen csak a látomások maradtak meg az eredeti elképzelésből...

Ez a film felfogható a 8 1/2 ellenpárjaként is abban a tekintetben, hogy ott egy férfi nézőpontjából járta körül Fellini, hogy szerinte hogyan lehet megszabadulni a nevelés némely korlátjától, bizonyos hibáktól és téves berögződésektől. Itt viszont egy férjétől elhidegült nő útkeresését látjuk, aki problémáinak megoldását a szomszédban lakó szexmániás nő barátságától, szellemidéző spiritisztáktól, pszichoanalitikustól, magánnyomozóktól vagy éppen egy furcsa szektától várja, noha végül mindegyik esetben megijed, szinte elmenekül az általuk kínált lehetőség elöl... 

A két film (a 8 1/2 és emez) a hasonló témák ellenére formailag egyébként teljesen különböző, még akkor is, ha mindkettőre igaz, hogy a valóság és az álom határán téblábol végig a történet. A 8 1/2 elképesztő hatással volt rám, emezzel viszont nem nagyon tudtam mit kezdeni... és azon kívül, hogy nyilván az én fogadókészségem okolható ezért elsősorban, én megint csak Giulietta Massinát hibáztatom... akit úgy általában nem különösebben szeretek (még ha talán ez szentségtörésnek is tűnhet). Azok a Fellini filmek, melyekben nem szerepel a maestro felesége, számomra nagyságrendileg jobban működtek.

A film egyik pikantériája egyébként, hogy az a Sandra Milo (az alábbi képen balra), aki a filmben Giulietta férjének szeretőjét játssza, a valóságban Fellini szeretője volt, aki így tehát gyakorlatilag a filmben leképezte a valós szerelmi háromszöget az élet valós szereplőivel. Hát tényleg elég pikáns...

Az álomjelenetek izgalmasak voltak. Az utolsó harmad helyenként már átment lázálom szerű light-horrorba... 

Mindenképpen ki kell emelni Nino Rota remek zenéjét, mely néha karneváli, néha félelmetes hangulatot adott a filmnek...