USA (Alfred J. Hitchcock Productions), 130 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Alfred Hitchcock szokásához híven névtelenül, ügynökön keresztül adott megbízást a Marnie című 1961-es Winston Graham regény megfilmesítési jogainak megvásárlására. Ezt természetesen azért bonyolította így, hogy neve hallatán ne srófolják túl magasra az árat. Graham azonban a nagy titkolózást látva kifejezetten vérszemet kapott, és az ügynöktől kapott ajánlat kétszeresét kérte. Hitchcock ezt is azonnal elfogadta. Amikor létrejött a szerződés, és Graham megtudta,  hogy a ki is áll a vásárlás hátterében, nagy büszkeségében azt mondta, hogy ha tudta volna, hogy a nagy Alfred Hitchcock akarja megvenni a regényéhez kapcsolódó jogokat, neki ingyen is odaadta volna, akkor megtiszteltetés ez neki....

Hitchcock első választása a főszerepre Grace Kelly lett volna, akivel a rendező az ötvenes években többször is dolgozott együtt, és aki azóta Monaco hercegnéje lett. Úgy tűnt, sikerül is megállapodni a nagy visszatéréssel kapcsolatban, ám állítólag a monacóiaknak nem tetszett, hogy hercegnéjük egy szexuális zavaroktól szenvedő nőt alakítson.

Így végül a Grace Kellyhez nagyon hasonló zsánerű Tippi Hedrenre esett újra a választás, aki Hitchcock előző, Madarak (1963) című - filmjében is főszerepet kapott (a madarak mellett). 

• 
• 
• 
• 
• 

Hedren és Hitchcock kapcsolata állítólag végzetesen megromlott a film forgatása során. A pocakos rendezőállítólag megalázóan és durván bánt a színésznővel, amit ő nem hagyott szó nélkül. Ezeknek a vitáknak, veszekedéseknek nyilván az alábbi forgatási fotókon nyoma sincsen. Mindenesetre olyan pletyka is terjengett, hogy a forgatás utolsó harmadában a rendező már csak asszisztensén keresztül instruálta a színésznőt.

Ez utóbbit a poszt írásának időpontjában is élő, idősként is nagyon szép Tippi Hedren cáfolta. Érdekes, hogy ő maga ezt tartja kedvenc saját filmjének a forgatási nehézségek ellenére is.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Bármi is történt kettejük között, azt mindenesetre tudjuk, hogy ez a Hitchcock film volt az utolsó amelyikben a központi karakter egy ilyen tipikus Hitchcocki szőke szépség volt. 

A zseniális Psycho (1960) és a szintén remek Madarak (1963) után - bevallom - kissé csalódott voltam, közel sem éreztem olyan egyenletesnek a filmet, mint az említett két korábbi alkotást.

Voltak itt is pazar megoldások,- ha egyet kell kiemelnem,- akkor egyértelműen a széfes jelenet, melyben a kleptomán szőkeség a lebukás határán egyensúlyoz, mindezt úgy, hogy ő erről nem is tud, csak mi tudjuk! Kedvenc beállításom az alábbi képen látható, ahol mi látjuk, ahogy éppen rámolja ki a széfet, de azt is látjuk, hogy közeledik a takarítónő. Ez a gyakorlatilag földre helyezett kameraállás ahogy belátja az egész teret - nem tudok mást mondani - zseniális!

Aztán távozáskor a szőkeség leveszi és zsebre rakja magassarkúját, hogy halkan ki tudjon osonni, ám abból ahogy a cipő kilóg a zsebből pontosan tudjuk, hogy annak a cipőnek ki kell esnie... tudjuk, számítunk rá, de arra nem, ami a kiesés után történik. Megint csak zseniális!

Szerkezetében nagyon emlékeztetett a Pszicho-ra ez a film. Az elején megismerkedünk Marnie-val, aki fekete hajjal éppen megszabadította főnökét egy nagyobb összegtől, majd látjuk, ahogy lemossa hajáról a feketét, és immár szőkén éli másik életét.

Újabb áldozata Mark Rutland (Sean Connery), aki Marnie pechére egyrészt rendkívül fejlett magánnyomozói képességekkel rendelkezik, másrészt szerelmes lesz a nőbe. Senkinek sem esik jól, ha szerelme meglopja, de Rutlandet láthatóan nem különösebben bántja a dolog... Hiába, az igaz szerelem mindent legyőz...

• 
• 
• 

Marnie azonban nem szerelmes, így Rutland kénytelen mocskos játékot játszani. Vagy hozzámegy feleségül a szőkeség, vagy feljelenti, és mehet a börtönbe. Marnie így a házasság börtönét választja inkább.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Idáig egyre csak nőtt a feszültség. Megtudjuk, hogy Marnie kapcsolata az anyjával igencsak furcsa, valami megmagyarázhatatlan szeretet-gyűlölet van közöttük. Marnie emellett a vörös színtől pánikszerű rohamokat kap. Persze mindenre magyarázatot kapunk majd a film vége felé.

Rutland elhunyt feleségének húga (Diane Baker) gyengéd érzelmeket táplál a férfi iránt. Nem csoda hát, hogy ettől fogva egyetlen életcélja a hirtelen közéjük furakodó Marnienak a családból való eltávolítása lesz... 

• 
• 
• 

Pedig nem is sejti, hogy az ifjú pár nászútja nem sikerül valami fényesen. A kényszer hatására házasodó nő teljesen elzárkózik a férfi közeledésétől. Külön szobában alszik férjétől, és egy ujjal sem engedi, hogy hozzá érjen. Ennek köszönhető a film egy másik ikonikus jelenete, amikor Rutland egyszerűen letépi feleségéről a ruhát. Természetesen szinte semmit nem látunk a nő meztelenségéből (hiszen ez Hollywood még a hatvanas évek közepén!!!), mégis tudjuk, hogy meztelen. Azért ez is nagy haladás, hiszen pár évvel ezelőtt még sejtetni sem lehetett Hollywoodban, hogy valaki meztelen. Lazul a cenzúra, és a cenzúra lazulásának mindig örülni kell!

A jó kezdés után kezdtem egyre inkább elbizonytalanodni a filmmel kapcsolatban. A nő szexuális zárkózottsága állt a film középpontjában. Nade! A film végig azt sugallja, hogy kizárólag valami súlyos elmezavar okozhatja azt, hogy a szőkeség ennyire elzárkózik a jóképű férfi közeledésétől, mintha kizárható lenne az a magyarázat, hogy a zsarolással kierőszakolt házasságban nem feltétlenül találja meg egy nő a boldogságot. Ennek a szürreális vonalnak a csúcspontja az a már szinte vicces jelenet volt, ahol Rutland egy "A bűnöző nő szexuális aberrációi" című szakkönyv segítségével próbál kettejük kapcsolatán dolgozni...  Hát az eszem megáll.... azért ez a Hitchcock is érdekes szögből tekintett a nőkre!

A 110. percig kell várni, hogy egy gyilkosságot lássunk. Hitchocktól ez kicsit sok, ráadásul, ez sem olyasmi, amit egy krimitől várnánk....

Egyre inkább kényelmetlenül éreztem magamat a film utolsó harmadában, egyre erőltetettebbnek éreztem a történet vezetését. Nem tudom, hogy ez inkább a regény vagy a rendező hibájaként róható fel...

Végül Rutland nem adja fel, és megfejti Marnie titkát!!! Az utolsó percben lehull a lepel arról, hogy mi okozott ekkora törést Marnie lelkében... amit én most nyilván nem fogok lelőni... 

A film során több helyen is volt olyan érzésem, mintha Hitchcock kezdene elavulttá válni. A kortársaihoz képest nézve gondolom. Néhány ütemtelen vágás - például a lóról való leesés során - a hatvanas években már szerintem nem elfogadható. 

A kritikák nem voltak elragadtatva a filmtől. Azt szokás mondani, hogy "meglehetősen vegyes" volt a film szakmai visszhangja. A mozipénztáraknál amolyan átlagos sikernek volt mondható. Kis időnek el kellett telnie, míg beérett a film a közönség körében. Sajnos számomra nagyon erőltetettnek hatott a film végi megoldás is, és az egész alapkoncepció is... A széf-kirámolós jelenet viszont parádés volt, amolyan igazi Hitchcocki.

Közeledünk Hitchcock életművének vége felé. Négy további filmet forgatott ezután, melyek közül a Téboly lesz az utolsó ami felkerül a listára.

Franciaország (Beta, Madeleine Parc), 87 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jacques Demy

Producer: Mag Bodard

Most az a kivételes helyzet fordult elő, hogy egy francia zenés filmhez a Japánban készült filmplakát tetszett a legjobban. A 19 éves Catherine Deneuve annyira szép ezen a képen, hogy az ember szinte elfelejti, hogy a filmben szerepel egy másik hasonlóan igéző szépség is (Ellen Farner).

- mondja később Jacques Demy egy interjúban... és ennek megvalósításához egy új formátumot talált ki.

Ránézésre akár musicalnek is hívhatnánk, hiszen végig énekelnek benne. Ám ha elkezdjük nézni, rájövünk, hogy ez nagyon messze van a hagyományos musical felfogástól, melyekben többnyire történés ÉS betétdal - helyenként tánccal színesítve - váltja egymást elejétől a végéig. 

(Jacques Demy)

A musicalek ekkoriban már kezdenek kimenni a divatból. Egy évtizeddel korábban még harminc-negyven musical készült egy évben, a hatvanas évek közepe felé viszont már csak évente néhány. Demy tehát okkal kísérletezett a műfaj megújításával. (Előre elárulom, nem tudott hosszú távon fennmaradó stílust teremteni). 

A film elejétől a végéig minden párbeszédet énekelve adnak elő a színészek. Nincsenek versszakok, sem refrének, egyszóval nincsenek konkrét dalok. Egész egyszerűen a párbeszédet eléneklik a szereplők. Míg a hagyományos musicalben a sok-sok betétdal a néző számára tulajdonképpen megkönnyíti a befogadást, ez esetben a dalolás pont ellenkező hatást váltott ki bennem. Sokkal jobban kellett összpontosítanom, hogy követni tudjam a jelenetet, mintha prózában adták volna elő. Ennél tovább is megyek, a színészektől pont a hatásos játék lehetőségét csökkenti az, hogy énekelniük kell a párbeszédet... Egy kritikustól láttam leírva azt is, hogy ez a film a francia új hullám "anti-musical"-e... Ez talán erős, és kicsit igazságtalannak is érzem.

Nincsenek tehát dalok, számok, amik megmaradnának az emberben. Van viszont egy gyönyörű zenei motívum, mely vissza-vissza tér, és ahogy haladunk a film vége felé, egyre ismerősebben cseng, és végül az ének is rá-rácsatlakozik erre a motívumra.

Ebben a trailerben szerencsére pont erre a motívumra van felépítve minden. Hallható, ahogy a szereplők éneklik először, majd a második felében a nagyzenekar zendít rá ugyanerre a melódiára teljes drámaiságában.

A zenét Michel Legrand szerezte. Ő írta többek között Ágnes Varda Cléo 5-7-ig (1962) című filmjének zenéjét is. (Ha már Vardanál tartunk hadd jegyezzem meg, hogy ő és Demy házasok voltak) Ahogy Legrand maga meséli, a rendező társaságában leült egy pianino elé, és úgy komponálták, szinte közösen a zenét a meglevő dialógusra. Minden szereplőnek volt egy saját "témája" dallamvilága, és ott volt a nagy visszatérő szerelmi motívum is, amiről az előbb említést tettem.

Külön érdekesség, hogy az egyik szereplő - Roland - összeköti Cherbourg világát a rendező korábbi - Lola (1961) - című filmjével. Meg is említi Roloand hogy ő korábban Lolába volt szerelmes. Ezért az ő zenei motívuma a Lola című film zenéje. Az ilyen apróságokért nagyon tudok rajongani, még akkor is, ha ezt csak egy Legrand interjúból tudom, jómagam nem szúrtam ki az egyezést.

Zenei világa mellett a film színvilága az, melyet az ember nem tud szó nélkül hagyni. A fenti képen látható, hogy minden jelenethez megvolt az adott színpaletta. 

Gyakorlatilag teljesen árnyékmentes, színpompás képi világot álmodott ehhez a filmhez Demy. Sok-sor rózsaszín, kék, zöld, mindegyiknek a legélénkebb változata. Feltehetőleg az Eastmancolor nyersanyag is sokat segít ezeknek a színeknek a kiemelésében. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Emiatt a mesterséges (de tetszetős!) színkavalkád miatt végig az volt az érzésem, hogy nagyrészt stúdióban forgott a film. Mint kiderült, hatalmasat tévedtem! A külső helyszínek mind létező, ráadásul ma is meglevő helyek Cherbourgban. Legszebb példa a címadó esernyőbolt (Genevieve édesanyjának boltja), mely ugyan ma nem ernyőket árul, de attól még mindíg úgy hívják, mint a filmben: Cherbourg-i Esernyők. (lásd Google Streetview) Jobbra a falon látható is egy emléktábla-szerűség, mely felhívja a figyelmet, hogy bizony itt forgott a híres film.

A történetben az a legfigyelemreméltóbb, hogy Demy úgy érte el a kívánt hatást - a néző sírja el magát -, hogy semmi igazán drámait nem tett a filmbe. Egy Guy nevű autószerelő fiatalember (Nino Castelnuovo) és Genevieve (Catherine Deneuve) egymásba szeretnek. Ám a fiút behívják az algériai háborúba katonának. Utolsó együtt töltött éjszakájukon egymásé lesznek. Genevieve terhes lesz. Közben Roland - egy gazdag ékszerész - beleszeret a gyönyörű szőkeségbe. Rolandot már említettem, őt ismerhetjük a Lola című filmből. Ott Lolába volt reménytelenül szerelmes, itt Genevieve-be. A legszebb, hogy ugyanaz a Marc Michel játssza Rolandot, mint aki a Lolában játszotta.

Genevieve egy darabig kitart Guy mellett, ám amikor hosszú ideig nem hall Guy felől, megadja magát Roland szerelmének... De a háborúnak egyszer vége szakad...

• 
• 
• 

Szinte senki nem bízott a filmben. Őszintén szólva az első fél órában én sem. Az, hogy a párbeszédeket énekelve adják elő, tényleg nagyon megnehezítette a befogadást. A film második felére sikerült ráállnom erre a stílusra, akkorra sikerült annyira elengedni magam, hogy ne arra figyeljek, hogy énekelnek, hanem csak sodródjak az árral. 

Producert is csak nagyon nehezen találtak a filmhez Demy-ék. Forgalmazni viszont megint csak senki nem akarta az elkészült filmet. Végül nagy nehezen, némi zsarolással sikerült aláírni egy szerződést, mely szerint 3 hétig műsoron tartják a filmet a mozik... Végül 7 hónapig nem vették le a műsorról, mert akkora sikere volt. Cannes-ban elnyerte az Arany Pálmát, és külföldön is hatalmas sikert aratott.

USA (Puck), 29 perc, színes

Rendező: Kenneth Anger

Az underground címke számomra hovatovább szitokszóvá nemesedik, ha még sok ilyen filmet kell megnéznem az 1001-es listán haladva...

Van egy másik címke, ami jóindulattal "kísérleti"-nek nevezi az ilyen filmeket... Ezt kimondottan találónak tartom végülis... ha úgy vesszük, akkor a készítő tett egy kísérletet, hogy valamit alkosson, de nem jött össze neki, ezért kísérleti fázisban maradt a film... na de vegyük kicsit azért komolyabban a cikkírást:

A hatvanas évek Amerikájában Hollywood kifulladni látszott.

(Ugyanezt érzem egyébként ma is Hollywooddal kapcsolatban már legalább tíz-tizenöt éve. A szuperhős univerzumok (Marvel, DC) újabb és újabb megfilmesítésén túl mintha nem nagyon lenne már ötletük... Őszintén szólva jómagam két nagy kedvencemet Tarantinot és Scorseset is kifulladni érzem, de ha ebbe is belemennénk, akkor talán  túl messzire térnénk a tárgytól...  A torrentezés nyilván nem tett jót a filmiparnak, de bízom benne, hogy előbb-utóbb jön valami nagy megújulás.)

A hatvanas években hanyatló Hollywood megújulására még várni kell, azt majd a Lucas, Spielberg, Coppola baráti kör és társaik hozzák el az évtized vége felé... addig leginkább a kontinens másik oldalán, a stúdió-rendszertől messzi keleti parton, New Yorkban jöttek elő újabb és újabb ifjú titánok... 

Ha a nézhetőbb harcosokat akarom említeni, akkor John Cassavetes a New York Árnyaival (1959) vagy Shirley Clark a The Cool World-el (1963) szerepelt a listán...

Ha a nézhetetleneket akarom sorolni, akkor Stan Brakhage-től a Kutya Csillag Ember (1962), Jack Smithtől a Lángoló Teremtmények (1963) illetve Ken Jacobstól a Blonde Cobra (1963) is felkerült a listára...

Ez utóbbi lista a most éppen tárgyalt filmmel bővül. Anger ugyan picit kilóg a sorból annyival, hogy ő maga Hollywoodban nevelkedett, és már 9 évesen 16mm-es kamerával tette meg első lépéseit a filmkészítés útvesztőjében... ezt a filmet viszont Brooklynban (New York) forgatta, tehát csatlakozott a keleti parti lázadókhoz, még ha magát a vágást később Hollywoodban csinálta is.

A filmben látható motoros banda tag Bruce Byron csillagjegye volt a skorpió, és ezért ezt lett a bandában a választott neve. A narratívát nemigen tartalmazó film kezdő képsorain ez a srác láthatóan fétisként imádott motorkerékpárjával szöszöl: fényesítgeti, ápolja, meghúzza a csavarokat...

Ha valami pozitívumot el tudok mondani erről a filmről, az az, hogy amellett, hogy se története nincs, se nem hangzik el egyetlen szó sem, végig remek zenék szólnak. Az ötvenes évek végére, hatvanas évek elejére jellemző, romantikusabb, lassabb rock&roll zenék... Ray Charles, Angels, Elvis... ez volt az egyetlen mentsváram, hogy a zene végig nagyon jó! De ez csak arra volt elég, hogy ne tépkedjem ki saját hajamat szálanként ez alatt a 29 perc alatt...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A mindössze 29 perces film első 7 perce tehát azzal telt, hogy Skorpió csillogóra fényesítette kedvenc járművét, és felöltötte bőrszerkóját. Itt kezdett világossá válni, hogy ez a film bepillantást fog engedni a hatvanas évekbeli meleg szubkultúrába... 

• 
• 
• 

Jó sok James Dean és Marlon Brando utalás és poszter. Néhány képregényrészlet ölelkező fiúkról... Lucky Strike cigaretta... na meg egy csontváz valami köntösbe öltöztetve...

• 
• 
• 

Aztán amikor azt hiszem, hogy már semmin sem fogok meglepődni, akkor megjelenik Jézus Krisztus. Állítólag Kenneth Anger valamikor a film készítése során véletlenül kapott a postán egy hittanosok számára készült filmet "Utolsó Út Jeruzsálembe" címmel. Régi, virazsírozott (színezett fekete-fehér) némafilm. Valami hibás kézbesítés lehetett, biztosan nem ő rendelte magának...

Fogta és belevágta ebbe a filmbe Jézus jeleneteit váltakozva meztelen férfi alsótesttel illetve melegbáros tömegjelenettel...

Engem nem nagyon kavar fel az ilyesmi, de különösebben nem tudom értékelni azt, amiben semmi konkrét elképzelés nincsen azon túl, hogy értelmetlen, üres és polgárpukkasztó. Ezek önmagukban nem tesznek értékessé semmit.

Annak végképp nem láttam értelmét amikor a horogkereszt is elkezdett szerepet kapni a filmben. Itt nem tudok másra gondolni, mint, hogy Anger azt sem tudja, mint csinál... Azon sem csodálkoznék, ha nem is tudná pontosan mit jelent ez a jelkép a huszadik században...

Az egyetlen vicces a dologban, hogy a film New Yorki vetítésén kiszállt a rendőrég, mert az amerikai náci párt (nem viccelek!) tiltakozott, hogy a film megsérti az ő zászlójukat. Azt hiszem, hogy itt érdemes megállni egy pillanatra, és elgondolkozni, hogy mekkora az isten állatkertje, mert a rendőrök ez alapján le is tartóztatták a mozi igazgatóját... és akkor hol volt még Trump elnöksége.... 

• 
• 
• 

Hogy ezeknek az eszement "underground" filmeknek mi keresnivalójuk az 1001-es listán, azt nem tudom megmondani... de elkészítésükre egyetlen lehetséges magyarázatot találok...

Az LSD az USÁ-ban az ötvenes évek végén terjedt el (előtte a felfedezője fiókjában hevert a szer leírása), és 1966-ig tiltás hiányában gyakorlatilag legális volt. Amit olvasok erről a szerről, az nagy vonalakban hasonlít ezeknek a filmeknek a hangulatára. Részemről jól megvagyok nélkülük... pedig szeretem a különleges filmeket...

Nagy-Britannia (Danjaq, Eon), 112 perc, Technicolor

Rendező: Guy Hamilton

Producer: Albert R. Broccoli, Harry Saltzman

Ez a harmadik James Bond film. Nade, hogy is kezdődött az egész?

Ian Fleming újságíró 1951-ben kiadta Casino Royale címmel első kémregényét, melynek egy James Bond nevű titkos ügynök volt a főszereplője. Fleming amellett, hogy korábban újságíróként dolgozott, a második világháború alatt maga is dolgozott Bondéhoz hasonló szakterületen a tengerészeti hírszerzésnél. Itt felettese egy Goldfrey nevű admirális volt, aki pont azt a vodka martini koktélt fogyasztotta (rázva, nem keverve!), amit a Fleming által később megalkotott figura.

Fleming 1964-es haláláig tizenkét James Bond könyv jelent meg, halála után még kettő. A tizennégy könyvből kettő rövidebb történetek gyűjteménye volt, de ezek közül a rövidebb történetek közül is van jó pár, amiből később film lett.

1961-ben két producer - Albert R Broccoli és Harry Saltzman - megvette az addigi és a jövőbeli Fleming regények megfilmesítési jogát. Az amerikai United Artists stúdió pénzügyi támogatásával megalapították az Eon filmgyártó céget, kifejezetten a Bond filmek sorozatos gyártására.

Bizony, ők hatan alakították eddig James Bondot az Eon stúdió filmjeiben. Balról jobbra: Timothy Dalton, Roger Moore, Daniel Craig, Sean Connery, George Lazenby és Pierce Brosnan.

Volt két James Bond film, melyet nem az Eon forgatott: az egyik ilyen az 1967-es Casino Royale, mely Fleming első könyve volt, és aminek a jogait az Eonosok előtt megvette még 1954-ben Charles K. Feldman. Ez alapján David Nivennel forgattak egy - az Eon sorozattól eltérő hangulatú - filmet, melyet sokan inkább Bond-paródiának tartanak, mint önálló jogú Bond filmnek.

A másik nem Eon-os film az 1983-as Never Say Never Again, melyet pedig a már őszülő Sean Connery-vel forgattak annak ellenére, hogy az Eon filmekben akkoriban már rég Roger Moore volt James Bond. A Never Say Never Again egyébként az 1965-ös Thunderball című Bond film remake-je volt. Pontosabban az eredeti regény újrafeldolgozása más cím alatt. Ebben az esetben bonyolult szerzői-jogi helyzet volt, mivel a Fleming által írt regény egy olyan forgatókönyv tervezetre alapult, amit Fleming nem egyedül dolgozott ki. Emiatt ennek a történetnek a megfilmesítési jogát a társírók is értékesítették. (Fleming ekkor már nem élt).

Az első James Bond film a Dr. No (1962) volt, melyben Bond egy egzotikus szigeten számol le a gonosz Dr No-val.

A második film a From Love from Russia (1963) volt, ahol már a szovjetek voltak az ellenség.

És harmadikként hatalmas sikerként robban a Goldfinger (1964). Imádták az emberek, voltak mozik, ahol éjjel-nappal vetítették, akkora volt a kereslet iránta. Ez indította be igazán a hatvanas évek hatalmas James Bond őrületét, minden évben kijött egy új Bond film. 

A Goldfinger volt az a film, ami igazán megteremtette azokat a hagyományos elemeket, melyek többnyire minden későbbi Bond filmben visszatértek. Néhány példa:

1. A kezdő főcím előtt a 007-es ügynök (Bond) egy rövidebb küldetést hajt végre, melynek semmi köze a film további részéhez. 

2. Hangulatos, igényesen kivitelezett főcím, általában egy nagyon ütős slágerrel... esetünkben a Goldfingerrel.

3. Bond lányok, akik vagy áldozatul esnek a gonosznak, vagy éppenséggel Bond csábítja el az adott rész gonosza mellől.

4. Állítólag minden Bond epizódban van a gonosznak egy olyan beosztottja, aki valamilyen speciális módon gyilkolja az ellenséget. Ebben a részben ez Harold Sakata (súlyemelő és birkózó), aki így kezdte el színészi karrierjét. Specialitása egy kalap, melyet eldobva annak karimájával lenyakazza a kívánt személyt.

 

5 És hát itt vannak a speciális kütyük, amik akkoriban utópisztikusnak hatottak, de jó részük ma már teljesen hétköznapi eszköz. Például van egy GPS-es nyomkövető ebben a filmben. Ma már minden mobiltelefon képes rá, de akkoriban még ilyesmi nem volt. Egészen anakronisztikus, és érdekes, hogy bármilyen filmet nézünk, ha valami utópisztikus találmányt látunk, szinte biztos, hogy nincsen nagyfelbontású kijelzője, sem érintőképernyője egész addig, amíg ezeket valóban ki nem fejlesztették. (Például a Star Wars filmekben létezik hologrammos üzenettovábbítás, de a legbonyolultabb szerkezetek kezelőpanelje is böszme színes nyomógombokból áll, sehol nincs lcd képernyő, vagy egyéb szofisztikált beviteli eszköz) Itt is a GPS megjelenítője egy tussal rajzolt térkép, amin villogó pötty jelzi a követett járművet,

Persze Bond autójában jó pár különleges funkció megtalálható, és persze a legizgalmasabb, a rejtett gomb, amit soha nem szabad megnyomni, mert... 

• 
• 
• 

És persze minden Bond film tartalmaz valami egzotikus helyszínt is!...

Nézzük ki is Auric Goldfinger, ennek a résznek a főgonosza: egy milliárdos, felfújt idióta, aki annyira imádja az aranyat, hogy máson nem is jár az esze... (még keresztnevének első két betűje /Au/ is az arany vegyjelét adja, de rendszáma is AU-val kezdődik... egyszóval szerelmes az aranyba...

Gert Fröbe német színész kapta ezt a szerepet, aki annyira nem tudott angolul, hogy amerikai színésznek kellett szinkronizálnia. Nem pontosan értem, hogy így viszont miért volt szükség pont őrá...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ha Goldfinger meg akar ölni egy lányt, akkor az egész testét befújja arannyal, hogy un. bőrfulladásban haljon meg. Az senkit se zavarjon, hogy bőrlégzés nem létezik, - legalábbis embereknél nem -, így bőrfulladás sincsen. Ettől függetlenül nekem tetszik az a vizuális hatás... 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Szóval ez a megalomán milliárdos elhatározza, hogy behatol az USA aranykészletét (és ekkoriban a magyar Szent Koronát is!) őrző Fort Knox-ba, és ott egy robbantással sugárszennyezéssel fertőzi meg az aranykészletet, ami emiatt használhatatlanná válik, így az ő saját felhalmozott aranykészlete sokszorosára értékelődik fel. Hogy hogyan jutnak be az erődbe? Nos a Pussy Galore's Flying Circus nevű szőke csajokból álló különítmény kábító gázt szór a környékre, amitől mindenki elkábul egy rövid időre, így gond nélkül bejutnak az arany őrzésére szolgáló építménybe.

Pussy Galore egyébként Goldfinger egyik beosztottja. Vele kapcsolatban talán érdemes megjegyezni, hogy neve egy kicsit meredek, mert "Pussy" angolul gyakorlatilag "Punci"-t jelent. Amerikában állítólag a posztereken nem is Pussy Galore, hanem Miss Galore néven tüntették fel szerepe szerint a hölgyet. Talán sokan tisztában vannak vele, de sokan nem, hogy az amerikai és a brit angol között sok stilisztikai különbség van. Amerikában a "pussy" szó sokkal kevésbé szalonképes, mint Angliában, ahol szintén ugyanazt jelenti, mégis sokkal enyhébb. Valószínűleg mára közeledett egymáshoz a két ország ilyen tekintetben, de jómagam is ismertem olyan Angliában élő hölgyet, akit a hatvanas hetvenes évek környékén a családjában "Pussy"-nak becéztek, és ez akkoriban egyáltalán nem volt meghökkentő.

A Pussy Galore-t alakító Honor Blackman a film készítésekor 39 éves volt, ami kicsit elbizonytalanított abban a hitemben, hogy a Bond lányok (ideértve az ellenségtől átálló hölgyeket is) általában a fiatalabb, inkább húszas éveiben levő csajokból közül szoktak kikerülni. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A nagy gonosz - Goldfinger - ihletője egyébként az a Goldfinger Ernő volt, aki Budapesten született, és Angliában lett híres modernista, brutalista stílusú építész. Fleming valamiért ellenszenvvel viseltetett iránta, így felhasználta vezetéknevét egyik könyvében... A valódi Goldfinger perrel fenyegetőzött, amikor erről tudomást szerzett, de a hírek szerint a kiadó valamilyen egyességet kötött vele.

Sokan nem szerették akkoriban ezt a Goldfinger által is képviselt építészeti stílust... bevallom nekem tetszik, sőt, pont amiatt a kissé disztópikus, hideg hangulata miatt, ami miatt sok poszt-apokaliptikus filmet is szeretek egyébként...

• 
• 
• 
• 

Ian Fleming, a Bond karakter megalkotója ennek a filmnek a bemutatója előtt nem sokkal halt meg. Mint ahogy az első két film esetén, a Goldfinger forgatásán is tiszteletét tette a Pinewood stúdió díszletei között. Ha már itt tartunk, megjegyzem, hogy bár a film közel fele az USÁ-ban játszódik, Sean Connery egy percet sem töltött a forgatás során Amerikában, hiszen minden díszletet a már említett London melletti stúdióban építettek fel.

 

Magyarország (Hunnia filmstúdió), 128 perc, ff., magyar

Rendező: Herskó János

Emlékszem a Csinibaba (1997) című film egyik jelenetére, melyben Simon bá' a háztömbrádióban beolvassa a LOTTO nyerőszámait, ám amikor az 56-os számhoz ér, nem meri beolvasni... nyilván a poén az 1956-os forradalom Kádár-kori tabu jellegét akarta kifigurázni...

Egy másik film, ami rendszeresen eszembe jutott a Párbeszéd megtekintése alatt a Rákosi-rendszer kritizáló A Tanú, melyet 1969-ben - elkészítésekor - azonnal betiltottak, és csak tíz évvel később ilyen-olyan okokból vetítették kisebb mozikban...

Nos, miért is jutott eszembe ez a két film? Mert a korai Kádár korszakról rokonok és ismerősök beszámolói, illetve az említett filmes emlékeim alapján, no meg a történelmet ismerve fel sem merült bennem, hogy olyan filmet lehet csinálni, melyben szinte (!) teljes nyíltsággal tudott a rendező Herskó János a Rákosi korszak koncepciós pereiről, illetve az 1956-os forradalomról beszélni.  A Tanú kismiska ehhez a filmhez képest!

Itt jegyzem meg, hogy egy fontos időszak viszont valóban mintha hiányozna a történelemből a film szerint: szó sem esik a forradalom utáni megtorlásokról, Nagy Imre kivégzéséről, stb. Nyilvánvaló, hogy ezeket a dolgokat a Kádár-rendszer utolsó évei előtt egyszerűen nem lehetett feszegetni. Csoda, hogy a forradalom említése nem verte ki a biztosítékot.

Valóban. Bár a film elsősorban egy házaspár - a második világháború vége és a film készítésének ideje közötti - kb. 20 évéről szól, nagyon erős hangsúlyt kap azoknak a politikai eseményeknek az ábrázolása, melyek hatással voltak kapcsolatuk alakulására. Teljes nyíltsággal mutatja be Herskó a koncepciós pereket, ahogy veréssel próbálnak beismerő vallomást kicsikarni az ártatlan emberekből. 

Később mutatja, ahogy a lelkes forradalmárok gyűléseznek 1956-ban, ám felvillantja a forradalom kegyetlenkedő árnyoldalát is. A szovjet tankok dübörögve történő bevonulása valóban hatásos kép, kíváncsi vagyok, mit szólhattak az emberek, amikor ezt a jelenetet forgatták: hat tank vonul át a Margit-hídon.... Igen felkavaró élmény lehetett azok számára, akik ugyanezt hét évvel korábban átélték...

A fentiek alapján úgy tűnhet, mintha alapvetően politikai vagy történelmi jellegű film lenne. Valójában - legalábbis Herskó elbeszélése szerint - a film fő lényege elsősorban az emberi párkapcsolat vizsgálata volt.

Talán kicsit körülményes a megfogalmazás, de értelmezésem szerint a jó kapcsolat titka nem a szerelem, hanem az, hogy nagyjából összhang legyen a partnerek életszemlélete között. Azaz felejtsük el azt a romantikus teóriát, hogy a boldog együttélés alapja az őszinte szerelem... Egyébként az én magánvéleményem, hogy hosszú távú szerelem csak a beteljesületlen szerelem lehet, de nyilván ebben sokan meg kívánnak cáfolni...

A film középpontjában az a Barna (Braun) Judit (Semjén Anita) áll, aki zsidóként túléli a koncentrációs tábort, hazatérve semmi más nem érdekli, csak az, hogy beléphessen a kommunista pártba. Ott összeismerkedik Horváth Lászlóval (Sinkovits Imre), hamarosan össze is házasodnak, ám az ötvenes években egy koncepciós per miatt Horváthot letartóztatják. Judit egy darabig kitart mellette, ám idővel meggyengül hűsége. Majd a hatvanas években újra egymásra találnak volt férjével.

Herskó vette a bátorságot, és a legfontosabb szerepre a 19 éves, pszichológia szakos Semjén Anitát szerződtette. Semjén ezen a filmen kívül csak egy-két másik filmben szerepelt akkoriban, utána visszatért eredeti hivatásához. Ma az USÁ-ban él.

Herskó állítólag Ruttkai Évával és Domján Edittel is készített próbafelvételeket, mégis az amatőr színésznőnél maradt. A látottak fényében tökéletes döntésnek érzem. Semjén Anita lenyűgöző őstehetség, egy pillanatra sem éreztem, hogy zavarban lenne olyan színészóriások mellett, mint mondjuk Sinkovits Imre vagy Sztankay István. Egyetlen furcsaság vele kapcsolatban, hogy az utószinkron során Békés Rita adja az ő hangját. Próbáltam ennek okát fellelni, de sehol nem találtam. Ha valaki tudja, kérem írja meg kommentben.

Sinkovits Imre szereplése ebben a filmben azért külön érdekes, mert ő maga 1956 Október 23-án tízezres tömegnek szavalta a Nemzeti Dalt, Október 30-án pedig a Nemzetiben megválasztott Színművészek Ideiglenes Nemzeti Bizottságának is tagja lett. (A filmben van egy jelenet, melyben a Nemzeti Dalt szavalja valaki a Bem szobornál. Sinkovits a valóságban a Petőfi szobornál tette ugyanezt) A forradalom levelére után Sinkovits megúszta börtönbüntetés nélkül, viszont a Nemzetiben eltiltották a színpadra lépéstől, és végül később el is bocsájtották. Folyamatosan zaklatták, kihallgatásokra vitték. Hogy valamiből megéljen, játékfröccsöntőként vállalt munkát. 1958-ban lassan elkezdték újra színpad közelébe engedni, először csak a József Attila színházban, ami akkoriban sem számított az "elit" színházak közé. Végül 1963-ban visszaengedték a Nemzeti Színházba, és haláláig ugyanabban az intézményben dolgozott, igaz, 2000-től már Pesti Magyar Színháznak hívták, mivel új Nemzeti Színházat építettek a Duna-parton.

Aki figyelmesen olvassa a film elején látható feliratokat, annak többek között feltűnhet Szabó István neve is a rendező munkatársaként. Szabó ekkor 25 éves pályakezdő volt, Herskó egyengette indulását.

Aki esetleg látta Szabó gyönyörű 1999-es filmjét, A Napfény Ízét, az felfedezhet néhány igen érdekes hasonlóságot. A leginkább szembetűnő talán az, hogy az '56-os forradalom alatt mindkét filmben az Egmont nyitány (Beethoven) szólal meg. De eszembe jutott Szabó remek filmje, az egyes korszakokban ismétlődő motívumok láttán: ahogy látjuk időről-időre hogyan változik a kávéház berendezése. A Napfény Ízében volt ez igazán látványos, ahol több, mint száz évet ölelt fel a film, de ez alatt a húsz év alatt is figyelemreméltó volt a változás. 

A hajviseletek, öltözékek mellett rengeteg utalás látható a háttérben, amik segítenek beazonosítani, hogy hol tartunk az időben: amikor Rákosi képet látunk, tudjuk, hogy még '53 előtt vagyunk, amikor Sztálinváros feliratot látunk, tudhatjuk, hogy '51 és '61 között járhatunk... de néha egy-egy újságcikk címe, vagy egy dátum a falon is segít eligazodni az időben

Ha jól látom, az alábbi képen a körfolyosón álló forgató-csoport baloldalán, feketében áll Szabó István, mellette a főszereplő Semjén Anita. Herskó pedig a 9 fős csoport közepén áll a korlátba kapaszkodva.

Érdekesség a filmmel kapcsolatban, hogy az előzetes bemutatók után Herskó teljesen újravágta az első változatot. Kihagyott pár jelenetet, de a legfontosabb változtatás a következő volt: az eredetiben bizonyos történéseket megmutatott először Judit szemszögéből, majd újra megmutatta László szemszögéből kicsit máshogy (ilyesmivel találkoztunk már Kuroszava A Vihar Kapujában című 1950-es filmjénél, ahol egyes szereplők visszaemlékezését láthattuk ugyanazzal az eseménnyel kapcsolatban, és minden visszaemlékezés kicsit különbözött a többitől. 

Az előzetes bemutatók utáni beszélgetéseken azonban Herskó számára kiderült, hogy az eredeti vágás nem működik úgy, ahogy ő elképzelte. A különbségek nem voltak elég szembetűnők ahhoz, hogy mindenki észrevegye őket. Sokan csak azt vették észre, hogy egyes jelenetek megismétlődnek más szemszögből. Nem értették ennek okát.

Újravágta tehát Herskó a filmet, és Horváth László szemszögét összesűrítette az utolsó 20-25 percre, ahol egy nagy beszélgetés során Judit és László átbeszélik életüket, és így László narrációjával már teljesen világos, hogy az ő szemszögéből kicsit máshogy látjuk az eseményeket.

Van egy folyton visszatérő dal a filmben, ami hatalmas meglepetés volt számomra. Ismertem és nagyon kedveltem is ezt a dalt Kulka János előadásában, és egyáltalán nem tudtam róla, hogy ez valójában egy 1963-as film zenéje.

Gara György adja elő: Ha volna valaki... Gara nem tűnik különösebben képzett énekesnek (azt olvastam, hogy autodidakta zenész), mégis van benne valami ami nagyon megfog. Az egész dal misztikus, elvarázsol.  Illetve nem is tudom mi az ami miatt ennyire a hatása alá lehet kerülni... Van benne valami hasonlóan egyéni, mint a Cseh Tamás dalokban... Talán nem csak én érzem így, mert olvastam olyat is, hogy a dal tette kult-filmmé a Párbeszédet. (Már, ha valóban elmondható róla, hogy kult film volt akkoriban) Mindenesetre emlékszem a nyolcvanas évek végéről olyan esti tábortüzes gitározásra, melyen akkori negyvenesek - tehát akik '63-ban voltak fiatalok) ezt a dalt énekelték. 

Herskó 1970-ben elhagyta Magyarországot. Elsőre furcsán hangzik ez, hiszen nem csak filmeket rendezhetett - láthatóan szinte teljesen szabad kezet kapva - , hanem ő volt a film-főiskola főigazgató-helyettese is.

Ezzel kapcsolatban maga Herskó mesél el egy érdekes történetet:

Bizonyos forrásból megtudta, hogy Aczél György ki akarja őt rúgatni a főiskoláról. Felhívta hát Aczél elvtársat, és megkérte, hogy fogadja őt. Már a telefonbeszélgetés is sokat elárul mindkettőjükről:

Aczél: Mi van, grófom?

Herskó: Beszélni akarok magával, hercegem!

Aczél: Jó, hát akkor jöjjön be!

Be is ment hozzá, és megkérdezte, hogy miért akarja őt Aczél kirúgatni. Éppen, hogy elkezdődött a beszélgetés, amikor benyitott Kádár. Herskó feltételezte, hogy valami fontos dolog lehet, ezért udvariasan felajánlotta, hogy kimegy, amíg Kádár és Aczél megbeszélik a dolgukat.

Pár perc múlva jöttek ki Kádárék, és Aczél odahívta a rendezőt magukhoz:

Aczél Kádárhoz: Bemutatom neked Herskó elvtársat, a főiskola igazgatóját. 

Herskó: Aczél elvtárs, ne nevezzen ki igazgatónak, hisz most akar kirúgni! (Herskó igazgató helyettes volt)

Kádár: Én ismerem a Herskó elvtársat. Ez az Aczél színész volt valamikor. Nem szerepeltetné?

Herskó: Ha legközelebb csinálok egy vígjátékot, akkor biztosan!

Herskó állítólag ebben a vicces hangulatban határozta el, hogy elmegy az országból. Ahogy egyszer később megjegyezte: "Nem tudok olyan országban élni, ahol egyetlen embernek akkora hatalma volt, mint nekem"

Svédországba emigrált tehát, - vagy ahogy akkoriban mondták disszidált - , ahol szintén a filmfőiskolán oktatott. Ennek következtében szinte minden filmjét utólag betiltották, köztük a pont akkor elkészült N.N. a halál angyala című filmet is.

Svédországban a Stockholmi filmfőiskolán hamarosan a filmrendező tanszak vezetője lett, majd az intézmény rekor-helyettese, végül rektora. 2011-ben hunyt el. Herskó ezzel az egy filmmel képviselteti magát ezen a listán, úgyhogy vele a továbbiakban nem találkozunk.

 

 

 

Magyarország (Hunnia Filmstúdió), 81 perc, ff., magyar

Rendező: Gaál István

Egy forró, nyári végi napon két lány és hat srác kimennek a Tisza-partra jól érezni magukat. 18-20 évesek mindannyian. Ahogy belelendülnek a szórakozásba, egyikük kitalálja, hogy aki le tud menni a folyó legmélyebb (8 méter mély) részén annak fenekére, az bizonyítsa ezt úgy, hogy felhoz egy marék iszapot. Néhányan meg is csinálják a mutatványt.

Csak kicsit később, már a parton veszik észre, hogy az egyik fiú - Gabi - egy ideje nincs közöttük. Ruhája ott van ahol hagyta, de ő maga sehol. Keresik a közelben, hátha csak elkóborolt, de nem találják... 

Végül értesítik a rendőrséget...

Gaál István 1957-ben (Sára Sándor operatőrrel) készített Pályamunkások című 4 perces főiskolai vizsgafilmjével elnyerte a római filmfőiskola ösztöndíját, így 1959-től ott folytatta tanulmányait. Később saját beszámolója szerint egy fényképezőgéppel hónapokon keresztül végigfotózta egész Olaszországot.

Remek kezdet egy fényes karrierhez, gondolhatnánk. Ám amikor a főiskola után 1961-ben hazatért Rómából, azt vette észre, hogy kiesett a filmes vérkeringésből, nem volt hova visszailleszkednie, nem voltak komolyabb szakmai kapcsolatai. Jobb híján először a híradók számára készített képes beszámolókat. Nehezen viselte azonban, hogy a felvett anyagot nem ő, hanem a szerkesztőség vágta meg, így továbblépett dokumentumfilmeket forgatni. Újra összeállt Sára Sándorral, akivel már a főiskolán összebarátkozott, vele forgatta a nyertes vizsgafilmet is. Érdekes párost alkottak, felváltva hol Sára, hol Gaál volt a rendező, és másikuk az operatőr. A 303-as listán korábban szereplő Cigányok című Sára Sándor filmnek például Gaál volt az operatőre.

Ahogy Jancsó mellett sok más kezdőnek is Nemeskürty István egyengette az útját, úgy Gaálék is nála, a frissen alakult Budapest filmstúdióban kaptak lehetőséget. 

(az alábbi képeken a még csak bajuszos - később hatalmas, jellegzetes szakállal rendelkező -  Sára a kamera mögött, Gaál pedig rendezőként instruál a Tiszai forgatáson)

• 
• 
• 
• 

Miután néhány alkalommal belefutottam már abba, hogy beleolvastam az 1001-es vagy a 303-as könyv adott filmről szóló írásába a film megtekintése előtt, és az első mondatokban lelőtték a film befejezését, mostanában már óvakodom akárcsak odalapozni is, mielőtt végignézem a filmet. 

Örültem a sok-sok fiatalnak, akik nagyrészt főiskolai hallgatók voltak a forgatás idejében. Szinte minden vidám jelenet alatt aláfestésként jazz vagy klasszikus zene szólt, nagyon kellemes, fiatalos volt a hangulat, vidám, már-már romantikus ifjúsági filmnek tűnt amit látok, mivel semmit nem tudtam előzetesen a filmről...

Aztán a film harmadánál jött a meglepő fordulat, és végül a fiatalok első halállal való találkozásának szörnyű élménye. (Na most megtettem a poszt olvasóival azt, amit az egyik legnagyobb bűnnek tartok, de enélkül nem nagyon tudnánk miről beszélni) 

Ahogy Jancsó mesterének tartotta Antonionit (elsősorban Az Éjszaka tűnt az Oldás és Kötés ihletőjének), úgy Gaál is nehezen tagadhatta, hogy hatással volt rá Antonioni A Kalandja, hiszen annak is kulcsmotívuma a film első felében a tengerparton eltűnt lány keresése. A hasonlóság azonban ennél nem több. Itt a film vége felé megtalálják az eltűntet, míg Antonioninál nem. De ezen túl is inkább különbségeket lehet találni, mint hasonlóságokat, ezért is bosszantotta Gaált, ha A Kalanddal vontak párhuzamot eme filmjével kapcsolatban.

Gaál ragaszkodott, hogy a kiválasztott fiatalokkal először "szárazon", azaz kamera nélkül próbáljon. Leutaztak a forgatás helyszínére. Először csak játszottak, fociztak, fürödtek, napoztak, - pont, mint a filmbeli srácok. Majd egyenként elvonult a fiatalokkal a rendező, és átbeszélte velük, hogy kinek mi az elképzelése a figuráról.

Ha jól megfigyeljük, a fiatalokon kívül, bár vannak idősebb szereplők, azok alig szólalnak meg a filmben. Ha meg is szólalnak, csak egy-egy szavuk van.

A fiatal színészek közül a két női főszereplő (Drahota Andrea és Moór Marianna) továbbá Kozák András nyújtotta számomra a legemlékezetesebb alakításokat. Drahota Andrea egyébként személyes kedvenceim egyike. Egy nemrég vele készült interjúban elmeséli, hogy Kozák Andrással ezen a forgatáson jöttek össze, és ez a kapcsolat végül egy életen át tartott. Érdemes megnézni, milyen szeretettel beszél 2005-ben elhunyt férjéről.

Gaál István mellett mindenképpen meg kell említeni Sára Sándor nevét is, aki ezúttal párosukból az operatőr szerepet kapta. Helyenként szinte festményszerű betétekkel ékesítette az amúgy is költőien szép filmet.

Talán a leggyakrabban emlegetett jelent, mely szerintem mindenkinek beleég az agyába, aki látta a filmet, a magas jegenyesor alatt sétáló nagymama, aki megy a Tiszához megkeresni unokája holttestét...

Mozdulatlan kamera, melyben a sétáló alak szinte csak egy pont, mégis tökéletesen kivehető a lépte, sőt, a kezében tartott kenyér is... Mindez szürkületi ellenfényben, mindennek csak a körvonala látszik... Szerintem nem túlzok, ha Sára is a filmtörténelem egyik legszebben megkomponált jelenetét forgatta itt le.

Kenyerét és gyertyát pedig azért kell levinni, mert "azt mondják, hogy ahol a megpördül a vízen, ott fekszik lent..."

A Tiszai jeleneteket egyébként Városnamény környékén forgatták.

Egy másik példa a költőien szép kompozícióra, amikor már azt látjuk, hogy a fiatalok közül ketten (Drahota és Kozák) fentről figyelik az unokáját kereső öregasszonyt: Látjuk a hajón lassan sikló csónakot, előtte kis pontként az előbb említett úszó kenyeret a gyertyával...

Ha Jancsónál felhívtam a figyelmet, hogy az Oldás és Kötés egyike azoknak a filmeknek, melyeket szokás a magyar új hullám első alkotásai közül valónak tekinteni, akkor ez a film valószínűleg első az elsők között.