Irán (Golestan), 21 perc, ff., fárszi

Rendező: Forugh Farrokhzad

Producer: Ebrahim Golestan

A +18-as tag itt sem jelent semmilyen szexuális tartalmat. Viszont olyan betegségtől eltorzult emberi testrészek, arcok kerülnek bemutatásra melynek megtekintése gyerekek számára megterhelő lehet.

Ennek a dokumentumfilmnek a rendezője - aki egyébként egy mindössze 27 éves iráni hölgy volt - ellátogatott egy Tabrizi (ÉNy-Iráni) lepratelepre, hogy dokumentálja az ott élők mindennapjait. Láthatunk orvosi kezeléseket, iskolai tanórát, játékot... és közben maga Farrokhzad (a rendező) hangját halljuk. De ellentétben a szokványostól, nem a képen látható dolgokat kommentálja, hanem az Ótestamentumból, a Koránból és saját verseiből idéz.

És ettől lesz igazán különleges erejű ez az alig több, mint 20 perces film. Amit hallunk, az harmonikus, a fülnek kellemesnek tetsző (világnézettől függetlenül), amit látunk az viszont szörnyű és borzalmas.

A dokumentumfilm elkészítésének vállalt célja volt felhívni a figyelmet arra, hogy ez a szörnyűség alapvetően gyógyítható lenne. 

Nézzük csak, mi is ez a lepra?

A lepra egy nem túl fertőző, és igen lassú lefolyású bakteriális megbetegedés. Amellett, hogy nem fertőz könnyen, az emberek 95%-a eleve immunis rá, azaz ha akarná sem tudná elkapni. Pontos magyarázatot erre nem találtam.

Ez a baktérium sokféle tünetet okozhat. Megbetegítheti a szemet, végső soron vakságot okozva. Megbetegítheti a légzőszerveket. Göböket képezhet a bőrön, és megtámadhatja az idegeket is, mely végső soron az adott testrész teljes érzéketlenségét, és akár annak elvesztését is eredményezi.

A "jó hír", hogy a lepra ma már hónapokon, éveken át tartó kombinált antibiotikumos kezeléssel gyógyítható. A rossz hír, hogy ezt a betegséget sem sikerült még mindig eltüntetni a Föld színéről. Állítólag jelenleg is vannak lepratelepek Ukrajna, Románia is Oroszország területén is, hogy csak a saját kontinensünket említsem.

A film producere - Ebrahim Golestan - mellesleg a korábban elvált rendezőnő szeretője volt. A hatvanas évekbeli Iránban ez még nem okozott különösebb problémát, hiszen még több, mint 15 évvel az 1979-es iszlám forradalom előtt vagyunk, amikor Irán még teljesen szabados, világi életet élt.

Farrokhzad-nak ez az egyetlen filmje, melyet igen rövid élete során készített. 32 évesen egy súlyos autóbalesetben életét vesztette. A filmen látható egyik gyermeket, kinek mindkét szülője a telepen élt súlyos állapotban, a rendezőnő adoptálta és magához vette. (nyilván a szülők beleegyezésével)

Nagy-Britannia (Woodfall FIlm), 121 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: Tony Richardson

Producer: Tony Richardson

A címadó névről a legtöbb embernek valószínűleg az a Thomas John Woodward néven született énekes jut eszébe, aki állítólag ennek a filmnek a hatására vette fel a keresztneveiből kis átalakítással kapható Tom Jones művésznevet. Ő 23 éves volt a film bemutatásakor, és talán mondanom sem kell, hogy nem róla szól ez a vígjáték.

Egy 1749-es Henry Fielding regény alapján írta a forgatókönyvet John Osbourne, aki a "Dühöngő Ifjúság" című darabjával vált igazán híressé. A rendező pedig az a Tony Richardson, aki ugyanebből a drámából megrendezte a Nézz Vissza Haraggal című filmet. Az 1001-es listán egyébként rendezőként A Hosszútávfutó Magányosságával is szerepel.

Egyáltalán nem meglepő tehát a forgatókönyvíró és a rendező együttműködése. Ami viszont nagyon meglepő, hogy kettejüktől egy ilyen könnyed, helyenként kifejezetten erotikus vígjáték volt az, amire a legkevésbé sem számítottam. Hiszen a "dühöngő ifjúság" gyakorlatilag az angol újhullám (free cinema) szimbólumává vált, sehogy sem illik a róluk kialakult képbe ez a súlytalan vidámság. Ezzel egy pillanatig sem szeretném azt a hatást kelteni, hogy ez a film nem jó! De valami olyasmi, mintha Tarantino kitalálná, hogy filmre viszi mondjuk a János vitézt...

Ha megnézzük ezt a képet, akkor a "dühöngő ifjúság" egy további alakja is ismerős lehet: a Szombat Este Vasárnap Reggel-ben főszereplő Albert Finney. 

Kíváncsi lennék, hogy mennyire zavarhatta Osbourne-t és Richardson-t, hogy munkásságuk során ez volt az egyetlen film amiért Oscar díjat kaptak. Richardson kettőt is (legjobb film, legjobb rendező). Brit filmként ez a három Oscar is felettébb meglepő, de, hogy még nagyobbat nézzünk, ezé a filmé lett a legjobb zene díja is!

Tom Jones egy nemesi családba keveredett talált gyerek, akit nevelőapja elzavar a háztól egy botrány miatt. Hasonló kalandteli vándorlásba kezd, mint Voltaire Candide-ja. Mivel a Candide-ot ismertem, viszont ennek a filmnek az alapját adó Fielding regényt nem, meg voltam győződve, hogy gyakorlatilag egy Candide utánérzést látok. Akkor ért a meglepetés, amikor utána olvastam, és megtudtam, hogy a Candide 1759-es regény, azaz 10 évvel a Tom Jones után készült el... tehát, ha valamelyik mű ihletet vagy ötletet adhatott a másiknak, az pont a Tom Jones lehetett a kettő közül...

A hasonlóságok sora azzal kezdődik, hogy mindkét regény főszereplője egy végtelenül jóindulatú és naiv fiatalember, akikkel saját akaratától szinte teljesen függetlenül történnek a dolgok, úgy kerül mindig bajba, hogy végül mindig megmenekül a sors/szerencse segítségével.

Albert Finney nagyon nem szerette ezt a (mellesleg antihős) szerepet, ami érthető, nem is éreztem benne itt semmi karizmatikusat abból, amit mondjuk a Szombat Este Vasárnap Reggelben láttam rajta... Egyáltalán nem tűnt hihetőnek, hogy ennek a "töketlen" fazonnak folyton az ölébe omlanak a nők... gyenge jellemű, rossz hős, vagy hívhatjuk ellen-hősnek is... egy szatirikusan kalandfilmben.

Az viszont már komolyan elgondolkoztatott, hogy a film Oscar díjas rendezője évekkel később is szégyenkezve emlékezett vissza erre a filmre, ha valaki szóba hozta neki. Egyértelműen büszkébb volt a lázadó fiatalokról szóló alkotásaira. Ezt félresikerültnek, tökéletlennek tartotta.

Holott tele van igen kreatív megoldásokkal: a szereplők néha kiszólnak a nézőhöz, jó ütemben elhelyezett gyorsításokkal, lassításokkal, helyenként kép-kimerevítéssel, no meg humoros narrációval törte meg a film tempóját.

Az alábbi kép abból a jelenetből való, melyben Tom és pillanatnyi szeretője evése - mit evése, zabálása - szinte szexuális orgia metaforájává válik... inkább vicces, mint erotikus, a jelenet nagyszerűsége az abszurditásában rejlik.

Én magam sem tartom egyébként a filmtörténelem legkiemelkedőbb alkotásai közé tartozónak, de mindenképpen kellemes és főképp felhőtlen két órát ígér megtekintése.

Kedvenc mondatom a narrátor szájából:
"Tom úgy gondolta, hogy még mindig jobb egy akármilyen nő, mint egy semmilyen... Molly viszont nem gondolkozott... azaz sohasem gondolta úgy, hogy egy férfi van olyan jó, mint kettő..."

Visszaolvasva ezt az idézetet, azon gondolkozom, hogy ebben a "liberális" (sic!) korban, ahol Boris Becker-t szexistának és elítélendőnek tartják azért, mert egy nőre azt mondja, hogy csínos... nos a fenti idézet a filmből vajon nem vállalhatatlanul szexista-e??? Bár ki tudja... én magát a "szexizmus" fogalmát sem teljesen értem, de ez legyen az én bajom...meg Boris Beckeré...