Magyarország (MAFILM), 96 + 85 perc, színes, magyar

Rendező: Várkonyi Zoltán

Az 1965-ben bemutatott A Kőszívű Ember Fiai elsöprő közönségsikere után nem volt kérdés, hogy Várkonyi azonnal kapja a következő hasonló megbízást egy újabb Jókai-filmre. Pontosabban ezúttal kettőre... 

Tulajdonképpen simán lehet a kettőt egyben kezelni (mint ahogy a 303 magyar filmes könyv teszi is), hiszen a korabeli kritika is "iker-filmek"-ként hivatkozik rájuk. Egyszerre is forgatták őket, és ha nem tévedek, a moziban egymás után - talán egy jeggyel is? - mutatták be őket. Emlékeim szerint a tévében viszont egymást követő napokon mentek az esti fő műsoridőben (legalábbis a nyolcvanas évekből van ilyen emlékem). A két cím alatt való megvalósítást nyilvánvalóan az indokolta, hogy Jókai is két külön regényként írta meg őket, mégha a két történet igen szorosan össze is függ.

A Kárpáthy Zoltán külsős téli jeleneteit 1966 februárjában forgatták, a két film egyéb jeleneteit pedig ugyanennek az évnek a nyarán. 1966 decemberében pedig be is mutatták őket a mozikban.

Az alábbi képen Hildebrand István operatőr magyaráz a szemüveges Várkonyi Zoltánnak, akitől közvetlenül jobbra Kovács István (Kárpáthy Zoltán szerepében) látható. 

Amellett, hogy a már említett közönségsiker igen erősen Várkonyi mellett szólt, mindenképpen szeretném megemlíteni, hogy a kritikai visszhang akkoriban nem volt túlságosan elragadtatva a filmtől, és mivel a 2007-ben megjelent igen színvonalas "A magyar filmtörténet képeskönyve" című kiadás ezeket a filmeket meg sem említi, elképzelhetőnek tartom, hogy a mai kritikusok sem tartják túl nagyra ezeket...

A Kőszívű ember fiait nem szíveltem különösebben, viszont most az Egy Magyar Nábob megtekintése közben rájöttem, hogy ezeket a Jókai-filmeket nem szabad túl komolyan venni, ha esélyt akarunk adni annak, hogy egy kicsit is élvezzük. (Elárulom, az Egy Magyar Nábobot nagyon élveztem, a folytatást már kevésbé)...

Ezek színes, szagos, nagyformátumú mesék (!!!) felnőtteknek.  Nem szabad fennakadni a sok-sok igen erőltetett dramaturgiai megoldáson...Vagy engedjük, hogy úszunk az árral, vagy hagyjuk inkább az egészet. Engem például könnyen fel tudna bosszantani - ha hagynám - az olyasfajta történeti csavar, hogy Szentirmai gróf minden magyarázat nélkül hideg szívvel elküldi családjától a 18 éves korát betöltő Zoltánt, csak, hogy megkímélje az édesanyja hűtlenségét bizonyítani próbáló "pör" lelki megpróbáltatásaitól. Számomra egészen nyilvánvaló, hogy ha egy család, ahol 18 éven át szeretetben felneveltek, egyik napról a másikra hideg szívvel, és minden magyarázat nélkül megszabadul tőlem, az százszorakkora traumát okoz, mintha tudomásom van egy olyan perről, ami nyilvánvalóan alávaló hazugságokra épül. Remélem nem követtem el túl nagy szentségtörést, hogy kifejezem elégedetlenségemet az ilyen megoldásokkal szemben. Jókainál ezekből sosincs hiány.

1822-ben kezdődik a történet. Valahol az alföldön egy esős latyakos éjszaka ugyanabba a kocsmába sodorja az élet a dúsgazdag "nábobot": Jancsi urat, tisztességes nevén báró Kárpáthy Jánost (Bessenyei Ferenc) és külhonba szakadt távoli rokonát báró Abellino Karpathy-t (Darvas Iván), született Kárpáthy Bálintot, aki pont azért jött haza, mert előbb említett gazdag rokonának tévesen halálhírét keltették, és váratlan örökségét szerette volna felmarkolni...

A film talán legemlékezetesebb jelenete az eső elől a fogadóba elsőként betérő, idősödő Kárpáthy János rögtönzött vigaszsága, a teljesen gátlástalan, magának mindent megengedő nábob tombolása... ahogy aprópénzt dobál az őt körülsereglő cigánylányoknak, hogy azt felszedegetve azok szoknyája alá nézhessen, majd ahogy leparancsolja legszebbjükről, Sáráról a pruszlikot, hogy megcsodálhassa meztelen kebleit. 

Sárát, a vad táncot lejtő cigánylányt egyébként az akkor 25 éves Medveczky Ilona alakítja, és ha valaki azt mondja, hogy neki voltak 1966-ban Magyarországon a legformásabb keblei, hát én készséggel elhiszem neki... (aki erről maga is meg akar bizonyosodni, az kénytelen megnézni a filmet, mert nem találtam fotót arról a bizonyos pillanatról.)

Pont a legemelkedettebb (vagy legkényesebb?) pillanatban lép be az ajtón Abellino, és viszonylag hamar tisztázódik, hogy a halottnak hitt gazdag rokon bizony nem csak, hogy él, de feltűnően tele is van energiával...

Szó szót követ, először barátságos a hangulat, de egy otromba elszólás miatt Jancsi úr éktelen haragra gerjed. Feloszlatja a bulit, felgyújtja a fogadót (a tulajdonosokat gazdagon kártalanítja eme tettéért), és ezzel elkezdődik a két Kárpáthy egész filmen keresztül tartó ellenségeskedése. Abellino ugyanis nem hajlandó lemondani a várható örökségről. És mivel Jánosnak nincsen sem felesége, sem utódja, sőt más rokona sincs, aki szóba jöhetne örökösként, Abellino reménykedése megalapozottnak tűnik...

Végül Jancsi úr csak túljár majd Abellino eszén, de addig is, megismerkedünk a reformkor hangulatával, főleg a Párizsba költözött nemességgel, akiknek Magyarország nem volt elég választékos fényűző szórakozásukhoz... Sokan így verték el összes pénzüket (lásd Abellino), miközben hangos társadalmi életet éltek, és legfőképpen üzték-hajtották a különböző divatos helyeken előforduló szebbnél szebb fiatal hölgyeket. 

(A párizsi jeleneteket egyébként Székesfehérvár belvárosában forgatták)

Ahogy Jókainál megszokhattuk: az egyes motívumokat újságcikkekből illetve egyéb mendemondákból ollózta össze történetei számára. Amiket látunk, azok tehát vagy megtörténtek, vagy így megtörténhettek volna. 

A valóságban is történt például olyasmi, hogy egy férfi szerelmével üldözte az egyik egzotikus fellépőt. (itt Chataquela-t Tordai Teri alakítja) Az eredeti történet szerint egyébként a férfinak annyit sikerült realizálni álmaiból, hogy minden nap kivette azt a szobát (és ágyat), melyben a művésznő előző éjjel aludt. 

Filmünkben a hősszerelmes Szentirmay Rudolf grófot Latinovits Zoltán alakítja, aki elnéző felesége (Ruttkai Éva) mellett több hölgybe is szerelmes a történet során (bár egyik esetben sem jár sikerel). A sors közel sodorja például a gyönyörű Mayer Fannyhoz is (Pap Éva), akinek viszont szintén más sorsot szán az élet. Latinovits és Ruttkai köztudomásúan az életben is egy párt alkottak ekkoriban. Ennek fényében külön érdekes figyelni közös jeleneteiket.

A pozsonyi országgyűlés ideje alatt a nemesség átköltözik Prágába (az akkori magyar törvényhozás városába), így a történet szála is ott folytatódik. Újabb hölgyeket ismerünk meg, további intrikák, ügyeskedések...

Szerteágazó tehát a történet, mégsem olyan nehezen követhető, mint a "Kőszívű Ember" esetében. Áthatja az egész filmet egy nagyon finom, diszkrét erotika, amolyan 12+ -os... 

A Kárpáthy Zoltán 18 évvel az előző film vége után veszi fel a fonalat. Az akkor megszülető Zoltán, Jancsi úr (a nábob) fia ekkor tölti be 18. évét. Szerelmét az ekkoriban még főiskolás Venczel Vera alakítja.

A fősodor nem sokat változott abban a tekintetben, hogy továbbra is a gátlástalan Abellino próbálja megszerezni a Kárpáthy vagyont, immár azzal a trükkel, hogy megpróbálja bíróság előtt bizonyítani, hogy Kárpáthy Zoltán bizony nem Kárpáthy János vérszerinti leszármazottja. Magyarul tanúkkal próbálja igazolni, hogy Zoltán anyja megcsalta Jánost, így vérszerinti törvényes örökös hiányában mégiscsak Abellinot illetné a vagyon. Ezen a szálon egyébként az Abellino rafinált ügyvédjeként szerepet is bevállaló Várkonyi fergetegeset alakít. Persze sok mást is felsorolhatnék, szinte a legkisebb szerepre is jut egy-egy színészóriás...Mintha mindenki (vagy majdnem mindenki) benne lett volna a filmben, aki akkoriban számított.

Több, mint tíz perccel rövidebb film ez a második, mégis kicsit hosszabbnak, lassabbnak éreztem az elsőhöz képest. Kevésbé eseménydús, főleg az intrikákra kihegyezett jeleneteiből kétségtelenül a dunai árvíz emelkedett ki látványos megvalósításával. 

Ezeket a felvételeket egyébként valahol Kőbányán egy mélyedésben készítették. Díszletházakat és szobrokat építettek a helyszínen, majd elárasztották vízzel a mélyedést. Az egyik díszletépületet úgy alkották meg, hogy a tetőn ülő statisztákkal látványosan beomlott a víztől instabillá váló épület tetőszerkezete.

Zárásul egy kedvcsináló újságkivágás valamelyik korabeli színes magazinból:

Franciaország (Argos, Athos, Parc, SF, SFI), 95 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Mag Bodard

Az a gyanúm, hogy a magyar címadás ez esetben egy hatalmas baki eredménye. Az eredeti francia cím (Au Hasard Balthasar) ugyanis magyarul inkább Véletlen Balthazárra fordítható...  lehet, hogy a nálunk meghonosodott Vétlen Balthazár egy sima nyomdai vagy hivatali elírás eredménye csak? 

Mindenesetre így sem rossz ez a cím, hiszen a szamár itt a bűntelenség, a tisztaság, illetve - egy-egy elemző szerint - egyenesen a "megváltó" megszemélyesítője....

Mindenesetre ez nagyon más volt, mint Bresson eddig általam látott filmjei. Először is nagyon hiényzott a jól megszokott narráció, mely számomra szinte Bresson védjegyévé vált (bár nyílván nem minden filmjében alkalmazza).

Egy szamár életét követjük végig kiscsacsi korától halála napjáig. Látszólag ő a főszereplő, de azt mondanám inkább, hogy ő a történet vezérfonala. Ő maga csak kerül ide-oda, hogy megismerjük azokat az embereket, (és az ő a történetüket), akik kezei között megfordul hányatott élete során.

Vannak közöttük tiszta lelkűek, és vannak, akik gonoszak mint az ördög... no meg persze mindenféle szerzet a két véglet között...

Itt van például ez a Marie nevű kamaszlány (az elsőfilmes Anne Wiazemsky), aki alapvetően patyolattiszta lelkű, csak éppen nem elég erős, hogy nemet mondjon a gonosznak. Márpedig szerelménél Gerardnál (Fancois Larage) nehéz ördögibb lelket találni, hiszen tipikusan az a figura, aki élvezetből okoz szenvedést másoknak. Társaival például olajat önt az úttestre, csak azért, hogy lássa az arra jövő autók megcsúszását, és - akár végzetes kimenetű - balesetét...

Marie annyira szerelmes Gerardba, hogy egyszer még azt a vallomást is teszi, hogy inkább megölné magát, minthogy elhagyja a fiút... ezzel szemben Gerard és bandája amikor éppen nincs jobb ötletük akkor levetköztetik a lányt, és megkínozzák... csak úgy, szórakozásból...

Gerard sötétségét Marie szülei ellenpontozzák angyali tisztaságukkal, ugyanakkor az ő példájuk mutatja, hogy ez az út sem feltétlenül hozza el a boldogságot az életben...

Melletük természetesen megismerünk különböző embereket a jóság-gonoszság spektrumának különböző pontjain: ott van például az alkoholista, aki annyira részeges, hogy nem is emlékszik, hogy valóban megölt-e valakit, amikor ezzel gyanusítják...viszont, egy ízben ő menti meg a szamár életét...

Vagy vegyük azt a középkorú férfit, aki befogadja egy zivataros éjszakán az esőtől elázott menekülő Marie-t... de cserébe elfogadja a lány felajánlozását is....kihasználva annak védtelenségét...

Mocskos dolgokat látunk ebben a filmben, de valahogy ezúttal számomra elmaradt az igazi katarzis, ami azért volt csak különösen nagy csalódás, mert Bresson eddig nagyon stabilan hozta számomra a rendkívüli filmélményeket. Itt számomra valami kétségtelenül nem jött át az üzenetből...

Úgy látszik, mostanában egy kicsit peches vagyok, mert a listán ezt kettővel megelőző film, (a Persona)- az általam igen kedvelt Ingmar Bergmantól - is hidegen hagyott... De ha már Bergmannál tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy neki sem tetszett ez a film!

Nyilván önmagában a narráció hiányával nem magyarázható, hogy engem nem fogott meg annyira... Számomra erőtlen volt ezúttal a színészi teljesítmények jó része. Egyedül Arnold, az alkoholista (Jean-Claude Guilbert) volt rám különösebb hatással, a többiek az amatőr színészek eszköztelenségével ezúttal nem tudtak megfelelően a rendező keze alá dolgozni... 

Véleményemmel nyilvánvalóan törpe kissebségben vagyok, hiszen általánosan elfogadott kritikusi válemény szerint ez a film a "tisztaság csúcspontja"... és ezért természetesen tőlem is kijár a megfelelő tisztelet!

Franciaország (Anouchka, Argos Films, Sandrews), 103 perc, ff., francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Anatole Dauman

Egyik kedvenc rendezőm (Tarantino) filmjeire jellemző, hogy szinte mindig van bennük néhány jelenet, melyekben a szereplők össze-vissza fecsegnek, anélkül, hogy ennek a fecsegésnek látszólag bármi jelentősége lenne a cselekmény folyásával kapcsolatban. Nos, ennek a filmnek a teljes játékideje ilyesfajta fecsegésekből áll. Amúgy ez nem lenne különösebben ellenemre, csak ezek a párbeszédek számomra szinte semmi érdekeset nem tartalmaznak. Ráadásul formailag is inkább tűnnek erőltetett interjúknak, mint hétköznapi beszélgetéseknek.

A beszélgetések feltehetőleg (legalábbis Godard szerint) a hatvanas évekbeli francia értelmiségi fiatalokat foglalkoztató dolgokról szólnak, melyek a filmet látva főleg két tematika köré csoportosíthatóak: párkapcsolatok és (szélsőbalos) politika.

Ha a moziban erős a politikai mondanivaló az már alapvetően hűvös távolságtartásra késztet, talán ez az egyetlen tabu téma számomra egy filmben, főleg egy régi filmben, hiszen tapasztalatom szerint a politikai mondanivalók rendkívűl gyorsan avulnak el, még akkor is, ha a maguk idejében frissnek hatottak. A film férfi főszereplője (Jean-Pierre Léaud) például túl gyakran hozta be a szocializmus témáját ezekbe a fecsegésekbe... aztán meg kit érdekel ma már a vietnámi háború...  és amikor már olyan - számomra a Kádár-rendszerből ismerős - kulcsszavak is előkerülnek, mint mondjuk a "reakciós", akkor már a hátamon is feláll a szőr, és végérvényesen elveszített engem a film...

Pedig tudjuk, hogy akkoriban valóban ilyen hangulatban élhették napjaikat a francia fiatalok. Ne felejtsük el, hogy két éven belül (1968 márciusában) kitörnek a párizsi diáklázadások, melyek májusban, a Cannesi filmfesztivál megrendezése közben érte el csúcspontját. Többek között Godard hathatós közreműködésének köszönhető, - aki Truffautval és néhány barátjával felment a színpadra, - hogy félbeszakítják a rendezvény (kisebb botrány is kerekedett, lásd az alábbi fotón), mert a francia új hullámosok ezzel akarták szolidaritásukat kifejezni az akkor már egész országra kiterjedt lázongások résztvevőivel.

A rengeteg sérülést, letartóztatást, anyagi kárt okozó országos forrongás kitörésének pontos okát nem is lehet teljes bizonyossággal tudni. Annyi biztos, hogy a párizsi diáknegyedben tört ki, és politikailag korrektebb állásfoglalások szerint az oktatási rendszer elavultságát kifogásolta a fiatalság. (Egy kevésbé hivatalos állásfoglalás szerint az egyik főiskola leánykollégiumába nem engedték be a fiúkat, és ez a szikra robbantotta be a fiatalság körében a filmben is láthatóan feszült politikai légkört)

A politikai témákkal ellentétben a párkapcsolatokról, szexualitásról (ide értve például a fogamzásgátlás problematikáját) szólo beszélgetések (sok-sok dohányzás közepette) elvileg sokkal érdekesebbek lehetnének, mint a politika. Gyakorlatilag azonban egy-egy kiugró momentumon túl nemigen kelti fel semmi a néző érdeklődését. Ennek oka talán a főszereplőkben is kereshető. A Truffaut első filmjében, a Négyszáz Csapásban - akkor még gyerekként - feltűnő Pierre Léaud nem túl karizmatikus alakítása viszonylag unalmassá teszi a legtöbb jelenetet, és ha hihetünk annak a legendának, hogy az egész film tulajdonképpen a forgatás alatt íródott, részben a szereplők improvizációjára is alapozva, akkor érzésem szerint a fiatalok nem tudták elég érdekes gondolattal megtölteni a jeleneteket.... 

A sok dohányzás egyébként csak mai szemmel feltűnő, akkoriban - sőt még a nyolcvanas években is - teljesen normális volt, hogy a dohányosok szinte mindenhol füstöltek. Zárt helyen is bárhol rá lehetett gyújtani, ha volt ott egy hamutálca, vagy arra hasonlító berendezési tárgy. Emlékeim szerint csak a kilencvenes években kezdtek el dohányzásra kijelölt helyeket létrehozni, és csak a huszonegyedik században kezdték el szép sorra betiltani szinte kivétel nélkül a zárt helyen való dohányzást.

Talán meglepő, hogy a dohányzást illusztráló képen Brigitte Bardot látható, hiszen eddig nem is említettem, hogy ő szerepel a filmben. Gyakorlatilag nem is szerepel, csak egy cameo erejéig jelenik meg. Az egyik kávéházi beszélgetés alatt a szereplők megjegyzik, hogy mintha az egyik közeli asztalnál Brigitte Bardot ülne... és valóban, ő az. Az ilyen szellemes jelenetek csempésztek egy-egy jobb pillanatot a filmbe....

Egyetlen szereplő volt, aki viszonylag izgalmas volt számomra: az egyik mellékszerepben feltűnő Catherine-Isabelle Dupont (az alábbi képen jobbra), akiről furcsa módon nem találtam szinte semmilyen információt. Túl sok filmben nem is szerepelt, ezért feltételezem, hogy amatőr  színjátszó lehetett....

A film stílusában talán a New York-i kísérleti filmekhez (lásd pl. Cassavetes) áll sokkal közelebb mint Godard ezt megelő filmjeihez. Itt jegyzem meg, hogy Godard nimbusza nálam tulajdonképpen felfelé ívelt, A Bolond Pierrot-t nagyon éveztem. Az Alphaville-ért és A Megvetésért pedig kifejezetten rajongtam. Ezért volt most nagy csalódás számomra ez a film.

Kedvenc párbeszédem a filmből - és először azt hittem, félreértek valamit:

FÉRFI: Azt akartam kérdezni, hogy .... hozzám jönnél feleségül?

NŐ: Majd később megbeszéljük... most sietek...

Szegény férfinak talán itt egy illúzióval kevesebb maradt az életben, mi meg Godardal kapcsolatban jártunk így, hiszen ezzel a filmmel érzésem szerint feladta, hogy a nézők számára készítse munkáit. Általában a kritikusok egyetértenek abban, hogy ez az egyik legnehezebben feldolgozható filmje. Elképzelhető, hogy ezt a megfogalmazást annyiban módosítani szükséges, hogy az értékelhető filmjei közül ez a legnehezebben befogadható, hiszen a hatvanas évek végétől fogva állítólag nagyrészt értékelhetetlen a munkássága... 

Az elkövetkető egy év terméséből még szerepel két film tőle a listán, utána viszont már egyetlen egy sem, ami igazolni látszik a fenti feltételezést...